Észak-Magyarország, 1988. november (44. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-23 / 279. szám

1988. november 23., szerda

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4

Presser Gábor-Sztevanovity Dusán:

A PADLÁS

Várhegyi Márta és Dóczy Péter a musical egyik jelenetében

(Fotó: Balogh Imre)

Bemutató

a Miskolci Nemzeti Színházban

Két új zenei könyv

Lehár-Ki kicsoda a magyar zeneéletben?

Két új könyvet tett le az olPresser Gábor és Sztevanovity Dusán félig mese - félig musical darabját, „A padlás”-t november 18-án mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház. A szövegkönyv szerzői, Horváth Péter és Sztevanovity Dusán gazdag fantázia által motivált cselekményt álmodtak színpadra. Szövegkönyvük irodalmi értékű. Mélyértelmű szimbólumaival és reális társadalomkritikai mondanivalójával egy pillanatra sem hagyja alábbesni a közönség érdeklődését. A legfontosabb és leggyönyörűbb elem azonban - és ezért remélem sem Horváth István, sem Sztevanovity Dusán nem neheztel majd-a zene (minden musical megmérettetésének és sikerének próbaköve). Presser Gábor, éppúgy, mint a nagyszerű Harvey Schmidt, egyszemélyben zeneszerző és előadó is (a felvételt a

Magyar Rádió zenei stúdióiban készítette, amelyen maga játszik szintetizátoron és billentyűs hangszereken).

A produkciót élvezve a kritikus könnyen abba a hibába eshetne, hogy a hallottak és látottak alapján gyorsan kijelenti: valami új kezdődött egy „zenés darabban" helyükre kerültek a dolgok. A ZENE mint cselekményt, figurát, érzelmet és jellemet alakító tényező, státusához méltó színvonalon hangzik. Ezt akkor is észre illik vennünk, ha az elektromos hangerősítő berendezések egy átlagos rockzenekar színvonalát sem igen haladják meg. Márpedig színházunknál ez a helyzet. Csak Regős Zsolt érzékeny zenei irányításának köszönhető, hogy nagyobb gik- szerek nem keletkeztek. A műfajban otthonosan mozgó, jól felkészült muzsikus nagy rizikót vállalt, hiszen a színészek teherbírását is végsőkig fölemésztő „play-back "-technika minden előnyét egy-egy rossz pillanat tönkrctehette volna.

A rendező, Szűcs János koncepciója tetszett. Alávetette magái a műfaji követelményeknek, fejet hajtott a műfaj lelke: a zene előtt. Ez szimpatikus vonás rendezőcentrikus korunkban. Szűcsnek sikerült kidomborítani a cselekmény legfontosabb motívumait, ezáltal nemesen és mindenkihez szólóan került reflektorfénybe az alapgondolat. A jelenetek a zenéből mint „döntő alapanyagból” fakadtak. Szűcs mértékletesen élt a sűrítés eszközeivel. Az pedig nyereség, ha a rendező és asszisztensei (Balogh Erzsébet és Barta Pálma) mellett olyan kiválóan fölkészült dramaturgot találunk, mint Upor László. A zenei gazdagsággal az oly fontos dramaturgiai egyensúly párosult. Bo- zóky Marianne díszletei és Kónya András m. v. jelmezei telitalálat. A ruhák és a kellékek tökéletesen illenek az ábrázolt jellemekhez. Presser és Sztevanovity Dusán gazdagon áradó ötletei őket is inspirálhatták, mert a „tartalmi matériának” megfelelő, a lefestett szituációkhoz illő hangulatot biztosi-, tottak. A fényekkel összekombinált koreográfia M. Kecskés András tehetségét dicséri, mely a racionalitás és irracionalitás határait képes volt elhomályosítani.

Az előadás igazi meglepetése azonban az a tizenegy művész, akik többségükben új oldalukról - és igen előnyösen - mutatkoztak be. Legelőször a négy „mesefigura” tett rám mély benyomást. Dézsy Szabó Gábor Herceg-, és Várkonyi Szilvia Kölyök-figurájában (a másik szereposztásban Oláh Bódi Éva játssza) megkapó,

hogy egyszerre tud jelen lenni a művészi komolyság és a spontán őszinteség csakúgy, mint a Törpe szerepében Szűcs Sándor, és a némán is sokat mondó Kozma Attila alakításában. Nagyon jól enekelnek, színpadi mozgásuk természetes, körülöttük minden rejtelmes és humoros. Várhegyi Márta kedves-bájos Mamókája (a másik szereposztásban ebben a szerepben Páva Ibolyává] találkozhatunk) nemcsak a rendőr-, de a közönségszíveket is megdobogtatja. Remekül megtalálja a helyét a játékban csakúgy, mint Mátyás Jenő Témül- ler szerepében. A legközpon- tosítottabb feladat jutott Dóczy Péternek, akit világból kivetett és üldözött rablógyilkosként ismerünk nicg, de - a musicalben milyen egyszerű - váratlan fordulatként előttünk terein a Révész, aki minket is vinne magával arra a távoli bolygóra, ahol „az elveszett játékok is életre kelnek”, ahol minden csoda és megtisztulás.

A Rádiós és Süni egymásra találásakor döbbenünk rá a figyelmeztető párhuzamra, hogy a csodák gyakran tőlünk csak karnyújtásnyira várják, hogy fölfedezzük őket. Vass Péter és Dankó Klára valamiféle „közvetítő álláspontot” játszanak el - nagyon meggyőzően - két világ között. Nagy ötlet, hogy egymásra találásuk egyben magukra maradásuk pillanata is. Ám ekkor életüket már egy „magasabb nézőpontból” tudják szemlélni. Csabai János és Kulcsár Imre, a „rend éber őrei”, első színre lépésükkel megnyugtatnak minket, hogy a Rádióst és Sünit nem is akarják igazán elfogni, és a Paganini kapriszok bűvöletében nem vagyunk egészen biztosak benne, hogy nem látják jóságos Szellemeinket. „Robinson”, a csodamasina Tóth Tibor szép orgánuma által majdnem emberi lelket nyer. Ő az, aki közvetít „Kelet és Nyugat” között. Nekünk csak azt kell értenünk, hogy Robinson és annyi hasonló „társa” békében élő és egymást értő emberek nélkül semmit sem ér!

„A padlás” mint zenés színjáték abszolút célja a szórakoztatás. Presser Gábor zenéje és a miskolci társulat ezt úgy cselek- szi, hogy ,jzinte kiemeli az embert az ülésből, és varázserejével megbizsergeti az ellustult tagokat”.

Gergely Péter

vciau cl cl iiiiiict|; cl zsűritműkiadó. Kellemes, szórakoztató életrajzi olvasmány az egyik, érdekes adattár a másik. Ezekről szólok röviden.

Lehár a címe Otto Schneidereil munkájának, amelyet a berlini Lied der Zeit Musikverlag- nál megjelent műből fordított magyarra Meller V. Ágnes. A könyv címe - Lehár - tömören foglalja össze, mit is olvashatunk a következő 270 oldalon. Lehár Ferencet aligha kell bővebben bemutatni az operettek kedvelőinek, a rádió zenei adásai hallgatóinak. A világhírű komponista melódiái mindennaposak környezetünkben, operettjei rendszeresen láthatók a világ színpadain, természetesen a magyarokon is, s Miskolcon is láthatjuk a közeli hónapokban a Luxemburg grófja című nagy sikerű művét, amely immár közel nyolc évtizede szórakoztatja a műfaj nem lebecsülendő számú kedvelőit. Nos, e könyv a komáromi születésű, egykori K. u. K. katonakarmesterből lett, élete nagy részét olyan külföldön élő, de magát mindenkor magyarnak valló és tartó világhírű zeneszerző és karmester életútját kísérhetjük nyomon Otto Schneidereit könyvében, amely művészettörténészi pontossággal tárja fel hiteles források alapján az életpálya minden fordulatát, sok adalékkal gazdag képet kínálva a múlt század végétől e századnak csaknem a közepéig tartó évtizedei zenei jellegű történéseiről is. A fordítás élvezetes, olvasmányos. A kötetet igen sok fotó is gazdagítja.

A másik mű - Ki kicsoda a magyar zeneéletben? - nem kevesebb, mint öt és félszáz oldalon kísérli meg a válaszadást a címben feltett kérdés megszámlálhatatlan alkérdé- sére. A Székely András szerkesztette hatalmas mű valójában már második kiadás és az 1987-1988-as állapotot rögzíti. Nem tudom megszámolni hány, a zenével különböző módon foglalkozó-érintkező személyről találunk a könyvben adatokat, de a nagyon apró betűs összeállítás soksok ezret sejtet. Bele-bele- böngészve örömmel fedezhetjük fel benne például a Miskolci Szimfonikus Zenekar tagjait, a színház énekes és zenész művészeit. Mivel ez nem lexikon, természetesen nincsenek benne szakmai jellegű értékelések, főleg az érintettek által megadott adatok olvashatók. Megtudhatjuk, ki, milyen tanulmányokat végzett, merre működött és működik, milyen eredményeket tudhat mága mögött, meg sok egyebet, életkort, sőt lakcímet és telefonszámot is. Minden bizonnyal igen sokan ki is maradhattak ebből a gyűjteményből különböző okok miatt, de ami megtalálható a kötetben, igen hasznos. Egy apró észrevétel is idejegyzen- dő: mivel ez a könyv rendszeres forgatásra való munka, nem ártott volna valami tartó- sabb kötésben közreadni.

(bm)

Iskoladráma és folklór

A

noszvaji de la Motte-kastély termeinek boltíves plafonjáról mészrétegeket kellett levakarni, hogy megpillanthassuk a 18. századi freskókat. A dogmatikus ideológia hány rámeszelt sematizmusrétegét kell szellemi életünkről eltüntetni ahhoz, hogy múltunk, s jelenünk kincsei előbukkanjanak? A hajdan európai színvonalú iskoladráma-kultúránk elemzése és mélyebb megismerése nélkül sem a magyar drámairodalom, sem a színjátszás eredete és lényege nem bontakozik ki. A tárgykör első magyar konferenciája úttörő jellegű volt és szellemi életünk egyetemességére utalt.

Iskoladráma- és irodalomtörténészek, zenészek, néprajzosok, történészek, művészettörténészek, színháztudósok és egyetemi hallgatók a közös érdeklődés teremtette jólesően barátságos légkörében élték át a ritka érdekességű előadásokat és a parázs vitát, mely a profizmus velejárója, s az érdeklődés biztos jele.

A konferencia az egri várban nyílt, ahol Kilián István mutatta be a „Theatrum sacrum a barokk művészetben” című kiállítást, mely Lengyel László értő rendezésében látott napvilágot. Felsorolni is sok lenne, hogy hány múzeum, levéltár, egyházi gyűjtemény anyagából állt össze az iskoladráma külsőségeit bemutató látványosság. Meghökkentő realizmussal álltunk szemben! Néhol szinte hátborzongató naturalizmust érzékeltünk. A szenvedést, a vért, a halált és a haldoklást leplezetlen valóságában jelenítették meg. „Az iskoladráma e szakrális elemekből éppúgy táplálkozott, mint a profán népi színjátszásból, emelte ki Kilián István. A kettő állandó egymásra hatásában fejlődött ki a magyar betle- hemes játék meghatóan szép műfaja. De hatott egymásra a református és katolikus hagyomány is. „Mi minden értéket mentünk, hangoztatta, s ezért az ökonomikus hagyományokat ápoljuk.” Már a kiállítás is felvetett egy megfejtésre váró titkot: mit ábrázolnak az 1728-ra létrejött soproni díszletkönyv lapjai? A noszvaji kastély- szállóban folytatott konferencián Szilágyi András művészettörténész összehasonlító vizsgálódásairól számolt be, de megfejtést nem adott.

Úgy tűnt, az iskoladrámák sarkalatos pontja a játék és közjáték viszonya. A színjátszók ugyanis a felvonások között (esetleg előtt és után) komédiákat mutattak be. Varga Imre a szakma doayenje a „közjátékok eredetét, hatását kutatva arra u megállapításra jutott, hogy a vidám komédiák a* éteri szférában mozgó drámák földi tükörképei, tehát drámai, dramaturgiai elemek, nem holmi nevettető betoldások. Szabó Ferenc a vatikáni rádió szerkesztője e gondolat elemeit Platónnál vélte föltalálni, s Calderonon át Ionescoig vezette. A fölsejlő gondolat a lét és látszat, az isteni világ és emberi sors hasonlóságából és ellentmondásaiból ered és frappáns módon jut kifejezésre az eszményített iskoladráma és a profán közjáték dialektikájában. Az iskoladráma ugyanis vagy nagy hősöket, hősnőket, vagy isteneket szerepeltet.

Az iskoladrámák nagyon frissen reagáltak a történelmi eseményekre. Hopp Lajos a lengyel drámákból Buda visszafoglalásához fűzött új adatokat. Szobieszki János lengyel király nagy érdemeit az osztrákok elnyomták, mivel „Leopold császár a kétfejű sas mellé a harmadikat is akarta.”

Nemcsak a történelem, de a történeti tárgyú darabok is új adatokkal gazdagodnak belőlük. A Hunyadi-drámák gyökerei ide vezetnek. Szörényi László jelenetről jelenetre igazolta be Bessenyei György Hunyadi Lászlójának formai hasonlóságát egv ismeretlen latin nyelvű iskoládnál).i\al. A hallgatóként jelen levő Besser nyci-kutato Bíró Ferenc egyetemi tanai örömmel vette a kiegészítő adatot a nyomdakész állapotban levő kézirata kiegészítéséül.

A Világhírű magyar zenés színház ősi elemeit is megtalálhatjuk az iskolai színjátékok között. Papp Géza „ritmusokkal való szent beszélgetésekre” bukkant és a hitvitákon kívül minden eddig ismert darabban kimutatta az énekkel, zenével, kórussal való ékesítést. A régieknél nem volt vers dallam nélkül, erre a betlehemes örök példája mellett Bitskey István a királyjáték szokásával vetett fényt a református és katolikus iskolákban egyaránt dívó egyetemi farsangi szokásra. Ősi nemzeti hagyományok továbbélése e műfaj. Minden szó és minden dallam múltunk sajátos emlékeihez tapad.

A történelmi betlehemes formagazdagsága arra vall, hogy a Kilián István által bemutatott 14 ismert variáns mögött még a feltáratlanok hada búvik meg. Minden mai drámai és minden liturgikus elem fölfedezhető bennük. E 14 darabból ötöt a mai Magyarországon, hármat Szlovákiában és hetet Erdélyben találtak. Köztük olyan kincsekre is bukkant, mint a gyöngyösi pásztormise, amikor a latin szöveg közé illesztették a magyar nyelvű pásztorjáték szövegét. Mindig a liturgia megfelelő helyén szólt a pásztorjátékot játszó mimusok szája magyarul. Egyetlen nemzetiségi nyelvű iskoladrámára nem bukkantak, holott adatok tanúsítják meglétüket. Érdekes, hogy ponyvára is magyar nyelvű került A dúsgazdag címmel ( Volly István előadása). Viszont szlovákiai területen találták meg az 1629-ből származó Castor és Pollux c. zenedrámát, melynek hanglemezfelvételét Bárdos Kornél mutatta be. A meghalt Castor életéért életét adó Pollux a Halál és Deus áriái lenyű- zögően szépek. A halálból feljövő és oda lesüllyedő testvérpár szavai az űrben visszhangzanak. Ennek a muzsikának kozmikus ereje van. Egészen más hatást keltett a Hungaroton lemeze, a Nagyváradi Betlehemes. Kilián István talált rá egy régi könyv borítójába bekötve, s Komlósiné Nagy Piroska tanította meg ormánsági gyermekeknek. Az Ómagyar Mária-si- ralom szépsége kel új életre:

Ma jött el lelkünk virága Bétölt szívünk kívánsága Nálunk Atyáink záloga Fénlik világunk világa

E szépségekre és az iskoladráma1 klasszikus szereplőinek a modern színpadi irodalomban való továbbélésére mutatott rá Ujváry Zoltán.

E drámatípust a legváltozatosabb helyeken keresik. Czibula Katalin a korabeli sajtóban Gaálné Remminger Gabriella a debreceni református kollégium kézirataiban. Demeter Júlia Dugonics András kéziratos darabjait találta a világi színház felé vezető út első állomásának, míg Ludányi Mária a főúri színjátékban mutatott rá az iskolai és világi színjátszás együttélésére.

Mindezekhez a budapesti Vörösmarty Gimnázium iskoladráma-képzésben részesülő II. osztályosai adtak előadást Sík Csabáné rendezésében. A tragikus-véres Leoninus és Leoni- nával szemben a komikus-profán Borka asszony és György deák ellentétei állították szemünk elé embervoltunk és személyiségünk ikertulajdonságát a tragikus és komikus hajlandóságot. Borka asszony, Kormos Luca nevét megjegyeztük.

Az interdiszciplináris konferenciát Kilián István és Hopp Lajos kitartása és tehetsége hívta életre. Nemcsak a felsorolt tudományoknak, de az élő színháznak is forrásul szolgálhat az iskoladráma. Az utóbbi években ránk zúdított szeny- nyes, obszcén üvöltöző színházzal szemben az erkölcsi kérdésekkel bíbelődő, az emberi természetet sokoldalúságában bemutató iskoladráma1 az átléphetetlen, személyiségünk rejtett kapui mögül dörömbölő morális vonásainkra mutat rá, vagyis arra, hogy az ember morális voltának bemutatása nélkül nincs színház. Megélése nélkül pedig nincs emberi nem. Az iskoladráma századokon át megtette a magáét. Most rajtunk lenne a sor, hogy bemutassuk és megéljük nemünk lényegét: erkölcsös szcmélviségje- gyeinket. Gyárfás Ágnes