Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-30 / 285. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. november 30., szerda NÉPTÁNC A VASASBAN- Vigyázz jobban a szünetekre, s a pontokra. Add hozzá jobban önmagadat - hangzott az utasítás egy szólótáncosnak. S/ hogy mik a pontok? Hát táncos mondatok. Elsősorban az erdélyi legényesek zárt egységei. Amelyek alapmotívumait el lehet (és kell) sajátítani, ám a lényegét a dolognak az egyéniség adja. S bár egy laikus nemigen tudja elválasztani az egyéniséget az eredetitől, ám a tánc szempontjából ez mégis nagyon fontos mozzanat. A megyei néptáncmozgalomnak nagy napja volt minap Miskolcon. A DVMOK- ban rendezték meg a II. megyei amatőrgála szakági találkozóját. A háromórás műsorban húsz együttes mutatkozott be (s még bizonyára lesznek ennyien a másik helyszínen, Sátoraljaújhelyen is). Elmondhatjuk tehát: szép számmal’vannak, s folyamatosan alakulnak újabb hagyományőrző együttesek. Köztük nagyon sok gyermek- csoport. Ami több‘szempontból is örvendetes: egyrészt utánpótlást jelent, másrészt ér- zékenyíti, fogékonnyá teszi a gyerekeket a népi kultúra befogadására. A színvonal nagyon különböző. Ám ez természetes. Egy évtizedek óta működő együttes csak többet mutat már a művészetből, mint egy mostanában alakult gyermektánccsoport. Amely viszont a játékosságával, kevésbé behatároltságánál adhat(na) többet. Ám a zsűri (Stoller Antal koreográfus és Rónai Ferenc megyei néptánc szakkörvezető) egyik panasza éppen az volt, hogy sok helyütt a gyerekekre ráerőltetik tanáraik az elképzeléseiket. Pedig egy gyermekjáték akkor jó, ha hagyja a gyerekeket játszani. Merni kell rájuk hagyatkozni. A szakkörvezetők a zsűritől kimerítő értékelést, kritikát kaptak, s emellett jó tanácsot, segítséget a további munkához. A hajviselettől a mozdulatokig mindenre kiterjedt figyelmük. Még a színpadi effektusokra is. Hisz’ - mint mondta Stoller Antal - a táncosok az arcukkal is táncolnak, s ha az „arctalanságnak” nincs dramaturgiai funkciója, kellenek a jó, éles fények. Általánosságban felhívta még a figyelmet a2 „egy- formásítás” veszélyére.- Elterjedt egy csomó dolog a mozgalomban - mondta -, aminek nem lett volna szabad. Főleg a kezdetek hatására eszelősen uniformizáltunk mindent, illetve sokszor sematikusan alkalmazzuk az adatközlőktől átvett, egyedi, különleges motívumokat. Pedig ezzel a lelkét öljük meg a néptáncnak. Revüt csinálunk belőle . . . Szó volt a zenészhelyzetről is. miután a gépzene gyakorta zavaróan hatott. Más az egésznek a hangulata a helyszínen muzsikáló zenészekkel. Akik viszont megyénkben nagyon kevesen vannak. (Ha minden igaz-el ne kiabáljuk!-, néhány éven belül a zeneiskolában beindul a népzenei szak.) Ezek a szakági találkozók - a továbbiakban is - nagyon sokat segíthetnek a megye művészeti életének. Figyelemmel kísérhető a csoportok, személyek fejlődése, meg lehet beszélni a hibákat, fórumszerűen kritizálni, ötleteket adni. A néptánc meg különösen fontos, hisz’ - mint megnyitójában Németh Éva, a megyei tanács művelődési osztályának főmunkatársa mondta - egyesíti az ének, zene, tánc örömét. Híd a generációk közölt, fontos átörökítő tevékenység. S ez a tiszta művészet tehet legtöbbet az emberek értékítéletének formálásában.Dobos Klára Gaudeamus igitur Szociális segélyt akart intézni a tanácson az egyik fiatalasszony. Mielőtt elment volna a községházára, átszaladt a szomszédba és meghagyta: ha valaki keresné, hát a tanácsra ment a segély ügyében.- Meg vagy őrülve?! így, ilyen szerelésben? - kérdezte szemrehányóan a barátnő. - Ekkora aranyfülbevalókkal, három gyűrűvel és nercbundában? Még a végén te fizetsz majd, rád sóznak egy csomó adót! És átöltöztette az asszonyt, leszedte róla a csüngő-büngőket, mert így mégiscsak más! Talán ha ebbén a szerelésben látják, a tanácson elhiszik majd, hogy rászorul a segélyezésre. Mindez akkor jutott az eszembe, amikor részt vettem azon a többszáz fős nagygyűlésen, amely a napokban zajlott le Miskolcon, a felsőoktatás megreformálásáért. A nyilatkozat, amit még a demonstráció előtt kézhez kaptunk, nagyon egyértelmű és bizonyára jogos követeléseket tartalmaz. Csak legelső szava, legelső követelése ne ez lett volna: „Pénzt!”. Ez leginkább pofonüti az embert. Hát mindenekelőtt ez a legfontosabb? Ez lenne érték- rendszerünkben a legelső? Mondom, az autonómia, a hatékony érdekképviselet, a tanszabadság, belső demokrácia és a többi fontos követelés jogosságát magam is elismerem (talán tizenkettedikként - én is aláírtam a nyilatkozatot). Csak ez a sorrend, ezt ne így határoztátok volna meg fiatal barátaim! Mert a külföldi egyetemeken szinte állandóan van valami ok arra, hogy a fiatalok gyűléseken, diákmegmozdulásokon adjanak hangot nemtetszésüknek. De általában inkább politikai jellegűek azok a demonstrációk. „Pénzt!” - nálunk! Ez nem is tűnik fel annak. akit világéletében a pénz vezérelt, de Ti, akik jelszavatokban azt demonstráljátok: „Mi neveljük majd a te gyerekedet is!” - bizony, szomorú gondolatot indítottak el bennem. Akár fenyegetésként hangzik, akár nem, azon gondolkodom, vajon félni kell akkor nekem is? „Pénzt!” - Újra hallom a követelést. A többi már nem is érdekel annyira.És jámbor óhajom írom Nektek: fordítsátok meg az értékrendet! Mert bármilyen körülmény lehet a karon, a kollégiumban-soha ne ez legyen az elsődleges szempont. Ez pedig akkor jutott eszembe, amikor nálatok a hirdetőtáblán olvastam: „Négyezerért eladó hangfal . . .” „Társasutazás Görögországba . . .” „Egynapos utat szervezünk Bécsbe! . . .” Félő, hogy ezek a hirdetések nem annyira a professzoroknak, a tanároknak, inkább a hallgatóknak szóltak. És úgy láttam, a diákok távoztak legtöbben Samara, Dacia és Lada kocsikon. És úgy látom, az „átlag tanár” a 12-es busz szolgáltatásait vette igénybe. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: szép, hogy együtt énekeltünk „Gaudeamus igitur ...” - a fenti cím helytálló. „Örüljünk tehát.” (bckccsi) A Kelet műh Elkövettem már életemben néhány lektori jelentést, de lektori jelentésről szóló vitán (a szerzők jelenlétében) nemrég vettem részt először a Kerteseknél. R. Takács Olga és Monoki Tverdota György lektori jelentéseit olvasták, illetve vitatták meg Cseh Károly (vers), Hajdú Gábor (novella) és Furmann Imre (szociográfia) köteteiről. Minthogy magukat aj, opuszokat nem olvastam, el "kell fogadnom a két jeles irodalomtörténész (a MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársai) véleményét, ítéletét: a köteteket kiadásra javasolják. A dolog (az est) lényege eny- nyi, az ügy mégis „többet ér”, mint egy hír. Régiónk irodalmi-szellemi életében (legközelebb Salgótarjánban, Nyíregyházán, Debrecenben működik hasonló) figyelemre méltó rangot vívott ki a 15 éve működő Kelet. Maga ez a.15 év is elismerést érdemel, mert bizony nem volt mindig diadalmenet. A legfrissebb zsurnalisztika a „pangás éveinek” nevezi azokat az évtizedeket, amikor gyanakvással fogadtak minden alulról jövő, s különösen az értelmiség kezdeményezéseit. Sajátos kettősséggel van dolgunk. Ez a gyanakvó szemlélet az egyik oldalon mélységesen alul, a másikon érthetetlenül túlértékeli az ilyen jelenségeket, törekvéseket. Négy évtizeddel ezelőtt még arra biztatták az írókat, hogy aktívan politizáljanak, azaz igazolják a mindennapi politikát. Később azt mondták, hogy az irodalom (s általában a művészet) dolga az, hogy esztétikai értékeket hozzon létre. Ma már bölcsebben látjuk a dolgot. Irodalom elképzelhetetlen közéletiség nélkül, hiszen az írónak, mint állampolgárnak is véleménye van a világról , ugyanakkor az irodalom nem vállalhatja át a politikai döntésekért a felelősséget. Petőfi még azt mondta, hogy ami igaz, az szép. Korunk írástudója már nem tud ilyen egyszerű sémádban fogalmazni, mert a valóság bonyolultabb, áttekinthetetlenebb, rejtőzkö- dőbb és viharos gyorsasággal változik. Petőfi (egyik kedvenc képét) négyökrös szekerét mára rakéták váltották föl. Visszatérve a Kelethez (a földre?): a mai értékválságban (ötvennél több könyvkiadó osztja a könyvet!) nagy szükségünk van minden tisztességes írástudó erőfeszítésre, hogy - itt és most - megfogalmazza korunk emberének (esetünk- ban ez borsodit, miskolcit jelent) életérzéseit, véleményét a világról. Ez nem lehet pénzkérdés. (Vita van arról, hogy honnan teremtsék elő a kiadás költségeit.) Eddig öt kötet, helyesebben füzet jelent meg a Kelet alkotókör szerzőitől Hagyományainkhoz híven szovjet blokk vezeti be a Napjaink novemberi számát. A költőket Vszevolod Rozs- gyesztvenszkij, Gennadij Alek- szejev, G*énnadij Ajgi, Kornelius Piatelis, Donalda Kajokas, Mykolas Karcianskas, Jonas Strielkaunasnak (ez utóbbiak litvánok); a prózát Viktor Ro- zov, Alekszandr Mihajlov, Variam Salamov és L. F. Jer- sov képviseli. Tóth László folytatja interjúsorozatát csehszlovákiai magyar költőkkel: ezúttal Barak Lászlóval és Hizsnyai Zoltánnal beszélget. Gergely Mihály: Elhallgattak a vigyázok? című szociográfiáját is folytatja a lap. Á magyar költőket Akác István, Gyurkovics Tibor, Rózsa Endre, Barak László, Hizsnyai Zoltán, Szenti Ernő, Juhász József képviselik. Polgár Péter tanulmánya (Közművelődés két háború között A Lévay József Közművelődési Egyesület működéséről) félmúltunk történelméből ad érdekes adalékokat. Ma, amikor az egyesületek alakulásának idejét éljük, érdemes, fontos és tanulságos megismerkedni ezzel a múlttal. így fejezi be dolgozatát a szerző: „A Lévay József Közművelődési Egyesület - ellentmondásos szerepével együtt - városunk kultúrájának része. Bírálni lehet, megtagadni, mint öröklött hagyományt, nem ildomos. Ezért érthetetlen, hogy 40 éven át Miskolc város vezetésének nem hiányzott egy általa szervezett és irányított közművelődési egyesület. Pedig csak fel kellett volna támasztani egy nagy múltú intézményt és demokratikusan működtetni - mindannyiunk épülésére. Legfeljebb a kottaállványokat ki keilett volna cserélni. Megérte volna . .h.s. Ünnepi hangverseny (Hajdú Gábor, Utry Attila, Györgyei Géza, Laboda Kálmán, Répássy Tamás). Ezek megítélése a kritika feladata. Ez lehet elmarasztaló, lehet dicsérő, de mindenképpen építő. Az írónak, az alkotókörnek ki kell lépnie a nyilvánosság elé, hogy megmérettethessék. A lektori jelentések kiadására javasolják Cseh Károly, Furmann Imre és Hajdú Gábor (új) könyvét. A (leendő) kritikus, olvasó erre csak azt mondhatja: lássuk a medvét!, várjuk a könyveket! hs Miskolc felszabadulásának 44. évfordulója alkalmából december 3-án szombaton 18 órai kezdettel a Diósgyőri Vasas Művelődési Oktatási Központban a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Központi Zenekara ad ünnepi hangversenyt. A műsoron többek között Lehár-, Erkel-, Hubay-, Strauss-művek szerepelnek. A zenekart Marosi László és Geiger László vezényli. A hangverseny előtt ünnepi köszöntőt mond Dobozy Zsolt a Lenin Kohászati Művek pártbizottságának titkára. El vagyunk tévedve ... Közel másfél évtizede vendégművészt kísértem egy Miskolc környéki településre. Megnézte a műsor helyszínét. Az előadás kezdetéig bő másfél óra volt. Mondta, éhes. Megkerestünk egy közeli, főút menti vendéglőt. Csinos, fiatal felszolgáló hölgy étlapot tett az asztalunkra. Á vendég válogatott a kínálatban, beszélt, kérdezett, ajánlatot kért. A teremben talán még két asztalnál ültek. A felszolgáló hölgy egyre türelmetlenebbül álldogált, tc- kintgetett jobbra-balra, mint aki segítséget kér az unalma ellen intézett támadás miatt. A vendég végül kért. Az egy- tál étel mellé egyetlen biztató szót, egyetlen apró mosolyt a felszolgálótól. Merthogy em- ,berek lennénk itt, mindahá- nyan . . . A kínok percei azonban csak ezután jöttek. A fiatal, csinos felszolgáló hölgy kihozta a kért ételt. Vendégünk ekkor megkötötte az ebet az asztal lábához: „bár nagyon éhes, bár időre el kell mennie - nem eszik egy falatot se; el nem mozdul innen addig, amíg a felszolgáló vendéglátós hölgy nem hajlandó egyet mosolyintani”. Vagy legalább úgy tenni, mintha mosolyogna. Mintha örülne a vendégnek . . . Rég megettük az estebédet, úton voltunk visszafelé, már gyülekeztek az érdeklődők az előadóestre - még mindig azt’ hallgattam, mennyire fontos, hogy ha az ember elmegy ebben a hazában valahová - mondjuk egy étterembe -, akkor megkapja azt a figyelmet, azt a törődést, ami feloldja szorongásunkat; ami azt az érzést táplálja bennünk: „mintha otthon lennénk . . .” Az akkori vendéget most viszontláttam a televízió képernyőjén. hétfőn este. „Sándor György humoralista: El vagyok tévedve” - mondta a műsor címe. Műsor? Abban az értelemben a legkevésbé. Bár az utcai közjátékokról gyakorta mondja az utca nyelve: „csinálják a műsort" . . . Arról győzködte Sándor György a fővárosban járó-kelő honfitársait, hogy „el vagyok tévedve” . . . Keserves-kacajos televíziós publicisztika volt ez a másfél óra. Amit csak Sándor György tud letenni elénk az asztalra, úgy, hogy „eltévedve” is az az érzés uralkodjon bennünk: mintha otthon lennénk . . . Mindenféle elhallgatással illették már Sándor György humoralista elmúlt két és fél évtizedes működését. A rádió és a televízió megkezdte a törlesztést. Az előbbi műsorra tűzte az önálló estek közvetítését - éjszakai órákban. A televízió most hétfőn „kontrázott”, már a főműsoridő második felétől kezdve láthatták és hallhatták az előfizetők Sándor György utcai közjátékait . . . Nekem meg eszembe jut, hogy a bevezetőben emlegetett találkozás után, elkísérhettem akkori vendégünket megyénk egy másik településére is, a bejáró dolgozók klubjába. Az önálló est után egy érdeklődő - szakmájára nézve asztalos - emlékkönyvet tett a „művész űr" elé, és megkérte, írjon bele pár sort. Az asztalos szakmunkás ma is őrzi ezt a könyvet és benne az alábbi sorokat is: „Az éjjel azt álmodtam, hogy nagy eső volt, és mindenki disszidált, és magával vitte a talpán egész Magyarországot. Egyedül az én lábam alól nem sikerült kihúzni a talajt. Most számomra ekkora Magyarország. Tehát vigyázni kell, mert mostantól minden lépésem hazaárulás. Szerencsére a lábam, talán ijedtségből, de születésemtől: ebbe a földbe gyökerezett! Sándor György '75. szept. 28." Az asztalos szakmunkással együtt hiszem, hogy az így vezérelt gondolatokat nem kéne félteni a „főműsoridőtől”. Magunktól. (t.n.j.)
