Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. február 11., szombat Megyénk sajtótörténetéből 15. Ilyen címmel két heti-, illetve napilapot is említ a me­gyei hírlap és folyóirat bibliográfia. Az egyik Sátoraljaújhe­lyen jelent meg, első alkalommal 1901. január 23-án, a sá­toraljaújhelyi színház épületének felépítésére indított moz­galom támogatására. (Hiányos adatok birtokában csak fel­tételezzük: nagyon rövid életű újság volt.) A másik Színházi Lapok — és erről lesz szó sajtótörténeti sorozatunk mai fejezetében — Miskolcon látott napvilágot, s újhelyi társánál lényegesen hosszabb életű napi-, hetilapnak bizonyult. Napi- és hetilapként említem, mivel — bár napi­lapnak indult, „életében” akadtak periódusok, amikor heti­lappá vedlett át. Sőt, fennállásának mintegy negyedszázada alatt (hiányos információk miatt csupán feltételezzük, hogy 1904-ben jelent meg először, s az 1929/30-as színházi idény végén szűnt meg) voltak periódusok, amikor szünetelt a megjelenése. A megyei könyvtár hely- történeti gyűjteményében megőrzött lapszámoknál tudjuk, hogy 1917. október 4. és 1918. decemlber 31. kö­zött a Színházi Lapok fej­lécén alcímlként ez állt: Színházi, művészeti, és ze­nei napilap. A Miskolci Nemzeti Színház Jiivatalos lapja. 1921. október 2. és 1922. március 30. között, majd 1926. október 14. és 192®. október 4. között Színházi, művészeti és mozi napilapként funkcionált, míg 1928. október 4-től megszűnéséig alcímeként ez volt olvasható: Színházi és művészeti .napilap, Miskolc. A Színházi Lapok szer­kesztői, főszerkesztői, társ- szeikesztői között az alábbi nevek olvashatók: Földes Gusztáv, Földes Lajos, Fa­ragó Sándor, Goór Oszkár, Murányi Adorján Zoltán, Zuthureczky Ödön. A lapot az évék folyamán több he­lyen nyomtatták, így Szelé- nyii és társánál, Braun Hen­riiknél, Klein, Ludvig és S zalényinél, 1928-tól pedig ia Miskolci Nyomdában. A lap részletes bemutatá­sára nem vállalkozhatom. Am a találomra felkapott 1917—1918-as esztendő lap­számaiból egy-egy érdekes 'részletet 'kiemelve is — úgy vélem — érdékes bepillan­tást nyerhetünk a korabeli miskolci színházi élet rej­telmeiből, sajátosságaiból. Az 1918. január 2-1 szer­dai lapszám fejlécéből pél­dául megtudjuk: ez a IX. évfolyam 91. száma. A szer­kesztőség és a kiadóhivatal Á Városház tér 24. szám alatt székelt. (Telefon: 4-63.) Felelős szerkesztő és lap tu­lajdonos ekkor Földes Lajos volt. A lap előfizetési ára egész idényre 20 korona, félidényre 10 korona. Min­den egyes lapszám ára 20. fillér. A három hasábúna szedett első oldal 'két szélső hasáb­ja réklám, amelyekből pél­dául megtudjuk, hogy a Lukács kis étteremben ebéd — 3 tál menü 3,50; 3 tál ebéd, menü és vacsora ét­lap szerint 6; tiszti vacsorák étlap szerint 3,50 korona. Olvashatjuk azt is, hogy Miskolc város legrégebbi pénzintézete a Miskolci Ta­karékpénztár, alapíttatott 1845. évben; hogy rubafestő és vegytisztító gyára van Minniicíh Miklósnak a Rákó­czi utca 16. szám alatt, aki ágytollíisztítást is vállal. Színházi hír valójában csak az első oldal középső hasábján Olvasható: itt ar­ról kapunk információt, hogy a Palágyi Lajos igaz­gatta miskolci teátrum az­nap este fél nyolckor Arcy- toasev 5 felvonásos színmű­vét, a Féltékenységet mu­tatja be. Rendezője maga Palágyi. A darabbeli szerep­lők nevei azt hiszem, lé­nyegtelenek, annál órdeke- sébfoék viszont a szerepeket játszó színészek nevei: Kondrát Ilona, Szendrő Gyula, Herczeg Vilmos, De­ák piára, Stella Gida, Kle- novits György, Bánó Imre, Tóth József, Faragó Sándor. Ök az említett Féltékenység szereplői, de rajtuk kívül a társulat tagja volt Koron- kay Rózsi, Pintér Böske, Teleki Ilona, Latdbár Rezső, Rátkai Sándor, Gáspár Je­nő, Szánthó jVIanci. . v A Színházi Lap szerves tartozéka volt a humor, a vidámság. A tréfás anekdo­ták közül íme ízelítő: „A Lukács étteremben Szendrő (Gyula) rákra éhe­zett. Hozatott egyet, de an- nlafc véletlenül csak egy ol­lója volt. — Kérem főpincér úr, 'ennek a ráknak csak egy ollója van. Hogy van ez? — Hát tetszik tudni, — válaszolt a főpincér — a rákok a medencében foly­ton viaskodnak és lecsípde- siik egymás ollóját. — Jó — telálta fel magát Szendrő — hozzon nékem akkor egy győztes rákot.” Vagy egy másik ... „Rész­let a színész végrendeleté­iből: Nincsen semmim, csak szívem van, / Reád fogom íratni,/Mert te fogod hol­tam után / Adósságom fizet­ni.” A Színházi Lapok rendre megrendezte olvasói köré­ben a Ki a legszebb szí­nésznőnk? pályázatát. A ver­seny alakulását a beérkezett szavazatok alapján minden lapszám ismertette. Az 1917 őszétől 1918. január 20-ig tartó szépségversenyt példá­ul 10 908 szavazattal Koron- fcay Rózsi nyerte, 36 szava­zattal megelőzve Pintér Bösikét. Az 1918. január 25—28-i számban Soltész Imre, a ilap munkatársa interjút ké­szített Koronkay Rózsival. Részlet ebből a beszélgetés­ből: „— Színiiskolába nem jártam ,— mondta. )— Mint színészgyerek, a színjátszó tehetség feiern született. Kolozsváron a zenekonzer­vatóriumban tanultam ezen­kívül sokat. Itt , Farkas Ödön volt a tanárom, ki Sándor Erzsi kamaraéne- kesnőnek szintén tanárja volt. Ezután megkérdeztem ' a művésznőtől, hogy mielőtt Miskolczra jött, mely társu­latnál játszott? , — Először fcrecsányi Bu­da temesvári színtársulatá­nál ,voltam szerződve ,— fe­lelte a művésznő. — Mind­össze 3 éve vagyok színész­nő. — Jövőre itt marad a művésznő? — Igen — felelte. — A szerződést Palágyi direktor­ral jegy évre meghosszabbí­tottam. — Miskolczcal meg pan elégedve? — (De mennyire. Kedves város, az emberek jók, a publikum jóindulatú és ro- konszentfes. Szeretek itt mindenkit.” Érdemes összeszámolni a Színházi Lapok — ez eset­ben történelmi dokumen­tumnak számító adatái alapján — hány darabot játszott egy szezonban a színház, és ezek műfajilag miiként csoportosíthatók. Nos, az 1917—18-as idény­ben — nem tévedés — 30 darabot mutatott be a mis­kolci színház társulata. (Ezek közül 19 volt operett, többek között a Szrtambul rózsája, a Csárdásltoirálynő, a Mágnás Mídka, a Szép Heléna). A mai bemutató- számokat ismerve, el sem tudom .képzelni, hogyan csi­nálhatták. Hogy mii minden olvasha- ihiató még a Színházi Lapok­ban? Summázva ezt legtö­mörebben a lap évadikezdő beköszöntői foglalják össze. Az 1918-as köszöntőben pél­dául a következő célok, fel­adatok megvalósítását vál- , Halta fel a lap szerzőgárdá­ja: „Az a cél lebeg előttünk, hogy a közönséget hűen értesít­sük mindarról, ami a színház világából érdekelheti. Hozni fogjuk mindennap a színlapot, a heti műsort, a színre ke­rülő darabok szövegét, a vidéki és fővárosi színházi híre­két, az operettek librettóit, a színház körül történő kulisz- szatitkokat...” Nos, lapozgatva a Színházi Lapok megsárgult példányait, nyugodt szívvel elmondhatjuk: vállalt feladatait a lap be­csülettel teljesítette. Hű krónikása volt a 'hajdani miskolci színházi életnek, sőt élvezetes stílusú krónikása, hisz’ mon­dandóját gyakorta humorral és iróniával fűszerezte. Befeje­zésül álljon itt két korabeli egymást imádó miskolci szí­nésznő beszélgetése: — Mit csinálsz ma délután édesem — kérdi az egyik kar- társnő a másikat. — A fiacskám papájának írok — volt a válasz. — Ügy! Tehát körlevél. Legközelebb az 1920-ban megjelenő Vasárnap-ot mutat­juk be. Hajdú Imre Repró: Fojtán László Irmának s® tvenéves vagy Irma. Mert re­mélem vagy, s jól! Bár az elmúlt — leírni is sok — negyven év alatt any- nyi minden történt. Nem is­mernélek meg, a vezetékne­ved is régen elfelejtettem. De azt tudom, hogy ma van a születésnapod. — Üjév napján születtem, mint Petőfi — büszkélkedtél. Kicsit irigyeltelek ezért. Meg azért is, hogy nagyobb voltál nálam — erősebb, s főleg ügyesebb. Kemény ve­rekedéseinkből mindig te kerültél ki győz­tesen. — Sok puliszkát kell még nyelned, hogy engem a földhöz teremts — mondtad csúfondárosan, s nevettél rengeteg apró fogad mutogatva. Bárcsak igazán fel tudnám idézni sza­vaid. Azt a számunkra utánozhatatlan, ízes mezőségi nyelvet beszélted, amin Sü­tő András ír. — „Körös-körül fával, közepébe iha-ha, nyerített az valaha.” — Na, mi lészen ez? — kérdezted. Hát honnan tudtam volna. Megintcsak nevettél. — Ez bizony a szita itt a ke­zemben. Még akkor sem értettem. — Nohát, a kérge fából van, látod, s a közepét lószőrből szőtték. Közben ügye­sen paskoltad, billegetted a szitát. Kis­lány voltál még, de már kész gazdasszony. — Kincset ér ez a gyerek — mondogat­ta édesanyám. Apám mindig óvott: — Ne dolgoztassátok ezt a kislányt, hadd legyen gondtalan nyara. Sűrűn elhangzott ez a kérdés is: Ná­lunk maradná:l-e Irma? — Azt már nem! — mondta Irma mindig azonos hangsúl­lyal, de ilyenkor nem nevetett, inkább el­borult az arca, s furcsán csillogott a sze­me. — De jövőre megint a mi lányunk le­szel? — Hát... Nem lett a mi lányunk. A következő nyáron már katonákat szállásoltak be hoz­zánk ... Az erdélyi gyerekeknek csak az emléke maradt. Látod Irma, bennem mos­tanáig. Néhány éve Kolozsvárott a nagy erdélyi író asszony leányának otthonában egy ugyanolyan kicsi lányt láttam, mint Te voltál. Bő szoknyácskában, szép hosszú hajfonattal, benne pántlika. Te is így ér­keztél annak idején a többi gyerekkel. Idegenül, kicsit megszeppenve ácsorogta­Két ízben is visszakaptam ezt a kis írást. Harmadszor is kísér­letet teszek; újabb fórumon, új szerkesztővel, újuló időkben ... Szeretném, ha megjelenne! Amiatt a két gyerek miatt sze- reném, akik egykor mi voltunk - Irma meg én. Sajátos törté­nelmi körülmények között talál­koztunk. Nem tudtuk. A körül­ményeket nem mi hoztuk létre. Ártatlanok voltunk, ártatlan egynyelvű, egyszívű gyerekek. tok a kis falusi állomáson, s szorítottátok egymás kezét. Mi — a fogadásotokra ki­vezetett iskolások — az erdélyi indulót énekeltük. Ti némák maradtatok. Néhány napig alig ettél valamit, pedig nagyanyám a legjobb ételeket főzte. Apám viccelt, hogy oldja a honvágyad: — Ide figyelj -Irma, ha ezt a hónapot nem szá­mítjuk, csak két hétig kell itt maradnod. Mi az a két hét? Irma elmosolyodott. Anyám varrt neked egy lenvászon szok­nyát (nekem ugyanolyan nadrágom volt), s kaptunk egy-egy pár fatalpú szandált. De azt csak este húztuk fel lábmosás után. Szandálban nem lehetett a fára mászni. Még volt kései cseresznye, mikor megérkeztél. A nagy fának egészen a he­gyébe felkapaszkodtunk, s ha nem et­tünk, énekeltünk. — Tanítok én neked valamit — mond­tad egyszer a fa tetején, mikor már ösz- szebarátkozrtunk. S tanítottál. Néhány perc múlva közösen harsogtuk. Nem értettem, hogy anyám miért rohan a kertbe, s mért parancsol le bennünket a fáról. Mielőtt leereszkedtünk, még egyszer el­fújtuk: „Édes Erdély itt vagyunk / Zsírt, szalonnát nem kapunk / Cukrot is csak keveset / Kukoricás kenyeret” Hány évnek kellett eltelnie Irma, míg ezt megértettem ... Aztán vége lett a nyárnak. Már csak hármat, már csak kettőt kell aludni, s in­dulsz haza. — Nem akarsz mégis a mi lányunk maradni? — Azt már nem! Az utolsó este sütött, s aztán vasalt anyám. A nagylámpa föltéve egy felfor­dított fazék tetejére, hogy jobban lááfca a vasalnivalót. — Na, melyik ló eszük parazsat? — kér­deztem Irmától, de ő csak mosolygott. Gondolatban már messze járt, valahol a fenyvesek között. pám egészen Nagyváradig el­kísérte. Engem hajnalban nem ébresztettek föl, mikor indultak. Sokáig nem tudtam megbocsátani. Sírni csak a verés után kezdtem, először káromkodtam: durván, keményen, mint egy felnőtt. Mintha csak most lett volna. Pedig már ötévenéves vagy Irma. Mert remélem vagy, s jól. (gyarmati) Hét kiesi Nem sok alkalmunk van manapság nevetni, moso­lyogni. Mégis minden szo­morúságot egyszer elfeled az ember, ha kis időre is. Mert aZ ár és élet megy tovább. Meg a kora regge­li vonat. Ami megtelt ve­lünk úgy, hogy egy tűt nem lehet leejteni. Egy helyet azonban egy bőbe­szédű fiatalember diplo­matatáskája foglal el. A következő állomáson újabb szállók préselik a kocsi belsejébe a sizorongó'Jcat. De a táska tovább is az ülésen foglalja a helyet. Mígnem — derült égből villámcsapás — addig to­longunk, hogy egy göm­böc kisfiút az ülés korlát­ján átsegítünk, s a kövér gyermek recsegés-ropogás közepette, elégedetten lan­dol a dipitáska kellős kö­zepén. A táska darabjaira tört. Ügy fellélegeztünk! Hiába: legszebb öröm a (megérdemelt) káröröm. Az alábbi esetet akár foglalkozási ártalom vele­járójaként is értékelhet­nénk. Messzi még a reg­gel. Ügyeletes barátomat kísérgetem. Akármilyen enyhe is a nappal, az éj­szakai köd fázósabbá teszi kezünket. Huhukoljuk ujj­hegyünket, ideje is, hogy egy kicsit melegebb hely­re húzódjunk. A kisváros nagyokat nyújtózik, sok­szemű vasútállomása pis­log, ásítozik. A váróterem­ben senki. Mégis, mire körülnézünk, a csokoládés­pavilon szögletében meg­látunk egy fiatalasszonyt, öt-hatéves fiát körülöleli nagykabátjával. A gyér- - mek félénken les ki a csőszkunyhószerű kabátsá­torból. Az asszony mente­getőzik. — Kidobott á fér­jem, nincs hova mennünk, gondoltam, reggelig itt^ húzzuk meg magunkat.* Cipőjét mutatja, harisnya nélkül „ugrott bele”, hogy kimenekülhessen. A szá­nalmas pillanatokat, ha nem is mosoly, de talán egy vigyor erejéig a kis­fiú teszi oldottabbá, ami­kor barátom megsimogat- ta buksi fejét, és várta, a gyerek majd igazolja,.hogy milyen véleménnyel van az apjáról: Hát milyen ember a te apád, hogy éj­nek idején kidobott tite­ket az utcára. Az ilyen nem is ember, hanem egy gonosz fráter. A fiúcska igazítani akar a monda­ton, és hogy pontosítsa a „foglalkozást”, csak eny- ny,it helyesbít az előbbi mondaton: — Dehogy, ő pincér. (bckecsi)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents