Észak-Magyarország, 1988. október (44. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-03 / 236. szám
1988. október 3., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Adó-gát a tej ellen, avagy Pofon a vállalkozásnak Ha angol szokás szerint mi magyarok is fogadásokat tennénk, nos akkor néhány évvel ezelőtt az encsi sikereket igen alacsonyan jegyezték volna. S nem ok nélkül. Az encsi Zója Termelőszövetkezet ugyanis a '80-as évek derékén néhány megyéi társával együtt hatalmas pénzügyi hiánnyal zárta az évet. Aztán eltelt egy esztendő, majd kettő, s most az encsi közös nagyüzemet már úgy emlegetik, mint a fejlődő, szép jövőjű gazdaságot. Ma a hajdani csúfos bukásra emlékeztető 11,6 millió forintos, bírósági döntésre váró kétes kö- ( vetélések Pataki László tsz-elnök kézlegyintését váltja csupán ki. — Ez lehetne a legkisebb gondunk, ha ... De nem az — mondja. — Sajnos úgy tűnik, hogy jövőt alkotó elképzeléseinkre >: nagy csapást mértek az új szabályozók. Nézzük például a tejüzem esetét. ... Már régóta az encsi termelőszövetkezet vásárolja fel a térség mezőgazdasági üzemeinek értékesítésbe felajánlott tehéntejét, s szállítja naponta a megyei tejipari vállalathoz Miskolcra. Aztán nap mint nap inadul egy másik fuvar is ’ vissza Miskolcról a térségbe, s hozza a zacskós tejet. Gazdasági számítások bizonyítják, hogy sokkal olcsóbb lenne Encsen feldolgozni a tejet, ám feldolgozó nincsen. A tsz és a tejipar ezért gazdasági társulás keretében szövetkezik egy tejüzem létesítésére, s a dolog olyan nagyszerűnek ígérkezik, hogy a megyei tanács zsebe is kinyílik és néhány támogatást nyújt. Történik mindez tavaly, s hamarosan a beruházási okmány is elkészül, az építkezés pedig annak rendje- módja szerint megkezdődik. Ám az időközben megjelent új adórendelet értelmében e beruházás felhalmozási adókötelessé válik. Mindez pedig azt jelenti, hogy az elnyert 20 millió forintnyi állami támogatásból körülbelül 17 milliót ugyanaz az állam Áfa címén visszavon. — Ha mi tudjuk 1987- ben, hogy ’88-tól ilyen változások lesznek, dehogyis kezdünk mi építkezésbe, — háborog a kialakult helyzet felett Pataki László. — Mi komolyan vettük azt, hogy kormányprogram; azt, hogy kibontakozás. Mi valóban elhittük, hogyha leülünk gondolkodni és kitalálunk valami okosat, akkor a térségünket, az itt élőiket segítjük a megélésben, a hátrányok csökkentésében. De minden jel és rendelet arra mutat, hogy az a szamár, aki mostanság a fejét töri, aki — jóllehet kockázatok árán — mer vállalkozni. Ügy tűnik, a megyei vezetőkön kívül senkit sem érdekel az a tény, hogy mi ezzel a beruházással az átadás után több millió forintot takarítunk mag. Nem érdekli, hiszen a megtakarítás majd lesz, az elvonás pedig most van. Én hiszek a mezőgazdasági programban. A továbblépéshez azonban gépek, eszközök kellenek. Traktorok, kombájnok, új technikák. Beruházások. Ám a beruházási kedvet megöli az Áfa. Korszerű gépek, eszközök, üzemek nélkül pedig nincs fejlődés. Sem Encsen, sem Borsodban, sem máshol. S ha nincs fejlődés, akkor hogy valósítjuk meg a kormány- programot ? Nagy László, a krasznok- vajdai Bástya Termelőszövetkezet elnöke a térség országgyűlési képviselője teljes mértékben igazat ad az encsi elnöknek. Tény — mondja —, hogy a beruházási tevékenységet nem volna szabad megadóztatni. Nem volna szabad, mert ezáltal a műszaki színvonal nem javul, hanem inkább romlik. Az pedig már elkoptatott érv, hogy műszaki színvonal növelése nélkül nincs fejlődés, nincs termékváltás, s nem nő az árűbőség, következésképpen a jövő fogyasztási alapja nem megfelelően termelődik. Nem a mundér becsületéért mondom, de amikor én az adórendszer bevezetése mellett voksoltam, akkor azt felelősségem teljes tudatában és hitében tettem. Hangsúlyozom, bár egyetértek az elnök szavaival, ha most döntenék, most sem döntenék másképp. Így aztán én az adórendszer lényeges változtatása., ellen vagyok. Azt viszont már a kezdet kezdetén tudtuk és nyíltan vallottuk, hogy a rendszer bizonyos korrekciójára szükség lesz. Azaz, ahol az adórendszer működése a gazdaságban, a gazdasági folyamatokban torzulást, céljainkkal ellentétes eredményit ókoz, ott nyilván beavatkozásra van szükség. Szinte bizonyos vagyok, hogy az említett problémát is meg fogják tárgyalni az illetékesek. Nem tudok tehát mást mondani, mint azt, hogy a felvetett problémát továbbítom. Balogh Andrea Műanyag hulladék újra felhasználása A műanyag hulladékokat lehetőleg nem szabad elégetni, hanem újra fel kell használni. Eddig azok a módszerek álltak előtérben, melyek keretében a műanyag hulladékot hővel vagy mechanikus úton dolgozták fel építő- vagy nyersanyaggá. Ismertek olyan eljárások is, melyek során a hulladékot levegő kizárásával hevítették, és így alakították át iparilag újra hasznosítható anyaggá. Más irányt követ a darmstadti műszaki főiskola kutatási projektuma. Eszerint a műanyag hulladékot felolvasztva lángban tartják úgy, hogy annyi oxigén vegye körül, amennyi nem elég a teljes égéshez. Így csak annyi műanyag ég el, amennyi a folyamat fenntartásához elég energiát szolgáltat. A többi műanyag iparilag hasznosítható termékekké bomlik. Ez az eljárás elsősorban acetilént és etilént szolgáltat, valamint más szénhidrogéneket, melyeket visz- sza lehet vezetni a műanyaggyártásba. Mellesleg olyan gázkeveréket (metán, hidrogén és szén-monoxid) nyernek, mely felhasználható fűtésre vagy más vegyi folyamatok kikiinduló anyagaként. Az eljárás fontos jellegzetessége, hogy a műanyag hulladékot felolvasztott formában használja fel. A folyós műanyagot az átalakítás előtt porlaszt- ják és permetlángban alakítják át. Diósgyőri papír a BNV-n Valóságos ibolyaerdő övezi a Papíripari Vállalat kiállítási területét a Budapesti Nemzetközi Vásáron. A papírgyárak között előkelő helyet kapott a Diósgyőri Papírgyár, amely alkalmi és általános érvényű diszcsomagoló papírjaival volt jelen. Mádon mondják Ugyanúgy—csak jobban Az ismert párt- és kormányprogram nyomán úgymond „divat lett” kibontakozni. Ha az ember egy kicsit elemzi ezt a kifejezést, önként adódik a kérdés: kibontakozni, de miből? Elsősorban saját korlátáinkból, a régen megszokott gazdálkodási formáktól kell megszabadulnunk — legalábbis erről győzött meg dr. Hajdú Gyula, az Országos Érc- és Ásványbányák Hegyaljai Művének igazgatója. kiegészítésként azért azt is hozzáteszi, hogy náluk ez azt jelenti, menni A hazai állattenyésztésre voltaképpen mindenki panaszkodik. A termelők keveslik a felvásárlási árat; az elérhető jövedelmeket; a vásárlók sokallják a húsok és húskészítmények fogyasztói órait; a költségvetést ^irányítók pedig az exportra kerülő állati termékek támogatását tartják' nagynak. Bár az ellentmondások nem egy tőről fakadnak, a közvélemény mégis többnyire a termelőket teszi felelőssé e helyzetért. Egy dologban feltétlenül igazuk van a bírálóknak: ingadozó az állattartás színvonala, következésképpen a jövedelmezősége. Két esztendeje például a sertéstartó nagyüzemek átlagosan 36 forintért állítottak elő egy kilogramm húst; de a gazdaságok tizedében 27 forint is elég volt ehhez, viszont mintegy száz helyen 50—oo forintot költöttek rá. A költségeknek kétharmada a takarmányozásból származik, vagyis a termelés jövedelmezőségére a takarmányok béltartalma, minősége jelentős hatással van. Az állattenyésztésben dolgozó szakemberek éppen ezért a takarmányozásban tapasztalható ellentmondásokkal igyekeznek kivédeni az őket érintő bírálatokat. Nyugatra tekintve A védekezéshez érveket könnyen találnak. A felmérések szerint ugyanis a takarmánykeverékek kétharmadának minősége kifogásolható, a gyenge minőségű abrak viszont a költségeket növeli a termelési mutatók romlásával egy időben. A hazai takarmányok béltartalma más összetételű^ mint a nálunk eredményesebb állattartó országokban. A Közös Piac országaiban ogv Gyenge tonna gabonához 400 kilogramm fehérjetakarmányt használnak fel, nálunk csupán 114 kilogrammot. Dániában például egy sertés élete során 40 százalékkal több fehérjét fogyaszt el, mint nálunk; a baromtik pedig kétszer többet. Viszont a hazai állattartók egy kilogramm húst lényegesen több abrakból állítanak elő, mint világpiaci versenytársaik; így a termelési, jövedelmezőségi adatok sematikus összehasonlítása sem csupán a termelők teljesítményeit mutatja. Hazai viszonyok között ugyanis tartósan számolni kellett a fehérjehiánnyal. Évente 600—700 ezer tonna takarmányt importálunk, az ország „kasszájától” függően, ám ez a hazai termeléssel együtt csak az említett mértékben szolgálhatja az állattartást. A fehérje- takarmány ára a világpiacon általában drága; vásárlási lehetőségeinket viszont korlátozza az ország deviza- mérlege. Program van, fehérje nincs A jelenlegi helyzetet javító megoldás lehetne a ha zai fehér jetakarmány-ter- melés fejlesztése, azonban ez eddig kitérőkkel, változó buzgalommal valósult meg. A mezőgazdasági kormányzat több programot is meghirdetett a hazai termelés bővítésére, ám ezek mindig akkor kerültek előtérbe, amikor a világpiacon nehezen, vagy magas áron lehetett fehérjetakarmányt vásárolni. Emlékezetes az i 2nes.1p,roRrarn — hatására emelkedett a fehérjenövé- nyek termelői ára, s 30—50 százalékkal nőtt e növények vetesterülete. a nagyobb termésből azonban csekély hasznuk lett a hazai állattartóknak, mert a megtermelt magvak nem itthoni takarmányként, hanem exporttermékként hasznosultak. Mindez mutatja, hogy a fehérjeprogramok nem az állattenyésztés ellentmondásainak felszámolására, hanem valójában a devizagazdálkodásra irányultak. A legfrissebb fehérjeprogram a múlt évben született. Kedvező hatása jól érzékelhető. Az áprilisban meghirdetett ösztönzők nyomán már 1987-ben tízezer hektárral nőtt a szója vetésterülete. az idén pedig • A újabb 30 ezer hektáros a növekedés; s most a vetés- terület meghaladja a 60 ezer hektárt. Az egyéb fehérjenövények — borsó, lóbab, csillagfürt — vetésterülete is növekedett. A változásra mondhatjuk, hogy örvendetes; ám még korántsem közelít az optimális állapotokhoz. A MÉM számításai szerint a program indulásakor — a múlt évben — 150—200 ezer tonna szójadarának megfelelő fehérjehiány volt az állat- tenyésztésben. A fizetőképes kereslet viszont ennek alig több a harmadánál, hiszen a kistermelők a nagyobb fehérjetartalmú, de drágább abrakféléket kis mennyiségben vásárolják. S miután a vágóállatoknak mintegy a felét a kistermelők hizlalják, a fehérjehiányból származó gyengébb termelési mutatók és húsminőség a jövőben is jellemző lesz. F. K. V/zparti legelőn kell azon az úton, amit már korábban, a vállalat vezetésével kijelöltek önmaguk számára. Lapunkban a közelmúltban tette közzé elképzeléseit a megye iparfejlesztésének mikéntjéről, irányáról a Regionális Szerkezetátalakítási Szakmai Csoport Ipari Szakbizottsága. Eszerint: „— megyénk ásvány vagyona jelentős, felhasználása elmarad a lehetőségektől. A zeolit, perliit agyagásványok bányászása és feldolgozása jelentősen bővíthető. A díszítőkő- és kőzetbányászat olyan lehetőség a megyében, amelyre egész feldolgozó iparág telepíthető.” Ennyi az idézet. Mit szóltak az említett közleményhez a borsodi ásványbányászok? — Nem lepődtünk meg különösebben — mondja dr. Hajdú Gyula —, eddig is tudtuk, hogy a gazdálkodásunk alá tartozó 25-ször 70 négyzetkilométeres területen mintegy félmilliárd tonna ásványi, nem fémes elem van, amelynek eddig csak kis hányadát hasznosítottuk. Az igazgató jegyzeteiben kutat, majd ismét a vállalat vezetését említi, hiszen jelentős részük van abban, hogy meghatározták a helyes vállalati stratégiát. Világgazdasági megfigyelésekre alapozva tették ' ezt, amelyek azt mutatják, hogy a nem fémes elemek fel- használása 4—4 és fél százalékkal nőni fog az elkövetkezendő esztendőkben. Egyértelmű tehát az ásványbányászok, s köztük a mádi mű lehetősége, a térnyerésre. De milyen is a termelés bővítése a borsodiak esetében? — Az alapot egy szerződés adja — mondja az igazgató —, melynek lényege, hogy az OÁÉ szerkezetváltását biztosítandó együttműködik az Ipari Minisztériummal, a Pénzügyminisztériummal. Ez az egész vállalatnak mintegy egymilli- árd forint fejlesztési forrást jelent a VII. ötéves terv idején, s jut belőle nekünk is. Említi Rudabányát, ami ugyan külön mű, de a megyében van, s ezért figyelnek rá. Ott, mondja, megszűnt a vasércbányászat, új profilt alakítanak ki. Majd Gyöngyösorosziról beszél. ahol importkiváltó beruházásként HAF (használt akkumulátort feldolgozó) üzemet építenek a megszűnő ólombányászat helyébe. Máris a mádi műnél vagyunk, amely szintén részesedik a szerkezetváltásból. Pályázat útján bővítik tőkés exportjukat. Ennek során a pálházi üzemben úgy alakítják a termelést, hogy a jól értékesíthető perliittoől többet szállíthassanak a dollárelszámolású piacra. A szerkezetátalakításba illik az is, hogy Erdőbé- nyén kokillaitápfej-szigete- lő üzemet építenek, majdnem 52 millió forintért — termékeivel szintén importot váltanak ki. Egy másik elképzelés szerint Pálházán az elmaradott térségek fejlesztését szolgáló megyei tanácsi 8 millió forintból 42 munkahelyet létesítenek — nemcsak munkásoknak, hanem műszakiaknak is kínálnak itt állást. Folytatva a sort: bővítik a zeolittermékek skáláját, a már felfedezett svéd, olasz, osztrák és NSZK-be- li piacon nagyobb részaránnyal kívánnak megjelenni, fokozzák eladásaikat. De tárgyalnak a kovaföld újszerű forgalmazásáról, magasabb feldolgozottsági fokú értékesítéséről is. Telkibányán pedig káli-trachit bányát nyitnak. — Ez tehát röviden a mi kibontakozási programunk, így részesedünk az említett iparfejlesztési program végrehajtásából — összegez dr. Hajdú Gyula. A vállalat vezetése hamar ráérzett arra, hogyan járulhatnak hozzá a nagy egész, a népgazdaság helyzetének javulásához. Egyszerűen arról van szó, hogy gazdaságunk jól gazdálkodó, kelendő termékeket előállító vállalatokat igényel. Ha a sok kis, vagy nagyobb cég életképesen működik, akkor szépen helyrerázódik sok gonddal küszködő gazdaságunk. Így leírva egyszerűnek tűnik, megvalósítani azonban annál nehezebb. A módiaknak szerencséjük van, hiszen azt bányászhatnak, amire szükség van és lesz hosszú távon — a világgazdasági előrejelzések szerint. Mindebből következik, hogy az ásványbányászok előtt szép perspektíva áll. Ami napjainkban egyre fontosabb: a továbbiakban is biztos megélhetésre számíthatnak munkahelyükön. M. Sz. Zs.
