Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. augusztus 6., szombat Hat bérlet és egyebek Kinyitott a színházi jegyiroda Miskolcon Bár a Miskolci Nemzeti Színházban még tart a nyári szünet, évadnyitó társulati ülésük csak hetek múlva lesz, a jegyiroda már augusztus 1-je óta nyitva tart. Megkezdődött az 1988/89-es évadra a bérletek árusítása. Még az elmúlt évben Gyarmati Béla igazgató elmondta, hogy valamivel kevesebb számú bérletet fognak szervezni, mégpedig abból a meggondolásból, hogy ne szórják túlságosan szét a bérletes nézőket időben, egy-egy bérletes előadáson többen vehessenek részt. Az új bérletezés már ennek jegyében folyik. A jegyirodában Körtvé- lyesi Erzsébet, a propaganda- és szervezési iroda új vezetője tájékoztatott a bérletezésről és a színház módosított helyárairól. Legelőször azt kell tudni, — mint erről már a színház környékén járók a kirakati hirdetményekből is értesülhettek —, hogy bérletben a nagyszínházban hat darabot fognak bemutatni. Ezek a következők: Szabaccság Mu- csán (zenés szatírabohózat), A padlás (musical), A nagymama (szelíd színmű), Luxemburg grófja (operett), A bűnös anya, avagy a másik Tartuffe (keserű cseljáték), Piszkos kezek (politikai-filozófiai krimi). E hat előadásra kilenc, felnőtteknek szóló bérletsorozatot szerveznek, kettővel kevesebbet, mint az előző évadban. Ezeknek a szervezését máris megkezdték, és a régi bérlettulajdonosok augusztus 20-ig kell, hogy bejelentsék igényeiket korábbi bérletükre. Ugyanakkor már az új bérletvásárlók jelentkezését is elfogadják. Augusztus 20-a után a meg nem újított bérleteket is új bérlőknek kínálják föl. Az ifjúsági bérletek szervezését természetszerűen csak a tanév megkezdése után, szeptemberben kezdik; előreláthatólag tizenegy ifjúsági bérletet szerveznek, és egy-egy ifjúsági bérletsorozatban öt darab szerepel, amelyek lényegében azonosak a felnőttekével, kivéve a Piszkos kezek című Sartre- krimit. Természetesen bérleten kívül is terveznek előadásokat a nagyszínházban mozgásszínházi előadás keretében A csodálatos mandarint, valamint a Kérem szépen karmester úr, álljunk meg egy percre! című ope- ra-operett-musical gálaműsort. A Kamaraszínházban Moliére komédiáját, a Sca- pin furfangjait, és O’Neill tragikus életképét, A boldogtalan holdat mutatják be. Továbbra is műsoron tartják a Csongor és a tündér című rockoperát, valamint — elsősorban tájon — bemutatásra kerül a színház művészei előadásában már korábban is látott Pinocchio, és a Pimasz, szép arccal című irodalmi műsort. A bérletek meghirdetésével egy időben természetesen a bérletek árát is közölni kellett. Nem kívánjuk itt mindet felsorolni; a legdrágább bérlet, amely a földszint első sorainak középső üléseit, valamint az erkély közepét jelenti, 324 forintba kerül, a helyektől függően ettől lefelé csökken a bérletek ára. Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy a színház kénytelen volt bizonyos mértékig módosítani az egyedi jegyváltásnál is a helyárakat, és a korábbi 46 forintos legmagasabb alapár helyett 60 forintba kerül a legdrágább hely, s ennek megfelelően módosulnak az egyéb helyárak is. Jó tudni, hogy az új helyárakban már a ruhatári díj is benne van, ezért azt a jövőben nem kell külön megfizetni. A színház látogatottsága emelésének érdekében, mint Körtvélyesi Erzsébet elmondta, többféle kisebb-na- gyobb akciót szerveznek, például a Sárospataki Tanítóképző Főiskolán a hallgatókat már fölkészítik arra, hogy majdan nevelőként miként lehetnek a jó színház propagátorai, azonkívül magyar irodalom tanárok körében szeretnének színházbaráti kört szervezni, ugyanígy a nyugdíjasok körében is. Egyáltalán életre szeretnék kelteni a színházat támogató társadalmi köröket, felhasználni minden adott lehetőséget. Most mindenesetre már nyitva van a jegyiroda, várja a régi és az új bérleteseket. (bm) Kalász László: Kedvesem ha iszik italát csókolja beletüzesedik minden csepp a csókba ételét kóstolván ízeket csókolgat hűs fagylaltok is tán beléforrósodnak ujjúval ha ránéz sok mosatlanára cfók az is forr a víz szerelmes a pára levegő megszédül egy leheletétől semmi sincs anélkül az ő csókja nélkül A láng magát égeti meg kialszik miért van a láng ó forradalmak amikor ami előtt ami után? szerelmek ó ami előtt amikor és amik után! szállong a pernye; ki vagyok? s gondolkodom: érdemes-e? Szerteszalad ez a patak milljom ágba és elapad ha én össze nem terelem — gátként közbe fogja kezem szedem szálait csokorba markom vázája az odva fodor-virága ott rezegjen csomóban hová betettem hullám-levele ott nőjön egy-medrében ahol őrzöm hadd legyen méltó ereje s bátran indulhassak vele Lengyel József: Lengyel József hívei tudtak a regényről. Az irodalmi pletyka szerint száz példányban meg is jelent, úgymond „belső használatra”, a „felsőbb körök föllazítására”. Holott ez a regény, mint ahogyan Lengyel József egész életműve is azért íródott, hogy megszűnjön ez a kiadói — és olvasói gyakorlat. Ezek után szinte közhely és kegyeletsértő azt mondani, hogy az írót „utolérte” az idő. Mert kiknek az ideje érte utol? Azoké, akik eddig elzárták ezt a könyvet a széles közönségtől, vagy a miénk, a potenciális, s immár valóságos olvasóié? Tisztem szerint korrekt, szakszerű recen- ciót kell írnom erről a könyvről. Erre szól a megbízás. De Lengyel Józsefről nehéz elfogulatlanul írni. Mindig is nehéz volt (több könyvét recenzáltam — még életében), noha már egyre könnyebb. A könnyebbséget az idő hozta, a tisztuló. Amely nevén akarja és tudja is nevezni a dolgokat. Ha van írónk, aki megszenvedett az igazmondás jogáért, sőt lehetőségéért, akkor az Lengyel József. A kortárs bizonyára talál „nagyobb”, s sikeresebb írót — pályát mindenképp —, de plebejusabbat, igazabbat keveset. Még mielőtt erről, a posthumus könyvről szólnék, engedtessék meg egy kis kitérő. A recenzensnek is vannak kedvenc könyvei. Ezek nem mindig a legnagyobbak, s talán jobban jellemzik a választót, mint magát az írót. Lengyel műveiből a két — szintén — karcsú kötet az Isten ostora és a N’Dola naplója nőtt a szívemhez. Éppen a látásmódja miatt. Mert volt abban valami hallatlan nagy merészség, már-már kihívás (a pimaszság szó tolakodik a toliam alá, de az itt most kegyeletsértő lenne), ahogyan (a már idős) Lengyel József a nekünk oly kedves hun királyról írt. Ezer éven át dédelgettük a szép mesét a világhódító kardról, amely megleckéztette még a gőgös Rómát is. Attila az erő, a nagyság, a büszke keleti virtus. S mindez mi Lengyel Józsefnél? Zsarnokság, elnyomás, népeket halálba terelő öncélú, pöffeszkedő gőg. Mert Lengyel nem ámul el azon, amin még a művelt görög: Priszkosz rétor is (hogy Zéta gyerekről ne is szóljunk), de intellektusa minden dühével, énje minden molekulájával gyűlöli a zsarnokságot, amely „a” birodalomért feláldozza az embert. S nem egyet, nem százat, de ezreket, de népeket Kinek van ehhez joga — horkan föl az agg forradalmár —, s egyáltalán van-e eszme, személy — mégoly „szent” is —, amelynek a nevében ölhetnek, ölethetnek?! A könyv utolsó mondata (emlékezetből idézem): „A korbács lehullott a porba, s betemette a homok”. Ennyit a hun mítoszról. A másik története sem kevésbé tiszteletlen, de ennek a megértéséhez előbb el kell olvasni a nagyszerű (s méltán népszerű) Széchenyi Zsigmond Csui.'című vadászkönyvét. Nos. Lengyel József nagyon nem szerette a vadászatokat. Mert micsoda ember az — kérdi —, akinek az a passziója, hogy öl? (Ismerjük a vadászok ellenérveit bélszínről, a paprikás csirkéről stb.) Nos, Lengyel József nagyon is jól tudja, hogy a vadászat soha nem a Tiborcok kedvtelése volt. Tiborc csak akkor teríti le (legálisan, de többször illegálisan) a vadat, ha éhes. A „vaksi” fehér gróf, ahogyan N’Dola, az afrikai bennszülött, a vadász nevezi, viszont egy lépést se tehetne a vadonban, mert nem tudja megfőzni az ebédjét, kimosni az ingét, fölverni a sátrát, de nem tudja leteríteni a vadat sem, hiszen rövidlátó. Lengyel semmi mást nem tesz, mint „lehántja” a Csui! történetét, azaz a néger vadász nézőpontjából mondja el újból. Hogy ez is elfogult, egyoldalú? De mennyire az! Az elnyomotté, a kisemmizetté, a kigúnyolté, megalázotté. A plebejus néptribuné, azaz sokunké! Nos, a Szembesítés, ha úgy tetszik ennek a két említett regénynek az előtörténete, summázata is. A történet szívszorítóan, szinte elmondhatatlanul „egyszerű” és bonyolult, mert benne van századunk minden szégyene és szenvedése. Oly fájdalmas kérdéseket tesz föl, amelyek, ha nem is igazolják, de érthetővé teszik, hogy miért kellett a glasznosztyig várni a könyv kiadásával. Mert hiszen ama korbács hiába hullt a porba, a népek zsigereiben generációkon át tovább élt a rettegés és iszonyat az Isten ostorától. Nem felejtették — mert egyre újabb szenvedésrétegek nyomatékosították, idézték föl, hogy a kard és a korbács édestestvérek. Lassú Endre és Banicza István magyar, 1919-es forradalmárok. A vereség, a sorsuk elszakította őket egymástól, hogy csak a háború után találkozzanak Moszkvában. De hogyan? Banicza követségi tanácsos, Lassú a szibériai táborból alig szabadult élő" halott, pária. Bújkál, mert noha van papírja a szabadulásról, de a fővárosban nem kívánatos személy, oda neki tilos betenni a lábát. Ekkor még él Ö, a Generalisszimus, a népek Édesapja, milliók hóhéra és száműzője. Róla beszélget a két forradalmár az elegáns és jól fűtött lakásban. Róla és a lágerekről, mert Banicza Mauthausenból — Adolf Hitleréből, Lassú Szibériából, Sztálin táborából szabadult. A történelem fintora? A szerepek fel is cserélhetők, mert mindkét férfi a hite, a meggyőződése miatt került oda, ahova. (Ne bonyolítsuk a dolgot tovább azzal, hogy Banicza is kerülhetett • volna, mint oly sokan, Hitler lágeréből szabadulván — mondjuk — Vorkutára...) A kommunista Lassú története oly abszurd, hogy hasonlót a legvadabb fantáziájú Beckett vagy Ionescu se tudott kitalálni. A történelem — de hiszen ezt is tudjuk Dante óta — minden képzeletet felülmúl kegyetlenségében, abszurditásában. Ül a két megviselt férfi a moszkvai magyar nagykövetség irodájában és felidézi a múltat. A halál árnyékából jöttek vissza, s mégsem ugyanoda. Nem, mert Baniczának érdeméül tudják be az elszenvedetteket, míg Lassú- a szintén forradalmár múltú — itt csak kérelmező lehet. Mit kérelmez? Az igazságot, elégtételt, rehabilitációt? De hisz nem bűnös, ítélet nélkül hurcolták el, vetették ki a szibériai fagyba. Nem az ellenfelei, ellenségei, hanem akiket elvtársainak hitt, tudott. Ezt nem tudja a józan elme (még fél évszázad távolából sem) elfogadni. Lassúban tehát él a dac, a lázadásé: elmondani mindent, a jóvátehetetlent. Azért, hogy mindenki megtudja. Tudja és ne feledhesse el. Hogy ne történhessen meg többé, s ne csak Mauthausen ne. Az olvasó csodálata egyre nő a könyvet olvasván. Hogyan tudta ezt megírni Lengyel József? Honnan volt benne az erő, a bölcsesség, a türelem és a hit, amely regénnyé tudta formálni azt, amit csak üvölt- ve lehet elmondani? Mert regény ez a javából, hatalmas (történelmi) ívet átfogó cselekménnyel, eltéveszthetetlenül, markánsan egyénített jellemekkel. A két férfiról már volt szó. De mennyire belülről, menynyi empátiával, gyengédséggel, illetve szarkazmussal, gyilkos iróniával mutatja be a férfiak párjait, Jelenát, aki okos asszonyiságával ismét férfivá teszi a már-már önfeladásra kész Lassút azzal, hogy elhiteti vele: ő (a nő) a gyengébb, aki gyámolításra szorul. Az ellenpélda a pesti úriasszony, aki lenézi és kihasználja a volt férje fogolytársát, aki egyszerűen férjül veszi a férfit, aki leveszi az anyagi gondokat a válláról. Jelenának és Lassúnak a kenyér, illetve a kenyérjegy megszerzése a gondja, miközben Ilona asz- szony szórja a pénzt csak a követségeknek fenntartott boltokban, s már tudja, hogy az ő és a Banicza útjai elváltak. A két asz- szony jellemének különbsége kicsit megsejteti a jövőt is, az örök vesztes hűségesekét, és a mindig ügyes „élelmesekét” is. A regényt mégis szépnek mondanám, holott manapság nem szoktuk leírni ezt a jelzőt. Széppé pedig Lengyel József — fentebb már részletezett — igazsága teszi, az a mély emberség, amely rögtön szót ért — lett légyen az pesti (baloldali) értelmiségi vagy halászlány a Balti-tenger partjáról (Las*- sú—Jelena). Ők azok, akik noha szenvedő alanyai a történelemnek, de tisztaságuk, töretlen hitük érdemessé teszi őket arra, hogy túléljék a rettenetét, sőt az olvasó hitét is visszaadják, megerősítik, hogy lehet, hogy érdemes ... (Magvető K., Bp. 1998.) Horpácsi Sándor
