Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
1989. február 11., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 A kongresszus idején a Blikkben is megszaporodnak az agyagos ruhában, kobakkal és lámpa val a fejükön közlekedő barla ngkutatók A bükki barlangok kuriózumnak számítanak... Nemzetközi Barlangtani Kongresszus hazánkban V ízelítő a népzenéből „torai kell, hogy szeretői tudjuk” Nagy eseményre készülődnek az idén nyáron augusztus 14. és 20. között a hazad barlangkutatók. A Spanyol- országban két éve megrendezett Nemzetközi Szpeleo- lógiiai Kongresszust követően az 1989-es szervezési jogát a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat nyerte el. Az azóta, tehát a másfél éve folyó szervezési munkáik eredményeiről Hazsliinszfci Tamás, a társulat titkára tájékoztatta nemrégiben az észalk-magy.aror- szági területi szervezet tagjait. A részletes tervekről is tőle érdéfclődtünk. — Milyen formában szokott lezajlani egy ilyen kongresszus, 1 és milyen programokat tud, Magyarország kínálni az ide érkezők számára? — Két éve Barcelonába — anbak ellenére, hogy egy ilyen kis létszámú társulat számára igen nagy erőfeszítésnek bizonyul egy nemzetközt találkozó megrendezése —, már azzal a szándékkal utazott ki küldöttségünk, hogy elkérjük a szervezés jogát. Miuftán megkaptuk. a világ összes részébe mintegy 2000 körlevelet juttattunk ,el, s a vászszaljelzések alapján ezer, lezerkétszáz résztvevőre számíthatunk. Az előző tapasztalatokból tanulva mi más formában, az igényeikhez jobban igazodva kívánjuk megtartani az idei kongresszust, hiszen lesznek, alkSIket csak az előadások, másokat pedig csak a barlangi túrák érdekelnék. — 'Az előbbiről, a szakmai részről mit tudna elmondani? — Budapesten az MSZMP Oktatási Központjában zajlanak majd a plenáris és székcióüliéséinlk. Az utóbbira már eddig is több száz előadást jelentettek be, így előreláthatólag, csaknem 1200 oldalassá duzzad kongresszusi kiadványunk. Barlangi túráik szempontjából valóságos csemegének számít hazánk, hiszen rendkívül bőséges „kínálatunk”: a karszt, a hévizes, a dia- báz barlangokon kívül a ritkaságnak számító mésztufa barlangiba is eljuthatnak a résztvevők. — Vannak helyei ,hazánknak, ahol a barlangkutató szemével bűn végigrohanni. Lesz-e lehetőség hosszabb táborozásra, ahol több jelentős barlangot találni? — Természetesen. Négy helyen alakítunk ki. szpeleo- (kempinget, igy Budapesten, Aggteleken, a Bakonyban a Tési-fennsíkon, és a Bükk- ben. — ITalán ez jitóbbi érdekli olvasóinkat a legrészletesebben. Hol és ,milyen körülményeket tudnak ,biztosítani az ide látogató kutatóknak? — Augusztus 20. és szeptember 3. között a sebesvízi Digép-üdülőben, s a mellette kialakított kempingben szállásoljuk el két turnusban a többnyire angol nyelvű vendégeinket. Itt többnyire elégségesnék bizonyulnak . a higiéniai feltételek fogadásukra. Egy hét alatt az István-lápali, a Létrási- Vizes, a Szepessy, a Fekete, ,a bánikúti Diabáz, a Kiis- Kőháti és a Hajnóczy-ibar- langdkba nyújtunk részükre tárázási lehetőséget, de a kiépített tapolcai barlangfürdő és a lillafüredi mésztufa Anna-toarlong is ínyencségnek számít majd. Nem hiszem, hogy csalódottan távozna a kongresszus látogatói 'közül, aki ezt a területet válaszftja. Nagy Zsuzsanna — Tavaly hányszor voltatok ilyen szervezett hangverseny-látogatáson? — Nem is emlékszem, hogy voltunk-e... — És hogy viszonyultok a népzenéhez? — Sehogy. Jövünk, mert jönni kell. Hangversenybérlct diákoknak. A Filharmónia szervezésében, évente két alkalommal. Mit ad vajon a diákoknak? A minap a 101-es iskola tanulói hallgattak végig a Rónai Sándor Művelődési Központban egy koncertet. Mégpedig — ami talán kicsit szokatlannak tűnhet — egy népzenei hangversenyt. A Muzsikás együttes erdélyi népzenét játszott. Hamar Dániel, az együttes vezetője ért a fiatalok nyelvén. Beszélt az egyes tájegységekről, a szokásokról, a hangszerekről, — közvetlenül, szellemesen. S talán a zene is megtette hatását. Ez az egyszerűségében csodálatos paraszitzene ... Nagy Sándorné, kulturális nevelő szervezi az ilyesfajta programokat a 101-es Szakmunkásképző Intézetben: — Az iskolában kilencven osztály van, természetesen együtt az estisekkel, a tanfolyami hallgatókkal. Most ezen a koncerten tizenhét osztály vett részit. Évente 350 hangversenybérletet vásárolunk a Filharmónia • sorozatára. Nekem nagyon tetszett ez a hangverseny, ilyen részletesen nem ismertem a hangszereket. S gondolom rajtam kívül ezzel nemcsak a gyerekek, de a felnőtt kollégák is így voltak. Ez egy kis ízelitő volt mindnyájunknak e műfajból... Elmaradt két, vagy három óra. Csak ennyi lenne az egész? A gyerekek között volt, akinek tényleg tetszett, volt, aki „csak úgy” tapsolt... — Gondolom, másként kell egy ilyen műsort összeállítani, mint egy „komoly” koncertet. Ahová azok mennek, akik tényleg szeretik, és valamennyire ismerik e zenét. Mi a különbség? — teszem fel a kérdést Hamar Dánielnek. — Természetesen más a jelleg, a hangulat. Ez rövi- debb, didaktikusabb, s az érdekességeket kell kiemelni, amivel meg lehet fogni ezt a korosztályt. Egyébként nagyon hálás dolog iskola helyett zenélni. — Mennyire erős, van-e érzékelhető visszajelzés? — A többség számára teljesen ismeretlen ez a zene, a hangszerek, sokszor a népcsoportok, tájegységek. Visz- szajelzés a hüledező moraj, a nevetés, s a kamaszos, néha bárgyú beszólások is. — Van-e esetleg különbség abban, hogy gimnazisták, vagy éppen szakmunkástanulók előtt játszanak? — Nem lehet olyan határt vonni, hogy a gimnazisták értik, a szakmunkástanulók nem. Ez kamasz korosztály, amely mindenféle „dilit” jobban szeret. Ez a zene mindenkihez szól. Ha valaki Bartókot szeretni akarja, meg kell dolgozzon érte. Ezért előnyben vagyunk, hisz’ a mi zenénk egyszerűbb (ám egyszerűségében sokkal bonyolultabb), mégis könnyebben befogadható ... Dobos Klára ■i !*1 A miskolci irodalmi múzeumért A pártbizottságtól a papiakig BESZÉLGETÉS ZIMONYI ZOLTÁNNAL, A MEGYE ÚJ SZABÓ LÖRINC-DÍJASÁVAL . A doni katasztrófa napjaiban, 1943 januárjában születtem Miskolcon. A háborúban elvesztettük édesapámat, aki egyébként jogász volt. Édesanyám egyedül nevelt minket nővéremmel. Negyedszázadig tanított a város peremén, az irodalom' szereteté't ő ültette el bennem. Szülővárosomban nőttem fel, majd Debrecenben végeztem az egyetemet magyar—történelem szakon. A diploma megszerzése után hét évig a Földes Ferenc Gimnáziumban tanítottam, majd a Napjaink szerkesztője, főiszerkesztő-helyet- tes,e lettem. Tizenegy éve költöztem a fővárosba, ahol az akkori Kulturális Minisztérium irodalmi osztályát vezettem. 1981-tő;l a Látóhatár főmunkatársa vagyok. Mint irodalomtörténész a két világháború közötti időszakkal, főleg a népi íróii mozgalommal foglalkozom. Egy esztendeje vezetem másodállásban a miskolci Herman Ottó Múzeum irodalom-, színiház- és sajtótörténeti osztályát. A Borsod—miskolci irodalomtörténeti füzétekben tavalyelőtt jelent meg Irodalmi lapok, lapkísérleteik Miskolcon 1880—1956 című könyvem. Heteken belül lát napvilágot az írószövetség helyi csoportjának gondozásában öt közelkép címmel tanulmánykötetem, melyben többek között Németh Lászlóról, Féja Gézáról és az irodalmi folyóirat-szerkezetről írok. — Az elmúlt év novemberében a Borsod- Abaúj-Zemplén Megyei Tanács irodalmi munkásságod elismeréséül Szabó Lőrinc- díjban részesítetté — Örülök az elismerésnek, mégis megvallom, nem a legjobbkor jött ez a díj. A .kitüntetés megosztja az embereket. Nem érzem, nem tapasztalom, de tudom, hogy így van. Amit viszont itt, a megyében felvállaltam, annak lényege a közelítésben rejlik. Egy éve csak, hogy a Herman Ottó Múzeumnál dolgozom, s felmerül bennem a kérdés: megkapta-e mindenki a Szabó Lőrinc-díjat azok közül, akik talán jobban megérdemelnék, mint. én. Eszébe jut-e valakinek Hegyi Imre bácsi, aki egy „harapós” korban oly sokat tett az irodalomért. Többek között Darvassal együtt ők indították útjának a tokaji írótábort. Vagy Ko- váts Dániel, a sárospataki főiskola tanára megkapta-e már? Volt olyan napom Miskolcon, amikor munkám során jártam a pártbizottságtól papiakig, az egyetemistától a nyugdíjasig ... Ügy érzem, hogy a közelítési szándék elismerése is benne van a díjban. — Több ,mint egy évtizede, hogy elköltöztél Miskolcról. Nemrég visszatértél, igaz, havonta csak néhány napra ... — Amikor elmentem,, úgy gondoltam, adósa maradtam a városnak. Ezért megírtam a sajtótörténeti könyvem, s azt hittem, hogy ezzel letudom a tartozást. Munka közben jöttem rá, hogy ez még kevés, s éreztem meg a helyi irodalmi muzeológia hiányát. Közben felmerült, hogy jöjjek a múzeumhoz szaktanácsadónak. De kinek adjak tanácsokat? Ki fogja azokat megvalósítani? így határoztuk el, hogy megalakítjuk az irodalmi osztályt. Az ember annyit ér, amennyit a terveiből valóra is vált. Munkámat az minősíti majd a legjobban, hogy miikor tudok úgy „kivonulni”, hogy nékülem is folytatódjon minden tovább. Ebben az esztendőben három nagy feladat vár ránk. A kassai Thália Színház az idén lesz húszesztendős. A Miskolci Nemzeti Színház vendégjátékot szervez, mi pedig emlékkiállítást rendezünk. Másik elképzelésünk is egy húszéves jubileumhoz kapcsolódik, a Déli Hírlap indulásához, összeállítunk egy „ki-kicsoda”-szerű kislexikont a lap munkatársairól, s egy kiállítást a megyei könyvtárban. Legnagyobb feladatunk viszont, mindenképpen a miskolci irodalmi múzeum kialakítása az egykori Petró- házban. A Miskolc és Borsod irodalmi története állandó kiállítás mellett időszaki kiállításoknak is helyt adunk. Számomra a a Petró-ház egy kialakítandó szellemiség jelképe is. Szeretnénk, ha ez a ház mindenkinek gyülekező helyévé, műhelyévé válna, aki a város kultúrájáért tenni aksar. Mint visszatérő, jobban látom a változásokat. Sok értékes, de tipródó, marakodó ember él ebben a megyében. A régi, kultúraellenes hangulat megváltozott, s ez új lehetőségeket kínál. Jó lenne kicsit „ragasztónak” lenni a kallódó, magányos értékek között. Azért is, hogy a következő generációk úgy nőhessenek fel, hogy a kultúra életük valós részévé váljon. — Akinek ennyi terve van e városért, az miért költözött el innen? — Senki sem bántott itt, de nem akartam udvari bolond lenni, aki csak beszél, majd meghallgatják, s végül nem történik semmi, ügy látszik, akkoriban nem volt elég képességem, hogy befolyást gyakoroljak a dolgokra. A távolság óriási lelki felszabadítóerőt jelent, s emellett — sajnos — a kívülálló véleményét jobban is elfogadják. — Munkahelyed, a Látóhatár jöszerkesztő posztját Garay Gábor halála óta nem töltötték be. Szerinted milyen úton kellene továbbhaladnia a folyóiratnak? — Mind nagyobb számban jelennek meg független, úgynevezett irányzatos orgánumok. Folyóiratunk kultúrpolitikai és ér- tékkiiválaszló szerepe ezzel megnő. Ezt csak akkor képes ellátni, ha nem az igazgatási- bürokratikus akarat intelmeit követve, hanem az irodalom valódi értékeinek, és az értékek egyezségének megfelelően válogat. Vállalkozói szellemben, mozgékonyabban kellene követni a társadalmi-kulturális igényeket. Érdemes lenne átgondolni a •‘lap szerepét és jelenlétét a magyarságközi kapcsolatokban, s több tájékozódást segítő információt közölni. Mindezek alapján meggondolandó, hogy a Látóhatár eddigi vezetési modellje megfelel-e az új igényeknek? Célszerűbbnek látszik, ha a lap a továbbiakban szerkesztőbizottsági rendszerben, s ennek alárendelt felelős szerkesztő irányításával készülne. Szellemiségét tehát nem egyetlen kiemelkedő személyiség; hanem a mai magyar kultúra nagy tekintélyű egyéniségeiből szerveződő műhely irányítaná. Czoborczy Bence
