Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Hatvanadik évforduló Fennállásának 60. évfordulóját ünnepli a párizsi Magyar Intézet. A jeles évforduló alkalmából három- rihpos tudományos kollokviumot tartanak a Sorborf- ine-on és Magyar Intézetben. A kollokvium a Sorbonne díszes Bouirjac-termében nyílt még Jean Perrot professzor, az egyetemközi hungarológiai központ igazgatója elnökletével. Elsőként Köpeczi Béla tartott előadást a XX. század magyar és francia kultúrájáról, majd Szávai János, az ELTE összehasonlító irodalomtörténeti tanszékének igazgatója beszélt a két világháború közti francia— magyar irodalmi kapcsolatokról. Herman József, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója Eckhardt Sándor francia nyelvészeti munkásságát értékelte, Sü- pek Ottó, az ELTE francia tanszékének vezetője azEöt- v ös-kollégium jelentőségéről tartott előadást. Perrot professzor a magyar nyelv elterjedtségét mutatta be a Trianon utáni Európában. Préiude Feledy Gyula rajza Egy éve még csak ábránd, homályos elképzelések halmaza volt, hogy az évtizedek alatt megszokott magyar könyvkiadói .rendiben változtatás történhet. Bár valamiféle jelek évek óta mutatkoztak, .hiszen a tízegynéhány hivatásos kiadó mellett az egyetemek, a .tudományos és művelődési műhelyek több-kevesebb rendszerességgel megjelentek — rendszerint kis példányszámú és nehezen hozzáférhető —- munkákkal. 1988 tavaszán aztán .megkapták működési engedélyüket az első, nem állami könyvkiadók, számuk azóta gomba módra szaporodik. A könyvkiadás decentralizálásának többféle értelme van. Először is az, hogy a politikai téveszméken és félelmeken túl semmi sem indokolta ia kultúra e területének a teljes központosítását. Van még egy lényeges előfeltétel: a Kiadói Főigazgatóság szerepének újragondolása, laz engedélyezési eljárás megszüntetése. A könyvkiadásnak azonban nemcsak Ilyen politikai- technikai, hanem .gazdasági előfeltételei is vannak. Évtizedek gyakorlata a könyvkiadást viszonylag jelentős mértékű állami támogatásban részesítette. A nyolcvanas években a támogatás mértéke először nem tudott lépést tartani a könyv nyomdái előállítási árának rohamos mértékű és megállíthatatlan emelkedésével, majd a költségvetés egyre nyomasztóbb mértékű válsághelyzetében egyáltalán a támogatás maga vált kérdésessé .a kultúra egészében, így a könyvkiadásban is. Csökkent a támogatás, amelynek értékét tovább mérsékelte az infláció. A megalakuló kis kiadóknak ebben a helyzetben — könnyen belátható — a legkisebb gondja éppen a kéziratok ■ beszerzése. Kézirat van, s nem is kevés, nem is rossz színvonalú. A legnagyobb kiadói és olvasói érdeklődés természetesen azok iránt .a művék iránt élénk, amelyek a korábbi években politikai tiltás .miatt nem jelenhették meg, de ezek a művék általában a régi nagy kiadóknál vártak eddig a sorsukra, s így most is ott jelennek meg. Az új kiadókat azok az írók keresik meg, akik „csak” egy jó verses- vagy novelláskötejtel, esszével házalnak isten tudja mióta, .pedig esetleg már 5—6 könyvük is .megjelent idáig. Meg azok a pályakezdők reménykednék, akik eddig mindenhonnan .azt hallották: türelem. Jó .kézirat tehát van, nem éppen elegendő, hanem sok. Nyomdai kapacitás is van, s egyelőre még papír is. Egy elfogadott, megszerkesztett kéziratot némi ügyességgel már 2—3 hónap múltán könyviként lehet megvásárolni. A könyvkiadáshoz viszont tőké is szükséges. S ezzel az új, néhány személyes kiadói vállalkozások általában nemigen rendelkeznek. Hogyan hidalható át ez a hiány? önként kínálkozik a kölcsönfelvétel. S a bankók adnak is hitelt. Igen ám, de a kamat, mint tudjuk 20 százalék körüli, s ezt is be kell építeni a könyv árába. Másrészt a bank is tudja, .hogy nem a háromezer példányban megjélenő verseskönyv vagy esszé, hanem a sok tízezer példányos lektűr vagy a politikai szenzáció fogja megtermelni a kölcsönt meg a kamatát. Ha tehát egy kiadó irodalmi és tudományos értékeket akar kiadni, másfelé kell keresnie segítséget. Gondol nyilván a szponzorokra. Érdek nélkül ma .már viszont senki sem szponzorál, másrészt meg ,ma az egész magyar kultúra szponzorokat keres. Akkor hát a könyv árát úgy kell megállapítani, hogy ne legyen ráfizetéses. Csakhogy így egy új magyar verseskönyv, amely idén keménykötésben 30—40 forint volt az állami kiadóknál, azonnal 3—4-szeres árúvá változik. S hányán tudják azt megfizetni? A könyvtárak sajnos így is emelkednek, de hogy ennék mértéke elviselhető legyen, be kell kapcsolni még egy forrást: az „állami” támogatást. Azért teszem idézőjelbe a jelzőt, hogy érzékeltessem: itt tulajdonképpen a magyar népgazdaság forrásainak elosztásáról van szó, nem az állam, hanem a nép adja a támogatást a kultúrának, s támogatni egy adott művet, egy értékes tendenciát, kiadói politikát kell, s ily- képpen nem szabad különbséget tenni állami és magán könyvkiadó között. A magyar könyvkiadás válságát csak úgy lehet felszámolni, ha a sokkal racionálisabban megszervezett kiadás következetes és elegendő mérsékű támogatásban részesül. Emellett biztosítani szükséges a nyomdák és a könyvkereskedelem racionalitását is, az árakat és a költségéket a valós értékekhez közelítve. Akkor talán a könyvárak nem emelkednének a csillagos égig. Aki ma végigtekint a könyvpiacon, százforintos átlagárakkal találkozik - az egyszerűbb kiadványoknál is. Nem a messzi jövőbe, csak ez évre előretekintve: a hivatalosan előrejelzett infláció mértékét ismerve, vajon lesz-e pénze a magyar átlagolvasónak arra, hogy havonta 8—10 darab könyvet megvásároljon? Vagy azt kell mondania: fontosabb a kenyér, a tej, a cipő a gyereknek? Vasy Gcza A kórház az élete — A tanár úr a műtőben van. (— A professzor .úr éppen műt. Hangzott a telefonban nap mint nap, amikor dr. Kiss János István címzetes egyetemi tanárt, a Semmelweis Kórház sebészetének főorvosát kerestem. Végre összejött a találkozás, s a főorvos Szinte mentegetőzve mondta: .— Nekem a kórház az életem, a munka sem kevés, így valóban nagyon ritkán találnak a szobámban ülve. Ha nincs műtét, akkor is inkább az osztályon, a betegek között vagyok. Mindössze négy esztendeje dolgozik Miskolcon, 1985. januárjától vezeti a kórház sebészetét, s mint mondta nagyon jól érzi itt magát, úgy gondolja — s most már bizonyos — helyesen döntött, amikor a Debrecenben töltött hosszú évek után a három felkínált lehetőség közül a korszerűen' felszerelt miskolci sebészetet választotta. Amikor arról beszélgettünk, hogy milyen indíttatást kapott - szüleitől, a Szatmár megyei Szamos parti kisközség, Fülpös szülötte, mosolyogva válaszolta: — Puritánságra neveltek szüleim, nagyon keményen fogtak, mind a tanulásban, mind a munkában. Pontosságra, precízségre, gyors határozott döntésekre okítottak, ma már elképzelhetetlenül szigorúan. Ennek is köszönhetem, hogy nagyon jó tanuló voltam, a Debreceni Református Gimnáziumban, ahol olyan színvonalon tanítottak tanáraim, amely egész további tanulmányaimban biztos alapnak bizonyult. Az orvostudományi egyetemen is nagyon könnyedén vettem az akadályokat, igaz itt olyan tanítómesterrel büszkélkedhettem — dr. Schnitzler József, egyetemi tanár személyében — aki egész életemben meghatározó volt. Az egyetem után ott maradtam a klinikán, s' mintegy huszonhárom esztendeig a 2-es számú sebészeten dolgoztam. Ott is a kórház és a tudományos munka kötötte le napjaim jó részét, s bir . * zony kevés idő jutott a családra. A főorvos a debreceni évek alatt nagyon sokat publikált. Különböző magyar és külföldi szaklapokban mintegy 130 cikke jelent meg. Tudományos kutatásai közül az egyik legjelentősebb, amely az antibiotikumokkal foglalkozik, a sebészetben. A szöveti szintvizsgálatokról sok kongresz- szuson tartott előadást. — Mióta Miskolcon vagyok talán erre futotta a legkevesebb az időmből. Az országban 125 általános- és 14 mellkassebészeti osztály működik, s a miénk egy speciális osztály, ahol mindkettő megtalálható. A 145 aktív ággyal ez az ország egyik legnagyobb, s nagyon korszerűen felszerelt sebészete. Amikor idejöttem, évente 2400, most pedig közel 3000 műtétet végzünk. Általános sebészeti szempontból 020—230 ezer ember tartozik hozzánk, de mellkassebészet szempontjából majd egymillió. Ez azt hiszem nem kell bizonygatnom — a lakosság elhanyagolt egészségi állapota miatt — elegendő feladatot jelent, de persze nem mentesít attól, hogy a tudományos munkát és a kutatásokat a fejlődés érdekében folytatnom kell. A professzornak ezenkívül számtalan társadalmi feladata is van: a Magyar Sebész Társaság vezetőségi tagja, a Mellkassebészeti Szakosztály titkára, a Borsód megyei Sebészek szakfőorvosa, a helyi kórház tudományos bizottságának elnöke, oktatási felelőse, ami az utánpótlás, a fiatal szakorvosok nevelését is jelenti. — Ehhez azért azt is hozzá kell tennünk, hogy amikor idekerültem egy 20 fős orvosi gáVdát vettem át, s nekem most már érdekem, hogy ők publikáljanak,- s vegyenek részt különféle kongresszusokon, hiszen a siker ezen mérhető. Az is szóba került beszélgetésünk során, hogy mivel tölti legszívesebben kevéske szabadidejét, a főorvos. — A szakirodalom olvasása mellett egy új dologgal gyarapodott az életem, amióta e város lakója vagyok, s ez a vadászat. Mert azért azt is el kell mondanom: Miskolcra sokan rámondhatják, hogy nem a legszebb város, de a környéke s gazdag állat- és növényvilágával csodaszép. Ezenkívül szeretem a zenét, valamikor én is muzsikáltam. A zene pihentet, s ha eljutok egy-egy hangversenyre az már igazi kikapcsolódás. Dr. Kiss János István 1988. december 30-án dr. Csehák Judit egészségügyi és szociális minisztertől átvette a címzetes egyetemi tanári címet, melyet az orvostudományi egyetem kezdeményezett. Ez persze jogokkal és kötelességekkel is jár. Búcsúzóul ez utóbbiról faggattam: — A cím viselőjének meg kell felelnie azoknak az igényeknek, amelyeket vele szemben támasztanak, méghozzá maradéktalanul, s ez főként a szakmai dolgokra értendő. Ügy kell oktatnom, nevelnem a felnövekvő orvosnemzedéket, hogy ne hozzanak szégyent nagy elődeikre. Aztán, amikor kikerülnek az életbe, úgy kell menedzselni, segíteni pályá- lyukon, hogy a kutatásokban, a -tudományos munkákban, s az egyszerű napi műtéteknél is megállják a helyüket, s esküjükhöz hűen, naponta küzdjenek meg az emberért, az életért. Orosz B. Erika Fotó: Laczó József Emberi dolgok William Shakespeare (1564—1616), az angolok legnagyobb drámaírója, sok olyan megállapítást, szállóigét hagyott ránk emberi dolgokról, amelyek főképp az adott mű drámai helyzetében sokatmondóak, de azokból kiragadva is megállják helyüket. Nagyrészt ilyenekből adunk közre itt egy csokorra valót a több százból; köznapi emberi ügyekről tett megnyilatkozásokat, amelyek elgondolkodtatóak, mint minden nagy elme rövid, tömör intelmei. Híres mondása például: „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő...” Máshol ezt jegyzi meg róla: „Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok E roppant színpadára feljövünk.” De hát az 'a sorsunk, hogy feljöjjünk e roppant színpadra, és végigéljük rajta az életünket, miközben mi is szeretünk, szerelmet kapunk és adunk. S közben csalatkozunk, délibábot is kergetünk, mert „Sok tárgyat, ami hitvány, nemtelen, Naggyá, dicsövé tesz a szerelem ...” Éppfen ezért — mondja Shakespeare — „Más széppel is mérd össze szépedet!... Ki még ma angyal, holnap senki lesz.” Tény viszont, hogy „szerelmeseknek, hogyha — Isten ments! — kifogynak a szóból, legjobb kisegítő a csók.” Miként az is, hogy „asszonyi szívben nincs jobb ügynöke a szerelemnek, mint a férfi vitézi híShakespeare ! szemmel re” — legalábbis így volt azokban az évszázadokban. Megkapó, ugyanakkor mennyire igaz, sőt modern is az a két vélemény, amelyet Shakespeare a szüzességgel kapcsolatban nyilvánít. „A szüzesség elvesztése — mondja — ésszerű gyarapodás, és még sohasem született szűz a szüzesség elvesztése nélkül.” A másik véleménye szerint: „A szüzesség pártjára kelni annyi, mint megvádolni az anyádat...” Egyetérthetünk ezzel is: „A féltékeny nem mindig okkal az — Féltékeny, mert féltékeny: ez ia szörny önmaga nemzi s szüli önmagát.” Mi hát a tanulság? „Szeress szelíden, s vágyadnak nem árt vész; Bevált igazság: Lassan járj, tovább érsz.” Egyébként az ilyen és másmilyen dolgokban is indokolt az írói óhaj: „Bár minden ember Az volna, minek látszik; vagy pedig Ne látszanék olyannak, ami nem!” Tudniillik „Nincs szem, mely az arcból Kiolvasná a lélek alkatát ...” Habár szeritigaz, hogy „Hazug szív sikeréhez hazug arc kell”, de úgy látszik, ez megvolt már ki- nek-kinek abban az időben is. Ezzel szemben „Az erény, ha a legalacsonyabb ' Helyről jön, annak méltóságot ad.” Másrészt viszont „Nincs olyan ostoba bűn, mely fel ne öltse Az erény egy-egy jelét külsején.” Nem könnyű tehát eligazodni az ilyen dolgok útvesztőiben. De „Nem bűvszerekkel — ésszel dolgozunk, S az ész kivárja a lassú időt.” Tehát mégis van remény. Ezért szólít fel az író arra, hogy „Gazság ellen ésszel élj ...” Mert „Mit a csel rejt, kifejti az idő. A képmutató kudarcot vall utóbb.” Megállapítja: „Életünk szövete vegyes fonálból áll össze, jóból és rosszból: erényeink elbíznák magukat, ha hibáink nem ostoroznák őket; és bűneink kétségbeesnének, ha erényeink nem becéznék őket.” Másutt ezt mondja: „Ha életünk mérlegén a józan ész serpenyője nem egyensúlyozná a szenvedély serpenyőjét, a vér és természetünk aljassága a legőrültebb végletekbe ragadna: de hát eszünk is van...” Ezért aztán „ ... Makacsnak legjobb mester a baj, Melyet magának szerzett. Akaratos ember önkárán okuljon.” Ugyancsak ennélfogva „Hatalmas mester a szükség, becset Ad a silány dolgoknak is.” „Jótettet még nem bántam meg soha ...” — vallja meg egyhelyütt, míg másutt arra int: „Jobbat keresve gyakran jót veszítünk.” Egy további intelme, hogy „A rossz, mit ember tesz, túléli' őt; A jó gyakorta sírba száll vele.” Ide tartozik talán, miszerint WA gyengét nemcsak fölsegíteni, De támogatni is kell.” Mert nagyon igaz, „... hogy ha nem mutatják A szeretetet, gyakran nem is érzik.” Másfelől az is tény, hogy „Magunkban rejlik gyógyszerünk gyakorta: Gyógyulásunkat ne fogjuk a sorsra.” S azon sem lehet vitázni, hogy „A keserű múltnak ha vége lett. Az édes íz csak annál édesebb.” Komiszabb dolgokra fordítva a szót, írja: „Legtöbbet tűr, ki tűr s szenved egymaga.” Míg viszont „Ha főbbjeink is szenvednek velünk, Kis bajnak látszik, mit mi szenvedünk.” Ide tartozik, hogy „Kis bajt a nagy meggyógyít.” Miként az is tény, hogy „A balsorsot állni, Az igazi próba ...!’ A megvetendőről írja: „ ... aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyaló- hoz.” Hasonlóképpen: „Lehet, hogy szép, de nékem nincs ínyemre . A dörgő taps, a zúgó éljenek ... Azt tartom én: nem ép elméjű az, Ki ebben tetszeleg.” Csupán néhányat idéztünk — olykor laza összefüggésben — Shakespeare-nek különféle emberi dolgokról tett megállapításaiból, elsősorban azért, hogy e nagy elme ilyetén megnyilatkozásain kicsinyég elgondolkodjunk. Magyar István Kis kiadók nagy gondjai
