Észak-Magyarország, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1989. december 2., szombat r En vállalom Serfözö Simon, a Napjaink főállású szerkesztője „Nem vállalom” címmel adta közre különvéleményét az irodalmi folyóirat főszerkesztőjének egy Írásával kapcsolatban; cikke az Észak-Magyarország című po­litikai napilap 1989. november 25-i számában jelent meg. Cikke tartalmától függetlenül ez a sajátos szi­tuáció teszi lelkiismereti kötelességgé, hogy megnyilat­kozására reagáljak. Cikkének az Észak-Magyarország- ban való közléséről előzetesen nem volt tudomásom. Közismert tény, mégis indokolt itt megjegyezni, hogy mint az Észak-Magyarország, a Napjaink is a Borsod Megyei Lapkiadó Vállalat kiadásában jelenik meg, a két főszerkesztő tehát kolléga, ugyanannak a cégnek az alkalmazásában állnak. Ugyancsak az ismert — nyomtatásban mejelent — tények sorába tartozik, hogy egy „véleményváltás” lezajlott már az említett napilapban Jenei László és Papp Lajos között, mi­után előbbi a főszerkesztő­nek a Napjaink 1989. októ­beri számában megjelent írását a Miskolci Bölcsész­egyetem terve elleni ki­rohanásnak minősítette, sommásan, s meggyőző ér­vek nélkül. A megtáma­dott akkor már elmondta válaszában, hogy maga is aláírója a bölcsészkar lét­rehozását célzó kezdemé­nyezés társadalmi gyűjtő- ívének. A Napjainkban közölt cikk pedig nem a kezdeményezés és célja el­len íródott, hanem annak védelmében. Megóvandó egy jó ügyet a kellően végig nem gondolt „fel- habzásoktóJ”. amatőr de­magógiáktól, amelyek -súly- talanító hatása kétségessé teheti az egész vállalko­zást. Felettébb meglepte hát a lezártnak hitt vita ilye­tén való „fölmelegítése”. Meglepetését csak növelte, hogy ennek kapcsán Ser­főző Simon miképp jellem­zi magatartását, milyen jelzőkkel illeti, s mi mó­don igyekszik meghamisí­tani. kiforgatni a bölcsész­kar ügyéről vallott véle­ményét is. Serfőző Simon tizen­négy éve főállású munka­társa, szerkesztője a Nap­jainknak. Kívülálló és bennfentes egyképp elgon­dolkodhat azon, miért hall­gatta el mindmostanáig ennyire mély és súlyos fenntartásait közvetlen munkahelyi vezetőjével kapcsolatban. Ezek a fenn­tartások miért „itt és most” törtek felszínre, követeltek napilap-nyilvánosságot. A cikkben sok mindent leír persze megátalkodott, min­den jónak és újnak útját álló. csökötten konzervatív főnökéről, amelyek való­ságtartalma épp olyan, amiilyen Papp Lajos böl­csészkarról vallott felfo­gása, Serfőző Simon ábrá­zolásában. Mit mondjon a megtá­madott, most már egyes szám első személyben? Serfőző Simonnal ellentét­ben én vállalom a Nap­jainkat. Egészében mint ügyet, ahogy tizennégy év­vel ezelőtt, nem kevés töp­rengés, lelki tusa után vál­laltam, amikor felkértek, hogy a Napjaink főszer­kesztője legyek. Vállaltam a munkát, a szolgálatot; nem a hatalmi helyzetet, és a hatalmaskodást, nem a státusban való reprezen- tálást, s vele a pöffeszke- dő pótcselekvéséket. Vál­lalom és végzem a mun­kámat. s így szándékszom tenni a jövőben, az új, a megváltozó körülmények között. Az irodalomban az irodalomért, a helyi szelle­mi-kulturális élet javára, támogatva a valódi tehet­ségeket, nem tévesztve össze a támogatást az ol­csó népszerűséget hajhá- szó gesztusokkal. Hogy Serfőző Simon mit vállal és mit nem. az nyil­ván az ő dolga, az ő lelki­ismeretére tartozik. Mint az is, hogy egyezteti össze) szerkesztői-szervezői mű­ködését egyszerre három lap szerkesztőségében vál­lalva ugyanolyan jellegű feladatokat. Ám az nem lehet csupán „magánügye”, mit vállal és teljesít havi fizetéses alkalmazottként a kenyéradó munkahelyen. Megdöbbenve olvastam eszmefutfcaitásánialk ia Nap­jainkra vonatkozó kitéte­leit. Ezekre reagálni nem kívánok. Részben mert nem tartoznak a széles nyilvánosságra, s „kitere­getésüket” a minden jó­ízlést sértő hangszerelésen túl etikai vétségnek tar­tom, résziben pedig, mert a valós tényeket kiforgató, az elmúlt időszak más at­moszféráját, másféle hely­zeteit tudatosan figyelmen kívül hagyó állítások, örülnék azonban, ha a Napjaink olvasóit nem: fordítaná el a laptól ez az ártó megnyilatkozás, örül­nék, ha a lap Ismeretében, az eddigi évfolyamok, s az 1989. évi számok tartalma alapján döntenének to­vábbra is rokon- vagy el­lenszenvükről. A Napjaink főszerkesz­tője írja ezt, aki átérezte mindig, s át kell éreznie a mostani bonyolult, ellent­mondásos időkben is a lapért való, a sajtótörvény által megerősített, egysze­mélyi politikai és jogi fe­lelősségét. Közismert, hogy a lap impresszumában csak a főszerkesztő, a lap előállításáért felelős ki­adói vezető és a lapot elő­állító nyomda vezetőjének neve szerepel. Bizony, tudnia illenék ezt Serfőző Simonnak is. Papp Lajos * Megjegyzésünk: mi a táj irodalmi életéért érzünk fele­lősséget. A 28. éve megjelenő Napjainkkal vagyunk szo­lidárisak és ennek rendeljük alá a személyek iránti kol- legalitásunkat is. Ez a felelősség és szolidaritás szerin­tünk nem zárja ki a mégoly éles véleményütközéseket sem. Ebben a felfogásban közöltük Serfőző Simon aggó­dó sorait, miközben sajnáljuk, hogy az ilyen „belső" ügye­ket nem lehet a szerkesztőségen belül rendezni. Nagy Zoltán (úgy is, mint a Napjaink alapító szerkesztője) Az irottkői kilátó ... Szomszédolás? Mikor annak idején vö­rös- és erdei fenyők között, tűlevelek párnázta ösvé­nyen osztrák oldalról felju­tottunk a Kőszegi-hegység írottkői csúcsára, ott is a kilátó tetejébe, apám meg­szólalt: — Magyarországon akkor lesz igazi szabadság, ha majd hazai oldalról is felsétálhatunk ide, na és persze egy kis Fertő-tavi ki­ruccanáshoz sem kell határ­sávengedély. Az képtelen­ség, hogy magyar falvakat drótokkal vágnak ketté ... Most, amikor részünkről (a magyar állam részéről) ez éppen megvalósulóban van, a lehetőség megadatott, mint olvasom a Népszabad­ság egyik számában, megint támadt egy kis gond. Jelen­leg az osztrák jogszabályok szerint nem mehetnek fel hazánkfiai a kilátóba. Mert­hogy a csigalépcsőnek a ha­tárkő a tengelye, s így a magyar állampolgár minden fordulónál Ausztria terüle­tére lép. Az osztrákok per­sze évtizedeken át ugyan­ilyen okból, gyakran „ha­tárt .sértettek”, ám, ezért senki nem tett panaszt. És ez természetes is. Csak hát éppen ezért furcsa most ez a hozzáállás ... Reméljük azonban minél hamarabb megszületik az a nemzetközi egyezmény, amely szerint egy megha­tározott körön íbelül .nyu­godtan mozoghatnak — ter­mészetesen útlevél nélkül — a magyar turisták is. (dk) öreg, elmentél hát Te is! Pedig már névnapodra ké­szültünk. pedig még nyom­dafestéket nem látott kéz­iratod feküdt a szerkesztő asztalán. A halál ostoba, s az élőknek fáj igazán. Utol­só perceid kínját, szenvedé­sét senki sem tudhatja már. Te, aki mániákusan nyílt és őszinte voltál, aki mindent kibeszélt magából és magá­ról, aki saját jelzőrendsze­rén át látta és láttatta a vi­lágot: váratlanul, titokban, magányosan lépted át a bű­vös vonalat. Sokan ismer­tek. szerették Téged, sokan gyászolnak most. Voltak persze ellenfeleid, netán el­lenségeid is. De Te tudtad, hirdetted, hogy akit (min­denki szeret, azt kevesen szeretik igazán, hogy akinek nincsenek igazi ellenségei, annak igaz barátai sem akadnak. Pörös szádra most örökös lakat került, a toll és a .papír már nem érzi kezed melegét, szegényebb lett a szakma egy sokat dol­gozó újságíróval, szegényebb lett Miskolc egy folyton morfondírozó, az „érted ha­ragszom, nem ellened” men­talitású polgárával. Három évvel ezelőtt, fele­sége, Kati emlékének aján­lott könyvében (Miskolci macskakövek) írja: „Ha az olvasó beleolvas a kötetbe, mindjárt az elején megta­lálja a Vallomást, ami min­dent elárul a városhoz fű­ződő kapcsolatomról, egyet s mást rólam is. Ha valaki esetleg adataimra is kíván­csi, hát elmondom: újság­író vagyok. ... 1922-ben iszü- lettem, a miskolci refor­mátus gimnázium diákja voltam, ott érettségiztem, 1940-ben. Életembe, mint kortársaiméba, alaposan be­leszólt a történelem. Vol­tam lakatosinas, majd se­géd az alacskai szénbányá­ban, voltam munkaszolgá- latos, deportált és hadifo­goly, voltam a felszabadu­lást követően rendőrtiszt, az ötvenes években vállalati statisztikus, vasutas és köz­ben már külsősként dolgoz­tam az Észak-Magyarország- nál, ahová később állomány­ba is kerültem.” Róla igazán elmondható, ihogy haláláig dolgozott. S ne (szépítsük a tényeket, a nyugdíjkorhatár elérésekor az istennek se akart nyuga­lomba vonulni. Benedek Miklós és a nyugalom? Amikor végül is megkapta az obsitot, szinte örökös bérletet szerzett, vagy hosz- (Szabbított meg a lapnál. 'Megtartotta szobáját, tele­fonját, kedvenc írógépét, vitathatatlan ítészi felhatal­mazását film- és színházi ügyekben. Reggel pontosan érkezett, délben az ismerős pincér várta: előbb a Fapa­dosban, majd a Palotásban, később az Aranycsillagban. Szeretett szépen élni. És nem kímélte magát. Sokat utazott, s mindenre kíván­csi volt. Véleményét nem hallgatta el, s mennyi min­dent tudott ? ! Ifjabb pálya­társai — mert nála idősebb nem dolgozott a cégnél — csodálták, irigyelték. Ö tud­ta, emlékében megőrizte és megírta, hogy hol volt Mis­kolcon a bifcaistálló, az em- bervásár 'és a lóversenypá­lya. Szólt a Martintelep el­tolt házairól, a népkerti szabadtéri színpadról, a Bunkónak nevezett, vaspá­lya melletti művelődési ház­ról, a Tiszai pályaudvar frakkos pincéréről, s persze legszebb éveinek helyéről, legkeservesebb esztendeinek bosszúságáról, a felrobban­tott Roráriuszról. Hány emlék és hány téma maradt megíratlan? Hány befejezetlen beszélgetés ma­radt örökre bevégezetlen? Hány kéz maradt parola nélkül? Hány könyv maradt olvasaton ? Mennyi hely marad nélküled, betöltet­lenül? Élhettél volna még, öreg. öreg? Más ilyenkor vesz szőlőt, horgászengedélyt vált, s készül az unoka egyete­mi ballagására. S talán új könyved megjelenését is meg kellett volna várni. Halálod híre ostorcsapás­ként ért mindannyiónkat. Neheztelhetnénk is Rád ... így? Ilyen gyorsan? Semmi előkészület nélkül ? A gyászhír így is megfo­galmazható: Benedek Miklós, Rózsa Ferenc-díjas újságíró, 68. életévében elhunyt. „El­úszott észrevétlen, nyújtott testtel, mint a szarvasok.” Halálod napján a mit sem sejtő postás ajtód kilincsébe fűzte az újságot. Alighanem ezt teszi ma is. Nyomtatás­ban már nem olvashatod el utolsó cikkedet. Pillanatképek az írók tanácskozásáról Ezúttal nem a pesti Vigadó, hanem a Kertészeti Egyetem dísz­terme ad helyet a Magyar Írók Szövetsége közgyűlésének. Kezdés előtt több száz torok működtetése révén fölbolydult méhkasnak tűnnek a terem, s a folyosók. Nincs nagyobb passzió, mint végig­pásztázni az arcokat, hangokat, találkozni az innen elszármazott Gergely Mihállyal, Szeberényi Lehellel, az egriekkel. Miskolciakat egyelőre nem találok. Aztán ki-ki elfoglalja helyét a széksorokban. Előttem a kitűnő kaposvári Takáts Gyula, mellém telepszik le Tó­biás Aron, a másik oldalról a rádió esti krónikájának kedves mun­katársnője. * Az első meglepetés: a színpadon, az asztal mögött csupa író. A 'korábbi köz­gyűléseken a politikusok voltak többségben. Most pe­dig? El se jöttek volna? Az elnöki megnyitó tisztáz az­tán, elsőkként üdvözli a megjelentek között Németh Miklós miniszterelnököt és Glatz Ferenc művelődési minisztert. A terembe be­tóduló írókkal jöhettek be észrevétlenül. (Egymás mel­lett ülnek az első sorban. Oldalvást jól látom a mi­niszterelnök arcát. Meghűlés gyötri, köhögés, tüsszentés, minduntalan elő kell vennie zsebkendőjét. Figyelmesen hallgatja az előadót, Glatz- cal vált szót, kéziratpapír- jára jegyez valamit. Amikor szót kér és kap, Németh Miklós fölpattan székéről s a tévé képernyő­jéről ismert, gyors mozdu­lattal, futásnak is beillő fürgeséggel megy föl a lépcsőkön a pulpitushoz. Beszéde korántsem szó­noklat — rossz értelemben. Műfajilag tiszta, jól kimun­kált esszének érzem. Köz­vetlen a hangvétel, mellyel „partnerként” fordul az írókhoz. A vigadóbeli közgyűlések .szerfölött feszült légkörére gondolok. Tudtuk — s most el is hangzik —, az akkori „hatalom képviselői” zsebei­ben ott lapult a szövetség működése fölfüggesztésének, netán azonnali feloszlatásá­nak okmánya... E múlti képeket elűzendő, .megnyugtatás a miniszter- elnök szavai: „A kormány egyszer ,s mindenkorra le­mond az irodalom és a mű­vészetek irányításáról.” * Ügy érzem, az elszegé­nyedett írói világban nem is annyira az anyagi „von- zat” diktálja a tapsot, sok­kal inkább annak visszaér- zése, hogy a „hatalom” meg­becsülése fölfokozódott a művészet iránt, amikor Glatz 'Ferenc — csatlakozva Fekete Gyula érték- és ér­dekvédelmet szolgáló ala­pítványlétesítési javaslatá­hoz — bejelenti, hogy a Művelődési Minisztérium több száz millió forint ér­tékben ,FRO iCULTURA HU.NGÍARIA névvel szintén alapítványt készül tenni. * Az 'apa-fiú hasonlóság prototípusa Karinthy Frigyes és fia. Másodikos gimnazista ko­romban (szülővárosomban láttam az apát, s most — nem csekély álmélkodással, a fiát szemlélem. Döbbene­tes az arcvonások hasonló­sága? — nem, az azonossága szinte. * Varga Csabát még író- szövetségi vidéki titkári mi­nőségében ismertem meg ■Miskolcon. Most — mint tudjuk — a Magyar Néppárt egyik vezetőségi tagja és szóvivője. S persze válto­zatlanul író is. Hogy össze­futunk a tömegben, tréfá­san magázásra fordítva a szót, nekirontok: „Ez tiszta Varga-show! Este a tévé képernyője előtt tán egy órán át is szemléltem-hall- gattam uraságödat, s most ismét... Nem sok egy em­bernek két .stallum is?” Majd komolyra fordul a szó, biztat, a poraiból meg­elevenedett Szabad Szóban, a párt lapjában folytassam az emlékező korrajzsoroza- tot. Visszhangja van máris. * Merő véletlen, hogy — ebéd után — Csoóri Sándor egyedül ül az egyik asz­talnál. Odamegyek hozzá. Kézfogás, s nevem kiejtése után kimondom a bűvös szót: Matyórózsa. Csoóri ar­ca földerül, „kapcsolt” te­hát. A hatvanas évek elején a Népművelési Intézet őt 'küldte le Mezőkövesdre, hogy a ihelyiszerzős, imént mondott című darab iszínre- vitelét tanácsaival segítse. Akkortájt divat volt az ef­fajta patronálása a művészi produkcióknak. Csoóri haj­szálpontosan emlékszik: — Amikor elolvastam, megtetszett a darab, azért is vállaltam szívesen a „se­gítségnyújtást”. írtam is ró­la valahová... — Igen, az Üj írásba. Azóta sem találkoztunk (személyesen. Lám, mi min­denre jó — többek között — egy írószövetségi közgyűlés? * Az írói gyülekezet nevet változtat: Magyar Írók Szövetsége he­lyett Magyar írószövetség. Zárószám: jelölőlista alapján a választmány tagjainak titkosan történő megszavazása. 325-en voksoltak •- derül ki eredményhir­detéskor. A legtöbb szavazatot — szám szerint 287-et — ketten sze­rezték meg: Csoóri Sándor és Göncz Árpád. S már inkább tréfaszámba megy: Serfözö Simon két szavazat­többséggel megelőzte Csurka Istvánt. . . Kiss Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents