Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-30 / 285. szám

1988. november 30., szerda ........................ ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3

(

Folytatás a 2. oldalról)

létrejött vagy létrejövő különböző társadalmi szervezetekben, egyesületekben.

Így tudnák élő és eleven párbeszédet folytatni a jó- szándékú pártonikívüMekikel, így tudnak gondolatot cserélni és így tudnak tapasztalatot gyűjteni a pártirányítás számára abból a nagyon széles társadalmi közegből, amely a szocializmus építésének mindennapjait éli.

A szocializmus alapvető értéke a szabadság, a személyiség szabad fejlődése, valamint a közösségek demokratikus önrendelkezésének kibontakozása. Ebből .következik, hogy olyan társadalmi viszonyok kialakítására törekszünk, amelyekkel megteremtjük minden egyén szabad fejlődésének a lehetőségét, s ez magában foglalja az egyéni és a kollektív szabadságjogok garanciáit is. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert mostanában egyre többet lehet hallani, hogy a személyes szabadság kibontakoztatásának egyik akadálya a kollektivizmus. Márpedig — s ezt önök is tudják — a kollektivizmus a szocialista és kommunista mozgalom, a munkásmozgalom egyik legértékesebb tulajdonsága és hagyománya. Erről nem mondunk le! Ezért az egyén és a közösség dialektikus kapcsolatát kell ápolnunk, mert valljuk, hogy az egyén csak a másokkal való közösségben találhatja meg fejlődésének lelkiért soroltam el mindezt ilyen részletesen? Azért, mert bizonyítani akartam, hogy van programunk a szocializmus megújítására, azért, mert szerintem ezek a szocialista megújulás lényeges elemei, és azért, mert reális lehetőségeket látok arra, hogy belátható időn belül meg is valósíthatjuk ezt. Lehet-e erre új közmegegyezést teremteni? Meggyőződésem szerint — igen! Egyik nagy politikusunktól, Károlyi Mihálytól szeretnék idézni: „A szocializmusba vetett hitem sok mindenért kárpótolt, amit elvesztettem, mert megrögzött pesszimizmusom ellenére sem kételkedtem abban, hogy a szocializmus egy napon majd anyagi valósággá válik, s hogy harcunkra szükség van, hiszen csak úgy juthatunk előre. Társadalmunk betegségeinek egyetlen gyógymódja a szocializmus. Ez volt a véleményem mindig, és ma is így gondolkodom, mert a korunkban divatozó áttérések és megtérések ellenére maradtam megrögzött szocialistának.” Az első magyar köztársaság elnökének szilárd meggyőződése a mi számunkra is követendő példa marad.

Sok kérdést kaptam a gazdaságról — e témakörről egy bevezető megjegyzés. Az elmúlt években a gazdasági kibontakozás feltételeként joggal szóltunk a politikai intézményrendszer strukturális korszerűsítéséről. Van azonban a dolognak egy másik oldala is.

Politikai stabilitást gazdasági fejlődés nélkül nem lehet hosszú távon biztosítani. Kölcsönhatás van a kettő között, ezért a gazdasági fejlődés feltétele a politikai kibontakozásnak. Ezért mondom, hogy a mai kiélezett politikai helyzetben a legfontosabb politikai tett az eredményes és hatékony termelőmunka.

A gazdaságban ma igazán két nagy feladattal állunk szemben: rövid távon és nagyon kemény feltételek között teljesíteni kell külföldi adósságszolgálati kötelezettségeinket, mérsékelni kell a fizetési mérleg hiányát, lefékezve az eladósodást. Ezzel egy időben — és ez a máhetőségeit, eszközeit és feltételeit. Hisszük, hogy a szolidaritás érzése nem zárja ki a személyi autonómiát, ellenkezőleg: feltételezi a nézetek, az életvitel, a szükségletek differenciáltságát.

Már utaltam rá: meggyőződésem, hogy a szocializmus kibontakoztatásának fontos velejárója, de feltétele is, társadalmunk tagjai létbiztonságának megőrzése és fenntartása. Az elmúlt négy évtizedben e téren nagyon sokat tettünk, az utóbbi időben azonban — úgy tűnik, elsősorban a termelésből fakadó gondjaink miatt — nem tudtuk megőrizni azt a létbiztonságot, amelyre a politikai .stabilizációhoz

szükség lenne. Éppen ezért a termelőerők dinamikus fejlesztésével, a versenyképesség kibontakoztatásával, a korszerűbb gazdálkodás megteremtésével el kell jutnunk addig a pontig, ahol ismét birtokába jutunk azoknak az anyagi javaknak, melyek a létbiztonság fenntartásához szükségesek. Én a létbiztonság alatt nem az egyen- lősdit értem, mert afelett is ítéletet mondott már a történelem. Ugyanakkor részben az infláció, részben a munkanélküliség, bizonyos értelemben a lakáshoz jutás kilátástalansága — és nem maga a lakáshiány —, mindmind hozzájárul a létbizonytalanság erősödéséhez. Ezért nem mondhatunk le a szociális biztonság megteremtéséről és a teljes foglalkoztatás biztosításáról sem. Még akkor sem, ha ennek eléréséhez rögös út vezet.

sík nagy kihívás — kezdeményeznünk kell a gazdasági struktúra megújítását. Megkerülhetetlen feladat mindkettő.

A menetrendet megfogalmaztuk, ismerik. Először az 1986 novemberi központi bizottsági ülésen néztünk szembe azzal a ténnyel, hogy a XIII. kongresszuson megfogalmazott gazdaságpolitikai program korszerűtlen, teljesíthetetlen, nem bírja ki az élet kritikáját. 1987 júliusában megfogalmaztuk a teendők fő irányát, majd erre épült szeptemberben a kormányprogram. Ez a stabilizációs program nem vállalkozott többre, mint arra, hogy kezelje a rövidebb távú fizetési problémákat, megpróbálja az eladósodási folyamatot megállítani, és lassan, fokozatosan elindítani a gazdasági szerkezet korszerűsítését.

Tettünk ezen a téren valamit. A kívülálló közvélemény számára keveset. Nem is csodálkozom rajta. Mert az eredménynek a terhét és az árát a lakosság fizette ki igazán. Mert a javulás legnagyobb hányadát a terhek átcsoportosítása hozta, és a terheket elsősorban á lakosság rovására csoportosítottuk át. És azért is, mert nem kap kellő elismerést, hogy konvertibilis exportunk tíz százalékkal, exportbevételünk 22—23 százalékkal nőtt, a kereskedelmi mérleg egyenlege körülbelül 500 millió dollárral, a fizetési mérleg körülbelül 300 millió dollárral javult a korábbi évekhez viszonyítva. Ezek nem kis számok, de az emberek nem tudják igazán, hogy mit jelentenek, nem tudják, hogyan hatnak visz- sza az életükre, miközben azt érzik, hogy romlik a helyzet, minden drágább, nehezebb az élet. Mégis azt kell mondanom — miközben a közérzet ezt cáfolja —, hogy elindult valami, valami olyan, ami a kibontakozás irányába hat.

A strukturális változások mellett a másik nagy kérdés a pénzügyi egyensúly alakulása. Itt mindenekelőtt gazdaságirányítási rendszerünknek, a kormány irányító munkájának a gyengeségei érhetők tetten. A vállalatok jelentős része, valóságos piaci verseny hiányában, reális teljesítményekkel nem alátámasztott, elsősorban inflációs jellegű többletjövedelemre tett szert. Nem sikerült olyan eszközöket találnunk, amelyekkel ezt a belső inflációs folyamatot meg tudtuk volna állítani.

Politikai gondjaink is nehezítették a .kibontakozást. Ismét megéltük azt, amit oly sokszor máskor, 'hogy egy dolog az elveket lelkesen megszavazni, és más dolog azt a gyakorlatban megvalósítani. Miközben azt hittük, hogy csökkent az ellenállás a növekvő teljesítmény-követelményékkel szemben, mást tapasztaltunk a gyakorlatban. Újból felerősödtek a részérdekek védelméért indított akciók, és nem egy ilyen erőfeszítés eredményre is vezetett, meg. akadályozta a veszteséges és perspektívátlan vállalatok felszámolását. Sok helyen teljesítménytől független bérnövekedést biztosított, és a támogatásokat sem tudtuk olyan arányban leépíteni, ahogyan eredetileg terveztük.

A közvéleményben erősen vitatják az áldozatvállalás

Abban is bízunk, hogy az erőforrásainkat bővíteni fogja a külföldi működőtőke bekapcsolása a gazdaságba. Nem nagyon tolonganak a kapuban a tőkések. Nagyon sok tárgyalást folytatunk; ezek során azt tapasztáltam, hogy igazán két dolog tartja vissza a külföldi működőtökét. Az egyik az ország belpolitikai helyzete: nem hisznek abban, hogy a rendszer stabil marad, hogy a befektetett tőkéjüket kamatoztatni tudják és megtalálják számításukat. A második ok nem politikai természetű. A tárgyalás második vagy harmadik mondatánál megkérdezik: van-e telefon, telex, van-e út, repülőtér. És az nincs, vagy kevés. Tehát egyrészt arra kell törekednünk, hogy belpolitikai stabilizációnk kedvező feltételt teremtsen a működötökének, másrészt: megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk a legszűkösebb lehetőségek közepette is a termelő infrastruktúra fejlesztésére, mert enélkül nem lehet előbbre haladni.

Stabilizációs programunk központi kérdése — a Parlamentben világosan beszéltünk róla — az adósságállományunk kezelése. Ennek kapcsán néhány nyilatkozat meg is zavarta a közvéleményt. Folyamatos finanszírozási gondjaink rákénysze- ríitettek bennünket, hogy alapos leltárt készítsünk. Adósságállományunk teljes összege, követelésállományunkkal csökkentett nettó összege korábban is ismert volt. Tehát egyszerűen nem igaz, ami elterjedt, hogy nem tudtuk, mennyi az adósság. Mit nem tudtunk? Azt, hogy a követelések mennyire reálisak. Mi mobilizálható belőlük, melyek a régen lejárt követeléseink, egyáltalán visszaszerezhetőek-e, bekapcsolhatóak-e a termelés folyamatába? A lista nagyon sok tételből áll, s nem vagyunk még a végén a leltározásnak, mert részletekbe menő elemzést kell végezni. Ennek ellenére <a Központi Bizottság és a Parlament legutóbbi ülésén jelenlegi tudásunk, ismereteink alapján már pontos elszámolást adtunk. Megítélésünk szerint ezek a számok már lényegesen nem változhatnak, hisz’ majdnem a 80 százalékát tételesen átnéztük a kintlevőségeknek.

Merre tehát a kitörés iránya? A kitörés az export- növekményben van, mégpedig a konvertibilis export növekedésében. Ügy látjuk, hogy évi 5—7 százalékos bővülést kell elérnünk, s enértelmét, mert nem látják a kibontakozás irányát. Ebből is levontuk azt a következtetést, hogy jövőre már nem lehet lényegesen terhelni a lakosságot további egyensúlyjavító átcsoportosításokkal: más forrásokat kell felszabadítanunk. Levontuk azt a következtetést is, hogy az 1988-as év a stabilizációs program szempontjából

újabb, lehetőségeket hordoz, célkitűzéseink nem illuzórikusak, kemény, s következetes munkával teljesíthetők, megvalósíthatók.

Bízunk benne, hogy a gazdasági feltételek, a nemzetközi feltételek összességében javulni fognak. Ugyanakkor el kell azt is mondanom: növeli a gondunkat, hogy a KGST-beli együttműködésünk nem fejlődik a kívánt mértékben, piaci problémáink kiéleződtek, mozgásszabadságunk e téren leszűkült. Nagy gond ez számunkra, mert a KGST-vel való együttműködés gazdaságunk számára alapvető jelentőségű. Gazdaságunk működésének alapvető feltétele a KGST-piacról beszerezhető nyersanyag és energia.

nek érdekében — ha ezt hosszabb távon biztosítani kívánjuk — le kell bontanunk azokat az akadályokat, amelyek az export ösztönzését gátolják vagy késleltetik. Javítanunk kell ezért a vállalatok alkalmazkodási feltételeit egy ilyen követelményrendszerhez. Az egyik gyógymódunk az importliberalizálás. Ez az egyik legnagyobb vállalkozásunk; Nagy a kockázat: ha a több mint ötmilliárd dolláros tőkés importnak —mondjuk — a 30 százalékát liberalizáljuk, és a folyamatot nem tudjuk kézben tartani, akkor másfél milliárd dollárnyi termék raktáron marad, vagy „puha” piacra kerül, vagy itthon fogyasztjuk el — s nem szerkezetátalakításra, korszerűsítésre fordítjuk — ez a gazdasági kudarchoz vezet. Ide tartozik a bérliberalizáció is. Régóta követelik, s nem alaptalanul, mert a jelenlegi bérrendszer korszerűtlen. S bár a liberalizálás itt is nagy veszélyt hord magában, ennek ellenére ezen az úton is fokozatosan el kell indulnunk.

A Magyar Szocialista Munkáspárt mindig deklarálta, hogy nemzeti és internacionalista elkötelezettségű, marxista—leninista párt szervezeti működésének egyik alapelve a demokratikus centralizmus. Vállalja a múltját és vállalja nemzetközi elkötelezettségeit. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy minden ma^ gyár állampolgár elfogadja-e a párt marxista—leninista jellegét, hogy minden állampolgár a pártban látja-e az ország fejlődésének garanciáját, minden állampolgár a pártban kívánja-e érvényre juttatni politikai ambícióit. Nem! Van, lesz, mert eddig is volt jobboldali, rendszerellenes, szélsőséges áramlat. Ne áltassuk magunkat. Jelenlétük és hangoskodásuk attól -függött, hogy milyen a belpolitikai helyzet. Eddig nem jelentek meg a politikai színtéren, mert olyanok voltak a politikai viszonyok. Elképzelhető, hogy ezek az erők a jövőben markánsabban lépnek a politikai színpadra. Meg vagyok róla győződve, hogy alkotmányunk a nép akaratának megfelelően szocialista alkotmány lesz, következésképp ta szocializmussal szembenálló, rendszerellenes pártoknak nem ad működési szabadságot és lehetőséget.

És azt is meg kell mon- 'dani, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nyílt politikai harcot fog folytatni a szélsőséges jobboldali reakciós erőkkel szemben.

Feltehetik azonban a kérdést, hogy az elkötelezett

kommunisták és a szélsőséges reakciósok között van-e olyan réteg, amellyel reálisan számolni kell minden politikának? Van. Ennek létét nem szabad és nincs jogunk tagadni. Olyanok is lehetnek e rétegen belül, akik a magyar nép jövőjét nem a szocializmus útján képi zelik el, s egy részük

bizonyára a polgári berendezkedésben látja a magyar nemzet perspektivikus fejlődését, ám ezt nem harccal, konfliktusokkal, hanem fokozatosan akarja elérni. Njem akar konfrontációt,

mert elkötelezett hazafiasságból felismerte, hogy az a nemzetnek súlyos károkat okoz. Ezzel a nagyon sok árnyalatú réteggel a Magyar Szocialista Muskáspártnak nem harcolnia kell, ezt a réteget nap mint .nap meg kell nyernie politikai törekvéseinek. Ez lehet az egyetlen járható út számunkra. Ebben a „közbülső” rétegben nagyon sok jószándékú, tisztességes ember van, aki elbizonytalanodott az utóbbi időszakban. Nem taszíthatjuk el magunktól őket, ellenkezőleg, ezeket az embereket magunkhoz kell vonzani, jó szóval, higgadt politizálással, nyílt, őszinte eszmecserével. Ha ezek az erők különböző tömörülésekben, pártokban látják érdekeik érvényesítésének útját- módját, hosszú távon törvényesen nem zárhatjuk el tőlük ezt a lehetőséget. Nem kérem, hogy elfogadják álláspontomat, én csupán csak azt vallom, óvni kell magunkat attól, hogy egyik napról a másikra megtagadjunk mindent és felrúgjuk négy évtized alatt kialakult politikai struktúránkat. Ám attól is óvakodjunk, hogy azt higgyük: csak ez az egyetlen politikai formáció alkalmas annak elérésére, hogy minden egyes ember megtalálja boldogulását a szocializmusban.

Van itt egy gyakorlati kérdés is. Bejelentkezett a Kisgazdapárt, hogy megalakul. Bejelentkezett a Nemzeti Parasztpárt, hogy megalakul. Ma hallottam, hogy megalakult a Magyar Kommunisták Pártja, és a múlt héten kaptam egy levelet, hogy lépjek be a Szociálldemokrata Pártba. Kérem, ezek a pártok, a Szociáldemokrata Pártot leszámítva, jogilag Magyarországon nem szűntek meg. Ezek a pártok azonban jogilag meg sem alakultak Magyarországon.

Mit tegyünk? Lehet jogi eszközökkel is kezelni ezt a kérdést, lehet politikai eszközökkel is. Én azt mondom, hogy politikai eszközökkel kezeljük. Az újjáalakult kommunista párttól meg kell kérdezni, hogy milyen programja van. Mit akar? Azt, amit mi meghaladtunk?

Miért nem akarjuk a többpártrendszert? — szól az egyik kérdés. Elmondom önöknek. Azért, mert meggyőződésünk szerint a szocializmus sorsa nem azon múlik, hogy egvpártrendszer vagy többpártrendszer viszonyai között csinálják. Lehet jól csinálni egypárt- rendszerben és lehet rosszul többpártrendszerben is. Nem ez az alapvető kérdés. Mitől félünk — ha félünk? Először attól, hogy el fogja nehezíteni a politikai irányítást és a társadalom befolyásolását.

Feltették azt a kérdést is, hogy van-e a pártvezetésben

* *

A budapesti aktíva megnyitó rendezvénye volt annak a programsorozatnak, amelynek során az MSZMP első számú vezetője közvethatalmi harc? Azért válaszolok erre a kérdésre, mert messzebb mutat, mint amit megfogalmaz. Hozzá kell szokni, hogy az egység új formában jelenik meg ma a politikában és a politikai vezetésben is. Lejárt az az idő, hogy egy beszédet mondjunk el mindenütt egyformán. Most már sok beszédet mondunk. remélem, egyre többféleképpen, de azonos tartalmat képviselünk, azonos cél érdekében.

Mi legyen ma a pártmunka fő iránya? Az egyik levél, amit a 13/10-es körzeti alapszervezetből kaptam, a területi pártszervezeték előtt álló feladatokról vár eligazítást. Már utaltam rá: én a politikai munka új színterét a területben látom. Hogyan képzelem? — kérdezik a levélben. Először is úgy, hogy tisztázzuk az üzemi pártmunka helyét és szerepét. Meg vagyok arról győződve, hogy Magyarországon egyetlen munkahelyről sem vonulhat ki a pártszervezet! De nem, kell a pártszervezetnek a termelés napi kérdéseivel foglalkoznia. Erre persze azt kérdi levélben egy üzemi párttitkár, hogy „akkor mit fog csinálni?” Politizálni fog. És az ott dolgozó emberekkel foglalkozni. Hirdetni fogja a párt törekvéseit és irányát. Megfogalmazza, hogy milyen kérdésekkel küszködik a gyár vezetése; milyen feladatok állnak a kollektíva előtt. Hogyan tudnak a kommunisták segíteni a gyár vezetésének, például azzal, hogy megértetik; fegyelemre. rendre, szorgalomra van szükség. Elfogadtatják, hogy tanulni kell, hogy már nem lehet egy szakmáival egy életen át boldogulni. Elfogadtatják, hogy nem istencsapása, ha munkahelyeket kell változtatni. Mindez a termelés — ha úg3r tetszik — legkövetkezetesebb támogatása. Tehát, nem az üzemből akarunik kivonulni, hanem mást akarunk ott csinálni. Mert nem tartható sokáig, hogy sem a tulajdonos pozíciója nem tisztázott a vállalatnál, sem a munka- vállalóé. így nem lehet termelni, dolgozni.

Hogy nehezebb lesz politizálni? Ez biztos. Sokkal nehezebb lesz.

Mi a kommunista feladata ma? Mindenekelőtt védeni a szocializmust, kiállni a politika érdekében úgy, hogy az ország érdekében alkot, tesz, cselekszik. Visszautasítani, ha kell, visszaverni a hangoskodó demagógiát, a konjunktúra-lovagokat, azokat, akik átmeneti nehézségeinket a rendszer ellen akarják felhasználni. Az, hogy ne engedje tönkretenni mindazt, amit évtizedek alatt megalkottunk, ne engedje elpusztítani azokat az értékeket, amelyeket felhalmoztunk.

Csaknem százéves a párttá szervezett magyar munkásmozgalom. Most ünnepeltük a kommunista párt megalakulásának 70. évfordulóját. Előbb 1919-ben, majd 1948-ban egyesült a magyar munkásmozgalom két nagy pártja. Nem felejthetjük el azt az előzményt, hogy már 1944-ben, a háború napjaiban közösen helyezték kilátásba az egységes és egyetlen forradalmi szocialista munkáspárt háború utáni megalakítását.

Mi hisszük, hogy a Magyar Szocialista Munkásgárt örököse mindkét párt legjobb hagyományainak, értékeit megőrizzük, valóságos egységbe ötvözzük, és tovább akarjuk gyarapítani.

*

len kapcsolatot kíván kialakítani a párt tagjaival. Hasonló fórumnak legközelebb Borsod megye ad otthont. (MTI)

Oz egyetlen gyógymód a szocializmus

Központi kérdés az adósságállomány kezelése