Észak-Magyarország, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
1989. november 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Búcsú fegyvertől, mundértól Átformálódó társadalmi- politikai életünk figyelemmel már-mór alig követhető változásainak kiemelkedő állomása volt a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetése. A pártállam— állampárt felszámolásának egyik utolsó, ám jelentőségében az egész világon érdeklődést kiváltó epizódja volt ez. Olyan epizód, amelynek beteljesülését valamennyi ellenzéki szervezet szorgalmazta; amelyet sokan megkíséreltek késleltetni, ám amelynek pillanata szinte megmásíthatatlanul közeledett, s végül is beteljesült. Ma szerte az országiján hatvanezer volt munkásőr búcsúzik fegyvertől és mundértól, s egymástól. Jómagam sosem voltam tagja e fegyveres testületnek. Ám igen sok barátom tartozott közéjük, pontosabban a diósgyőri—borsodi munkásőrök közé. Bordás Béla, Jávorszky Tibi. Visz- lai Miklós, a már elhunyt kolléga. Török Alfréd, — hosszan sorolhatnám a neveket. sőt, rokonokat is emlegethetnék. Nem egyszer szólított az újságírói munka is közéjük, egységgyűlésre, gyakorlatra, vagy éppen családias összejövetelre. Mindezt csupán azért mondtam el, hogy lássák: noha nem tartoztam közéjük, életüket ismertem. S ilyen minőségben tanúsíthatom: a pártállam e jelképének nagy többsége becsületes ember, a munkahelyén is helytálló, hazáját szerető, egymást segítő fegyveres testületi tag volt. Olyan diósgyőri munkás, vagy borsodi bányász, akiknek érdemeit hosszan sorolhatnánk, akik tettek annyit ezért az országért, mint a feloszlatásukat nagy hangon követelők. Félreértés ne essék, én is úgy tartom helyesnek, hogy a munkásőrséget fel kellett oszlatni. Mint annyi más mindent mai világunkban, e testületet is túlhaladta az idő, az új Magyarország képébe semmiképpen nem illene bele megléte. De ez nem azt jelenti, hogy egyetértek azokkal is, akik most mindenkire ferde szemmel néznek, aki munkásőr volt. Nincs nekik semmi szégyell- nivalójuk. A társadalmi korszakváltás napjait éljük. Nagyjából már tudjuk, mi volt a rossz a mögöttünk levőből, próbálunk eligazodni a kusza jelenben, s különböző aspektusokból, nézőpontokból. vagy pártállásból megkíséreljük felvázolni a jövőt. Ki tudná megmondani csak azt is, hogy mi vár ránk egy-két, vagy három év múlva, hogy mai jelenünkből hová jutunk? Az azonban már biztos, hogy ebben a jövőképben a megszüntetett munkásőrségnek nem jut hely. Ny. i. Vér(adózó) Hogy manapság mi minden után kell adót fizetnünk, azt hiszem felesleges felsorolni, no meg talán lehetetlen is. Zúgolódunk is nap mint nap, de leginkább fizetéskor. Munkánk minősége, mennyisége bruttót ér, ám a boltban már csak a nettóval fizethetünk a bruttó árú áfás portékáért. Bonyolult. No, de nem is azért ragadtam tollat, hogy az adózás sötét és kiismerhetetlen rejtelmeit firtassam, sokkal inkább azért, mert egyik olvasónk a közelmúltban arról értesített bennünket, hogy neki már a vére is adóköteles! Történt, hogy immáron sokadszor, önkéntes véradásra jelentkezett vállalatánál, s mint évek óta rendszeresen, most is - csupán humánus szempontoktól vezérelve — 400 milliliter vérrel segítette rászorult betegtársait. Most sem váll érte „ellenszolgáltatást", ám - mint Írja - a gyár igazgatója, „gavallér" ember lévén 300 forint egyszeri jutalommal honorálta önzetlenségét. (Sajnos egyre ritkább ez a jelenség - a szerk.) Az összeget annak rendje és módja szerint hozzácsapták a folyó havi fizetéséhez, levonva belőle 30 forint nyug- díjjárulékot és 69 forint személyi jövedelemadót. Summa summárum, az ö vére tehát 201 forintot ér - nettó! Mit is lehet ehhez hozzátenni? Talán „csak" azt a sok ezer „köszönömöt", melyet az ismeretlen gyógyultak mondanak ismeretlen segítőjüknek, s amit — senkinek nem kívánom - talán az adórendszert kitalálók is elrebegnek egyszer az adózó véradók felé. - kj / — Elöljáróban az érdekelne, hogy minek köszönheti Vígh József „beaján- lásdt”? Hiszen önöket egy emberöltő választja cl egymástól .. . — A magyarázatot még nem tudom, de majd megkérdezem Józsi bácsitól. Egyébként nagyon meglepett, hogy rám gondolt. Az úszósport nagy öregjét tisztelem és becsülöm, sokszor találkozunk. Több dologban azonos a véleményünk, divatos nyelven azt is mondhatom, hogy egy platformon állunk. — Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak. — Miskolcon szület- tém, negyven esztendővel ezelőtt. Az 50-es évek második felének viszontagságain én is átestem, de azért, boldog gyerekkorom volt. A fenegyerekek közé tartoztam. Szerettem biciklizni, gyalogolni, becsavarogtam a környéket. Középiskolai tanulmányaimat a Földesben kezdtem, aztán Budapesten folytattam, végül Egerben érettségiztem és ugyancsak a hevesi megyeszékhelyen végeztem el a főiskolát. Testnevelő tanári diplomát szereztem. Mint aktív és viszonylag neves sportolót sok helyre hívtak, kecsegtető ajánlatokat is kaptam. Én azonban vissza akartam jönni Miskolcra! Delneky Miklós és Horváth József is megkeresett..., így kikötöttem a 40-es Számú Általános Iskolában, mellékállásban pedig a Miskolci Sportiskolában. Akkoriban reggel 5-től este 8-ig dolgoztam. A 40-esből a 21- esbe vezetett az utam, tíz esztendővel ezelőtt pedig a Nehézipari Műszaki Egyetemre kerültem. Ma is ott dolgozom. — A váltás zökkenőmentes volt? Hiszen a kicsik mellől a felnőttek közé pártolt. — Jelentéktelen problémáim akadtak. — Ügy tudom, hogy a testnevelés tanszéken ön az úszósport gazdája. — Az egyik gazdája. Mással is foglalkozom. — Hány órája van egy héten? \ — Tizenhat. — Szeretik-e a tanítványai? — Hát ezt tőlük kellene megkérdezni ! Tegezem őket, így közelebb kerülök hozzájuk. Tisztában vagyok vele, hogy a Nehézipari Műszaki Egyetemen nem testnevelő tanárokat képezünk, ezért semmiképpen sem vagyok „hóhér”. Azért követelek, következetes maradok, a testnevelés, és pusztán a mozgás megszerettetésére törekszem. Óráim látogatottságán tudom lemérni, hogy jó úton haladok-e? — Ebből az következik, hogy nem kötelező megjelenni... — Dehogynem! Csak tudja, manapság könnyen mennek a dolgok. Egy- egy igazolás beszerzése pofonegyszerű feladat. — A közelmúltban a tanszék vezetője elszomorító dolgokat sorolt nekem. Azt mondta, hogy olyan hallgatók is akadtak, akik 400 métert sem tudtak lefutni... — Volt már ilyen és azt sem mondhatom, hogy nem lesz. De vallom: 18— 20 esztendős korban sem késő elkezdeni ! Csak kell egy kis akaraterő, egy jó közösség, felszabadult légkör. Ha valaki egyszer megérzi a mozgás örömét, már sínre kerül. Nekem, mint tanárnak, ezt a bizonyos megérzést, annak kialakulását kell elősegítenem. — Heti 1—2 óra erre elegendő? — Nem nagyon. Némi humorral azt is mondhatom, hogy az „oltást” elvégzem, elvégezzük, a többi már a hallgatókon múlik. — Vígh Józsi bácsi ajánló szavaiban benne volt: „Sok helyen megfordult a világban .. — Ez tényleg így van. Háromszor jártam például a tengerentúlon. — Megosztaná velünk a tapasztalatait? — Készséggel! Gyakran kérdezik tőlem, hogy „mit tennél akkor, ha te lennél a sportminiszter, vagy teljesen szabad kezet kapnál? Hogy tennéd helyre a magyar sport ügyét?” Ekkor állok elő amerikai tapasztalataimmal. A tengerentúli módszereket sokáig misztifikáltuk, utánoztuk. Mit csinálnak, hogy például az úszásban olyan kitűnő eredményeket érnek el? Gyanakodtunk a kokszra, a doppingra. Aztán rájöttünk, rájöttem, hogy az Oktatási rendszerükben van a kutya elásva. Az USA-ban végigjártam több óvodát, általános és középiskolát, egyetemet. Nos, nyugodtan mondom — legfeljebb néhányon megköveznek érte — a mi oktatásunk csődbe jutott. Hogy tenném helyre a magyar sportot? Kovács Bertalan A felelet roppant összetett, nehéz, de nem akarok kibújni a válasz alól. A gyerekeket „fel kell szabadítani”, ne akarjunk mindent. A szabad idejükre pedig dolgozzunk ki komplex programokat, állandóan erősítsük bennük a mozgás iránti igényt. Ez össztársadalmi feladat, egy miniszter, egy minisztérium kevés hozzá. — Nem beszéltünk még a sportmúltjáról. Sokan tudják önről, hogy neves úszóversenyzö volt. — Hetedikes koromban fordultam meg először az Erzsébet uszodában. Első edzőm azt mondta: „Fiiam, akár abba is hagyhatod, öreg vagy.” No, ez kellően mellbevágott és örökre bennem maradt. A szavak azonnal a fülemben csengenek, ha én küldök el valakit. Szerencsére összehozott a sors dr. Bitskey Zoltánnal, neki köszönhettem a legtöbbet. Életem első érmét is tőle 'kaptam, ma is őrzöm, nézze csak. itt van a polcon. 1912-ben adták ki Münchenben, nem tudom, hogyan került az. öreghez. — Hány érmet gyűjtött a különböző viadalokon? — Vagy hatszázat. — Legjobb eredményei? — Kétszeres magyar bajnok vagyok, elsőségeimet egri és ferencvárosi színekben szereztem. Olimpián, Európa- bajnokságon sajnos nem jártam, de nemzetek közötti versenyeken többször felállhattam a rajtkőre. Négy esztendeig dicsekedhettem azzal, hogy válogatott vagyok. Másfél évtizedes pályafutás után 1973-ban „akasztottam szögre” az úszónadrágot. Még annyit, hogy gyorsúszó voltam, de pillangóztam is. Az előbbi úszásnemben 55 másodperc alatt tettem meg a 100 métert. — Ne sértődjön meg, de többre is vihette volna ... — így igaz. Nem tudtam gyötörni, fanatizálni magam. Ma így hívnának: hangulatember. — Az úszáson kívül mással nem próbálkozott? — Tettem egy-két kísérletet, de ... Eltiltottak a tenisztől, nem engedtek síelni. A mestereim burokban tartottak, még focizni sem engedtek. Hogy mitől, kitől féltettek, máig sem tudom. — Akkor nyilván ma is csak az úszás érdekli... — Szó sincs róla! Elméleti síkon — mint testnevelőt, mint pedagógust — mindegyik érdekel. Gyakorlatilag azonban — az úszás után — a téli sportok állnak hozzám a legközelebb. — Nem említette a vízilabdát! — Nincs nagy pólósmúltam, mindössze két évig játszottam. Ehhez a sporthoz sok minden kell. Dörzsöltség, szemtelenség, sunyiság, erő, rafinéria, keménység és így tovább. A MEAFC csapatát edzeni. Az OB II B-ben szereplünk, az előrelépéshez sók minden kellene. De nem az a célunk, hogy olimpiát nyerjünk, hanem az, hogy az egyetemen tanuló hallgatók számára szélesítsük a választékot. — Űszást is oktat, összeszámolta már, hogy hány gyerekkel ismertette meg a sportág alapjait? — Sportiskolás időmben 4 év alatt ti ezer diákot tanítottam meg az úszás fortélyaira. Igen ám. de szalad az idő, már csaknem húszéves pályafutás áll mögöttem. Szóval, tíz-tizenöt ezret biztosan. Mint szakedzőt — a Testnevelési Főiskolán végeztem — ezért különösen megráz, ha vízbe fulladásról hallok. Magyarországon évente 600-an azért lelik halálukat, mert nem tudnak úszni. Ez sem valami szívderítő adat. — Váltsunk témát. Mi érdekli a sporton kívül? — Sok minden, csak győzze jegyezni. Komolyzene, képzőművészet, könyv, olvasás, fényképezés, utazás. — ... és ezekre jut is ideje? — Hááát? Nem mondhatom. Harcolok az órával, úgy, mint más. A munka mellett sokszor szinte semmire nem marad időm. Érzem és tudom például, hogy a családommal szemben is van adósságom. — Vannak gyerekei? — Igen, kettő is. — Biztosan sportembert nevel belőlük. — Nem. Az alma messze esett a fájától. A fiamat is elsősorban a művészetek érdeklik és csak másodsorbán az úszás. — Igazán örülök, hogy a lakásában fogadott. Az ember ritkán lát ilyen szép, tágas, ízlésesen berendezett és dekorált családi otthont. — A, semmi különös. Ami kell, megvan. Minden a kényelmet szolgálja. — A falakon elhelyezett festmények, grafikák is árulkodnak valamiről. . . — Van vagy száz művészbarátom, ismerősöm. Akad köztük festő, formatervező, iparművész, grafikus, belsőépítész, zenész és így tovább. A Szász Endréhez fűződő kapcsolatomról például akár órákig is tudnék mesélni. — Mi a véleménye a magyarországi eseményekről? — Szédületesen felgyorsultak, szinte nem győzöm kapkodni a fejem. Ki gondolta volna ezeket a változásokat egykét esztendővel ezelőtt? Roppant nagyra értékelem, hogy az eddigi átmenet békés úton zajlott le. Hiszem és tudom, hogy a helyzet ezután sem fog elmérgesedni, mert a zűrzavar egyetlen magyar embernek sem érdeke. Legyen az kormánypárti, vagy akár ellenzéki. — Tagja-e valamelyik pártnak? — Nem és valószínűleg nem is leszek. Ennek ellenére magától értetődően politizálok és foglalkozom a politikai kérdésekkel. — Elárulná, hogy kit látna szívesen a köztársasági elnöki funkcióban? — Látja, ezen még nem gondolkoztam. Valószínűleg a személyiségjegyek alapján döntök majd. Azokat a politikusokat kedvelem, akik közvetlenek, emberségesek, támadhatatlan múlttal rendelkeznek, van programjuk és főleg következetesek. Egyébként az a véleményem, hogy a politika a világon mindenütt üzlet, Nyugaton és Keleten egyaránt. A helyzet annyiban különbözik, hogy nálunk a pártoknak, a párt- vezetőknek még meg kell tanulniuk politizálni. — Szépen megkerülte a kérdésemet! Szóval kire adja a voksát? — Felelhetném azt is, hogy legyen ez az én titkom, mégis kimondom: a Pozsgay-irányzattal szimpatizálok. — Igen? Akkor bizonyára önnek is vannak ambíciói. Nem akar például vezető lenni? Mondjuk tanszékvezető, vagy iskolaigazgató, esetleg sportvezető ... — Izgalmas lenne, de kicsi a valószínűsége. Nem érzem magam vezetői erényekkel megáldott embernek. Amióta az eszemet tudom, mindig az elesettek oldalán álltam. Képtelen lennék emberek fölött dönteni, esetleg velük szemben eljárni. Nem, ez nem az én asztalom. Meghagyom másnak. — Amikor erre a beszélgetésre készültem, kollégáitól sporttevékenysége után „nyomoztam”. Megtudtam, hogy egy esztendeje újra komolyabban foglalkozik az úszással. A hírek szerint ismét elkezdte .. . — No nem Mark Spitz-cel akarom felvenni a versenyt, tudniillik ő is szintén nekiveselkedett. Egyszerűen azért csinálom, mert tartani, sőt javítani akarom fizikai és szellemi kondíciómat. Aztán indulok az öregf iúk. a szeniorok mezőnyében. Szereztem is már egy-két értékesebbnek mondható helyezést. — Kinek passzolja tovább az interjúlánc labdáját? — Végvári Lajos művészettörténésznek! Nyilván értékes gondolatokat sorol majd a sport és a művészetek kapcsolatáról is. — Köszönöm a beszélgetést, kellemesen eltelt ez a másfél óra. Jó pihenést kívánok! — Pihenés? Este edzést tartok. Egy testnevelő élete már csak ilyen ... Kólód zey Tamás
