Észak-Magyarország, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8

1989. szeptember 30., szombat

Pénz a vízbe

A Bodrog-parti idegenforgalomért

(A megbeszélésen részt vett az Iinter-Európa Bank olasz képviselete is Giuseppe Mimmi úr személyében.)

Iványi György vezérigazgató elképzelései szerint a vidék növekvő nemzetközi idegenforgalmi igényét kielégítő, magas minőség és színvonal elérése és fenntartása érdekében célszerűnek látszik a folyók mentén 20— 40 kilométer távolságban, klubrendszerű, egységes szolgáltató hálózat létrehozása, amely egységes márkanév alatt kiegyensúlyozott szten- dert-szolgáltatást biztosítanak az ideérkező utazóknak.

A felvázolt elképzelések szerencsésen találkoztak a jelenlevő környezetvédelmi és vízügyi igazgatóságok szakembereinek véleményével, akik a folyók mentén már eddig is tettek erőfeszítéseket, vízen és vízparton az idelátogató vendégek fogadására. Tanyahajókat, úszószállókat üzemeltetnek a vízen, és sétahajóik járják a Bodrog és a Tisza vadregényes tájait. A vízpart turizmusának fejlesztésében ezért is a legfontosabb partnerei az Inter- Európa Banknak, a területileg illetékes KÖVIZIG-ek. A tokaji megbeszélésen a miskolci, a nyíregyházi és a szolnoki igazgatók határozottan támogatták a felvázolt elképzeléseket és megállapodtak egy fejlesztési társaság létrehozásában,

amely szándéka szerint részleteiben kidolgozza az üdülőtelep és szolgáltató hálózat kiépítését.

R. K.

Tokaj-Hegyalja hazánk egyik legizgalmasabb tája, ahol a folyók, hegyek és síkságok csodálatos összhangjával találkozik az utazó, ahol az aszúszemeket érlelő napsugár évszázadok óta teremti a hegy levét, a méltán világhírűvé vált tokaji aszút.

Lehet, hogy az elalgáso- dott Adria űzte hazánkba az olasz kirándulóik ezreit, de az biztos, hogy az idei évben eddig soha nem látott méreteket öltött az idegenforgalom. Kül- és belföldi turistáik ezrei keresték fel a Tisza-,part enyhet adó hullámait és hangulatos pincéit. Az idelátogató turistáknak azonban nem elég a táj szépsége, a város vendégszeretetének abban is meg kellene nyilvánulnia, hogy az ideérkező vendégeket fogadni tudja, és olyan szolgáltatást nyújtson, amellyel néhány napra megtartani is képes lenne.

Az Inter-Európa Bank Külkereskedelmi Hitelintézete lehetőséget lát a Tisza és a Bodrog környékének idegenforgalmi és víziitu- risztifcai fejlesztésére, és az ezzel kapcsolatos elképzelése ilket a közelmúltban ismertették a Tokaj Szállóban rendezett tanácskozásukon.

„Születése évfordulója alkalmából emlékezünk most reá. s méltónak tartjuk arra, hogy nevét emléktábla őrizze azon a régi megyaszói épületen, melyben élete utolsó korszakában élt és dolgozott” — ezekkel a szavakkal avatták fel 1987-ben azt az emléktáblát, melyet a község lakossága és a Kazinczy Ferenc Társaság állított Zombori Gedő tiszteletére. A hagyomány ápolását a Hazafias Népfront és a Református Egyházközség vállalta. Az idén szeptember 17-én ko- szorúzták meg az emléktáblát. Ünnepi köszöntőt mondott Szegedi Miklósné, az olvasókör vezetője, a közel százfőnyi közönség előtt a férfikar adott műsort. Az emléktáblán koszorút helyezett el Csőri István református lelkész és Kiss József HNF-titkár.

Zombori Gedő előbb történelmet tanított Nagyenye- den. majd Teleki Sándor titkáraként beutazta, Nyugat- Európát. Közben politikai lapokban jelentek meg írásai, később maga is vállalkOZOtt ci iui;imaii“aiciM:ai- tésre. Megyaszón 18íi7-ben telepedett le és 1913-ban bekövetkezett haláláig itt volt. lelkész. Itteni működése alatt tantermekkel és szolgálati lakásokkal bővítette az iskolát, felújította' a templomot, a rábízott közösséget belsőleg is gyarapította. Közben továbbra is folytatta irodalmi munkásságát, a korábban megjelent nyolc kötete Megyaszón további hét könyvvel gyarapodott. Irt regényeket, történeti beszél.ye- ket, útirajzokat, földrajzkönyveket, kátémagyarázatot, egyháztörténetet, prédikációkat, természettudományi értekezéseket, verseket, műfordításokat. Az egyházi, társadalmi és a politikai életben is jelentős szerepet játszott.

Zombori Gedő példaértékű életútjának, munkásságának is köszönhető Megyaszó mai kulturális élete. A községben újraszerveződött a népfőiskola, olvasókör működik, immár százhuszonhárom éves múltra tekinthet vissza a megyaszói férfikar.

Uj iskola Kenézlön

Az első, ami a széles folyosókon szemébe tűnik a látogatónak, hogy az ajtóknál katonás rendbe vannak rakva a. cipők. A tanterembe ugyanis utcai cipővel nem szabad belépni.

Kétszintes, tetőtér-beépítéses új iskolában kezdték a tanévet a bodrogközi Kenézlőn a kisdiákok. Csupa ablak, csupa napfény a 12 tanterem, minden ragyog a tisztaságtól. Bizonyára, a tanítás és a tanulás is jobban esik ilyen kellemes környezetben tanárnak, diáknak egyaránt. A szertárak felszereltsége, a tanulók által megkedvelt számítógépek ugyancsak hozzájárulnak a korszerű oktató-nevelő munka eredményességéhez.

Központi fűtés és napközis étkeztetés teszi még kényelmesebbé, komfortossá itt az iskolai életet.

Tizennégy millió forintba került az új iskola építése. Szabó Imre tanácselnök és Licskai

Imre vb-titkár elégedetten állapítják meg, hogy küllemében csinos, jól sikerült épületről van szó. Dicsérik is a kivitelező Sárospataki Városgazdálkodási üzem szakembereit, akik lelkiismeretesen dolgoztak, tisztességes munkát végeztek.

Aztán a futballpályának is. beillő, tágas udvaron Tompa Zoltán mérnök, a pataki üzem vezetője kiteríti a tanácselnök és vb-titkár előtt az újabb tervrajzot, s künn a szabadban, kellő „rálátással” tanulmányozzák, megbeszélik az építkezés folytatását. Az iskolához ugyanis egy tornatermet is építenek, ahová a tanulók egy összekötő, zárt folyosón keresztül közlekednek majd. A pataki üzem hamarosan megkezdi a munkát, hogy a testnevelési órákat minél előbb az új tornateremben tarthassák a tanárok a 190 ke- nézlői diáknak.

<h. j.)

SllyyI napló

(1989. augusztus 12.) Hányszor jutott eszembe az elmúlt évtizedekben a költőnek, novellistának, regények és tárcák, kurta jegyzetek és nyelvészkedő írások szerzőjének egyformán kiemelkedő, halhatatlan Kosztolányi Dezső. És hányszor gondoltam megértéssel s irigységgel különös, hajnali sétáira- Budapest utcáin, a redakciók s a nyomda körűi. Ugyanis minden alkalommal, (pedig már országszerte, sőt Európában elismert író volt), amikor új írását bevitte lapjához, és a szerkesztő persze azonnal elolvasta az egy-két, néhány kéziratoldalnyi, röpke remekművet, majd szignálta és le- küldte a nyomdának a másnapi (!!) számba. Kosztolányi azután beült kedvenc kávéházába, éjfél utánig beszélgetett barátaival, kollégákkal, olykor bizonyára alkalmilag megtisztelő társaságát keresőkkel, számára érdekes figurákkal, közben kijavította kiszedett írása első nyomdai levonatát. Aztán olthatatlan szenvedélyét követve kilépett a hajnalodó városba, rótta az akkor még igazán csöndes, nyugalmas utcákat mindaddig, amíg a friss köteggel föl nem tűnt az újságárus. Akinek első vevője ő maga volt. Mert sok száz és ezer írása, könyveinek tucatjai után is látni akarta azon meíegi- ben minden munkáját. Szenvedélye milyen mámoré lehetett? Nem a kezdő újoncé, aki életében először éli út a sosem volt szédület csodálatos ízeit, amikor először olvassa nyomtatásban saját gondolatait, s alatta vagy fölötte a NEVÉT, amely azontúl már csak az övé lesz akkor is, (mert szellemi tulajdonjogával lefoglalt a művészvilág akkor íratlanul is tisztelt szabályához illően) ha száz másik viseli a telefonkönyvben. A hiúság olthatatlan kielégíthetetlensége? Okosabb, bölcsebb volt ő annál. Talán az írás szerelme, felelőssége? Azt kellett ellenőriznie minden munkája napvilágra kerülésekor, hogy az valóban és hiánytalanul az övé-e még, nyelvében, tartalmában, egész megformálásában egyedül általa hitelesített? Tudnia kellett, hogy a megjelenő írás különös metamorfózisa útján nem romlott-e húzások, törlések, netáni beírások s a nyomdász felületes, téves szedése, a korrektor figyelmetlensége miatt, vagy maga a nyomda félelmetes ördöge nem tette-e őt is nevetségessé az őszintén Nagyrabecsült Olvasó előtt?

Irodalmunknak kevés ilyen mestere volt, aki az írás hitelességét, hibátlanságát, választott témájában, formájában lehetséges tökéletességét annyira fontosnak tartotta volna.

Devecseri Gábor hasonló volt ebben- az igényességben. Akik hosszú időn át ismerhettük, tudjuk, hogy legendaként emlegetett történetei igazak, s mind arról szólnak, hogy verseinek, még inkább a kivételes érzékkel elmélyültséggel alkotott műfordításainak ellenőrzésére, további csiszolására hányszor beállított szerkesztőségbe, kiadóba munkái elfogadása után, még a nyomdába is, egészen a gépek megindítása pillanatáig várhatták a betűvilág emberei: bevi- harzik megint Devecseri Gabi, kamaszosan sietős, nyújtott lépteivel, könyvekkel, folyóiratokkal, kéziratokkal degeszre tömött aktatáskájával, s lefegyverző mosolyával, cáfolhatatlan érveivel megtöri a legmakacsabb ellenkezést is. Aztán kicserél egy jelzőt, változtat egy mondat szórendjén, pótol egy elkallódott írásjelet. Mert mindezek még az ő idejében is nélkülözhetetlen sajátjai voltak az írásműnek.

S hogy írók lehettek munkájukban ilyen maximalisták, azt akkoriban mindenki természetesnek vette, anyagilag, erkölcsileg honorálta. Hányszor gondoltam rájuk irigykedve az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, amikor tapasztalni kezdtem szerkesztők alkalmatlanságát, korlátolt elfogultságait, hogy mi mindent nem fogadtak el közlésre, mert lassan egész erdővé nőttek körültünk a fekete tabubálványok. És miközben így gyorsan kiveszett (mert kiölték) a magyar sajtóból a tárcát, karcolatot, jegyzetet, szemforgató farizeuskodással hányszor olvasták a fejünkre: bezzeg milyen ragyogó rövid prózát tudott írni Ady Endre, Móricz Zsig- mond. Nagy Lajos, Kosztolányi Dezső s még hányán a magyar toll csodálatos mesterei közül a tízes—húszas—harmincas években! És amikor írószövetségünk egyik vitáján megint a képünkbe csapdosták ezt a hazug vádat szerkesztők, kritikusok, én is felszólaltam, s azt mondtam; hiszen írnánk mi, boldogan folytatva irodalmunk gazdag hagyományát, megírnánk, amit megélünk, látunk, hallunk, gondolunk, de hol a lap, amelyik közölné, hol a szerkesztő, aki a szerző mellett a kurázsinak legalább a rá eső részét vállalná?

A különben általam is becsült, vitavezető irodalomtörténész így replikázott: és ezt éppen te mondod, aki 1969-ben megírtad, aztán könyvként is megjelentethetted a Röpirat az öngyilkosságról című tanulmányodat? — Értelmetlen lett volna a vitát folytatnom, hogy azt a Röpiratot' megírtam ugyan, de a magam és a Kortárs kiváló, bátor szerkesztője, Simon István költő, fő- szerkesztő kockázatára. Akit nemsokára le is váltottak, s a ráolvasott vádpontok között szerepelt az én munkám közlése is. És hogy következő dolgozatom, a Rop irat a lé- lekszennyezésröl már nem talált sem folyóiratot, sem könyvkiadót, pedig mindannak elmondása nagyon kellett volna 1973-ban, amikor a divat és manipuláció s a devianciák jelenségköre néhányunk számára gorombán érzékelhetővé, ezért sürgetően meg- nevezendővé vált hazánkban is. S talán hivalkodásnak vélték volna egyesek, ha akkor ott fölidézem röpke beszélgetésemet Írószövetségünk főtitkárával, akitől pár nappal előbb tudtam meg, hogy „fekete bárány lettem röpiratomért a Fehér Házban”.

Mindezt legutóbbi Naplómnak a postára adása után öt hét múlva (!?) e helyen történt augusztus 5-i közlése juttatta eszembe. Az a három hasáb ugyanis — nem először — a felületesség, a kontárkodás gyanújába kevert és nevetségessé tett figyelmes Olvasóim előtt. Abba már beletörődtem, hogy írások szerzőjeként is tudomásul kell vennem: hazánkban a hanyag, közönyös, selejtes munka lehetséges az újság- és könyv- csinálás mindig bizonyos magaslatot, mércét képviselő világában, a legsötétebb elnyomás idején is fel-feltörő, szellemi szféránkban is, de apróságokért már rég nem szólok. Amikor azonban kéziratomból az értelem x-ovására húznak, javítanak, beleírnak, vagy a nyomdász egyéni helyesírását (azaz hiányos nyelvismeretét) erőlteti rám, netán nem hajlandó munkatempóján egy pillanatra lassítva újraolvasni az írógépeit szöveg (nem kézírással betoldott!) valamely nem szokványos szavát, és az én kifejezésem helyett badarságot, butaságot, saját variánsát szedi közbe, engem téve nevetségessé, ez bosszant és elkedvetlenít.

Íme, legutóbbi jegyzetembe — a kisebb hibákat nem sorolva — ismét becsúszott két szarvashiba. Az egyik bejegyzésben a kiváló Mester „megfontolatlan, túlzó ítéletéről” írtam, melyet a szedő „megfoghatatlan”-ná változtatott. Az igazán mulatságos, kínos melléfogás pedig: egy kiállítás megnyitása előtti, ajzott állapotomat érzékeltetendő, „túlspanolt” (túlfeszített, pattanásig feszes) idegantennámra utaltam, s hogy a nyomdász azt miként nézhette „túltapsolt”-nak, csakis az ellenőrző értelem munkaközbeni kikapcsolásával (elcsalingázásával, elkódor- gásával, stb, stb.) magyarázhatom. Hogy ezt a hangulat-közegből kioTdítóan oda nem illő bakit sem a nyomdai korrektor, sem az ügyeletes olvasó szerkesztő nem vette észre — egyszerűbb ezt is odasorolnom életünk hajszás tempójához, munkánk aggasztóan növekvő selejtszázalékának adalékaihoz.

Melyek azonban mind igen lehangolják (lelombozzák, lehervasztják, stb. stb.) az embert. A szerzőt is. Aliit ugyan nálunk évtizedek óta számosán és könnyen minősítenek túlérzékenynek, betegesen érzékenynek, dehát tudom azt is: valóban ilyenek vagyunk. És hasonló ebben mindenki, mert a maga módján minden ember mimózalé- lek, önérzetkirály. Országos bajok és kórok (százezreket gyötrő betegségek) is származnak belőle, ha valamely társadalom ezt az igen fontos, nélkülözhetetlen emberi tulajdonságot nem óhajtja létezőként elismerni.

E parányi (vizsgálódásra, közös elgondolkodásra azért elégséges) eset kapcsán megkockáztatott diagnózis valódiságának cáfolhatatlan bizonyítéka kis hazánk mostani, válságos állapota. Melyből csakis akkor fogunk kikapaszkodni, ha az itt említett naplóm első bejegyzésében tett javaslatom; nevezetesen, hogy életünk minden kisebb-na- gyobb dolgában tegyük csak föl ezután bátran és okosan a miérteket, s felelősséggel, higgadtan keressük meg rájuk a leghitelesebb választ, utána pedig gyürkőzzünk végre neki a munkának. Újjászületést csak akkor várhatunk, demokráciát, jóléti társadalmat úgy teremthetünk magunknak, ha efféle igényességgel és módszerekkel élünk, dolgozunk ezután. Nem holnaptól, majd a kongresszus, majd a választások után. Hanem ki-ki a maga körében, legjobb képességeit követve, józan eszére, s jó érzésére hallgatva — már ma. Enélkül továbbra is csak szövegelő, határozatosdit, kongresszus- dit játszó, még mélyebbre süllyedő ország maradunk. Amíg a tető ránk nem szakad.