Észak-Magyarország, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

1989. június 3., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Magyarországról jelentik Ahogyan a tudósítók látnak bennünket A külföld fölfökozOU érdeklődése a magyarországi változások iráni a világsajtó hasábjain is egyre nyilvánvalóbb. Egyre ifibb sa.ilóvzerv, rádió- és tv-társaság je­lentkezik és küldi el hozzánk tudósítóját. A Magyarországon ..állomásozó" -külföldi tudósítók száma jelenleg harmincra tehető. Hogyan, milyen körülmények között dolgoznak fik, mi a véleményük a jelenlegi magyar tájékoztatásról? Erről és sok minden egyébről faggattuk a Budapesten dolgozó tudósítókat. A megváltozott kelet-európai sztori Beszélgetés Mark Franklanddal. a brit The Observer című hetilap kelet-európai tudósítójával — [Mióta van Magyar or­szágán? Beszéljen eddigi újságírói pályafutásáról. M. F.: Budapesti irodáin­kat ez év februárjában nyi­tottuk meg. Ezt megelőzően az NSZK-bain volt a szék­helyem. onnan tudósítottam Kelet-Európáról. A bonni korszak 1987—89-'ig tartott. Egyébként mór vagy har­minc év,e űzöm ezt a szak­mát. Moszkvából. Iindökíná- ból. Tokióból. Washington­ból! is tudósítottam a lapot korábbiam. — Honnan jött az ötlet, hogy Budapesten létesítse­nek irodát? M. F.: 1985-iig a legtöbb brit, nyugat-európai lap Becsből tudósított Kelet- Európáról. Én például 1977 —1981. között Londonban voltam a The Observer ke­let-európai tudósítója. És ezt akkor meg is lehetett tenni. his.z’ akkoriban még Viszonylag nyugodt volt a kelet-európai politikai hely­zet. Az elmúlt három évben azonban megváltozott „a kelet-európai sztori”. Más­képp kell írni, a helyzet sokikal bonyolultabb, több figyelmet érdemel. Magyar- ország is sokkal nyitottabb lett. Választhattam. Varsó és Budapest között. Miivel Len­gyelországot jobban isme­rem és ott van is egy -em­berünk. ezért inkább ú,2y döntöttem, hogy Budapestire helyezzük az irodánkat. — Kiválóan beszél ma­gyarul ... K. I.: Félig magyar, félig angol vagyok. Angliában — Milyenek Magyarorszá­gon egy nyugati újságíró munkafeltételei? M. F.: A lengyelországihoz tudom hasonlítani. Mind­két országban egyformán nyílt a sajtó. Mivel egész Kelet-Európábán utazgatok, ezért el tudom mondani, hogy az NDK-toan és Cseh­szlovákiában már más a helyzet, ami a -nyugati új­ságírók munkafeltételeit il­leti. A 10—fi!) évvel ezelőtti lengyelországi helyzethez hasonlítanám azokat. Most lehet látni, hogy a ’kelet-európai országok mennyire különböznek egy­mástól. — Vannak-e nehézségei, amelyeket nem tud leküz­deni? M. F.: Nagy gondom a nyelv. Lengyelül és oroszul tudok, magyarul azonban nem. Ha állandóan itt len­nék, talán megtanulhatnám a nyelvet, de így nem megy. Egyébként kétségtelenül a legnagyobb akadály a rossz telefonhálózat. Budapest nagyon is megfelelő hely lehetne a Nyugat számára, hogy a kelet-európai térség sajtócentruma' legyen. Itt és most Európában a tele­fon ma már nélkülözhetet­len eszköz, a kapcsolatok létesítésének az alapja. De ez nemcsak az újságírók­nak. az üzletembereknek legalább olyan fontos. születtem, de Magyarorszá­gon nőttem feil. 1(1 éves ko­romig Magyarországon éltem szüleimmel. Édesanyám an­gol, édesapám magyar. En­nélfogva teljesen önálló munkát végzek, míg a kol­légáim egymásra és a fordí­tóikra vannak utalva a nyelv miatt. — Egyébként milyen a vi­szonya kollégiával? K. I.: A magyar kollégák­kal nagyon jó a viszonyom. Velük nincs versenyről szó, de hát miért is versenyez­nénk? Más a piac. Nem va­gyok a riválisuk. — Úgy tudjuk, több nyu­gati lapnak dolgozik. K. I.: Az Independent bu­dapesti tudósítója vagyok. Ez a brit napilap küldött, ők fizetik az itteni költsé­geimet. Ezenkívül az ameri­kai Washington Postnak és a Sunday Timesnak is dol­gozom. — Az Independentnek van még más kelet-európai tu­dósítója? K. I.: Bukarest, Tirana és Kelet-Berlin kivételével minden kelet-európai fővá­rosban van a lapomnak tu­dósítója. Bukarestbe a lap még ideiglenes tudósítót sem küld. Kelet-Benlint pe­dig a bonni tudósító intézi. — Budapest drága város? K. I.: Meglehetősen. A la­kás nagyon drága és a la­káshelyzet nagyon rossz. Itt ugyanannyiért bérelek egy lakást, mint amennyiért ki­adom a sajátomat Angliá­ban. Tapasztalataim szerint nyugat-európai árszínvonal és kelet-európai minőség ér­vényesük Ami pedig a fize­tésemet illeti, nos, alapfize­tést kapok, amiből — tekin­tettől a napokban megsza­porodott háromtagú csalá­domra — simán éhen tud­nék halni. Tehát a .teljesít­ményem után kapom a pénzt, ezért dolgozom több lapnak. — Van sikerélménye? K. I.: Hetente átlag két­három cikkem jelenik meg Magyarországról a 400 ezres példányszámú, naponta 40 oldalon megjelenő Indepen- dentben, 1988. októberétől vagyok a lap állandó buda­pesti tudósítója. Találkoz­tam azóta itt olyan honfi­társaimmal, akik tudomá­somra hozták, azért jöttek el. mert a cikkeim felkel­tették az érdeklődésüket Magyarország iránt. — Rendelésre ír? K. I.: Csak annyiban, hogy előbb témaajánlatot teszek, és ha kérik, akkor írom meg az anyagot. Például a „gazdasági szükségállapot" körül kialakult ominózus vita fontos téma volt. Fur- csállottam is, hogy a magyar sajtó pár nap múltán elhall­gatott. Egy ilyen témáról a nyugati sajtó beteken át íro­gatna. Az autópálya-díj kö­rüli bonyodalmakról azon­ban nem írtam semmit, bár­mennyire is fontos volt az magyar szempontból. Ang­liában ez szerintem senkit sem érdekelt volna. — Milyen hírforrásokra támaszkodik? K. 1.: A- legjobb az, ami­kor több forrás is van. Sze­retek utánajárni egy témá­nak. Ez nem mindig köny- nyű. Például legutóbb, ami­kor a hároméves kormány- program létezését hetekkel ezelőtt kiszivárogtatták, jó egy hetembe került, amíg megszereztem annak tartal­mát és tudtam róla írni. Eb­ben a magyar sajtót is meg­előztem. — Egy tudósítónak arra kell várnia, hogy értesítsék? K, I.: Szó sincs róla. nem kell megvárnia, míg értesí­tik. Az igazság azonban az, hogy a tudósítók tájékozta­tását több helyen is szerve­zik: a párt, a kormány, a külügy, s munkájuk nincs koordinálva. Ezt a problé­mát. még más szocialista or­szágban is úgy oldják meg, hogy van egy sajtóközpont. Budapesten létezik a Press- inform iroda, de ez nem az igazi, ott nem lehet például az MTI-telexet olvasni. Egy sajtóközpont nagyon hiány­zik. Heti három cikk Magyarországról Karacs Imre, az Independent tudósítója Fotó: F. L. Felújítják „Bacchus templomát" Ahogy Sátoraljaújhelyre érkezve kilép az utas a vas­útállomás épületéből, legelőször egy különlegesen szép épü­let látványa ragadja meg a figyelmét. Kalotaszegi stílusban készült 1913-ban, Thoroczkay-Wigand Ede tervei szerint. Az épület közepén egy magasabb, körülötte négy kisebb torony látható. Az emeleti ablakok között tíz, bortermeléséről híres hegyaljai település színes majolikából formált címere díszíti a falfelületet, annak bizonyítékául, hogy a letűnt századok­ban mind a tíznek mezővárosi rangja volt. Az elhelyezés sorrendjében ezek a következők: Zombor, Erdöbénye, Barátszer. Bodrogkcresztúr, Tolcsva, Liszka, Sá­rospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, Tárcái. Sátoraljaújhely te­hát „kétszeresen" szerepel, hiszen Barátszer Üjhely legré­gibb negyede, az ott letelepedett pálos rendi barátokról— szerzetesekről kapta a nevét. Hajndani kolostoruk, amely ma középiskolai kollégiumul szolgál, a város nagy értékű mű­emléke. Az újhelyiek az állomás melletti öttornyú épületet tréfásan „Bacchus templomának” nevezik, mert alatta pincerendszer húzódik, amelyben tizenkétezer hektoliter jóféle tokajit tá­rolnak, illetve „iskoláznak” a borászati szakemberek. Maga a háromnegyed százados múltú épület már régóta felújítás­ra szorult. Erre végre most sor került. A munkálatokat a karcsú tornyok tetőzetének újjáépítésével kezdték, s amint az állványerdőből következtetni lehet, teljesen felújítják az egész épületet. Így Bacchus templomát ismét eredeti szép­ségében csodálhatják majd meg a történelmi levegőjű vá­rosba érkező vendégek. (h. j.) ■nHMHHanw Kiss Gyula: Ú t i n a p I ó Székelyudvarhely. Nem futja időnkből, hogy a gimnáziumban, ahol Tamási Áron tanult s hadiérettségizett, legalább szétpillantsunk. De így is értékes ajándékot kapunk. A re­mekül berendezett emlékházban, „Erdély Vajda Jánosa”, Tompa László egykori dtt- honában vagyunk. A múzeumőr, a költő menye elénk teszi az emlékkönyvet. Tán kétkednék, ha nem látnám saját szemem­mel: mennyien kíváncsiak a költő relik­viáira! Igen. S Tompa László új kiadásban nem olvasható. Pedig mennnyien kérik. Az emlékkönyvi bejegyzések mutatják. Sem Magyarországon, sem Romániában nem ad­ják ki a várt válogatott kötetet. Anyagi megfontolásból? A remek emlékház állami fenntartása mecénási hajlamról tanúskodik. „Tervegyeztetés a kiadók közt”, „csúszás”? — mormogom már kifelé haladtunkban. Igyekezni kell, tíz perc múlva indul az autóbusz Farkaslakára. Tizenkét kilométer az út. Alig melegszünk bele, az autóbusz máris lassít. Lupeni — olvassuk a helységjelző táblát. Minit egye­bütt, itt is székelykapu fogad. Mint Tamási idejében, ma is ugyanott, pár lépésre az országútitól. A kapun által most is „hosszú út vezet a templomnak”, de most nem szabad az út, megöblösödik, megálljt pa­rancsol Tamási sírja, síremléke körül. A jó­korára méretezett sírhalmon a nyár virá­gai. Ügy hozzák a látogatók. Kevesebben a szirmát hamar hullaitó rózsát, többen a tar- tósabb szegfűt. Kivált égővöröseket. Ki-ki beszúrja a magáét a gyöpös sírhantba. Tíz perce lehetünk itt, s a kegyeletleróvók szá­mából látom: Tamási sírja zarándokhely, A szó Itiszta és nemes értelmében. Sőt, ta­lán már több is annál, az útikönyvek ide- ■igazítamak, idegenforgalmi látványossággá teszik. Mi egyébnek írhatom terhére: a sírt velünk együtt körbeálló társaság egyik tag­ja — nyilván a legverzátusabb az effajta dolgokban — közli, neki is van Pesten egy könyve Tamásitól, egy szép verseskötet... Helyette én pirulok el. Hirtelen támadt döbbenetemben nem cso­dálkoznék, ha az egyetlen kvarciit-itömbből Szervátiusz Jenő- és Tibor-faragta három és fél méter magas síremlék két figurája — rosszallásként — összevonná szemöldö­két. Nem messzi a sírtól a bizonyára ma is Nepumóki Szent János védelme alattit áll­dogáló templomban minden vakító fehér­ben ragyog, szokatlan módon még a padok is. A „pitvarból” a zárt ajtó miatt nem juthatunk be, s úgy szorongunk itt. mint valaha Áronka, aki egyetlen pár, pusztulá­sig vásott s fölhúzhatatlanul kinőtt cipője miatt — megírta — mezétlá'b röstellt a pa­dok közé beácsingózni. A falu — egy kilométerre a itenger szint­je fölött — a völgyben, a Nyikó patakocs­ka két oldalán húzódik. „Székelyek létesí­tették és éltették” — írja nagy szülötte. A góbéság fémjelzi e bizonyosságot: éltetik ma is. A Tamási-ház után érdeklődtünk. Mennyire van? Lehet úgy 200 méter, így a válasz. Nekiindulunk. A pocsétákat kike­rülendő jó kilométert ugrándozunk az em­lékházig. A múzeum őre, gondnoka, Tamá­si Áron nyolc évvel fiatalabb öccse, Gás­pár fogad. „Két ajtó, két szoba” mondta rá a kurta szavú író valaha. A kisebb, a „műves-napi” ma Gáspár lakhelye, a „fő­szoba” pedig az emlékmúzeum. Délre s nyugatra két-két ablakon át messzire lehet látni. Áronka innen tekintgetetrt valaha „a szabad és szelídebb világba” ... Áron már másodosztályos volt, amikor új testvére, Gáspár született. Épp farsan­gon. Negyedik gyermeknek. A szaporodás­nak is kivált ők örülitek, a gyerekek. Gás­párnak ugyanis, mint ahogy Áronnal is cselekedték, a szülők két keresztanyát hív­tak. Maga az író avat be e tiltokba. Így két keresztanya hordta az ebédet, „ami dicsé­retes nagy szokás volt”. Anyjuk épp csak belekóstolt az eledelekbe, a tyúklevesbe, kürtös kalácsba, a többit a gyerekek ették meg. Mint bájtyja volt, kevésbeszédű Gás­pár is. Rendre körüljár velünk az emlék­szobában, de alig szól. Aztán leül s ül egykedvűen, hallgatagon. Tudjuk szép si­kerű könyvet is int, amolyan életrajz-szá- madásfélét, a Vadon nőtit gyöngyvirágot. Azóta? — kérdezzük. „Nemigen” — ez a válasz. Némi szünet uitán hozzáteszi még: „Csinálják azt már a fiatalok!” A családról esik szó. Ó, nővérük Anna is él még. Nem messze lakik, megkeres­hetjük. Sajnos, nem futja időnkből. Mielőtt a kurta utcácskáról kilépnénk a „nagy” utcára, egy korosabb asszony jön velünk szemben. Egyszerre köszönünk. Lám, valakivel szót válthatunk még, déltájt lé­vén, kívüle egyetlen teremtett lélek sincs látómezőnkben. Két mondat tiszltáz: Anna nénivel állunk szemben. Jön megnézni, hogy van, miit csinálni Gáspár. így szokta. Kezében kézimunka. Beszélgetés közben majd ezzel foglalatoskodik. Szemben az öccsével, az ő vonásai erősen emlékeztet­nek az Áron arcára. Színesen és szívesen szól, ha kérdezzük. Persze a közös gyer­mekkori időket tudakoljuk. — Áron? Viidám gyerek volt, nagy mada­rász, Egyszer a fa teltején művelte ezt, ami­kor váratlanul letört az ág alaitta, s Áron „leesett volt", de nem egyenesen a földre Egy gallyon hasmánt, nadrágjánál fogva a levegőben lógott s úgy szedték le létrával. E madárkaland egész éleitét beárnyékol­ta ... A feleségeket is azért cserélte, mert gyereket akart, s azt egy se szült. neki. Az asszonyokat okolta érite, pedig nála volt a baj... Az orvosok is megállapították. Igyekeznünk kell, mert Korondon is szét akarunk nézni s szálláshelyünk Marosvá­sárhelyen van. Korondot azént is látnunk kell, mert Tamási első önálló keresmény­ként, mint apró gyermek köröndi korsóból árulta csupronként egy krajcárért a friss vizet a helybeli baromvásárban. Anna néni nem mozdul a búcsúzkodást követően sem. Tíz-húsz lépésenként meg­fordulunk s visszaintegetünk. Közben gon­dolataink foglalkoztatnak. Erre vitt az út­ja a már negyedik elemista Áronnak, ami­kor — megintcsak hogy a madarászásban tökéletesítse magáit — egy nagyobb rokon­fiú pisztolyát babrálgatva annak töltete el­durrant, s levitte bal keze hüvelyikujját. S mivel „a legénykének igen jó esze volt”, de „ujjhiánya miatt a mezei munkában hátrányt szenvedett”, a szintúgy Áron név­re hallgató nagybácsi, akkor már a gyula- fehérvári káptalan feje, nagyprépost elin­tézte a gimnáziumot.,. Tragikus? Nagyon. Tamási egy kézújj elvesztésével váltott jo­got ahhoz, hogy a földhözragadt székeíy- ség követe, a magyar irodalom egyik legki­tűnőbb elbeszélője lehessen. A ipocsétákat lehető gondosan kikerülve, a Nyikó partján igyekszünk az autóbusz­megállóhoz. A patakban ludak, fejüket a víz alá dugva játszadoznak az apró hullá­mokkal. Gyönyörű, tömör, vakítóan fehér­tollú madarak. De. íme, egy kiválik közü­lük, a gúnár, s sziszegve harciasán felénk tart. Tamási önéletírásában hozzávetőlege­sen annyiszor említi gúnár-félelmeit, mint Anna nénje tulajdonságait. Gyanakvása szerint apró korában nagyon „megszíphat- ita” egy gúnár, mert évekig úgy félt tőlük, hogy futott nyomban, ha csak látta is őket. Jobban kanyarul utunk, utolsó intés An­na néninek, aki még mindig szoborként áll az utcácska sarkán. Első s bizonyára egyben utolsó találko­zás ez a faluival, a sírral, a szülőházzal, a két Tamási-itestvérrel. Meghal Anna néni, az öcs is, Gáspár, s tovább szürkül a haj­danvolt és az író-álmodta mesevilág. Csak az idő végtelenjének jelképeként viháncol- nak azután is a Nyikóban a jóhúsú, -zsí­ró. büszke-szép ludak, s rémí.tgeti a gúnár a jövendő évtizedek Áronkáját e bennün­ket most búcsúztató fövenyen. Üti emlék­ként vihetnénk-e szebb képet magunkkal? (1979. július 14.) Ludak Farkaslakán ^ i ' - §M ■"■ - \-v ■.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents