Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-05 / 238. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. október 5., szerda Hogyan tovább? Beszélgetés dr. Tóth Károly püspökkel (Részlet a Reformátusok Lapjában megjelent interjúból) Református értelmiségiek, valamint külföldön élő magyar reformátusok, főleg a nagy hírű, volt református kollégium öregdiákjai körében megfogalmazódott az a gondolat, hogy az államosított felekezeti iskolák közül kerüljön ismét egyházi kézbe egy avagy több intézmény. Megyénkben ez Sárospatakot érintheti. Az ezzel kapcsolatos hírek érdeklődést váltottak ki megyénk, kivált a sárospataki térség közvéleményében és a dolog természetéből adódóan különböző vélemények alakultak ki. A megyei vezetés álláspontját dr. Kun László, a megyei pártbizottság titkára fejtette ki lapunk ez év június 2-i számában. A Reformátusok Lapja című hetilap szeptember I8-i számában ugyancsak ezzel a kérdéskörrel foglalkozik dr. Tóth Károly püspök, a Zsinat lel- készi elnöke abban az interjúban, amelyet a lap felelős szerkesztőjének, Kom- lós Attilának adott Hogyan tovább? címmel. Dr. Tóth Károly püspök hozzájárulásával közöljük az interjúnak az iskolák ügyével foglalkozó részét, j < Lapunk előző számában megjelent egy közlemény a Zsinat Elnökségi Tanácsának üléséről. A közleményben az a mondat szerepel, hogy. „A második református középiskolára vonatkozóan kifejezésre jutott az Elnökségi Tanács tagjainak teljes és a megvalósítás vonatkozásában is egyre növekvő egyetértése arra vonatkozóan, hogy az iskola szükséges.” Hallhatnánk arról, ami ennek a bonyolult mondatnak a hátterében van? — Az Elnökségi Tanács úgy érezte, hogy most már vége felé közeledik az a széles körű eszmecsere és vita, amely az iskolaügyet körülvette és még körülveszi. Ez egy jó és az új társadalmi viszonyainkat is kifejező jelenség. Arról van ugyanis szó, hogy a különböző egyházi csoportok hangot adtak véleményüknek. Ez azonban „csak” véleménycsere, ami mögött konkrét döntés még alig van. Hányféle vélemény van? — Azt hosszan lehetne sorolni. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy melyik iskolát kellene visszakérni az államtól, miként kellene ehhez a kérdéshez hozzányúlni... Érthető, hogy a nagy hírű egykori kollégiumaink ma is élő öregdiákjai ragaszkodnak a maguk iskolájához. Tehát van sárospataki párt, van pápai kollégiumi párt, van egy Budapest Lónyay utcai gimnáziumi párt, sőt a budapesti Baár—Madas egykori leányiskolánk volt növendékei is jelentkeztek. Hivatalos állásfoglalás e tekintetben azonban nem alakult ki az egyházban, a két levél kivételével, amely ikét levelet a Zsinat elnöksége a miniszterelnökhöz írt. A miniszterelnök a levelekre válaszolva világossá tette, hogy a kormány kész tárgyalni az iskolák ügyéről: Sárospatakról vagy Budapestről, vagy Pápáról. De ezzel, hogy a készségét nyilvánította, még nem azt jelzi, hogy máris visszaadja egyik vagy másik volt iskolánkat. Az is nyilvánvaló, hogy nekünk nem szabad álmodoznunk. Kiderült, hogy amerikai testvéreinknek megvan a készségük, hogy segítsenek, de ebben a pillanatban konkrét felajánlás szinte semmi nincs. Az állam azt is világossá tette, hogy három feltételhez köti az iskolaügyről való tárgyalást. Bizonyítanunk kell, hogy társadalmi igény van arra, hogy legyen még egy református iskola. Tehát konkrétan: fel kell mérni azt, hogy lenne-e elég jelentkező tanuló az iskoláiba. Másodszor: megvannak-e a személyi feltételeink, hogy egy tanári kart létrehozzunk? Harmadszor; az anyagi feltételt kell tisztáznunk. Ezeknek a felmérése most folyik. De látni kell még valamit. Az új iskola kezdeményezése egyrészt az öregdiákok, a református értelmiségi csoportok köréből indult ki, másrészt pedig az emigrációban élő reformátusok köréből. A Magyarországi Református Egyház gyülekezetei még nem nyilatkoztak. Ezért kellett küldeni körlevelet a gyülekezetekhez. Várjuk a választ október l-ig. A gyülekezetek állásfoglalásának a fényében döntünk a következő lépésekről. Az eddigi hangok szerint úgy tűnik, hogy a gyülekezetek az egyházmegyék, a lelkészi kar egyértelműen amellett van, hogy legyen iskola. Ugyanakkor azonban olyan vélemények is kifejezésre jutottak, hogy minden egyházkerületnek legyen meg a maga iskolája. Vajon mi más ez, ha nem az egyház belső megújulásának jele? — Igen. Csak furcsa ez a megújulás. Mert ezek a vélemények és kívánságok hangoztatják ugyan, hogy legyen iáko- la, de a terheket már nem akarják vállalni. És itt a dolgokat nagyon pontosan kell fogalmazni. Az állam világossá tette, hogy hajlandó tárgyalni, az említett feltételek megléte esetén. Ez azonban azt is jelenti, hogy nem hajlandó anyagi támogatást adni arra, hogy az iskolát fenntartsuk. A vitában olyan vélemény is kifejezésre jutott, hogy mivel az 1948-ban megkötött Egyezményben az állam kötelezettséget vállalt az ott felsorolt iskolák — a négy egyházkerületi iskola — egyházi kezelésben hagyására, ez az állapot állíttassák vissza .. . — Akik azt hangsúlyozzák, hogy e ponton tartassék be az Egyezmény, azok elfelejtik, hogy az Egyezménynek egy másik pontját is erősen „megsértették”. Mégpedig az anyagiak terén. Az Egyezmény kimondja ugyanis, hogy 1968. december 31-ével megszűnik az államsegély. Van egy nagyon találó, ide illő latin mondás; Qudpuid agis, prudenter agas et respice finem. Azaz; Bármit cselekszel, okosan cselekedj és gondolj a következményekre. Ha mi most azzal állunk elő hivatalosan, hogy tartsa be az állam az Egyezményt, és adja vissza ezeket az iskolákat, akkor könnyen megérhetjük azt, hogy azt mondja az állam nekünk: jó, tartsuk be ezt, de tartsuk be az Egyezménynek a másik, az államsegélyre vonatkozó részét is. És akkor, milyen helyzetbe kerülünk? Ez volt az egyik oli;a annak, hogy én a Dunamelléki Egyház- kerület ez év tavaszán tartott presbiteri konferenciáján olyan élesen, kendőzetlenül feltártam az egyház anyagi helyzetét. Itt újra utalnom kell rá — ismertette a Reformátusak Lapja is, s megjelent ez a beszéd a Confessio ez évi második számában —, amit világosan értésére adtam a presbitereknek és az egyház közvéleményének, hogy tudniillik, a központi intézmények 150 millió forintos költségéből az állam mintegy 120 millió forintot bocsát rendelkezésünkre évente. A két tény kizárja egymást? iTehát, ha az állam továbbra is folyósítja az államsegélyt — mint ahogy az egyház külön kifejezett kérésére 1968 után is folyósította a mai napig —, kizárja-e azt, hogy az Egyezmény más pontjai érvényben maradjanak? — Nem zárja ki. Ez a tárgyalásoktól függ. De nekünk fel kell készülni mindenre. Ám, van ennek egy másik aspektusa is: az egyház leliki szabadságának, függetlenségének kérdése. Az Egyezmény megkötésekor az volt a célkitűzés, hogy az egyház elinduljon teljes szabadságának, lelki szabadságának az útján. Az volt a célkitűzés, hogy 20—25 év alatt a szabad egyház és szabad állam elmélete megvalósuljon. Ez kinek a célkitűzése volt? — Az egyházé. Az államnak nem az volt az elképzelése, hogy az egyház úgyis „megszűnik” ennyi idő alatt? — Az államnak az_ volt az alapelve — ami most is —, hogy az egyházat el kell választani az államtól. Ebben a szellemben — hogy az átmenetet biztosítsák — kötötték meg az Egyezményt. Elődeink akkor, abban a hitben élték, hogy ez a 20—-25 év elég lesz ahhoz, hogy biztosítsuk a szabad jellegét a mi egyházunknak, tehát a lelki és anyagi függetlenségét is. Nem tudtuk megvalósítani. Itt egy nagyon mélyre nyúló és alapvető kérdésről van szó. Arról nevezetesen, hogy vajon ezt az állapotot mi tovább fenn akarjuk tartani, sőt: még inkább erősíteni, vagy pedig — ha apró lépésekkel is — szerényen elindulunk az egyház teljes lelki szabadsága felé vezető úton. Ehhez azonban elkötelezett egyháztagság, ébredés kellene. S mindehhez elengedhetetlennek tűnnek az iskolák . .. — Az iskola önmagában véve nem biztosítja ezt. Ez is illúzió. Az iskola kell. De nem szabad elfelejtenünk: elemi iskoláink százai működtek, 16 középiskolánk volt a II. világháború végéig. Ám a társadalmi viszonyokon ez nem nagyon tükröződött. Anélkül, hogy én az iskola ellen beszélnék, sőt, nagyon is az iskola mellett vagyak, látnunk kell, hogy az iskola nem varázsszer, amelyik egyszerre megoldaná egyházunk összes problémáját. Nem szabad abban a kísértésben lennünk, hogyha lesz iskola, akkor minden bajunk megoldódik: az ifjúság kérdése, a presbiterek nevelése, a szórványok gondja, az evangelizáció, az ébredés. Ez illúzió lenne. Nagyon vigyáznunk kell tehát arra, hogy milyen álláspontra helyezkedünk az állammal való tárgyalás során. Mert az állami és társadalmi liberalizálódás azt is jelentheti, hogy igaz ugyan, hogy nagyobb szabad teret kap az egyház. De az is lehetséges, hogy azt mondja majd ez a társadalom, hogy tessék megállni a magunk lábán. S vajon nem ez kellene, hogy legyen a jövő útja az egyház számára? — Ez lenne a jövő útja. Ehhez kellene elindulni az iskola létesítésével is. Visszatérve az iskolaügyhöz: püspök úr körlevelet bocsátott ki, amelyben két kérdésre kért választ a gyülekezetektől; szükségét látják-e annak, hogy új iskolánk legyen, továbbá: hogyan tudnak anyagilag hozzájárulni az iskolaügyhöz. Az eddigi vélemények szerint bizonyosra vehető, hogy az egyház közvéleménye az iskola mellett foglal majd állást. A körlevél anyagiakra történő kérdésével kapcsolatban azonban többen újabb kérdéseket vetettek fel: vajon nem lett volna célszerűbb eleve megmondani- konkrétan: hol, miként és legalább hozzávetőlegesen, mennyiért lehet új iskola létesítését elindítani, régit beindítani? Tehát, sokan konkrétabb kérdésfelvetést vártak volna. — Ez érthető. Viszont azért nem került erre sor, mert egyrészt szükség volt arra, hogy a gyülekezetek elvileg foglaljanak állást, mivel iskolaügyben eddig az említett öregdiáik csoportok és az emigráció nyilatkozott. Másrészt azért nem tudtunk konkrétabbak lenni, mert véleményem szerint, egy konkrét állásfoglalás az előbbiekben már jelzett vitát és ellentéteket, különbözőségeiket kiélezte volna. Ha ugyanis a Zsinat elnöksége azt mondja, hogy döntöttünk Pápa, vagy Sárospatak, vagy Budapest mellett, ez feltehetőleg két dolgot vont volna maga után. Azt mondták volna a pápaiak, ha Sárospatak mellett döntünk, hogy akkor megvonjuk támogatásunkat. És fordítva is igaz. Másrészt, nem hozhattunk még konkrét döntést, mert még nem tárgyaltunk az állammal sem a sárospataki, sem a pápai, sem pedig a budapesti iskola ügyében. Az állam részéről csak arra nézve hangzott el megnyilatkozás, hogy készek tárgyalni. Ha tehát, a Zsinat elnöksége azt mondja,-hogy úgy döntöttünk: visszakérjük Sárospatakot, ezzel tulajdonképpen fait accompli elé állítottuk volna a kormányzatot. Másrészt tovább mélyítettük volna az amúgy is meglévő nézetkülönbségeket. Harmadszor.' ez megelőzte volna a helyi viszonyok vizsgálatát. Ugyanis felvetnek ezek a kérdések bonyolult személyi problémákat. Kitűnt ez az Észak- Magyarország című megyei napilap cikkéből is. Állást foglaltak különböző pozíciókban lévő társadalmi vezetők is. Felvetődik — mint mondottam — a sárospataki, vagy akár a pápai állami iskola jelenlegi tantestületének kérdése. Nem lehet feltételezni, hogy ezen állami iskolák tantestülete mindenestől fogva, egyik napról a másikra átáll a református egyház szolgálatába. Amit én nem is szeretnék. Mert milyen tanár az, aki 20—30 évig marxista szellemben tanít, s hirtelen kijelenti, hogy most már hajlandó vagyok református szellemben tanítani. A dolgok elvi részét tekintve olyan vélemények is vannak, hogy vajon nem történelmi szükségszerűség-e a Magyar- országi Református Egyház számára egykori három kollégiumának visszakérése, merthogy erre kötelez bennünket egyházunkért és népünkért érzett felelősségünk? Ám, tekintve a realitásokat, mivel egyszerre három iskolát útjára indítani feltehetőleg nem tudunk, fenntartva a három iskolára szóló igényünket, mert erről lemondanunk nem szabad, bizonyos sorrendiséget kellene felállítanunk. — Lemondásról szó sincs. Arról van szó, hogy az egyház közvéleményét felkészítsük a konkrét lépések megtételére. Azt azonban elhamarkodott lépésnek tartanám, hogy mind a három iskolára szóló igényünket azonnal bejelentsük. Lehetőségünk most arra van, hogy egy iskolával kezdjünk, ha a gyülekezetek ilyen értelemben foglalnak állást. Én a magam részéről nem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy az állam adjon vissza iskolát, vagy iskolákat és adjon hozzá pénzt is. Vannak olyan hangok is, hogy mivel a reformátusok is adózó állampolgárok, ezért az adóból az állam juttasson az egyház iskolaügye támogatására. Vegyük például a nyugati liberális társadalmakat. Ott az egyházi iskolák magániskolák. Ha az ottani adófizető állampolgár egy ilyen iskolába íratja be gyermekét, fizetnie kell annak költségeit. Ez tehát véleményem szerint kibúvó lenne az anyagi felelősség vállalása alól. Tehát Püspök úr szerint az egyház iskolaügyének megoldásában alapvető — hogy azt ne mondjam: a legalapvetőbb — probléma az anyagiak kérdése? — Nem. Az- egyetértés az alapvető szempont. S erre nézve tettünk utalást a Zsinat Elnökségi Tanács üléséről szóló közleményben. Végül is milyen döntés alakult ki a Zsinat Elnökségi Tanácsának ülésén? — Világossá vált, hogy a gyülekezetek állásfoglalásának kiértékelése után, és az állásfoglalások fényében a Zsinat dönt majd arról, hogy hol létesítünk új iskolát, vagy melyiket kérjük vissza egyházi kezelésbe, volt iskoláink közül. Úgy tudom, hogy erről a döntési folyamatról már korábban megszületett az Elnökségi Tanács határozata. — Most olyan értelemben határoztunk, hogy a sorrend kérdésében dönteni a törvényes testület joga, azaz a Zsinaté. Nem arról van tehát szó, hogy a közegyház kikapcsolásával valaki zugolyában létrehoz egy iskolát. Arról van szó, hogy az egyház közvéleménye előtt teljes nyíltsággal lefolyt vita és lehetőségeink felmérése után a törvényes testület dönt. Ebben értettünk egyet. Egyetértés van a tekintetben is, hogy a Sárospatak „pártiak” folytassák a tárgyalásokat az amerikai magyar reformátusokkal és az Amerikai Egyesült Államokban élő egyházakkal. A tárgyalások eredményeiről számoljanak be a Zsinat Elnökségi Tanácsának és akkor újra vizsgálat tárgyává tesszük tervüket. Erre történt utalás a legutóbbi közleményben. Mi történik akkor, ha az országos felmérést követően a Zsinat, mondjuk az X, egykori egyházi iskola újra használatbavételének kérése vagy létesítése mellett dönt. Majd ezt követően a döntés után, Y iskola újra használatbavételére, vagy létesítésére elkötelezettek előteremtik a beindításhoz, fenntartáshoz szükséges anyagi szükségleteket. Elképzelhető ez esetben Püspök úr szerint, hogy Y iskola is beinduljon? — Ezt is elképzelhetőnek tartom. De ebben az esetben is el kell kerülni a kísértést: az álmodozást és a demagóg, üres beszédet. Nekünk nem hangzatos szavakra van szükségünk.' Nekünk iskolára van szükségünk.
