Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 TÉLIDÖ — Fogadja részvétemet... Nem lehetett idős az édesanyja, hiszen maga még fiatal! — Elég szép kort ért meg az édesanyám, éppen kilencven évet — mondja a gyászjelentéssel érkező, a részvétnyilvánítást meg- kösznő hölgy, majd magyarázatként még hozzáfűzi. — Jómagam, a 'kilencven évhez kéipest azért tűnök fiatalnak, mert én voltam a nyolcadik gyerek. — Nyolcadik gyerek! Ez igen! Tehát a vakarcs, ahogy az utolsó gyerekre mondják. — Nem. A vákiarcs utánam következett, pedig édesanyám már engem is negyvenhét éves korában hozott életre. És még jött a kilencedik gyerek ... — Még szebb. Kilenc gyereket világra hozni, felnevelni... és még negyvenen túl is vállalni... Pedig bizonyos, hogy az édesanyja is dolgozott. — De még mennyit uram! Faluhelyen -mennyit kell dolgozni! Mindig kellett, megállás nélkül. Meg arra is ügyelni, hogy mindahányan tisztességesen öltözzünk, együnk ... Nem könnyen, de sikerült. Most meg kilencven éves az édesanyám... Elesett, ahogy foglalatoskodott valamivel. Eltört a lába. Feküdnie kellett. Nem volt őneki különben soha semmi baja az egészségével. A fekvéstől valahogy elment az étvágya. Egyszerűen nem evett. Nem völt hozzá kedve. Hót így ... Pár perccél később az utcán. — Elnézést öreg, hogy megvárakoztattalak. Gyászjelentéssel érkezett egy hölgy. Kilencven éves volt az édesanyja, és . .. — Bizony, sokat dolgozhatott — mondja -a történetét végighallgatva. — Én magam is faluban születtem, méghozzá hegyaljai fiáluban, ott meg a szőlő semmi pihenést nem hagyott. Kétágúzni is kellett, kegyetlen munka, a köves talajba v-agdosni ezt a szerszámot! Meg az egyéb helyeken más terményekkel, más földéken ... Bizony, édesanyám látástól vakulásig dolgozott. Mind- ahányunk tette persze, amit tudott, mert kellett, de édesanyánk ... Hót ma sem értem, hogy’ bírta... És pár hónap múltán édesanyám is betölti a kilencvenet ... — Hogy?! — Kilencven éves lesz ő is. Mármint édesanyám. Pár hónap múltán tölti be a kilencvenet, hál’ Istennek, jól megvan most is. Ahogy lehet egy ilyen idős asszony. — Betegség? — Nemigen ért rá ő sem. Csak a munka, meg a munka. — Talán nyugodtabban élt, mint mi... — Nyugodtabban? Tizenhárom gyerekkel? — Tizenhárom? — Tizenhárom. Szép szám, ugye. Ráadásul én nem vakarcsnak, tehát utolsónak születtem, hanem éppen elsőnek. Én vagyok a gyerekek között a legidősebb. Nekem kellett először az üllő mellé állni, a nagykalapácsot emelgetni, ráverni. Mert apám falusi kovács volt. Patkóié kovács. Én is kitanultam. Nem kifejezetten kovács termetű ember, aki mindezt elmondja, -akivel most battyogunk az utcán. Vékony, inkább vézna termet — korábban nyilván nem ilyen volt — ősz haj, szemüveg, frissen borotvált arc, fehér ing, -nyakkendő. öltöhy, tiszta cipő. És bizony, jóval túl a nyugdíjkoron. 'Leginkább a csillagokról, a Föld hajlásszögéről szeret beszélni. Az édesanyja meg hamarosan kilencvenéves lesz ... Több évvel ezelőtt Színbe invitált egy levél. Írva, hogy 103 éves néni éldegél ott, pontos cím, név . .. Ahol is a kopogtatásra idősebb asszonyság lépdelt ki, eléggé nehézkesen, öregesen. És mondja, hogy igen, itt lakik, akit keresünk, az ő édesanyja, rögtön szól neki, mert átment kicsit szomszédolni. — Elnézést, ezek szerint mégis rossz helyen járunk, mi egy százhárom éves nénikét keresünk, százhárom évesen meg ueye mégsem szoktak szomszédba járogatni, azok feküdni, szoktak, pihengetni... — Hát ne is tessék gondolni, hogy valami mesz- szire ment — így a háziasszony. — Csak itt van, a közeli szomszédban édesanyám, szólok neki, rögtön itt lesz. — És százhárom éves? — Száhárom. De nem látszik annyinak. Tényleg nem. Száznak se. Megérkezve egy levelet szorongatott. Távolra költözött f-iatól kapta, azt nézegette, olvasgatta. De, miint mondani szokás: restül hall. Hangosan kell vele beszélni. És meginni vele, koccintva egy pohár bort, de olyat, hogy aki ezt meg bírja i-nni, az igencsak erős ember! És ez az idős nénike meg bírta inni mindennap, miként valamicskével korábban is. & meg tudta enni az üvegesre sütött szalonnáit, mert csakis ezt szerette. És sok gyereket szült, nagycsaládos, és olyan földeken dolgozott, hogy akik már jártak ebben a völgyben, látták a sziklás begyeket, a tenyérnyi földecsikéket, melyeknek megteremtéséért is, megtartásáért is keményen kell küzdeni a természettel, hát azoknak, akik látták mindezt, nem is keil mondani semmit... A néni, akiiről szó van, 106 évig élt. Szá-hat évig. Persze, hogy az ember lelkében óhatatlanul is megjelenik sok-sok ismerőse, barátja, hozzátartozója. Hát ők miért osak .. . Miért csak annyi időt fontak nekik... Vajon mi lehet az oka, hogy ők csupán ... Örök kérdések. Örökké válasz nélküliek. Mégis! Például, ha csupán a mi kis, szűköcske kollektívánkra gondolunk... Mór akikor is! Felföldi Gyuri, még közelebb a negyvenhez, mint az öt- venhez. Pár bete temettük. Apró, vékonyka ember, sportújságíró. Tessenek elhinni, más ám úgy menni meccsre, bármi sporteseményre, hogy jól ki ordítom magam, és megint más: figyelni, feljegyezni a történéseket. Hogy majd mindezt pontosan visszaadja. Előtte: Ágotha Tibor. Fotós. Soksok évvel ezelőtt, még egészen fiatal emberként mutatta első képeit. Jómagam az egyiket sohasem feledem: talán mert ez döbbentett rá: művész ember teregeti itt mívesen megmunkált fotóit. A miskolci Béke mozi pénztárából jön ki egy lány és gonddal számlálgatja, vajon mpnnyi pénzt adtak vlssz-a. Horváth Kálmán. Rádiós. Utolsó találkozásunk a miskolci Zenepalota előtti téren. Ül a pádon, elszontyolodva, szinte magának is hihetetlenül mondja: Képzeld, nem tudok tovább menni. Így elgyengülni? Csodálkozik. Akkor már beteg volt, hosszú idő óta először jött ki, körülnézni. Az „ülj nyugodtan, hozok taxit” ajánlatra kissé meg is bám-tódik. „Dehogy kell taxi! Pihenek egy kicsit, és villamossal hazamegyek! Amúgy, te hogy vagy?” Csuti. Azaz Csuto- rós Annamária. Bizony, már évtizedekben kell menni, amikor a főnök, Sárközi Andor behívatott, az akkor pár éve itt lötyögő - kezdőt. Az ember gyomra mindig összerán- dul az ilyen behívatások- ná-1, de most éppen fölöslegesen. Mondja: Közlöm, hogy kapsz száz forint fizetésemelést (akkor 80 fillérért -lehetett venni egy kiló paradicsomot), -ne köszönd, ne szólj közbe, sietek, máris elkéstem, ezenkívül pedig itt áll -melletted egy szép, fiaital hölgy, de amilyen bamba vagy, még most sem vetted észre. Ez a hölgy itt fog dolgozni nálunk, gyakorló időben, kulturális területen, vidd, mondd meg, mi a dolga.” „Igen, igen ... csak, hát... mi-mu.” „Ne dadorá-ssz már, menjetek, mondom, -késésben vagyok. No, indulás, minden jót, csukd be az ajtót... Hé, Tibor! Három perc alatt kaptál fizetésemelést, meg egy szép nőt... Mit gondolsz, lesz még ilyen három perced? (Nem lett) No, siess már, de lassú vagy ma... !” Csuti volt a hölgy. A főnök sírján pedig, halálának huszadik évfordulóján nemrég helyeztük el a koszorúkat. Ő is negyvenesen halt meg. Kó-rmán Pista. Száz kilón felüli súlyával, ehhez illő vidámságával, ételek-italok nagy ismerője, főiként kondéroké, bog-rácsoké, minden igazságtalanság makacs ellenzője. Bizonyos, hogy -nem akadt ember, aki ne szerette volna. Akárcsak ő maga az életet. Negyven évet sem élt. Lenikus. Len-key Zoltán grafikus, aki egyértelműen a mi bandánkba -tartozott. Meg: Bulgáriához. Tél, bolgár tengerpart. Egy bolgár Lenkushoz: „Szép, szőke feleséged van. Lengyel?” „Nem.” „Német?” „Nem.” Kis idő eiliteltével. „Mégis, micsoda?” „Magyar.” „Magyar?! Há-t hol ismerted meg?!” „Otthon. Magyarországon. Én is magyar vagyok.” „Testvér! Te magyar vagy? Megdnnál velem szto grammot itt, a kiskocsmában ... ?” Lenkus bólint, hogy nem. De, mielőtt a bolgár a késért nyúlna, mondja is, mutatja is, ‘hogy egyet nem, de kettőt igen. Két szto grammot. Újdonsült barátja széleset nevet. Az más ... Lenkus temetésén a bolgár képzőművészeti szövetség képviselői is itt voltak Miskolcon. Bérén- csy Sándor. Költő és muzsikus is. Szaxofonját egy.i kései hazatérte után felesége, miiként már többször megígérte volt, h úsl klopfol óva 1 összelapít- gatta. Reggel Sándor töprengve nézegette, majd temetési szertartásként szépen, nagy gonddal „kiterítette” -az asztalra. Körébe díszítésül, a neje által kedvelt szanzavérákat rakta. Tövükről, ollóval le- nyírt szanzavérá-kal. Később már ketten nézték a „művet”, míg -el nem kezdtek nevetni. „Mindennap történik valami.” Irta egyik tavaszi életképében Az egyik nap pedig a szaxofon helyett... Le&kó P-alii. Sportos. Sok vidám anekdota, történés szereplője. És hihetetlenül so-k mu-nka! Meg nagy családszeretet, amiről kevesen tudtak ... Meg Koltainé, Katika, meg ... Meg most visszatérve a jelenbe: Benedek Miklós. Az egyetlen, aki túljutott a nyugdíjkorhatáron. Természetesen nyugdíjasként is bejárt pontosan, végezte munkáját, mintha -mi sem történt volna. Az egyik nap délutánja. Nagykabá- tosan ,görbebottal indul elifele. A folyosón találkozunk. Tüntetőleg ránézek az órámra: „Nem túl korai még? Hová sietsz?” Érti. Nevet. Botjával vi-sz- szamuta-t: „Nézz csak az ajtóm elé, mennyi mindent kipakoltam. Elkezdtem a rendezgetést...” Másnap már nem jött be. Csak a hír: többé nem is jöheit. Dehát mire való minderről éppen most, a Gyermek születésének idején szólni? Éppen most? Talán amiatt, amit annyian vallanak: mindenki hozzátesz valamicskét ehhez a világhoz. Melybe beleszületett. Talán mégis igaz, hogy senki sem múlik el nyomtalanul. Senki sem távozik emlékhagyás nélkül. Akkor sem, ha csupán harminc, negyvenvalahány évet kaptak. Ki tudja, ki- töl-kiktől, ki tudja, miért ennyit. És mindenki tudná, persze, hogy. tudná folytatni a maga világából _az iménti sort. Magyarázni, megmagyarázni nem tud- nók, nem is a mi feladatunk. A megőrzés: igen. Térjünk hat vissza mégis a színi. 106 évig élt nénikéhez. A lánya, ki betessékelt volt, tehát az ugyancsak koros asszony beszélte el édesapjának halálát. Gazdálkodó ember volt, földmíves. A történet: a gazda meghívta gyerekeit, minden közeli hozzátartozóját egy napra. Egy bizonyos, általa meghatározott napra. Kellő sütés-főzéssel együttjáró, nagy vendéglátásra. Mindenki el is jött. Az együttléthez illő jókedvvel, vidámsággal múlt az -idő, beszélgetéssel, kér- dezős'ködéssel, évődéssel. Ebéd végeztével pedig a gazda — koros ember — pohár bort fogott a kezébe. mindenkivel ‘koccintott, elköszönt. Igen. elköszönt. Akként, -miként élt. Egyszerűen, keményen, tiszta, egyenes lélékkel, beszéddel. Elmondta, hogy ő most meghal. Azért hívott meg mindenkit, hogy illően elköszönjön. Mondta még. hogy örül nagyon a családjának, örül, hogy eljöttek a hívására. Kérte, hogy maradjanak továbbra is az asztalnál, mulassanak. koccintgassan-ak. fogyasszák, mi található, mert jólesik neki hallgatni ezt a 'beszélgetést, itt látni mindenkit, akit szeret. Addig is. amíg lepihen. Végleg lepihen. Nem hitték neki. Mármint a végleges le- pi-henést nem hitték neki, az elbúcsúzást nem hitték neki, de hogyan is hihették volna? Annak, aki ilyen nyugodtan beszél? Aki vendégségbe hívja szeretteit, és akiket továbbra is jókedvre biztat? Hogyan is lehetne elhinni a végső búcsút? A gazda pedig egy darab kenyeret vágott és behívta kutyáját. Odaadta a kenyeret -neki, megsimogatta, és olyasmit mondott, hogy no, ez az utolsó darab, amit tőlem kapsz. Menj szépen ‘ki vele. Ismerik a falusi kutyákat, „akik” mindent tudnak? Egy vendégségben, ahol húst, csontot bőséggel kap a -kutya is, nemigen kívánja -a kenyeret. De elfogadta. Jó lenne mondani, ha valakik meg nem szólnának érte: illendőségből fogadta el. Nem akaródzott neki kimenni, még téblábolt kicsit odabenn, nyújtotta a fejét egy kis si-mogatásra, majd mégis kiballagott. A kenyérrel. A gazda pedig még azt kérte: hagyják nyitva az ajtót. Ügy feküdt le a di- kóra, hogy a nyitott ajtón át lássa a portát. A szépen rendben tartott, szorgos, jó gazdára v-alló portát. Az asztalnál beszélgettek. koccintgattak. Ö pedig elaludt. És az álom már nem e világból való volt. Abból az ismeretlen világból való volt, melyben hol hinni akarunk, vagy hi- v szünk is, hol tiltakozunk ellene, de az biztos, hogy aki oda megy ... Hát mégis van szép halál? Ezt a történetet is végighallgatja az Öreg. az egykori patkoló kovács, most ősz hajjal, szemüveggel, nyakkendőién, öltönyben, tiszba cipővel. Meghallgatja csendben, egy arra alkalmatos helyen. Mélynek falán szokatlanul mag-as helyen látjuk most a bevilágló Nap sárga foltját. Mert ebben az időben, télidőben alacsonyan jár már a N-ap. Nagyon alacsonyan, és így oldalazva messzire bevilágít, talán oly részekbe is, hová egyébként -nem szokása. Szépen csillog a felemelt poháron is. — Hát öreg! Egészségedre ! — Mindahányunk egészségére. Békességére. És a csill-agökról kezdünk beszélgetni. Mert az Öreg ilyehkor nagyon szeret a csillagokról beszélni. Priska Tibor
