Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-12 / 189. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1989. augusztus 12., szombat Petőfi nyomában (1.) Eltűnt vagy elesett? „Valami nem egyenes... II avagy egy nyugdíjas párttag töprengéseiből — Megmondom kerekperec, nem szívesen járok a boltba. De azt mondja az asszonykám: — „menj már el, hozz ezt, meg azt...” Hát kérem szépen, csak elmegyek, veszek valamit, látom a négy irkafirkát rajta. Az ötödik a mérvadó, az az ára. Ez hogy lehet? Két kislány örökké csak ezt csinálja az ABC-ben; átír, átragaszt ... Itt valami nem egyenes. — Két és fél éve vagyok nyugdíjas. Néhány hónap híjával 40 évet húztam le melegüzem'ben. Ennyi évet ingáztam .a falu és a város között. Mint nyugdíjas, most a községi pártalapszervezet tagja vagyok. Ezt se értem, hogy van itt? Nem helyeslem, hogy külön alapszerve- zete van a téesznek. küllőn a községnek. Hát inem egy a faluérdek? Akkor pedig együtt kéne összejönni, megbeszélni a problémákat, azt, hogy a célunk mi. Nem? Nem így van. Az ellentéteik vannak, harcolgat- nak egymással. Szó volt erről a legutóbbi gyűlésen is. Ma már a téesz vezetői nem a faluból vallók, a szomszédból. És — jól értse meg, mit mondok — minden szentnek maga felé hajlik a keze. — És mit hallok legutóbb az ailapszervezelemben? Négyen — nyugdíjasok visszaadják a párttagkönyvet. Olyanok, akik korábban vezetők voltak a -faluban, vagy másutt. Nem is gondoltam ilyeneket. Hat akkor, hogy jön most a pénz az asztalra?! Higgye meg, mind érdekből léptek be a pártba. A saját érdekükben, hogy megtartsák maguknak a páholyt, őszintén, nem így van?! Én sose féltetettem tőlük a kalapácsot, meg most se féltem. És most ők dobják vissza a tagkönyvet! Milyen munka ez? Akkor ők érdekből voltak köztünk eddig; és nem a munkásosztályt, nem ezt a rendszert, nem ezt a pártot képviselték.' Csak a saját „jódolgukat”. — Én 1951-ben léptem be a pártba. Miért? Mert még fiatal srác volltam, 19 éves. Volt a műhelyben egy oktatóm. ő szólt: „lépj be. mert ez ilyen és iilyen szervezet, az ország fellendüléséért dolgozik, azt segíti elő.. '' Hát ezért léptem be, mert nekem azt mondták: most az ország felépítése, összefogása a cél. Én, mint csóró gyerek nőttem fel egy hattagú falusi családiban, igen szegényék voltunk. Ügy éreztem, igaza van az oktatómnak. '51-ben. Okosabb. tanultabb, mint én, valahogy tényleg fel kell építeni az országot. Hátha jobban fogunk élni. a lehetőségek jobbak lesznek. És' én ebben nem is csalódtam. — Csak most már. mintha visszaépülés lenne, amit kezdek érezni. Hogy nincs meg az egység. Kezd már megzavarni, hogy ki, hova is tartozik?, nem tudja az ember megállapítani. Az egyik azt mondja, hogy így van... A másik, hogy ide .. Akkor most lényegében hova tartozunk? Őszintén megmondom, én most már nem vagyok sínen. Eddig sínen voltam. Tudtam, a Magyar Szocialista Munkáspártnak a tagja vágyó!„. Nem is megyek más váltóra, azon már túl vágyói:. Ezt a pártot támogatom, ezért dolgoztam. A munkahelyemen sokáig pártvezetőségi tag voltam. Emellett — mint kovács — a munkámat becsülettel mindig elvégeztem. En nem azért voltam párttag, hogy tizenegy kiválójelvényt kapjak. Azért én. mint munkásember rengeteget dolgoztam. Akármerre forduljon a helyzet: most is azt mondom magának, hogy enge- met — a régi szegénysorból — ez a rendszer emelt ki; a munkám után. Ezt én nem felejtem el. Nem úgy, mint azok a főigazgatók, főnökök,, tanár urak, akiknek nincs most negyven forintjuk tagdíjra. „Megkaptam, a nyugdíjamat, nekem most már mindegy” — ezt én nem tudom megtenni. Én, aki voltam, — az vagyok ma is. Ma is az vagyok ... — Sok főnököm volt a műhelyben _ negyven év alatt, néha szóltam: „Nézd már, tessék már nézni, ez nem jól van így...”'— „Jól van. ne járjon a szád!”. ez vollt a válasz. Ha teszem azt, én megcsináltam a fiaimnak', vagy magamnak két baltát, — a kapunál rögtön .kiszűrtek. Ha a fő-, nők elvitt több ezer forint értéket. — azt a rendész „nem vette észre”. Olyan is volt, hogy deszkából összeállított, kész víkendházat raktak fel .kocsira és szépen kivitték. Tőlem a két baltát — volt száz forint érték — elvették; a faház volt százezer forint... És mégis ők lépnek le-a pártból. Én meg maradtam. Átvertek? Engem inam, mert .negyven évig „krampálltam, a munkámat elvégeztem. Tiszta a lel.kiiseretem. — Mi közöm most is az egészhez? Az, hogy én ebben nőttem fel; belémdik- tálták, jobban mondva, be- lémoltották. Én ezt már nem tudom feladni. Az elvet, abban az időben elfogadtam, most már miért vonjam vissza?! Azt hiszi, az én titkárom annak idején nem tudta, hogy a nagyfönökök a megyében mit csinálnak? Tudta. Tudták. Csak én nem tudtam; nem jártam, nem járhattam utána. Nekem mindig azt mondták: „tessék írni az információkat!” írtam én össze minden „anyámtyúk- ját”, de a visszainformáció, az nulla volt! Ami információt én adtam, abból egy se ment fel; abban az időben már a munkahelyemen, az alapszervezetben áthúzgái- ták. Amit te tisztán, egészségesen kimondtál. — az nem ment feljebb. — Lázadni? Nem szólhattunk. Lehet, hogy ma mór másként van, de ha mi akkor .megmondtuk volna az igazat, akkor mi van?! Retorzió van. Nincs jutalom, meg órabérjavítás egy évig. Én is védtem a családom megélhetését. A csoportomban tizenhárom ember volt, — és tizenhármán nern mertünk szólni. A főnök volt az erősebb! Ez a valóság. Párfvezetőségi tag voltam. amikor ment ellenem feljelentés, hogy a lakásomban szentkép van ki téve ... Ilyen idők voltak. Megmondom az őszintét, nem mertünk nyíltan megnyilatkozni. — Hallja az ember, a rádiót, olvassa az újságot: van egy vezérigazgató, nagy- főnök, akinek a fizetése tízszerese a kiemeli szakmunkásénak. És akkor még leap egymilliót év végén. Ilyet lehet csinálni? Tanult ember, elismerem, de ilyen különbség nem reális. Csak idegesíti az embereket. A munkásosztály szétesett, higgye el nekem. Mi itt a kiút? Csak az a módszer lenne: a munkásnak a munkája után annyi bért adni, hogy abból tisztességesen megélhessen a családja. Egyébként elkezdi — ahogy elkezdte — a félremunkát, a „lopott munkát”. És a másik: az irányítók, a tanult emberek, az értelmiségiek becsüljék meg a munkást! Nem kéne elfelejteni, hon- nét kerültek fel, egy lépéssel feljebb, Nem az kéne, hogy hazajön a faluba szabadságra, bemegy a kertbe, rálép a letett gereblyére. ami jól orrba vágja; elkezd káromkodni, mi a ... ez?! — és el kell neki mesélni, hogy „jé, ez a gereblye”, ami már gyerekkorodban is az volt. És még ma is az. ■ Az olyan munkást — aki szeret dolgozni, meg k'éll fizetni és akkor fog gazdaságosan termelni. Annyit fog termelni, amivel jól jár maga az ország. Ha megfizetik — olyan munkásember, mint a magyar ember, egyszerűen a világon nincs. — Minap bementem volt munkahelyemre, a műhelybe. Megütötte a fülemet, hogy mekkora csend van itt. ahol mindig hatalmas a dübörgés, .a zaj. Kérdezem a srácokat, hogy mi van? Azt, felélik: nincs gáz ... — A kalapácsot a nyugdíj után se tettem le. Hozzászoktam a munkához, a mozgáshoz. Mostanában is csináltam ezt, azt, megvették, elvitték,' jóéjszakát kívánok. Erről van szó. Másról semmiről. — Hogy érzőéi magam? Nem olyan jól A családom megvan, én is megvagyok, van három unokám. Anyagi gondom nincsen. Persze, ez mind nagyon jó, de mi a nem olyan jó? Szeretnék még kifejteni valamit, dolgozni valamit, aminek értelme van. Csak, mindenfelé a bizonytalanságot látom; hogy nem tudjuk, mi llesz jövőre... De így se fütyülhetek az egészre. Nem. Szeretnék látni valamilyen egyenes utat, hogy merre ■kell mennünk? Az én saját utam megvan, de egy irányelv kellene a pártban, hogy legyen valami tisztán látható dolog előttünk. Ehelyett azt hallom, látom, olvasom mindenütt, hogy — valami nem egyenes. Csak összezavarodik az ember. — Ha én elindulok valahova, tudom, hogy hova alcarok odaérni, lassan vagy gyorsan, mindegy. Ha kezembe veszem a kalapácsot, és csinálok valamit, tudom, hol kell kiütnöm. De abban, ami körülvesz, abban abszolút nem lehet eligazodni. Üjságot olvasok, rádiót hallgatok, tévét nézek — és nincs egy út, hogy tudjam., azon hova kell haladnom . . Ezt várnám még, ezt keresem. Ezért nem adom fel. Lejegyezte: T. Nagy József Mindenki jól tudja, aki háborús időiket ólt át, hogy a meghalt, elesett, hősi halát halt — eltűnt, nem azonos fogalmaik. Az ilyen tartalmú értesítések közül, sók esetben az első három sem volt igaz, de az biztos, hogy a háborúban való „eltűnés” a legtöbb reményt hagyta a hozzátartozókban az iránt, hogy a fiú, testvér, .apa, vagy férj mégis él még valahol, s idők múltán előkerül valahonnan.. Petőfiről mi még azt tanultuk az iskoláiban, hogy „a költő eltűnt a segesvári csatatéren”. Emellett viszont azt is, hogy Egy gondolat bánt engemet... című versében váteszi módoh jósolta meg halálának körülményeit. Az óvatos, az életben maradás feltételezésének némi esélyt adó megfogalmazást — tehát, hogy eltűnt a segesvári csatatéren, a továbbiakban mindig e versben foglaltak bizanyosították és egészítették ki, mindaddig, míg szép legenda épült fel a nemzet tudatában arról, hogy hogyan is érte költőnket a halál. Az igazság ugyanis az, hogy Petőfi halálát senki sem láitta. Mindenki csak elképzelte! Az emlékezéseikből kiderül, hogy Bem is eltűntnek hitte, s napok múlva is várta előbb Szé- kelykeresztúron, a Gyárfás- kúriában, ahova a csata után visszavonult, de még Marosvásárhelyen is, ahová augusztus 2-án érkezett, és ahova még ezután is érkeztek a vesztett segesvári, illetve fehéregyiházi csata túlélői. Egressy Gábor, aszí- nész-jőbarát például itt követelte Bemitőr Petőfit, de az öreg semmit sem tudott szeretett „fiáról”. Csak, „Valahányszor egy szekér állott meg a lakása előtt (...) az öreg kitek intett, azt hitte, az ő kedves fia jön meg. Pedig keresik! Egressy például arra gyanakszik, családjához menekült, Tordára. Augusztus 9-én utánamegy, de a költő nincs ott. És már 10 nap telt el a csata óta! Hadifogság? — 10-én megérkezik a segesvári csatából a költő barátja, Bauer őrnagy, aki hadifogságból (?) szökik — a költőt ő sem látta. Állítása eloszlatja az utolsó reményt, .a költő halott!-Mindenki ezt hiszi közvetlen környezetéből, mégis tán Bauer állítása az egyetlen kiindulópont a mai dolgok ismeretében. Az állításban van ugyanis egy — a későbbieket valószínűsítő ellentmondás. Az, hogy a dzsi- dások, vagy Lüdersz tábornok csapatai — az állításokkal ellentétben — tiszti hadifoglyokat is ejtettek volna. Később erről, még az eszázadi kutatások kapcsán is lesz szó. Mindenesetre, akkor úgy tudták, hogy nem ejtettek, s így tudta Illyés Gyula is, Dienes András is, a'kiik alaposan elemezték a költő halálával kapcsolatos emlékezéseket. Az említett Kővári László .is ebben .a tudatban kereste a csatatéren a költő feltételezett holttestét I— egy hónap múlva sem minden veszély nélkül. „Iiéj- jasfalva és Segesvár közötti országúton székelyekkel és héjjiaisifalvi lakosokkal találkoztam, azok engem az út- kanyaruiaton, mely a völgyből H éji ja sf a Ivának tartva, egy kaptatónak megy, jobb felé, egy holdnyi kaszálón törö,kibúzásba vezettek. Itt esett el valaki, ki mellett több iromány' hevert — szóltak. Azonban az országúton császári katonai őrjárat fegyveréi villantak fel és szétoszlottunk. E forrás alapján határoztam meg Petőfi elesnének helyét.” Az ezt követő vallomások mind jóval későbbiek, de hasonlóak ehhez. Heydte osztrák ezredes, akinek a csata .után a sebesültek és halottak eltakarítása volt a feladata, jelentésében az udvarnak is leírta, de Lengyel József magyar orvosnak is megerősítette évek múlva, hogy „Én, az országúton lovagolva a kozákok után siettem, amikor közvetlenül a for.rás'kútnál . (Ispánikút Gy. G.). Fejéregyháza és Héjjas- faíva között, egy leszúrt fel - kelő tiszt mellett, aki már nadrágjáig le volt vefkőztet- ve, több, vérrel ■ bemocskolt iratot láttam heverni (...) „nagyon megörültem, hogy egy akkor igen fontos okmány került a kezembe, mert az egyliik Kemény Farkas jelentése volt Bemhez... (csapatai állásáról). A holttesttől néhány lépésnyire körülbelül 100 darab magyar dekoráció is feküdt, zsineggel összefűzve.” (Figyelem, versékről nem tesz említést Gy. G.) A lelet, amelyből arra kellett következtetnem, hogy a halott tisztnek Bem mellett volt állása, -arra bírt, .hogy közelebbről szemügyre vegyem a holttestet (...) De a halott előttem teljesen ismeretlen volt, sovány,, kicsiny, száraz arcú, nagyon határozott * kifejezéssel és nagy fekete korszakával. Nadrágja fekete pantalló volt. (...) Később közölve velük ezeket az adatokat, tudakozódtam több felkelő tisztnél ezután a .személyiség után, és legtöbbjük úgy vélte, hogy a halott bizonyosan Petőfi volt ...” Bizonyosan?! — Ne feledjük, Heydte ezt a vallomását már akor tette, amikor köztudomású lett, milyen híres ember tűnt el a segesvári csatatéren, sőt már arról is suttogtak, hogy talán mégsem veszett ott. Érdékes az is, hogy Heydte is felkelő tiszteikről beszél, no meg a körszakállról, ami Petőfinek nem is volt, csak francia, kis, hegyes kecske-, amilyennek Orlay Petites Soma Mezőberényben, tíz nappal ezelőtt .még látta és festette barátja szalkállát. Ennyi idő alatt nem lehetett abból semilyen „nagy fekete kör szákáll”. Ez t mégis, Illyés Gyula is elhiszi, s nem ébred benne se kétely az iránt, hogy az Ispánkút mellett, többek által látott halott, falán mégsem Petőfi volt. Sőt, azt feltételezi, hogy ha a tisztek látták Petőfit az utolsó napokban és ráismerték a .szakállasban Petőfire, akkor „ez is arra vall, hogy Petőfinek 'kinőtt a szakálla.” Pedig az egész találgatásnak, ha jól utánanézünk, nincs más alapja, mint hogy a feltételezések szerint Petőfin 'kívül, más polgári ruhás egyénről.Bem környezetében nem tesznek említésit az egykorú források, de a vissz aemlék e z ők sem. Noha, ma már úgy gondoljuk, érdemes lett volna érdeklődni affelől is, ki volt más, nagy körszakállias, akár Bernihez igyekvő, esetleg szándékosan civil ruhát öltő futár, aki éppen a magyar dekorációikat és Bethlen Farkas jelentését hozita. Ez iránt viszont senki nem érdeklődött. Igaz, a költő Bemen 'kívül alig érdekelt valakit a seregnél. Az orvos Lengyel József, aki állítólag utolsóként látta élve, alig ismerte Petőfit, hosszú évek múlva felidézett párbeszédeikben .is per őrnagynak szólítja, bár mindenki tudta, mennyire irtózott a költő attól, hogy rangján szólítsák. Honnan tudta hát pontosan és biztosan Lengyel, hogy „Egy dombra érve visszanéztem, s Petőfit hittem felismerni.” Hitte, vagy valóban őt látta? Esetleg csak egy másik civilt, azt a nagy fekete ikörszaikál- last, sokáig titok maradt. Heydte későbbi, 1930-ban napvilágra került vallomása viszont a szenzáció erejével esett össze az övével. Ezért hajlott tán Illyés Gyula is arra, hogy 1936-ban megírt könyvében higgyen neki. Reménynek, mivel el tudta képzelni a körszákáilas és Petőfi azonosságát, mindössze ennyit hagy a maga számára, hogy „Heydte halottról beszél. De hátha csak eszméletlen sebesültet látott?” A kor társak reménye viszont ennél sokkal - több volt. Először egyáltalán nem figyeltek Petőfire, jó miagyar szokás szerint fel sem fogták, mit vesztett személyében a nemzet. Bem hivatalos lapja, a Honvéd, három nappal a segesvári csata után csak a nyolc „szent és drága ágyút” siratja, amely az ellenség birtokába jutott, hevülettel ír a lovasság magatartásáról, TBem golyó Ivuggalta köpönyegéről, de Petőfiről egy szót sem. Pedig július 24-én, tehát kerek egy héttel a segesvári csatavesztés előtt egy rémhír kapcsán még említi a költőt. „Bizony sok hazugságot nyomtatnak ki a hírlapokban. A Szegedi Lap egész necrologot tart Bethlen Miklós barátunk felett, ki szerinte egy havasi csatában, bajnokilag küzdve, hősi halállal múlt ki, azonkívül ' egy század honvédség elfogatott, és Petőfi terhes sebet kapott. Na már, ki tud ilyesmiről valamit közülünk, ki'k e havasnak úgyszólván aljában lakunk? Petőfi ... a napokban utazott át, Bem altábornagyhoz menendő.” Tehát itt a Honvéd már cáfol, egy hét múlva viszont a feltételezett halálhírre, vagy Petőfi eltűnésiének hírére —, ahogy mondani szokás, füle .botját sem hajtja. Mintha a .hazugságok feletti kesergése győzedelmeskedne „Az ember hite végre elveszti rúgé- konyságát, és nem hisz el sem jót, sem rosszat.” És még egy furcsaság. A kolozsvári Szabadság című lap tudósítója augusztus 5-én kelt híradásában így ír lapjának „Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal leüzdé a csatát, de alkony felé új erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lön túlimerész vállalatának, míg koszorús nép- költőnk, a tüzlellkű Petőfi Sándor, ,hír szerint elveszett.” Az augusztus 7-én megjelent írásban nemcsak az a furcsa, hogy a tudósító tudni vélte azt, amit Bem közvetlen környezete nem, hanem az is, hogy a lap fő- szerkesztője kommentárt fűzött az íráshoz. „Nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztéit barátunk elvesztése, semhogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle. Minthogy pediig ily tudósításunk máig nincs, alaptalan mendemondának hlisz- szük és valljuk azon hírt. Szerkesztőség.” Nos, a Barguzin felől érkező újabb hírek birtokában osztani látszik a homály. Nem az ,,elesett”, (hanem az „eltűnt” Petőfi látszik valószínűnek. A híradások annak idején kur- tán-furcsán megszakadtak, Világosig szinte senki nem beszélt Petőfiről. Érdemlegeset legalábbis nem mondott. Amit azután mondtak és tettek, az súlyos és éles viták kereszttüzében csak a legenda megszületéséit táplálta, és találgatásokra, sőt, esalásokra adott alkalmat. A találgatások közül egyikre-,másikra érdemes lett volna felfigyelni — nem 140 esztendp múlva, sokkal hamarabb ! Sok mindennék elejét vehettük volna. De hát mi, mindig késünk. Gyöngyösi Gábor (Folytatása következik)
