Észak-Magyarország, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1989. július 1., szombat Sajószentpéteri vázlat Mezey István rajza „Szundiról" — u Számtalan hivatalos és kevésbe hivatalos információt ka­punk naponta. Előbbiek közül pár soros rendőrségi hírben szereztünk tudomást arról, hogy a Tiszai pályaudvar is­mert „lakói" közül eltávozott az élők sorából az az idős ember, akit az esti, éjszakai és hajnali utasok naponta lát­hattak, hol a váróteremben, hol a WC előterében, hol az állomás előtt, hol a vakvágányra kihúzott szerelvény kocsi­jában kuporogva, dideregve. Hol a takarítókra hozta a frászt, mikor a sötétben csak kopasz feje világított az ülés­ről hátrabiesaklott állapotban, hol a váróterem füstjében aludt feje alá gyűrt reklámszatyor-párnával, felpóckolva kobakját, bozontos szakánál. Lakása nem volt. Azaz, hogy valamikor régen, amikor asszony, család várta a vacsora-asztalhoz, de az már régen volt, talán igaz sem volt. Mint ahogy régen volt jól jövedel­mező állása, biztos jövedelme és — ahogy ez lenni szokott — volt botlása, bűne, mi több, törvénybe ütközése is. Ez utóbbi miatt ki is közösítette a család. Elfordult tőle szép­reményű gyermeke, felesége, akik — hogy bűnétől tiszták maradjanak — szélnek eresztették az öreget. Bolyongott a városban, a hegyekben, hétvégi házak íeltört-rettegett odú­jában. öregsége, köszvénye bekergette a pályaudvarra és lassan kibérelte a váróterem melegét. Kezdetben igazoltat­ták, ahogy ő mondta, „molesztálták” a hivatalosak, akik ké­sőbb már ráhagyták, hisz’ amíg ott bent szundít, nagy bajt nem csinálhat. Igazoltatáskor kipipálták, mint valami bú­tordarabot leltározás idején. Ha aludt, már nem ébresztet­ték fel, úgy is betéve tudták adatait. Egy adat azonban hiányzott igazolványából, mert lakhelye az nem volt. Vagyis, volt itt, a pályaudvaron. Beszélték, hogy volt valami nyug­díja is, még azt sem tudták hová kézbesíteni. Ha nem csur- rant, cseppent, mert annyi pénze mindig volt, hogy kenye­re, ócska kolbásza és még ócskább almábora legyen. Ennyi maradt, ennyi volt az övé. Csak egyedül iszogatott, idegen szesztestvérek kínálatát nem fogadta el. Vagy három éjszaka beszélgettem vele, de bizalmatlan volt, hiába kapott rólam ajánló szavakat, egy hozzácsapódott gyerekkori ismerősömtől, akivel pertu ha­verok voltak. És nemcsak gyanakvó, óvatos, de embergyű­lölő is lelt. Sajátos elméleteit fejtegette, az ő és az egész emberiség sorsáról. Hogy magára maradt, tényként fogad­ták el ismerősei, és a rohangáló utasok, meg ő is. Miként pár szavas tényként kaptuk mi is a hírt, hogy a dohányzó- váróterem szögletében már nincs ott a szurtos, télen is sap- kátlan, egykedvű öregember. Ott találtak rá a hajnali üres padok szomszédságában. Párnája a reklámszatyorba gyö­möszölt kenyérvég, az ócska kolbász és a még ócskább al­mabor volt... (Bckecsi) Kitekintő Benyújtották a számlát Nincs történelmietlenebb kérdés, mint idő és esemé­nyek múltán feltenni: „Mi lett volna, ha? ...” Így az­tán a történészek szótárában hiába is keresnénk. Egészen mostanáig. A Bukarestben szerkesztett Magazin Istoric ugyanis megírta: a 2060 éves Románia a világ civilizáció­jának a csúcsán lenne, ha nem lettek volna háborúk, és nem kellett volna fizet­niük a derék dákoknak és leszármazottaiknak. A hábo­rúkról utólag kétségkívül többet tudunk, mint a hő­seik, vagy éppen az áldoza­taik. Ami pedig az adóssá­got illeti, erről megoszlanak a vélemények. Kiváltképpen akkor, ha szegény az adós. így aztán érdeklődéssel ol­vashatjuk. hogy Románia az ottomán birodalomnak 340 ezer, a cári Oroszországnak 65 ezer, a Habsburg; biroda­lomnak 850 ezer kilogramm aranyat fizetett adó gyanánt. Mivel a gondos számla dek­laráltan is azzal összefüggés­ben látott napvilágot, hogy Románia, a történelme so­rán először mondhatja ma­gát politikailag és gazdasá­gilag is szabadnak, mint­hogy visszafizette külföldi adósságát, már csak egy do­loggal adós a Magazin Isto- ric: mit tekintenek ők a ci­vilizáció csúcsának? Tallózás Tokaj malijában ; Egy öt évig tartó pereskedés avagy ellentétek a kisnemesség és a város tanácsa között Fogadjuk el kiindulásiként azit a tényt, hogy mind To­kajiban mind más hegyaljai mezővárosiban a XIX. szá­zad elejére számos kisneme- si család telepedett meg. Ré­szükre nem tiltották a be­telepedést sem a földesuna- ságok, sem a város vezeté­se. Miután Tokajban a bor­termő szőlőik azon része, melynek számottevő száza­léka a kisnemesség tulajdo­nába juttatott, illetve tulaj­donában volt dézsmás szőlő lévén, a küisnemesek gyara­podása, létszámúik növeke­dése a földesuraságök szem­pontjából előnyt jelenthe­tett. iMás volt' a helyzet az adót fizető jobbágynépesség, vagy a városi polgárság szempontjából, mert hogy a szóban forgó társadalmi ré­teg — kisnemesség —- tag­jait nem kötelezhették adó­zásra, ezáltal nem osztoz­tak a város lakóira nehe­zedő terhek viselésében. 1824 szeptemberében a „Takajl Nemesség Gyüleke­zete” úgy ítélte meg, hogy ,,a helybeli tanács beli Urak Privilégiumuktól messze el­térvén. sok képpen éreszte- tik velünk (ti. a kisnemes- séggal) el nyomásbeli pla- numjaikat (jelleg) . .. midőn nem olyanok, mit Tatitus. kíván az Elöljáróktól”. Mi is eredményezhette azt, hogy ennyire kifakadtak a toka­ji kisnemesek? Erre nem könnyű megkeresnünk h vá­laszt. Nem könnyű azért, meri a tokaji kisnemesek (miint egyetemes testület) nemcsak önmaga sérelmeit sorolták fel a vármegyéhez benyújtott panaszos levelük­ben. hanem iépten-nyomon összekeverték a beadvány­ban saját panaszukat és a jobbágyokat ért sérelmeket. Természetesen e sérelmeket csokorba kötve, tényleg azt láthatták a hatóságok, hogy a tokaji tanács visszaél a törvények áltál biztosított hatalmával. De hát lássnuk néhány panaszra okot adó esetet! Nemes Literáti Nagy Jó­zsef Bodrog közi rétjét a keresztúriak elgázolták. A kárt a város vezetése meg- becsültette Csere János es­küdttel, „de egy fillért is a tanú kárának vis'sza pótlá­sára nem adott, holott a ke­resztúriak elegeit tettek (kö­telezettségeiknek)”. Miller Mihály ugyanazon a réten termett széna „Boglyájait a Tirnári gulya beli marhák meg pocsékolták”, de a kár­vallottak a ti mariakra kirótt bírságból egy krajcárt sem láttak. Birinyi István sérel­mesnek tartotta, hogy 6 ök­reit tavaly esztendőben a vár sarkon levő tilalmas füzesből... be hajtván Cse­re János... azok váltsá- gába (először 72 forintokat kért, majd »az összeg« le szállott 12 forintra, s végül Csere János megelégedett 9 forinttal”. Ennek ellenére Birinyi szolgája 25 botot kapott (!) a városháza ud­varán azért, mert tilosban legeltetett. Azok panaszát is benyúj­tották, akiktől, minthogy adótartozásaikat nem ren­dezték, tehenet, ökröt, üszőt, hajtottak el. így a tanács­beliek Csipke Györgyöt, if­jú Fehér Jánost, Meleg Istvánt, Boros Józsefet káro­sították meg. A panasz lé­nyege mégsem ez, hanem az, hogy az így zálogba el­vett állatokat hevenyészett kótyavetyén (árverezés) áron alul értékesítették. Másokat, mint Helmeczi Mártonnét, „annyira szorították, hogy a porció miatt el kellett adnia a tehenét.” Végül is a lényeget is le­írták a panaszttevők, misze­rint Nemes Kolos Mihály arról tanúskodik, hogy „a város házánál három sze­mély jelenlétében Franc Ignácz tanács beli azt mon­dotta: A Nemesek ma hol­nap contributiót (adót) fog­nak fizetni!” Közben eltelt közel egy esztendő, mikor 1825. augusz­tusában a város magisztrá­tusa megszerkesztvén vála­szát, a főhatósághoz be­nyújtotta azt. Nem mulasz­tották el, mintegy elöljáró­ban hangsúlyozni, hogy a magisztrátus „minden hiva­talos kötelességeinek tellyes- sítésében egész renddel, egyenességgel és fedhetetlen hűséggel” jár el, és „a vá­ros közönséges javát a ki­telhető módokig” eszközöl­tette. „A méltatlanul ránk ruházott vádak csak egy s két meg nem elégedett... Tagoktól származnak” —, állították, s mindjárt a lé­nyeget érintik akkor, mikor hangsúlyozzák, hogy az a vád, hogy sem a Város Bi­kája, sem a tanács testületé nem nemesekből áll, nem állja meg a helyét: „Ebben mi soha sem tettünk aka­dályt, de okunk sem volt arra, hogy a Nemes Urakat akár Bírót, akár Tanács Beliségi hivatalnak elnyeli sében akadályoztattuk vő na.” Ezt követően a vád jobbágyokból és városi po gárokbul (tehát nemtelent bői) álló tanácsa lerendezet) nek vélte az ügyet. Vég' mégsem ez történt, md mint az újabb, 1828. októb) rében szerkesztett beadví nyukban megfogalmazzál Nemes Bukó Márton, G£ t János, Margitai István és í < Nagy József urak mint el ( küdt ellenségeink ... mink' i üldözni nem szűntek meg-' 1 minket minden féle becstj lenítő szavakkal illettek Úgy ítélték meg, hogy mi „Bukó Márton lészen a ni 1 mesek hadnagya, addig a ví i rosban csendesség nem k : hét.” A város vezetésének állá1 pontja határozottságuk1 utal, Miután hangsúlyozzái hogy mind a Vármegy) mind a földesuraságot elf merik parancsoló uruknál kérik, hogy „ez után a W mességi Fő Hadnagyok Városi dolgoknak le folyási tói egy átallyába kirekesi tetvén, a város akár md időbeli Tanácsának nyugi dalma, s a hadnagyi Haß lomtól való függetlenség eszközöltessen.” A pereskedésben érinti főhatóságok (egészen a Hell tartó tanácsig, honnan város panaszát visszakülű ték a vármegyéhez) meí hozták határozatukat. Nyol pontban határozták meg városi tanács perben érit— tett kötelezettségeit. esett itt egy méltányos űrt dalmi tulajdonban le)1 (Bodrogon át szolgált: komphasználati díjról, a váj: rosi számadások rendszert; benyújtásáról, s a jövőbe) „legfeljebb 12 nemes * nemtelen alkalmatos tagok ból álló kiküldötlség előtt; számoljon le a kezelésé® bízott összegekkel. A tövűk biakban a város tanácsa Uradalom által elő terjes* teni szokott”... „Nemes wÉ Nemtelen alkalmatos tagok||| bul a városi közönség áltffi választassanak, más városápP példájához képest.” Végeztffl tül „a több nyugtalanságok® ra okot szolgáltató PaMig Sámuel, Kmetz Andrá|||j Rubi János és Tar Istvá1 törvényszék eleibe állíttat! 1 ni, s megítéltetni rendeltedé: tek.” »ze ne Dr. Bcncsik János ne író Lengyelországi pillanatfelvételek I smerik még gyermeke­ink a „körbenjárós- kifordulós” játékot, melyet e strófakezde­tet énekelve lejtenek?: „Kis kacsa fürdik/Fe- kete tóba’* Anyjához készül Lengyelországba...” A fel­nőttek mondókáját már igen, mindannyian: „Lengyel, ma­gyar Két jó barát,/Együtt issza/Egymás borát. A népek között a vérségi, a közös származási tudatnál gyakorta erősebb kapocs a szinte azonos történelmi múlt. így vagyunk a lengye­lekkel. Thököly kurucai kö­zött számtalan lengyel har­colt, de e nép adta nekünk az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű Bem apóját s mi nekik Báthory Istvánt, akit ma is egyik legnagyobb királyukként tartanak szá­mon. S mikor a második vi­lágháború „nyitányaként” a német csapatok lerohanták Polóniát, — a hitleri tiltako­zás ellenére is — százával- ezrével leltek itt haza he­lyett hazára a menekülő len­gyel harcosok. * Kattan a bélyegző, a len­gyel határőr katona beüti az ablakot” útlevelembe. Véne a tűnődésnek. * „Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fényvesekkel vadregényes tája!” — riado- zik az Alföldért rajongó Pe­tőfi. Az igazság valahol ott van: a Magas-Tátra mére­teiben lenyűgöző s kicsit fé­lelmetes. A Lengyel Tátra is fölséges, de emberléptékűbb. Zakopane. Korábban a tü­dőbetegek Mekkája, ma a téli sportok rajongói n«>»t>di- csoma. Büszkék rá: 1911-ben itt rendezték az első nemzet­közi síbajnokságot. * Délkel et-Lengyelországot járjuk autóbuszunkkal. A vonatablakon kitekintve Ti­rol és Svájc alpesi tájain láttam oly elbűvölő faháza­kat, mint most itt. De ámu­latba ejt a kőből-téglából épült megszámlálhatatlanul sok családi ház is. Kis kas­télyok. Három-négy szintes épületek, s a tetőzeten még egy manzard-szoba is hety- kélkedik, a földszint pedig gépkocsigarázs. Tamáskodom. Nem lehet olyan lesújtó az „anyagi helyzet”, ahol ennyi frissen épült-épülő hajlék nőtt-nő elő a földből. * A „kastélyok” soros tele­pülésrendben épülnek, hosz- szú kilométereken át „vonal­ban” a közút mentén, utcá­kat nem képeznek. A házso­rok mögött olykor inkább ötletszerűen pottyantanak le egy-eay házat. A szaporább család második generációja részére talán. Szerte a határban legelé­sző tarka tehenek, bárányok, kecskék vegyesen őrzik — pompás látványként — az agrikulturális munka öröm­teli szépségét. Üj és új kris­tálytiszta patakok rohannak elő a hegyekből. Hazámban, Borsodban évtizedek óta nem láttam ilyen vígan hab­zó, csillogó folyócskákat. * Utunkon jószerivel csak kisgazdaságok. Jól táplált lovak lényegesen hosszabb kocsikat húznak, mint a mi szekereink (voltak). Amott traktor, vontató végzi a dol­gát. Elismerésre méltó igyek- vés mindenütt, amerre szét­pillantunk. S makulátlan tisztaság. A rétek kaszálásá­nak s a széna betakarításá­nak idejében vagyunk. Soha ily különös szárítási módot! Jókora földbeásott husángo­kon a visszahagyott ágakra villázzák a frissen vágott fü­vet s úgy bebokrozzák, hogy eltűnnek az ágak s a husán­gok is. Szerfölött gyakorlati megoldás a boglyábarakás módszerével szemben. A hir­telen támadt eső lepereg, aláfolyik s elenyészik így a földön, a boglyáknál azon­ban a csapadék átáztatva azokat befülledést, bepené- szesedést idéz elő. A már száraz, megszőkült szénát tartó husáng-hadrendek megannyi subás parasztem­bernek tűnnek — szürrealis­ta képzeletemben ... * Nowy Sacz. Ötvenezer la­kosú, igazi, magát menten megszerettető város, telitűz- delve műemléképületekkel. Útikönyvemből tudom: Neu- sandec néven 1918-ig osztrák járási székhely volt. Az üzletekben nincs áru­bőség, de nagyobb mérvű kereslet se igen. Sorbanál- lást az élelmiszerüzletekben látok. E városban kerít hatalmá­ba a kísértés. A lengyel par­lamenti választások első for­dulója után vagyunk. Hun­cut játékra támad kedvem. Én is szavaztatok. Egy muk­kot sem tudok lengyelül — sajnos —, de ezt sem érzem akadálynak. Pusztán „név­vel” szavaztatom meg a já­rókelőket. így: „Jaruzelski?” — „Walesa?” A megkérde­zettek s a nemre életkorra vegyes tíz válaszadó közül hat Walesara, négy Jaruzels- kire bólint, vagy mond igent. Hát ez volt az én „reprezentatív” szavaztatá- som hamisítatlan eredménye. * Ezután utunk végéig fog­lya, kiszolgáltatott médiuma vagyok a történelemnek. Su­hanó autóbuszunkba bepil- lantgató helységjelző táblák megannyi mementói szomo­rú históriáinknak. Gorlice. Szép, városias te­lepülés. akár örülni is lehet­ne neki. De! 1915-ben ijfop tombolt a „126 napos gótikái cei áttörés”. A városka tfret metőjében húszezer hősi hatét lőtt elporladt teteme őrzi Szí szörnyű idő emlékét. Jeleiket tős számuk magyar volt! 3zs Duklán rohanunk át. Af emlékezet s az útikönyv it) is szomorú adatot sugalmaz 1849-ben a cári hadak itt, 9 szoroson törtek be az oszt' rákok megsegítésére. tá; Limanova. Olvasom *és helységjelző táblán. 1914 vé'szi gén iszonyatos csaták színta tere volt a Monarchia és )hő cári Oroszország csapata'di; között. De mért oly ismet'őlda számomra a név? Rövid töp'ké rengés: igen, írásbeli éred'od séginken egy német nyelvűre szöveget kellett áttenni rnS'u6 gyárrá. A magyarok szomor'ial; hőstettéről szólt. Ez volt alt" olvasmány címe: A limano' vai huszárok... E gondola1'))1 már otthonról üzen érten')1! lyi * ko do Ismét kattan a lengyel ha'" b n tárőr bélyegzője útlevelem'^ ben. Kicsit hazulról — ha'^,. za, gondolom rezignúltai'szi Ady gyönyörű versének kétes: kezdő sora skandálja helyet'®)) tem és szívemben a búcsaja szavait: „Isten vidám úr aiej Föld fölött :/Lengyelországo*. Isten óvja.” lnl Kiss Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents