Észak-Magyarország, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
1989. augusztus 19., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 5 M iközben a kombájnok végigjárnak minden táblát, régmúlt avatások erőitekét lapozgatom öreg barátom írásaiban. Aiki megörökítette a kézi, aratás hétköznapjait, a végzés ön népét, és a cséplést. Az ősi szerszám, a kasza suhintását, a cséplőgép Itörekes nehéz munkáit, a szalmát felhordó elevátor nyikorgását, a 'kazlazók ugratásait. A hajdanvolt aratásról, így vall Bodnár Imre ibácsi visszaemlékezéseiben: „A falu egyik családja. — Dériék (ikét szülő, nagymama és hat gyerék) nem sokáig alussza édes álmát. A kaszás férfi 3 órakor ébred, aratás idején. Az arató brigád 36 tagú, melynek egyik iWarnniadosa tlzenh ates z ten dős lánya — marokszedő. Az apa kaszáját vállára tette,, nyelére 'akasztotta a fenesta- risznyáját és elindultak a Nagy-hát dűlő felé. ahol előző nap este tizenegykor hagyták abba az aratást. Villásszarvú magyar szürke hordta a lajt vizet az aratóknak. A táblaszélen a kepésgazda várta az aratókat. és alig világosodott, amikor kiadta a parancsot: Kezdhetitek. Megindultak a kaszások, nyomukban a marokszedők. Ha eső után kezdtek, a kepésgazda intette őket: A kaszát ne csapjátok, csak 'húzzátok nagyon a rend-lábra, és a markot búza érett és pereg. Csűrik, ti ise tapossatok nagyon a rend-lábára, és a markot óvatosan válasszátok el! Aratás alatt néha idegeneket hoztak, akik olcsóbb áron vállalták fel a munkát. így .ugrasztották egymásnak az egyszerű embereket. Ha pedig az aratás végére értele, bevitték a koszorút az uraságnak... ” Ma bizony .az Ilyen aratásoknak csak annyi emléke elevenedik meg, «menyit valamelyik egyéni gazdálkodó megvalósít nadrágszí j-parcel Iáján. Hazánk északi csücskében, a Borsod megyei Hídvógardón így 'találtunk rá egy olyan hold búzatáblára, ahol Kalász József és Kalász Imre nyugdíjas bányászok végezték az aratást két asszony társaságában. Traktorzúgást. Ikombájnzajl 'itt nem hallottunk, másokat sem láttunk kaszálni, markot szedni, kévét rakni, csak őket. Valóságos idilli látvány volt a négy ember serénykedése. Kalász József az utolsó rendet vágta a tábla csücskében, szaladtunk is. messziről kiabálva, hogy ha Istent ismer. várjon azzal a pár kaszasu'hintással, hadd örökítsük meg. ki tudja, jövőre látunk-e még 'ilyet. Ő csak nevet, hogyne látnánk, hisz itt a köryéken sok az egyéni gazdálkodó. Kalász Imre e .közben is a kévéket kötötte a csatéból font kötéllel. Munkáját megszokott mozdulafokikaL végzi, fel sem néz. 'gondolatai talán ormosbányai vagy a perkupái bánya körül időznek, de ahogy jóbban figyelem, somolyog a szeme, elkaptam tekintetét, mintha azt mondaná: „Hogy ugrálnak ezek az idegenek a tarló csiklandozásától, mert szaporán emelgetik a lábukat, biztosan a szalma bököd! őket a szandál résein.” Ahogy gusztálom izmos termetét, úgy látom, nemcsak bányásznak, parasztembernek is kapós lehetett. Gyorsaságban.. segítökészségben is ő viszi a prímet. Hamar összeránt nyoLc-tíz kévét, szól az asszonynak, hozzák a keresztibe. Mire egy kereszt el készül a tizennyolc ké- véből-, a iPéter-alja dőlő utolsó szál búzája is fejet hajt — bevégeztetett. A két asszony illő tisztelettel szedi az utolsó markokat, egyikük kiegyenesedik: — „No, hál’ Istennek, ezt is megértük.” Ahogy mondani szoktuk: a tarlót ótfújita a szél. Az ötvenegy kereszt szép sorban várja majd. hogy .hazaszállítsák. Miikor az utolsó kereszt tetejére Kalász Imre feltette a papot, nem mulasztja el, hogy el me mondja a régi mondást, ami faluhelyen már csak úgy kezdődik mindenütt, hogy „volt a szomszéd faluban egy ember... ” És derülünk, amikor meséli: — Szóval a szomszéd faluban azt mondja a szögligeti ember a barátjának, amikor végignézett a búzakereszteken: „Hal.lod-e komám, ellopták a papot.” Amaz nemigen volt jártas a paraszti munkában, hát így válaszolt: „Ne nekem mond, hanem a püspöknek!” Mert bizony a „pap” azt a kévét jelentette, amelyiket 'a búzakeresztek tetejére raktak, mely úgy állt a kereszt tetején, mint a szószékről prédikáló pap. És mivel a tolvajnak ezt volt a legkönnyebb elvinni (és sokszor el is vitte), hát ilyenkor mondták, hogy ellopták a „papot”. Ami megmarad a keresztben, majd augusztus vége felé el- csépel'ik. iHídvégardón csak a kombájn vágóasztalába dobálják, de van. 'ahol. még a traktorra! hajtatott cséplőgéppel, verik ki belőle a szemet, úgy mint hajdanában. A négy aratótól elbúcsúzunk, akik .megajándékoznak egy titokkal: Tornaszentjakabon még van cséplőgép, érdeklődjünk ott, .hátha sikerül azt is megörökíteni. A csendes faluban igusztáljuk az úton jövő-menő embereket, kit kellene megszólítani. Megállítunk egy pótkocsis vontatót, és mint a mesében, a megszólított is így kezdi: „Szerencséjük van hogy nekem szóltak. Ebben a zöld 'kerítéses házban lakom, amelyiken a kereszt van. Most csinálom éppen, a traktort. Ha kezdjük a cséplést, m'ajd beszólunk maguknak. Így kerültünk a búcsú utáni vasárnapon ismét Tor naszent jakab ra, hogy valami fogalmunk legyen — maradjon régmúlt idők sokat áldott, sokat átkozott munkájáról — a cséplésről. De míg telt múlt az idő az aratás és a csépi és között elolvastam a .már idézett emlékiratból egy hajdani csépiéi» egyetlen napját. Igyekszem megosztani az olvasóval e hiteles írás minden sorát, amely két fiatal szerelmének sokszor, és másképpen is megénekeli románcát mentette át nekünk, utódoknak. „Jóska kiált szerelmének: Piroskám, ehol ez a körte, kapd meg! — és mór dobta is felé. A leány — akinek szeme Jóskán pihent, észrevette és elkapta a feléje dobott gyümölcsöt. — Ehol mégegy! Ahogyan dobta a körtét, az a leány vállára esett, onnan pedig a cséplőgép dobja felé pattant. Piroska utána kapott, abban a pillanatban megcsúszott, és .bal karjával beleesett a dobba. Óriási sikoly, mindenki odafigyelt, a gépész ledobta a szíjat a cséplőről., de már késő volt. A dob forgása még olyan erős volt, hogy a leány kezét összeroncsalta váltig. Az etetőmunkás tehetetlenül nézte. Csak bámulta az éles sínek forgását, amelyek vértől piroslottak. Az ájult Piroskát kiszabadították a dobból lecipelték a cséplőgépről, kezét bekötözték, oldalához erősítették. A terménnyel megrakott lovas- szekérről. ledobálták a zlsákokat, szalmát tettek a szekérderékba, és feltették rá a lányt. A község orvosához hajtották, ahogyan csak bírtak a rázós úton. Az orvos mentőt hívott, s az szirénázva rohant az Erzsébet kórházig. Aznap a szadaiak nem csépeltek tovább... „ Ha nem is ilyen szomorú, de lidérces em- lékeim nekem is maradtak a cséplésről. Talán nem veszik rossz néven, ha szó esik az ötvenes évek csépléseiről is, mert azért nem változott itt meg .minden egyszerre. Szükfcég volt ezekre a gépekre is még sokáig. Én csupán egyetlen ebéd néhány percét hordozom, amikor a részesgéphez hordtam az ebédet édesanyámnak, s ha korán érkeztem, a gép javában dolgozott, sürögtek-forog bak körülötte az emberek. A nők úgy bebugyolálták magukat, hogy nem lehetett őket megismerni. Mumkás- nadrágok-kabátok, kendő, szemüveg, száj- kendő. A töreklyukban akkora a por, hogy egymást is alig látták. Ha a gépészt kérdeztem hol van anyuka, bökött a kistörek felé. Kabátjához érek, nagyot nevet, át- küld a másik Oldalra, mutatja, „ott van anyád!” Átmegyek, hahotáznak, hogy „a kazal végébe vitte a tőreiket Ilonnal!” Ott sem ismerek rá, s a kapitányos hordó mögé ülök a paprikáskrumplival. meg az uborkasalátával, és síróik, ímert saját anyámat nem ismerem meg... Ilyen is volt ebben a hamisromantikájú világban. Mindebből 1989-ve a cséplést amolyan nosztalgiaként élem meg Tornaszen.tJakabon. az országhatárhoz közeli falucskában a nyolcvanévees Takács András portáján. A kormos traktort MTZ helyettesíti, de a Cséplőgép és az elevátor még igazi. A kazal már nem az. mert az alig másfél holdnyí parcellán zabot, árpát és búzát termelt, ég az egész termés egy kazalba fért. Alul búza fölötte ár.pa 'kévék, ezek fölött újra búza (a szomszédé), és a kazlat a zab kévékkel tetőzték be. Régen ezek mind külön kazlakban voltak. Meg részes géphez szerződtek asszonyok férfiak. Most a rokonság, a szomszédok fogtak össze, és mire minden munkál fényképen is megörökítettünk, mái' vége is volt a cséplésneK. Poharak koccannak e hagyomány tisztelő csépiés Végén, mi is örülünk, hogy másokkal is megoszthatjuk ezt az emléket, .mert jövőre, ki tudja, milyen lesz az. aratás. Bekecsí Szabó László t- S hol dübörög cséplőgép?
