Észak-Magyarország, 1989. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1989. február 4., szombat Bz új karvezetú optimista... Tagtoborzó a Bartók kórusnál Magad uram... A hóláncok felrakása nagy gyakorlatot és megerőltető munkát igényel. Borsodiak a volán mögött Európa országúíjain Az elmúlt évben jubilált a Borsod Volán. 'Két évtized­del ezelőtt indult útjára az első nemzetközi teherszállít­mány Csehszlovákiába, s már a szállítások éves száma megközelíti a négyezret. Húsz év alatt kicserélődött a géppark és a forgalom éves összege meghaladja la 120 millió forintot. Néhány éve még gyakran hallottunk a Miskolci Bar­tók kórus szerepléséről, eredményeiről, hol a külföl­di, hol a hazai sikerekről olvashattunk tudósításokat. Az énekkar tagjának lenni mindig is megtiszteltetés volt, megbecsülés övezte a társulat munkáját. Néhány éve azonban csend veszi körül a kórust. Vélet­lenül, egy koncert látogató­jaként akadt kezembe a fel­hívás, melyből megtudtam, hogy többszöri karvezető­váltás után Molnár László, a Miskolci Nemzeti Színház zenei vezetője vállalta el a további irányítást. Ilyen rö­vidke idő alatt nehéz bár­miféle eredményről beszá­molni, ezért inkább a ter­vekről kérdeztem a jelenle­gi karnagyot. — Tudomásom szerint eb­ben az évben került Mis­kolcra. Ezelőtt hol és mivel foglalkozott? — Tíz évet töltöttem Sze­geden, ahol az operatársu­lattal, a szimfonikus zene­karral dolgoztam együtt, és karigazgatója voltam-a Sze­gedi Oratórium Kórusnak. A Bartók kórust is innen, ko­rábbi fénykorából ismerem. — Hogyan vetődött fel a kórussal való közreműkö­désének lehetősége? nyók sorakoznak a zálogház ablakánál, hogy a leadott motyókér.t kapott két-három­száz forinttal egészítsék ki a hétvégi kosztpénzt. [Nőtt-e a miskolci zálog­ház forgalma az új esztendő etső áremelései után? Első­sorban erre voltunk kíván­csiak. A szárnyaló művészet dí­szes épületével, a zenepalo­tával szemközt a földhözra­gadt élet palotája. Zálogház. Az átvevőtérben ottjártunk- kor, január 27-én, pénteken délelőtt hosszú sor kígyózik. Az emberék .tömött szatyrok­kal türelmesen várják, hogy a becsüs elé jussanak. A for­galom alakulásáról Kozsup Istvánná, fiókvezetőt kérdez­tük, laki elmondta, 'hogy a január általában holtszezon­nak számított, de az idén nem így volt/ Az áremelé­sek megtették hatásukat. Nagymértékben nőtt az úgy- nevezezett batyustételek (kü­lönféle textíliák) száma, fő­leg hétvégeken óriási ebből a forgalom. De a magas szá­mok ellenére a forgalom nagy részét alacsony áruk miatt nem ezek adják. Nincs olyan nap, hogy legalább 300 ékszert be ne hoznának. Végigsétálunk a raktáro­kon. Az aranyékszereket Mo­narchia-korabeli, masszív, Arnheim típusú páncélszek­rényekben őrzik, s maga a — Az énekkar társadalmi vezetősége keresett meg ka­rácsony előtt, hogy mivel válságban van az énekkar, nincs összhang a vezetőség és a tagok' között, vállaljam el a további irányítást. Re­ményi János távozását kö­vetően ugyanis — aki az RTV gyermekkórusának ve­zetője lett — szakmai űr ke­letkezett, ráadásul két kar­nagy irányította az itteni munkát, ami megosztotta a tagságot. Egyikük december­ben lemondott, s a kérés el­lenére másikuk sem kívánt maradni. Bár elég sok az elfoglaltságom, a színház ze­nei apparátusának, életének színvonalasabbá tétele érde­kében, de az erre az évadra vállalt két oratóriumi hang­versenyt, melyre a Filhar­móniával kötött szerződést a kórus, eleget kívánunk tenni. Történelmi pillanat ez, mert ha lemondjuk ezeket a hang­versenyeket, végleg megbíz­hatatlanná válik az énekkar. De eg/ olyan nagyvárosnak, mint Miskolc, feltétlenül szüksége van egy oratóriu- mi kórusra, mely a későb­biekben szakmai partnere tud lenni az itteni szimfo­nikusoknak is. — Ilyen nagyszabású ter­vekhez a színvonal mellett létszámában is meg kell, Hó végén a „zaciban” helyiség a legmodernebb ri­asztóberendezéssel van ellát­va. — A Szépművészeti Mú­zeumba be lehetett jutni, ide nem. Hosszú évek óta egyet­len betörési kísérlet volt, de a fiatalember csak az elő­térig jutott. Maga el sem tudja képzelni, mekkora ér­tékek vannak itt — mondja a vezetőnő. Mondok egy hatalmas szá­mot, de Kozsupné csak mo­solyog, és rázza a fejét. — Nem, nem, ne is kísérle­tezzek — közli. Itt minden konkrét iádat titkos. Mindössze annyit sikerült megtudni, hogy riaktárterük mintegy 300 négyzetméter, s e terület zsúfolva van arany­nyal, ezüsttárgyakkal, mű­szaki cikkeikkel, ruhaneműk­kel. Visszatérünk az ügyféltér­be. A sor nem apadt. Egy férfi épp arany pecsétgyűrű­jétől válik meg az ablaknál, majd savanyú arccal' szemü­vegét Is felajánlja, mond­ván, aranyozott. Nem járt sikerrel. (Az arany gramm­ját egyébként minőségétől hogy feleljen a kórus. Há­nyán vannak jelenleg, s mi­lyen bővítéseket terveznek még? — Még csak néhány pró­bát tudtunk tartani az ének­karral, de az 'elsőkhöz ké­pest nőtt a létszámunk. A toborzásnak köszönhetően, jelenleg 50—60-an vagyunk, a próbák jó légkörben foly­nak — Mennyire tudnak igé­nyesen válogatni a tagnak jelentkezők közül? — Bár a gondjaink na­gyok ezen a téren, a meg­hallgatás során természete­sen elsődleges szempont a felkészültség. Az új tagok jelentkezését a továbbiakban is várjuk, főként a férfiszó­lamokba. Egy jól képzett, kulturált énekkarral ugyanis “ nagyobb feladatokat szeret­nénk vállalni majd a jövő­ben. — Milyen konkrét terveik vannak ez évre? — Jelenleg Purcell Didó és Aeneas című művének előadásán dolgozunk, ugyan­akkor önálló műsorokkal is készülünk, például a június­ban esedékes finnországi utunkra. A kórus életében bekövetkezett törés ellenére én optimista vagyok... áron veszik át. Az összegha­tárokon belül a becsüs sza­badon dönt. Becsületére, szakértelmére van bízva minden. A budapesti köz­pontból rendszeresen érkező ellenőrzés szigorú, de vissza­éléseket nem tárt fel.) A férfi iután 30 körüli szőke nő lép az ablakhoz, ágynemű és farmerkabát kerül a pultra. Pár száz forinttal távozik. Mire elég ez? Csák pilla­natnyi gondokon segíthet... (A ruhákért a használt ár 50 százalékát fizetik.) A sor­ban nyugdíjasok és diáklá­nyok egyaránt állnak. Min­den réteg képviselteti ma­gát. A nyereség ,után is érdek­lődtünk. Jól jövedelmező üz­letág — ennyit sikerült meg­tudnunk. A többi titok. Az viszont nem, hogy kiváltás­nál 12 százalék kamatot kell fizetni. A szegénység vám­szedői? Erről szó sincs — mondja az üzletvezetőnő. Épp ellenkezőleg. A mi in­tézményünk gyors segítséget ad. A 12 százalékos kamat pedig ma már egyáltalán nem számít magasnak, rá­adásul 2—300 -forintos téte­léknél minimális összeg. Szóval segítség. Ügy hisz- szük, mindenki szívesen le­mondana erről a segítség­ről... Késő délután volt, miire a 360 lóerős Dl AZ, a közel 23 tonnás szállítmánnyal kigör­dült a (kazincbarcikai Üzem­igazgatóság telephelyéről. A „pilóta”, a 25 éves Tűri Tibor fiatal kora ellenére rutinosan tette a dolgát. Friss korongot helyezett a taográlba, ivóvízzel töltötte fel a kiürült műanyag kan­nákat, s már számolta az el­ső határátkelés várható ide­jét. Csak később, visszafelé jövet értettem meg igazán, hogy mit jelent a vevő ál­tal megszabott időre célba érni, és úgy éiikezni vissza a kiindulóállomásra, hogy le­gyen idő a műszáki átvizs­gálásra, a következő fuvar megkezdése előtt. A vámosszabadi határát­kelőhöz vivő keskeny úton végeláfhatalan kocsisor: Mercedesek, Ivecoík, Rábák, Scaniiák, mind-mind valaho­vá igyekezve értékes ráko- mányukkal. Félórámként, óránként araszoltunk, s köz­iben kikerültük a fáradt­ságtól hirtelen mély álomba zuhanó társainkat. így telt el az éjszáka. Este tíz órától másnap reg­gel 5 órára ért véget ez a nem több, mint három kilo­méteres útszakasz. A váróte­remben bábeli hangzavar. Románok, bolgárdk, néme­tek, s ki tudja, hány náció pilótái beszélgettek, vitat­koztak, cseréltek 'tapaszta­latokat. De mindannyiukat a törökök túllicitálták. Az erő­sen gesztikuláló Ibnahimo- Ikat, Juszufókat szüntelen csendre intette a fáradtság­gal küszködő szolgálattevő. S ez a helyzet nem változott, végigkísért az oda-visszaút határ-átkelőhelyein. Az volt az érzésem, hogy újabb „oz­mán invázió” érte el Euró­pát. Medvedovot elhagyva a legnehezebb útszákasz állt előttünk: a Malacki part, a ikamionosdk réme! Meredek tűkanyardklkal tarkított kes­keny érdéi út, amin még a nyári időben is gépet, embert próbáló vállalkozás. És ez az út most egyenesen ijesztő. Havas, kásás, minden mé­terért meg kell küzdeni. — Már nem lehet isemmi baj, törölte meg .homlokát a gépkocsivezető. Ha min­den simán megy, úgy 19 óra körül elérjük Prőmdát, a csehszlovák—NSZK határ előtti utolsó nagy TIR-par- ikolót. Kamion kamion hátán, a melegítőkályhák hangjától volt hangos a környék. A ve­zetők óvatosan körbejárták a „járgányokat”, ellenőrizték, hogy minden a helyén van-e? Lassan elsötétedtek a fül­kék. Az élelmiszerekkel te­lerakott ruháskosarak, ivóvi­zes kannák, gyorsfűzők elöl kaptak helyet a vezetőülé­sen, a nappalra felhajtott ágyak lehajtva kínálgatták magukat. Plédek, hálózsá­kok és ki tudja mi minden került elő a fülke rejtett zu­gaiból, hogy összkomfortot teremtsenek az országutak vándorainak. Túri rutinosan pakolt, s közben mesélte ta­pasztalatait. — Vigyázni kell mindenre! Egy-egy úton saj­nos sok a lopás. Nemegy­szer fordult elő, hogy mire reggel felkeltünk, a rako­mány hátsó részére felsze­relt ládákat feltörték, az irány jelzőket, tolatólámpákat is leszerelték. Neki lett igaza. Másnap reggel körbejárva a tartálykocsit, az egyik tola­tólámpa drótostól eltűnt. Tíz kilométerrel a Rozva- dov—Waidhaus átkelőhelyig, megszenvedtük az utat. Az éjszaka sok hó leesett, s a kocsikra egymás után kellett rászerelni a hóláncokat. A parkoló kijáratát egy Rába állta el, kiváltva ezzel a többiek idegességét. Jó más­fél órába került, mire a hó­láncok segítségével szinte lé­pésben folytathattuk az utat. S újabb végeláthatatlan ko­csisor előttünk, s a hátunk mögött. Mire „átcsurogtunk” a dróthálóval lezárt, kutyák­kal biztosított határszaka­szon, dél körül járt az idő. Az NSZK-határőrök gon­dosan megnézték az átnyúj­tott taográf-korongot, megál­lapítva, hogy az előírt 11 órás pihenőt betartottuk-e. A helyszínen tartózkodó spe­ditőrök eligazították a gép­kocsivezetőket, okmányt iga­zoltak, s mi is, mint a töb­biek, újból folytattuk utun­kat az E—5-ösön, Nürnberg felé. Túri egyre többet fi­gyelt a térképre, és azt szá­molgatta, hogy a négyórás vezetés után hol állunk meg a kötelező egyórás pihenőre. Az első négy óra utáni ki­szálláskor már egy magyar Rába kamion „pihent” a parkírozóban, s alighogy le- csendesült a LIAZ, vezetője már ott állt mellettünk. Le­robbant.— Nem tölt a le­vegőkompresszorom ! Tudnál segíteni? Túri kipattant az ülésből, és pillanatok alatt beállt szerelőnek. A parkí­rozóba hirtelen „bevágó­dott’ egy újabb rábás a Budapesti Volán pilótájával. Hevesi Józseffel. Elég volt p"" pillantást vetnie ránk, szó nélkül szedte elő szer­számait, felöltötte kezeslá­basát és a kocsi alá feküdve centiről centire tapogatta vé­gig a levegőrendszert. Ké­sőbb, útközben mesélte Tú­ri, hogy a kamionosok írat­lan törvénye megköveteli az önzetlen segítséget, mivel a közmondás is úgy tartja ná­luk; ma neked, holnap ne­kem .. ■. Amerikai katonai konvo­jok hagytak faképnél min­ket, szinte versenyezve a személykocsikkal, vágtáztak mellettük. Hét óra körül álltunk be véglegesen egy parkírozóba, ahol minden volt: étterem, zuhanyozó, s minden, amire szüksége le­het annak, aki állandóan úton van. Két nap után vég­re megborotválkozhattunk, mosdottunk, s újra ember­nek érezhettük magunkat. Másnap reggel, míg Túri végezte az általános rutin­vizsgálódást, szétnéztem éj­szakai körletünkben. A ki­járatnál tábla jelezte: Pá­rizs 478 kilométerre van tő­lünk ... Letérve a keskeny 270-es útra, gyérült a forga­lom. Dombok, apró települé­sek között végre megpillan­tottuk a várva várt nevet: Heltersberg. Tíz óra körül álltunk be a Tehalit cég bejáratához. A gépkocsivezető ide első íz­ben jött, s gyér német tudá­sával, majd kézzel-lábbal magyarázta, hogy mit szeret­nénk. A portás bólintott, megnyílt a gyárkapu előt­tünk és beálltunk a ma­gasba szökő nyolc tárolósi­ló egyike mellé és türelme­sen vártuk a másik szállít­mányt, amelyiknek utánunk fél nappal kellett elindulnia Kazincbarcikáról, amelyik rendelkezett a lefejtéshez elengedhetetlen levegőkomp­resszorral. Mire reggel leértünk, mái­két német kocsi is megkezd­te a lefejtést. Mintát vet­tünk a tartálykocsikból, majd bonyolult cső-összeszerelési művelet kezdődött, s a több­szöri nekiindulás végre si­kerrel járt. A tartálykocsik lassan az égnek meredtek, s a bepréselt kétatmoszférás levegő fokozatosan tolta a PVC-port a silókba. A két kocsi lefejtése, amely közel 50 tonna volt, két óra alatt teljesen kiürült. A fuvar < megérkezését igazoló papí­rok kézhezvétele után kora délután indultunk vissza, most már üresen, hazafelé, kötelékben. * Közel egy éve írt alá szer­ződést a Borsodi Vegyi Kombinát és a Borsod Vo­lán, hogy közös szállítópark­kal lehetőséget teremtsen az európai közúti szállításokra, olcsóbbá téve a termékek célbajuttalását. A kombinát 12 darab tartálykocsit lízin­gel egy holland fuvarozó vállalattól, a Borsod Volán pedig ugyanennyi LIAZ-vo- nójárművet vásárolt Cseh­szlovákiától. S jóllehet ez a jármű elmarad felszereltsé­gében a hasonló kategóriájú nyugati gyártmányoktól, ám akik vezetik és kezelik, szak­értelemmel és önzetlen hi­vatástudattal kompenzálni tudják a Volvók, Ivecók, Scainiák magasabb technikai színvonalát. Fekete Béla (M. Kiss—Fojtán) Nagy Zsuzsanna A becsüs becsülete Péntekenként háziasszo­függően 2—'600 forint közötti

Next

/
Thumbnails
Contents