Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1988. október 29., szombat Fél évszázada együtt Makalicza János bácsi és feEmber a volánnál Megszólalt Mendelssohn nászindulója az ormosbányai művelődési házban, s bevonultak a párok, ,kik úgy határoztak, hogy újból kimondják a boldogító „igent”. Az első ötven esztendő után újra. Ugyanis az ezüst hajú menyasszonyok és vőlegények - mind a kilenc pár - már fél évszázaddal ezelőtt is megjelentek az anyakönyvvezető előtt, s azóta is kitartottak jóban- rosszban egymás mellett. Pedig az a kor, amelyben frigyük köttetett, csöppet sem volt viharoktól mentes érája a történelemnek. A világháború után nekik kellett £ romokból újjáépíteni a hazát. A bányában dolgoztak a legnehezebb körülmények között is, s az asszonyaik helytálltak otthon. Ezen a szép ünnepen - melyet a helyi szak- szervezeti bizottság, a tanács és a nyugdíjasklub szervezett eljöttek a gyermekek, unokák, dédunokák is, hogy együtt köszöntsék az „ifjú párokat”, akik itt ismét úgy döntöttek, hogy újra egymást választják életük elkövetkezendő, most már nyugalmasabb esztendeire. Egymás kezét fogva, köny- nyel telt szemmel hallgatták a költő sorait: „ígérd meg, hogy kezed, kezemből vissza nem veszed, s szeretni fogsz még akkor is, mikor már én is vén leszek.” * Igazi lakodalmi hangulat uralkodott a művelődési ház fehér termében, ahol esküvői vacsorán látták vendégül a házaspárok rokonaikat, gyermekeiket. Magyar József és felesége Mária néni körül is ott ültek az unokák, s a nagymama büszkén kínálgatta az esküvőre süt- tetett menyasszonyi tortát.- Itt van a fiam és a lányom, meg mindhárom unokám - mondta Józsi bácsi, aki 77 esztendeje ellenére fiatalosan mozog még. Amikor az eltelt ötven esztendőről kérdeztem a munkában megfáradt két idős embert, Mária néni vette át a szót.- Bizony, nem volt könnyű életünk. Fiatal házasként megéltük a háborút. A férjemet besorozták, de visszaszökött, s itt bujkált a hegyekben, én meg hordtam neki az ennivalót. Aztán jöttek a gyerekek, munka sem.akadt mindig, volt, hogy csak három napot termeltek a hétből, s ritkán került fehér kenyér az asztalra. Engem nem hagyott dolgozni az uram, meg aztán nem is volt itt az asszonyoknak munkalehetőség. A bányászfeleségek otthon voltak. Igaz, a társadalmi munkából kivettem a részem, az MNDSZ vezetője voltam, aztán az ellenforradalom után újraszerveztük a pártot. Az uram meg a munka mellett megyei tanácstag volt, népi ülnök, párttitkár a 6-os aknán, meg szb-titkár is. Aztán mostanra semmi sem maradt, csak a kert, meg a jószág. No, de elég is ez már. A nyugdíjat kiegészítjük vele, mert az ígéret, hogy majd a demokráciában mindenki annyit vesz ki a kosárból, amennyit beletett, bizony nem vált be. Mert akkor nekünk is több kellene, hogy jusson. lesége, Júlia néni titkon megsúgták, hogy már bizony elmúltak ötvenéves házasok, de a kerek évfordulót otthon családi körben ünnepelték meg, mert akkor nem volt ilyen lehetőség. Most viszont itt van a két gyerek, négy unoka és két dédunoka is. János bácsi bizonyult beszédesebbnek, ő mesélt az együtt töltött évekről.- Mi már itt Ormoson kötöttünk házasságot, egyébként a feleségem szőlősardói, én pedig kisterenyei vagyok. Itt kaptam annak idején állást a bányában, és a kolónián lakásunk is volt, aztán később építkeztünk. Az asszony nem dolgozott, de én 42 év után mentem nyugdíjba 1967-ben. Igaz utána még nyolc évet az erdészetnél, hetet pedig a vízműnél dolgoztam, mert bizony a 2236 forint kevés volt a megélhetéshez. A gyerekek spm lettek hűtlenek a bányához, mert a lányom a trösztnél, a fiam meg géplakatosként szintén itt dolgozik.- Valahogy más volt akkoriban itt az élet - veszi át a szót Júlia néni.- Ezek a mai gyerekek folyton csak rohannak, nincs idejük semmire. Az én párom any- nyi társadalmi munkát végzett, pedig sokszor még köszönömöt sem mondtak neki. Tanácstag volt, zenekarban játszott, hogy másoknak örömet szerezzen, küldöttként részt vett a VII. pártkongresszuson. Olyan összetartás volt itt az emberek között, annyit tettek a közért, hogy az csuda. Most meg egymásra is alig-alig nyitják az ajtót. Szentkúti József és felesége, Júlia néni éppen jóízűen kacagtak valamin, amikor melléjük telepedtem. Ritkán találkozhat az ember két ilyen jó kedélyű, fiatalos házaspárral, pedig Józsi bácsi 78, Júlig néni pedig 76 éves, de mint nevetve mondta, ő bizony csak ötven még, s hófehér csipke blúzában, finoman tűzött kontyával, s örökké mosolygó szemével nem is néz ki többnek. Ötven éve költöztek Ormosbányára, ahol Józsi bácsi csillés, aztán vájár, majd szakvezető aknász lett, s ez utóbbi funkcióból ment nyugdíjba. Júlia néni is dolgozott egy keveset a kultúrházban, de ahhoz, hogy nyugdíjat kapjon nincs elég bedolgozott éve.- Ez azért valahol igazságtalanság - mondta. Igaz, hogy alkalmazásban nem álltam, de 35 évig voltam vöröskeresztes aktíva, aztán népfronttitkárként is dolgoztam. Igaz ’81-ben a Munka Érdemrend bronz fokozatát kaptam, aztán ’84-ben is kaptam kormánykitüntetést, de ezekkel sajnos nem jár nyugdíj. Pedig sokszor többet szaladgáltam mások ügyeiben, mint akinek ez volt a hivatása. Józsim, 2450 forinttal jött el nyugdíjba 42 év után, s most 5788-at kap már, de bizony a kert nélkül nehezen jönnénk ki belőle. Aztán az uram kitanulta a kertészszakmát is, ’76- tól járt a kertészetbe, úgyhogy nem unatkozunk. Üdülni is elmegyünk időnként, meg a nyugdíjasklubba járunk, az énekkarnak is tagjai vagyunk. Most már csak egészségünk legyen, a többi nem számít. Amikor utolsó kérdésként azt feszegettem, ki hordta a kalapot az ötven év alatt, s vajon hogy döntenének, ha újra választani kellene, Júlia néni azonnal felelte: Én hordtam a kalapot.- Józsi bácsi csendben mondta: - Nekem csak bányászsapkám volt - de újra őt választanám, mert ilyen türelmes, rendes párom csak ő lehetne, ha száz évig kellene együtt élnünk is. Orosz B. Erika Fotó: Pusztai László A téli utak a legnehezebbek. Különösen errefelé a sík vidéken, ahol kénye-kedvére ro- hangászhat a szél és egyik óráról a másikra méteres hótorlaszokat csomóz az országúton, vagy falvak, községek útjain. Ilyenkor a távolsági busz vezetője előveszi a lapátot, s ha van segítség az utasok részéről, közös erővel megpróbálják szabaddá tenni a terepet. Nem túl hosszú a mezőkö- vesd-tiszadorogmai útvonal a Volán járatai elég gyorsak, így azután a beszélgetésünkkel ugyancsak sietnünk kell, hiszen Kovács Vince Tiszavalkon már leszáll a buszról. Most nem a volán mellett ül, szabadnapos, de azért ma délelőtt is dolgozott, méghozzá társadalmi munkában. A mezőkövesdi buszállomás érkezési-indulási oldalán igen rossz volt már a kockaköves járda, nos azt hozr zák rendbe ők tizenhármán, a brigád, mindannyian gépkocsi- vezetők.- Tudja - mondja Kovács Vince, miközben Egerlövő felé robogunk - vállaltuk a munkát és szeretnénk be is fejezni minél előbb. Csak kissé akadozik az anyagszállítás, amit a tanács ígért meg. Reméljük, ezután jobban fognak igyekezni.- Ezt az időt a családtól veszi el?- Hát, őszintén szólva, úgy érzem, nem vagyunk megfizetve. Képzelje el: átlagosan havonta kétszáz-kétszázhúsz órát ülök a volán mögött. Ez, szintén átlagosan számítva, havi jó négyezer kilométer vezetést jelent és mindezekért kapok havonta hatezer forintot tisztán. Persze van úgy, hogy turisztikai utazásban is részt veszek, ami bizonyos többletkeresettel jár, de többlet túlórákat is. Vezettem Volán-buszt a Szovjetunióba, lengyel, bolgár és csehszlovák utakon. Utoljára Ausztriában voltam, a pápa ottjártakor. Persze ezek az utak nemcsak némi többletjövedelmet, hanem nagyfokú plusz idegmunkát is jelentenek. Ezenkívül nekünk, akik turisztikai szolgálati útlevéllel rendelkezünk, minden évben külön vizsgát kell tennünk közlekedésbiztonságból, és az esetleges KRESZ-módosítá- sok miatt.- A kapcsolata milyen az utasokkal?- Nézze, zömben a Mezőkövesd-Tiszadorogma útvonalat járom. Amellett tiszavalki vagyok, és tizennégy esztendeje majd mindennap, amikor munkában vagyok, rengeteg olyan utassal találkozom, akik naponta megjárják ezt az útvonalat. Magától értetődő, hogy jó ismerősként köszöntjük egymást. Ne vegye nagyképűségnek, de bíznak bennem, még a legveszélyesebb téli időszakokban is, amikor jégpáncélos az út. Én pedig mindenkor átér- zem a felelősségem az utasaim testi épségéért, nemcsak mert régi jó ismerősöket furikázok, hanem mert Utasok, igen, nagy U-val! Embereket viszek, iskolás gyermekeket, munkásokat, röviden: Utasokat, akiknek az életéért én felelek, akik meg akarnak érkezni valahová, és haza is akarnak menni, teljes épségben. Vezetés közben a családomra is gondolok, engem is hazavárnak. Azt hiszem, mindegyik kollegám ehhez hasonló gondolatokkal vezet.- Apropó, család!- Tiszavalkiak vagyunk. Két gyermekem van, egy hatéves és egy negyedik általános iskolába járó. A feleségem a mezőkövesdi Gelkában villamos tekercselő. Mindig délelőttös, így a két gyermeket reggelente ő viszi Borsodivánkára az iskolába és óvodába. Délután pedig, amikor a feleségem végzett a munkájával Kövesden, Bor- sodivánkáról hazaviszi a gyerekeket.- És a maga munkaideje?-Amikor a rendes, sima szolgálatban vagyok napi tizennégy cs fél óra. Vasárnap és ünnepnap naponta tizenhat órát ülök a volán mögött. Különben ugyanezt végzik a kollégák is, akikkel jól megvagyunk, meg tudjuk beszélni dolgainkat, becsüljük egymást, a munkát. Hiszen mindannyiunknak közös a célunk: balesetmentesen vezetni, kulturált módon viselkedni, az utasokkal .. . Kovács Vince még fiatal, a viszonylag gyenge dotálás ellenére igaz szakmai szeretettel végzi a munkáját. Tavaly megkapta a Kiváló Dolgozó elismerést. Félmilliomos lesz (lehet, hogy már az is!) persze, csupán kilométerekben. További jó utat! Holdi János Ha nem is tudnak úgy futkosni, röpdösni, mint a tévébeli angol filmsorozat hősnője, közöttünk is élnek szupernagyik. Vagyis: rendkívüji tulajdonságokkal rendelkező idős nénikék, nagymamák. S ha nem is filmezzük mindennapjaikat, legalább az év.tizedik havában - amelyet az időskorúak hónapjának nyilvánítottak - irányítsunk rájuk is egy kis reflektorfényt. EMMA MAMA A hetvenharmadik esztendejét tapossa. No, meg a miskolci Pacsirta utcát. Mindennap. Mert nyugdíjasként még mindig dolgozik, s ráadásul a Pacsirta utcától a város másik végében, a Killián-lakótelepen lévő egyik diákotthonban vállalt munkát. Lakásától az autóbusz-megállóig gyorslábú fiataloknak is legalább negyedórát kell gyalogolniuk. A kollégiumban sok száz gyerekre főznek, takarítanak. A nyári szünetben külföldi vendégek számára biztosítanak otthonias ellátást.- Állandóan nagy család veszi körül tehát Emma nénit. És a saját családja?- Özvegy vagyok, s két gyermekem közül asszonylányom Kazincbarcikán él. A fiam ugyan Miskolcon lakik, de' aránylag távol az én utcámtól. Ennyi a rövid bemutatkozás, s a válasz a kérdésre özv. OrehoÁzky Lajosnétól, akit Emma mamának nevezhet soksok diák. Unokái pedig nyugodtan hívhatják szupernagyinak, hiszen nem mindennapi szeretettel törődik velük. Ha például az egyiknek 7000 forintért vesz egy varrógépet, biztos, hogy hamarosan a másik és a harmadik is kap egy hasonló értéket. Nemrégen férjhez ment az egyik unoka és nagy lakodalom volt Mezőkövesden-, ahol az esküvőt tartották. A több mint száztagú násznép először egy vendéglőben, majd háznál mulatott. Emma mama szupermódra „rukkolt ki”: mintegy 40 ezer forinttal segítette a fiatalokat.- Értük dolgozom, a gyermekeimért, az unokáimért, s számomra az az öröm, ha nekik örömet szerezhetek, - jegyezte meg. Ez a véleménye pedig nemcsak övéivel, hanem másokkal szemben is érvényes. Ezt bizonyítja például a vöröskeresztbeli tevékenysége is. Mert Emma mama csaknem három évtizede vöröskeresztes aktíva. Szűkebb családjáról beszélgetve majdnem leírtam, hogy Kazincbarcikán lakó leányához akár mindennap képes lenne elutazni.- No, nem mindennap, - javított ki és megmagyarázta:- Hétfőn nem. Mert minden hétfőn a Vöröskereszt alapszervezetében várnak, a miskolci Marx Károly utcában, a volt Szikra mozi helyiségében. Ott egy nagyobb család örömeit, gondjait, tennivalóit beszéljük meg. Egyébként az sem semmi, hogy özvegy Orehovszkyné országszerte ingyen utazhat. Igaz, hogy nem helikopteren, hanem autóbuszon. Gondolható, hogy nem akárki részesülhet ilyen kedvezményben, nem akárki kap a Volántól olyan felmutatásra szóló igazolványt, amelynek értéke 46 ezer forint. Emma mama azonban több mint két évtizeden át dolgozott a Volánnál (számos oklevél és kitüntetés tulajdonosa), a nyugdíjazásakor ez az igazolvány volt a fő ajándék. DÉDI Özvegy Tóth Mihályné is a Pacsirta utcában lakik, születési ideje pedig több szempontból is nevezetes. Egyrészt: születési éve a századfordulóra esik. Napja pedig: november 7. Tehát a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján ő mindig duplán ünnepel. Csak éppen több év óta, mint a forradalom volt. így most november 7-én már 88 éves lesz. Testileg, szellemileg ép, egészséges. Pedig a sors neki sem adott különösebben sok kedvezményt. Négy gyermeket hozott a világra, „küzdésre, búra, de vité* zül” . . . Három lánya és egy fia közül még egyet sem temetett el, s szikszói házikójában özvegyen maradva, most már legidősebb lányához költözött Miskolcra. Legidősebb lánya a 66 éves Annuska - özv. Matyi Gyuláné - gyermekei között a „rekorder-nagymama”. Neki ugyanis (aki szintén 4 gyermeket nevelt fel) már 8 unokája van. Számoljuk azonban a többi unokát, dédunokát is: a családfa összesen 12 dédunokát mutat. Annuska, tehát a „rekordernagyi” persze nem féltékeny a többiekre, akikkel rendkívül jó, szeretetteljes a kapcsolat. Az egyetlen gond: túl sok a névnap, a születésnap. Mert az ugye náluk természetes, hogy valamennyit meg kell ünnepelni. Közösen. Annak rendje- módja szerint ajándékokkal, vendéglátásokkal. Ehhez pedig bizony pénz és energia kell. Állandóan gyűjtik tehát a pénzt (3 000 egynéhány forintos nyugdíjukból.,) s ha olykor szájuktól vonják is meg a falatot (dédi 12 éve húst nem eszik), Ánnuska ezt tartja:- A szeretet a legnagyobb éltető erő. Ha ez megvan, legyen bármilyen nagy a család, érdemes érte élni. VALI KA A szupernagyik szuperjének tulajdonképpen Valikát tartom. Mert ő ugyan csak 53 éves, de a külcsín és a belső tulajdonságok tekirftetében - az ügyességet, a munkabírást és a munkakedvet illetően - igazán felveheti a versenyt a 30-40 évesekkel. Borzasztóan sajnálom, hogy férje tiltakozik a névközlés ellen. Pedig Valika olyannyira szuper, hogy amikor három unokájával megy az utcán, mindenki azt hiszi, hogy az unokák a saját gyermekei.- Nemrég, egy nyári vasárnap a Csorba-tó partján a kavicson anyu olyan szabályos fej- reállást csinált, hogy az olimpiai bajnokok is megirigyelhették volna - hallottam a lányától, Marikától. Elhiszem. Mert előttem, szobapadlón is megtette ezt. S hogy „mellesleg” gitározik, énekel? Valika részéről kézlegyintés a válasz és eny- nyi tréfás szöveg: „Tina Turner is 46 éves korában futott be” . . . Sajószentpéteri szüleit - 87 éves édesapját és beteg, 84 éves édesanyját - minden héten látogatja, gondozza, hatalmas gyümölcsösüket műveli. S mindezt eléggé kimerítő fizikai munka után. Mert Vali- kának hivatalos munkaviszonya is van. S mindig van kedve jót nevetni ilyen vicceken is: „Tudja ki az ideális nő? Aki olyan szép, mint Lollobrigida, olyan gazdag, mint egy bárónő és úgy tud dolgozni, mint egy dorogi bányász ...” És van kedve, energiája komolyan elgondolkodni ilyen idézetek bölcsességén is: „kinek a munka unt robot és örömet sosem ád, üresen pereg el ott még a szórakozás is ...” Valikának a munka nem „unt robot”, hanem amint mondta: örömszerző forrás. Bizonyára több nagymamát is ez a forrás táplál. Valószínűleg ettől „szuperek”. Legyenek példaképeink. Kuttkay Anna
