Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. augusztus 19., szombat LABODA KALMAN István király minden népnek kell egy ős aki az idők elején áll aikre vissza lehet nézni kapaszkodón, biztatásért mint szülőjére a gyermek ha tétován jár aki ott áll mint egy oszlop erőt-sugárzón s nem eshet rá sohase árny kétség nem kezdheti ki - nekünk Te vagy ez István király mint aki hegyről nézi a tájat: láttad egész Európát felismerted: aki mindenkit támad azt végül összefogva eltapossák leparancsoltad hát a lovakról kalandozni induló néped hadát s elfogadtad a béke jelét a feléd nyújtott Szent Koronát szántani-vetni kell, végre megállva teremteni hazát erre tanítottad a népet ki ezt még alig értve az új úton lassan járt és népünknek erkölcsöt is Te adtál irtva a rosszat tanítva a jót tolvaj kezet - vágó ravasz szemet - szúró István király intelmeid máig tanuljuk helyes volt az út melyet mutattál ez a nép azóta is ezen jár hajtsuk hát meg fejünket ünnepeden emléked előtt hazát-teremtö gyönyörű ősünk István király! A „szent” és a „szentség” olyan fogalmak, amelyekkel hétköznapi életemben .jóma­gam, lévén megrögzött ma­terialista. nemigen tudok mit kezdeni. A megnevezés: Szent István, Szent László, Szent Ferenc, Szent Koro­na ... mégis természetes módon cseng a fülemben. Természetes módon haszná­lom őket én is, azért, mert őseink is így mondták az általuk tisztelettel adomá­nyozott jelzővel, illetve haj­danvolt embereket és dolgo­kat. A szent koronával első ízben a Nemzeti Múzeum kiállításán találkoztam, di­ákként, valamikor a 60-as években. Nem is fogtam fel, hogy az csupán máso­lat, az eredeti egy távoli országban túszul ejtve rej­tőzik. Nagy élmény volt egyetemi éveimben László Gyula professzorom előadás- sorozata a koronázási jelvé­nyekről. Ekkor tudatosodott bennem, hogy amiről beszé­lünk, amiről vizsgázunk, az valójában „nem létezik". Remélem, nem árulok el ha- dititkot, hogy sorkatona (honvéd! voltam. amikor két őrség között a televízió képernyőjén találkoztam először a szent koronával. 1976. január 6-án a Tv-hír- adó közvetítette a korona ünnepélyes átadását Vance külügyminiszter úr kezéből a magyar népnek. Harminc- három év után újra, végleg itthon! Természetesen a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának nyitása után az elsők között rohantam megtekinteni nemzeti szim­bólumunkat, igaz, némi csel­lel. szünnapon. A hazatérése óta eltelt évtizedben egész szép ter­mése keletkezett a róla szó­ló cikkeknek, könyveknek, vitairatoknak. Nem akarok e helyütt sem egyetérteni, sem vitatkozni a különböző készítési hely- és idővarián­sokkal. Nem érdekel most, hogy ez volt-e Szent István koronája. A fontos, hogy amióta ez a 'korona kétséget kizáróan a magyar királyi koronával azonosítható, az­óta ez a korona viseli a szent melléknevet. István nagyfejedelmet a II. évezred első napján ki­rállyá koronázták. A koro­názás diplomáciai előkészí­tésének előzményei, és az akkori aktuálpolitika követ­kezményei most érdektele­nek számunkra. A lényeg, hogy az ország, Magyaror­szág, királyi koronát szer­szett. Az István áiltal kapott korona az állami szuvereni­tást fejezte ki, hiszen azt az Isten első hűbérese, a pápa, s nem világi uralkodó ado­A korona a Nemzeti Múzeumban mányozta. Már ekkor meg­jelenik a korona különleges jogállása. István király fiá­hoz, Imre herceghez írott Intelmeiben a koronáról már mint a királyságot szimbolizáló elvont fogalom­ról ír. A korona eszmei tartalma tehát hamar kialakult, III. Ince pápa egyik levelében (1198) a székesfehérvári ba­zilikában különös gonddal őrzött koronáról azt írja, hogy Magyarországon ebből ered a „haza becsülete”. A korona egyrészről az ország területi jelképévé vált. más­részt, az államot szimboli­zálta, és az alattvalók tisz­teletét mindezek iránt. Ezt a korai, arisztokratikus esz­mét szélesítette ki Werbőczy a kisnemesség tagjaira is. A XIX. század második felé­ben demokratizálódott az értelmezés. A könyvbarát, ha egyúttal a képzőmű­vészet rajongója is, kíváncsian veszi kéz­be azt a jubiláns kiadványt, amelyet Dobos Marianne szerkesztett a sokoldalú Schéner Mihály grafikáiból és az általa összegyűj­tött, többnyire kézírásos nyilatkozatokból amiket szerzetesek, tudósok, írók, költők fogalmaztak meg Szent István halálának kilencszázötven esztendős jubileumára, 1988-ban. A kíváncsiság kettős gyökerű. Egyrészt tudni szeretné, mit hoz fel az eszmék, a történelmi dátum kapcsán az alkotó szel­lem önmagából, másrészt érdeklődéssel ku­tatja azokat a megfeleléseket és különbözősé- ! geket, ahogyan a géniusz által kimunkált jelekre más műfajok emberei válaszolnak. A kötetetet végiglapozva ugyanis úgy tű- , nik, hogy előbb keletkezett mindaz, amit j a grafikus Schéner formákban visszaszólt a történelemnek, a történelmi személynek, az általa szolgált eszmének, eszményeknek, j gondolatoknak, a Szent által véghez vitt ; tetteknek és csak utána indult el azok- J nak a glosszáknak a gyűjtése, amelyek í még teljesebbé tehdtték ennek a kötetes \ műnek a hatását. Mindenekelőtt Schénerről! Már a Diabolikon megjele­nése előtt, de akkor egész határozottan megállapíthat­tuk, hogy ez a sokféle izga­lomban és műfajban ter­mékeny művész kiapadha­tatlan az ötletekben, a té­mák megközelítésében. Mint minden második félidős ter­mészetű sorsban, benne is az öregségre hajló évtize­dekben robban elő, akár a tűzhányó hevességéhez ha- soniíthatóam is az a sok minden, amiről úgy tudja, hogy ehhez és ehhez, tehát mindenkor, a naponta fel­bukkanó jelenségekhez a maga szintjén, a maga esz­közeivel oda kell tennie va­lamit. Olyasmit, .ami csali az övé, amiről félreérthetetle­nül leolvasható, hogy csak ő csinálta. Az ő véleménye, az ő élménye. És itt, ebben a kötetben Szent Istvánt száz képben, száz alakzat­ban, koronával, anélkül, ma­gányosan, családjának köré­ben, egyéb szentek társasá­gában, azzal a méltósággal és rendíthetetlen nyugalom­mal teremti elénk, mintha az éppen soron következő megoldás lenne a végleges. Pedig maga tudja a legjob­ban, hogy a rajzolat a pil­lanat hangulatában keletke­zett, adva azt is, ami a mű­vészben állandó, de hozzáté- ve-mérve azt Is, amit a .pil­lanat, sugallt. 'Ez a szent úgy ikon, úgy szellemi valóság, .hogy el kell gondolkodnunk rajta: valóban érdemes-e, le­Hol koronázták meg Ist­ván királyt? Sem korabeli, sem későbbi forrás nem em­líti a helyet. Az utódok és a maiak lokálpatriotizmusuk szerint Esztergom, vagy Fe­hérvár mellett törnek lánd­zsát. Ki-ki gondoljon erről, amit akar, a magyar királyi koronázási rend egyik fon­tos pontja az volt, hogy a koronázás Fehérváron tör­ténjék. A másik fontos pontja pedig, hogy a szent koronával koronázzák meg a leendő uralkodót. A szent korona, amely önmagában ilyen sok gya­korlati és eszmei feladatot foglalt össze, nem maradha­tott biztonságos őrzés nél­kül. István király az általa alapított fehérvári Nagybol­dogasszony templom pré­postjára, mint magánkápol­nájának vezetőjére bízta ezt a kényes feladatot. A koronát, a koronázási jelvé­nyeket az istváni bazilika egyik tornyában őrizték. A fehérvári prépost és az ál­tala kiválasztott őrkanonok őrizte a szent koronát Ár­pád-házi uralkodóink idejé­ben. Az Anjouk tették át az őrzés helyét pompásan ki­épített visegrádi palotájuk­ba. Zsigmond Budán őriz­tette, saját palotájában. Habsburg Albert királlyá koronázása után előbb Esz­tergomba, majd a visegrádi Salamon-toronyba került a korona. Ettől kezdve a szent korona vándorlásának ka­landos történetét már nem akarom követni 1978-ig. Jogtörténészek feladata an­nak elbírálása, hogy az el­múlt évezredben a szent koronát ki, mikor és milyen joggal bírta, vagy bitorolta. Szent István fehérvári bazi­likáját, igaz, hogy romjai­ban, mindenesetre ismerjük. ihet-e, szabad-e mai nyelve­zettel, mai formák és esz­közök felhasználásával 'ki­léptetni őt, Szent Istvánt, korából és olyan stílusbeli magyarázattal ellátni, amely másít is, azonosít is. Másít azzal, hogy egy mai művész egy egykor volt eszmevilágot mai tudásával, élményeivel közelít meg és idéz .is; 'hi­szen a szándék, az újraélés, az újrateremtés azért megy végbe, mer.t az emberi tudat nem akar megszabadulni az eszmék terhétől. Azoktól a fegyelmező 'belső és külső rituáléktól, amiket történel­me során felhalmozott. Schéner valamennyi áb­rája más és más, szellemi­ségében mindig azonos. És ezt nemcsak beköszöntő so­rai hangsúlyozzák. Azok, akik akármilyen oknál fog­va válaszolnak az ő ikon­jaira — szándékosan 'hasz­nálom az ő meghatározását a szentkép vagy grafika he­lyett — adják a százados­ezredes eszmei emlék dra­périáját. Sokszor csak any- nyira, hogy a közhelyet és az egyéni hiúságot eltakar­ják, vagy ünnepélyesebbé teszik az év fordulóját fel- sorakozásuikkal is. A tudó­sok, szerzetesek, a hitbéli és tudásbéli erősségek meg­győződéssel erősítgetik a köz által ismerteket. De a költők, a szabadabb gyeplőn mozgó alkotók nem átallják felfogásuk különbözőségét is odatenni. Csak viszonylagos meglepetést érzünk, amikor Weöres Sándor géppel írt pár mondatát olvassuk. Az élettől búcsúzóban ez a já­tékos szellem szkepszissel és fél nem mérhető befelé for­dulással vallja meg, 'hogy neki az első király, a kis és nagy legendárium vallási és szellemi hőse nem ele­venedett meg királyként, autentikus személyiségként, uralkodóként, netán utat mutató korszakalkotóiként. Határ Győző még tovább megy, ujjal mutat az irtás­ra, amit Szent István saját fajtájában vitt véghez. Van harmadik magatartás is, az Esterházy 'Péteré, aki min­den megnyilvánulásával tud és akar 'meghökkenteni. Szag­gatott gondolatmenetben nyi­latkozik, kérdéseket tesz fel, még az írás sorbeli rendjét sem tartva be, marginális­nak feltüntető odavetéseivel akár ünneprontónak is látsz­hatna, annál is inkább, mert | a végén az egész kézzel írt | nyilatkozatot áthuzigálja, az | aláírásával együtt. Mintha azt állítaná, hogy minden, amit tőle kértek, amit ő ■adott, igaz is, meg nem is, hihető is, meg nem is. Mint ez az egész mai valóság, amit a honalapító óta eltelt ilyen-olyan megcsapatások után elszenvedünk. Vagy el kell szenvednünk. Mert ál- ságok és hazugságok, két­felé- és sokfélé-játszások, köpönyegforgatások között lessük a holnapot, vajon - megjön-e és úgy jön-e meg, : mint ahogyan azt mi szeret- nénk? És olvassuk Veress Miklós szonettjeit, az életből ugyan- ! csak hamarost eltávozó Ső­tér István reszkető betűit, Panek 'Zoltánt, az írót, Vég­vári Bazilt, a ferences atyát a tengerentúlról. Major Ot- j tót, az irodalomtörténész Kabdebó Lórántot, a zene- történész iDemény Jánost, a felekezetek ipüspökeit, Raj Tamás rabbit. És mire több­ször végigelmélkedem Sché­ner rajzolatait, amiket egy szál papíron, egy szál tollal fogalmaz meg, mintha Szent Istvánon, az ő archikonján j túl csak egy lenne a fontos: ez a szent, ez a hős, ez az j államalkotó az európai szel- | lemiséghez kötötte népe és | országa sorsát, és amivel ötvözte ezt a szándékol, az : az .istenhit, az 'Istenbe ve- ! tett bizalom. Amiről a gra- I fikák mélységes őszintesé- : gén túl a leírt szövegek | több-kevesebb biztonsággal, | -tévelygéssel, netán tétova- sággal szólnak. Ahogy ezt j már megszoktuk ebben- -a j viharos és szelídítetten epo- j c-hában. Ahogy Dobos Ma­rianne összegzi zárszavában: „így, együtt különleges szín­pompát nyújtva, az eltérő vélemények összhangzata szimbolizálja egy nép jog­folytonosságát és megújulási készségét egy új évezred küszöbén.” Farkas András CSANADY JANOS: Csillagzuhogásban Szegény apám agyon is vert volna. .. Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztényi mádra; ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra. .. Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem befogadta Azsia-i lelkem, begyürte egy bizonyos kis dobozba - mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az ö r ö k s ég , azt is k a p t a m - ám a vérrel hozván. A szabadság! Melyet fölfedezni nem kellett: a napfény a kalászon, mezei fü sztyeppéi hajlása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlan megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása griff vagy turul a tenger mondába ... Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot: szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem.

Next

/
Thumbnails
Contents