Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. december 23., szombat E. KOVÁCS KÁLMÁN Karácsonyi regilés a Hosszú úton végig mentem üres zsebbel, lelkesen, Jézus Krisztus jó barátom, mégis pogány a nevem. Hej, regö rejtem! Cserfából van a nadrágom, bükkfából a bocskorom, Szegény ember kívánságát a szívemen hordozom. Hej, regö rejtem! Varázslattal varázsolok, révülettel révülök, Hangszerem a köcsögduda s bika szarvából tülök. Hej, regö rejtem! Fizetésképp jól elvertek Orosházán, Szegeden, Fölösleges lettem Pesten, Patakon meg idegen. Hej, regö rejtem! Mi jöhet még? Az út végén túl derűn és túl borún, Készülődöm a halálra mosolyogva, szomorún. Hej, regö rejtem! Búcsúzóul — (ükőseim rég regölők már várnak) Bort, búzát és békességet kívánok a hazának. Hej, regö rejtem! Soványkán érkezik a decemberi napfény a konyhaablakon át arra a széles vaságyra, amely az életteret jelenti Kovács Andrásnak. Az ágy mellett áll a rokkantkocsi, húsz centire sincs tőle, de ez a távolság a 48 éves férfi számára áthidalhatatlan. Kétméternyire áll a nagy tűzhely is, ám ha kialszik a parázs, ő bizony fázik. Függöny választja csak el a konyhát a szobától, ott úgy van beállítva a televízió, hogy a konyhai ágyról jól látható legyen. Távkapcsolós készülék kellene, de az egyelőre elérhetetlen. Mint ahogyan annyi más is elérhetetlen Kovács András számára. Amikor néhány héttel ezelőtt telefonált, többször is elcsuklott a hangja. Egy súlyos nyilvántartási hiba miatt veszítette el lelki békéjét; a népszavazás előtt kopogtatócédulát küldtek a másfél évvel ezelőtt, 22 éves korában meghalt fia nevére. Másnap, sokkal nyugodtab- ban, ismét telefonált. Kérte, látogassuk meg egyszer ... 'Halk szavú, nyugodt, mondhatná, derűs emberrel ismerkedünk most, akinek az életét fénykorában változtatta ilyenné egy rettenetes betegség. — A 16. Sz. Autójavító Vállalatnál dolgoztam, karosa zérialakatosként. Nagyon szerettem a szakmámat, engem is becsültek a vállalatnál, egy húsz fős csoportnak a vezetőije voltam fiatalon. A szakmámon kívül a futballt szerettem még naigyon és a horgászatot. Az MVSC-nél futballoztam, bal- nagyon fáj az egyik lábam. Megállapították, hogy súlyos érszűkületem van. 1974. feb- szélsőt játszottam. 1973-ban még végigjátszottam a szezont, amikor éreztem, hogy ruár 15-én, a születésnapomon combközépig amputálták az egyik lábamat. Itt álltunk négy gyerekkel, a két kislányunk egészen aprócska volt, Krisztinával még gyesen volt itthon az édesanyja, Marianna bölcső- dés volt, de a fiúk sem voltak nagyok. András fiam miatt keseregtünk, érte egyfolytában fájt a szívünk, mert távol volt tőlünk, vakon született, egy egri, intézetben nevelkedett. Az én betegségemmel aztán tető- ződtek a bajok. Elkeserítő helyzetbe került a családom. A nyugdíjam akkor 1900 forint volt... — Fél lábbal még el tudtam vezetni a Trabantomat, nem voltam teljesen elzárva a világtól. Jártam horgászni. meglátogattam a barátaimat. akik szerencsére sokan vannak ... KISZ-titkár is voltam, onnan is, a sportklubból is, a katonaságtól is, a munkahelyemről is ... Amikor 1982-ben a másik ■lábamat is amputálni keltett, úgy éreztem, hogy ezt már nem fogom kibírni. Az állandó mozgás után az örökös mozdulatlanságot... A négy gyerek — egyik kedvesebb, mint a másik — és a jó feleségem, szóval a család mentett meg a teljes kibo- rulástód. A feleségem egy évig nem dolgozott, hogy engem el tudjon látni, később a gépírói állását takarítással cserélte fel, mert azt a hajnali és a' késő esiti órákban el tudja végezni. Ügy igyekeznek, hogy minél kevesebbet maradjak egyedül ... — Egyedül lenni nagyon rossz. Magatehetetlen vagyok. Az Észak-Magyarországot járatjuk, annak münden betűjét elolvasom, a rádió is szól szinte egész nap. Esténként televízió. Tavasztól őszig kijárok ezzel a rozoga kocsimmal. Friss levegőt szívok az udvaron, ki- merésakedek néha az útra is ... Olyankor jól alszom. Ősztől tavaszig viszont be vagyok zárva ide, télen ösz- szeszűküi a világ. Nehezebben is alszom. Ha álmodok, ■mindig a régi időkkel álmodom. A futballal, a munkával. az autóval, a mozgással. — Vannak ünnepek is az életemben. Olyankor, amikor eljönnek a barátaim. Veréb László, a kajakos, Koncz Gábor, a katonatiszt, akivel sorkatona voltam, Jencsel József, a spor.tszakosztály elnöke, Balogh Béla, aki egykor a drótgyárhan párttitkár volt... Amikor ők eljönnek, én elfeledem minden búmat. Nyaranta kocsiba tesznek, és kimegyünk horgászni a Csorba-tóra. Legutóbb a névnapomon, András napkor voltak itt. Énekelgettünk egy kicsit... — Anyagilag nagyon rosz- szul állunk. A ház,, amiben lakunk, a sajátunk, lakbért nem kell fizetni, de minden nagyon drága. Marika, a feleségem panaszkodik, hogy 500 forintból félig sem telik meg a kosara a boltban. Az elmúlt két évben a városi tanácstól szoaiáilis segélyt kaptam, negyedévenként 3000 —3500 forintot, tavaly nagy örömünkre almát, krumplit, hagymát küldtek. Az idén már segélyt sem kaptam, csomagot sem. Lehet, hogy engem már elfelejtettek, vagy azt hiszik meghaltam? Marianna és Krisztina most már dolgozik, a kisebb még csak betanul, a nagyobb már szorgalma arányában 2200— 3000 forintot kap. Ez nagy ■könnyebbség, hiszen a 16— 17 éves lányok szeretnének szépen öltözködni... Nálunk pedig nem nagyon tellett szép ruhákra. Bizony. Zoltán fiam az én szakmámat tanulta ki, itt él a kis családjával a szomszéd szobában. A másfél éves kis- unokám, a Zolika segít nekem mostanában nagyon sokat. Átszökdk az édesanyjától. idebújdk hozzám, ga~ gyog-csacsog. Ha látom, örülök. — Megkereszteltek, templomban esküdtünk, de nem vagyok túlságosan vallásos. Persze, ha valami baj van, csak Istenhez fohászkodom én is ... A tragédiámért nem okolom Istent. Szerencsére, magamat sem okolhatom, hiszen sohasem dohányoztam azelőtt: mert azt mondják, a dohányzás Okozza az érszűkületet. Most a békés karácsonyra készülünk. Látom, apró ajándékokat dugdos a csalód, régóta takarékoskodunk már a>z ünnepi halra, a töltött káposztára. Az idén a fenyőfa is nagyon drága, de azért csak veszsünk egy kisebbfajtát. Adja az Isten, hogy szép legyen ez a karácsony ... — ... nekünk is és másoknak is. Lévay Györgyi Péczeli-ünnepség Putnokon 1750-ben Péczeli Imre, putnóki református lelkész családjában nagy esemény történt. Felesége, Konok Sára fiúgyermekkel ajándékozta meg, akinek a József nevet adták. Az iapa korai halála után az özvegy gyermekeivel 1756-ban Szikszóra költözött. Itt kezdte meg iskoláit Péczeli József, majd innét került a debreceni kollégiumba, ahol tanárai korán felismerték az ifjú tehetséget, s támogatták, hogy tudását külhoni iskolákban is gyarapítsa. Németországi, svájci és hollandiai egyetemeken tanult. Említésre méltó, hogy kilenc nyelven beszélt, jártas volt a kor irodalmi és szellemi irányzataiban, nagy tudású, művelt személyisége volt korának. A debreceni kollégium javaslatára 1783-ban ia komáromi református gyülekezet őt választotta meg lelkipásztorának. Péczeli Komáromba érkezve nagy erővel és lelkesedéssel látott munkához. Oroszlánrészt vállalt a földrengés sújtotta város szellemi újjáépítésében, sőt, talán azóta sem tapasztalt mértékű felvirágoztatásában. Péczeli József irodalmi munkásságát elsősorban nem önálló alkotásai jelzik, bár ezek sem elhanyagolandók, hiszen versei, meséi, prédi- kációs gyűjteményei nyomtatásban is megjelentek. Ennél talán jelentősebbek, és az őt követő nemzedékre nézve nagyobb hatással voltak fordításai. Főleg a francia és az angol irodalom vonzotta, leginkább Voltaire gyakorolt rá nagy hatást, több művét is lefordította, átdolgozta, és megjelentette magyarul is. Munkálkodása nyomán nem a mai értelemben vett fordítások születtek. A kor szellemének megfelelően, inkább szabad átdolgozásról beszélhetünk. Péczeli célja az volt, hogy bebizonyítsa, a magyar nyelv eléggé hajlékony, sokrétű és alkalmas irodalmi alkotások tolmácsolására. Komáromban és környékén Péczeli lelkes támogatókra talált. E támogatókat maga köré gyűjtötte, megalapította a Komáromi Tudós Társaságot. Ez a társaság adta ki az első magyar folyóiratok egyikét, a Mindenes Gyűjteményt. Kétszáz évvel ezelőtt, 1789->ben indították a lapot, 1790-ig, hetente két alkalommal, hétfőn és csütörtökön jelent meg. Később 1790-től 1792- ig, Péczeli haláláig a szűkös anyagiak miatt évkönyvként került az olvasókhoz. Kármán József Urániáját megelőzve Péczeli is elsősorban az asszonyök, lányok bizalmát és előfizetését próbálta megszerezni, ajánlásából is kiderül, hogy az ő igényeiket figyelembe véve szerkesztette ia lapot. Mint a címe is elárulja, számos témakörből közöl hasznos ismereteket. A Mindenes Gyűjtemény indulásának 200. évfordulójára emlékezve decemberben több szerv és intézmény összefogása révén Pé- czeli-emlékünnepség volt Putnokon. A rendezvény a Gömöri Múzeumban kezdődött, ahol Birck Edit, a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum osztályvezetője nyitotta meg azt az irodalmi kiállítást, amely bemutatja Péczeli József munkásságát, valamint a korabeli magyar irodalom és sajtó kiemelkedő alkotásait. A kiállítás — hétfő kivételével — naponta 9—15 óra között február végéig tekinthető meg. Az ünnepség a református templom előtt folytatódott, ahol dr. Zlmonyi Zoltán, a miskolci Herman Ottó Múzeum osztályvezetője leleplezte Péczeli József emléktábláját, Budahelyi Tibor szobrászművész alkotását. Az emléktábla közadakozásból készült. Köszönet illeti azokat az intézményeket, gazdálkodó egységeket és magánszemélyeket, akik önzetlen támogatásukkal előteremtették az emléktábla elkészítéséhez szükséges anyagiakat. Az emléktábla leleplezését és a koszorúzást követően ünnepi istentiszteleten vettek részt az érdeklődők, amit Horváth Barna esperes tartott. Ezután Almásy László Attila orgonaművész" közreműködésével orgonahangverseny zárta az ünnepi eseménysorozatot. Bodnár Mónika „Tegnap” és ma kényszerszünet után a domonkosoknál Az esti mise már véget ért Budapesten, a domonkos-templomiban, ám a tömeg még nem oszlik. A miséző paip mellé érkezik négy beöltözött szerzetes, s közösen kezdik az éneket: „Salve Regina mater miiserlcor- d!iae, vita, dulcedo et spes nostra, salve!” (Üdvözlégy mennyország királynéja, irgalmasságnak anyja...) A hatalmas templom minden zugába jut egy kis öröm, dicséret ... Isimét működik hát — negyven évi szünet után — a Prédikáló Testvérek Rendje. (Ordo Fratum Praedica- torum — OP), vagy ahogy köznyelven hívják őket: a domonkosok. A rendet III. Honorius pápa hagyta jóvá, ^lötóan. Ma (még egy rövid ideig) 1989-et írunk, ami ismét csak rendkívül fontos dátum a rend életében. Dr. Dóczy L. Zsigmond OP. tartományfőnökkel beszélgettünk a tegnapról és a máról, ünnepről és hétköznapokról. — Hogyan emlékszik visz- sza a rendben töltött utolsó karácsonyára? — 1949-ben történt. Akkor már nagyon zavarosak voltak a politikai viszonyok, ám mi itt, á rendben nemigen értesültünk róla. Boldog, zárt életünk volt, az ima, a tanulás, a munka kötött le, s így nem nagyon izgattak bennünket a külsőségek. Egy olyan külön kis mennyország volt számunkra a rendi élet. A karácsonynak mindig sajátos hangulata volt. A kispapák valami karácsonyi játékot adtak elő, s az ajándékozás öröme fűtött 'bennünket. Amik persze csekélységek voltak, de nagy szeretettel készültek. — Például? — Szentkép, amelyet magunk rajzoltunk, vagy valami hasonló kis apró tárgy. Mert akkor még nagyon szigorúan tartottuk a szegénységet is, pénzünk abszolút nem volt. Persze, kaptunk mindenre, ha a szükség úgy hozta. De azért vigyáztak az elöljárók arra, hogy megtanuljuk a teljes lemondást. Szóval szép volt az a karácsony, akkor még nem gondoltunk arra, hogy ez lesz az utolsó. Mondhatnám, kicsit naivak voltunk. De valahogy annyira más világon éltünk, hogy bár értesültünk a politikai dolgokról, a kezdődő atrocitásokról, de mégsem jutottak egész közel a tudatunkhoz. — Hány évig élt a kolostorban? — Három évig, s bár lehet, az emlékek szépítenek, de ma úgy érzem, életem legszebb három esztendeje volt. Pedig nem könnyű élet a miénk. Elég sok szigorú lemondással jár együtt, a kosztolástól kezdve, végig a virrasztásokig, állandó, napi több órás ima, elmélkedés ... Akkor huszonhatan voltunk kiispapok, ám összegen a szerzetesek százan lehették. — A feloszlatás a kis papokat , itt érte, vagy már „kicsempésztelek”? — Itt voltunk. Sajnos a rend későn ébredt föl. Hogy ez kinek a hibája, kinek neim?... Én azt hiszem, a félelem már annyira eluralkodott a rendi vezetőkön is, hogy nem mertek semmit sem tenni. A jezsuiták persze kimentették kiispapjad- •kat, ott aztán a főnököket fogták le, akik súlyos büntetéseket szenvedtek. Hát minket nem mertek kimenteni. Űgyhogy a föloszliatás itt ért. Majd szétszórtak minket a különböző szemináriumokba, ahol nem maradt meg mindenki, hisz jött egy másik nyomás a következő évben, amikor a világi szemináriumokat is megritkí- tottá.k. Így a veszprémit is, ahol én voltam. És akkor már csak azokat a szerzeteseket vették vissza, akik lekötöttek s voltak az egyházhoz. Én visszakerültem az esztergomi szemináriumba, ’53-ban szenteltek pappá. — Tavaly karácsonykor gondolta volna, hogy fidén ismét legyütt ünnepelhetnek a rendtársakkal? — Igen, karácsonykor már ■hittem. Akkor már olyan előrehaladott volt a politikai helyzet, hogy ez várható volt. Éreztük, hogy érik valami, de biztosat még nem tudhattunk. Tavasszal robbant a bomba, teljesen váratlanul, a halvány reménybe, hogy talán mégis ... Hogy ilyen hamar bekövetkezik, arra nem gondoltam. — Hogyan telik majd az idei karácsony? — Most ennek a meglepetésnek a lázában készülünk az ünnepre, összesen 27-en vagyunk a rendnél, s ebből 15-en már elég idősek. Súlyos személyi problémáink vannak, egy novíciusunk és hét kispapunk tanul. Ez sajnos elég kevés. Bízunk Istenben, hogy lesz több. Ez a mostani karácsony még egy se ilyen, se olyan, felemás helyzetben talál bennünket, ám ezt a helyzetet is ajándéknak tartjuk. Amíg rendbázunk, kolostorunk nincs, szó sem lehet arról, hogy igazán közösségi életet élhessünk. Ám amit lehet a szerzetesi életből, igyekszünk most is megvalósítani. így a reggeli és az esti zsolozsmát egyaránt megtartjuk. Most itt, ezen a plébánián hárman lakunk, de látja mennyire zsúfoltan. Mert, ugye, a negyven év alatt összeszedett kis cók- mókunfkat nem akarjuk elpocsékolni. Mert ha visszakapjuk a xendházat, akikor valószínűleg üres falakat kapunk vissza, s akkor minden egyes bútordarabra szükségünk lesz. Egyébként ez a plébánia sem a miénk, államosítva van. így bért is fizetünk érte ... — Borsodban vajon milyen hagyományai vannak a „domonkosságnak”? — Ott csak nagyon-nagyon régen volt domonkos zárda. Még a török időik előtt, amikor az országiban 68 kolostorunk működött? Aztán a török időik eltörölték. A török nagyon, gyűlölt bennünket, mint ez a rezsim is. Valószínűleg az nem tetszett nekik, hogy prédikáló rend vagyunk. — „Élt ,«!Spanyolországban egy nemes ember, akinek felesége, Johanna, egy éjjelen álmot látott. Álmodta pedig, hogy áldott állapotban van, és fiat fog szülni. Meg is nézte nyomban , a gyermeket, és kutyakölyök- nek látta azt, \melynek szájából tüzes láng csapott ki, és a láng felgyújtotta az egész világot. A jcutyakölyök pedig igehirdetőt, vagyis prédikátort jelent, |a szájából kicsapó lángok pedig Isten szavát, mellyel felgyújtja az egész világot.” Egyszóval Dominicani... Az Ür kutyái... — Hát igen. Az Úr kutyáinak tartjuk magunkat, akik csaholunk, ha bármilyen tévedés fordul elő. Csaholunk, mert kötelességünk ezt tenni, Jézus és az egyház érdekében védeni a lelkeket. Iparkodunk ennek eleget tenni. Dobos Klára Telente összeszűkül a,világ
