Észak-Magyarország, 1988. augusztus (44. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Az Észak-Magyarország honismereti és néprajzi magazinja Szerkeszti: Hajdú Imre Az államalapító Arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, minden nyelven más a válasz. Az ember tudatát meghatározza a neme (férfi. nő), a kora. az anyanyelve (nemzete, nemzetisége), és sokaknak (a történelemben sokáig) a vallása. Egyiket sem választjuk, mégsem egyformán éljük meg, mert a nemzettudat (a nevében is benne van) csak fokozatosan, a nevelés útján alakul (vagy nem alakul) ki. A nemzet-tudata pedig nem más, mint a nemzet történetének az ismerete. Honnan jöttünk, hogyan jöttünk, mit éltek át és meg eleink, míg idáig jutottunk? A nemzettudat tehát része a személyiségünknek, enélkül a hovatartozás-érzés nélkül elképzelhetetlen az emberi méltóság, — mondja Illyés —, mert, akit nyelvében, nemzeti önérzetében aláznak meg, azt a személyiségében is, mert nem tekintik teljes- értékű embernek. Különösen fontosak — időnként „kényesek'' — ezek a kérdések olyan kis népek esetében, mint a magyar. Talán éppen azért, mert történelmünk során oly sokszor kérdöjeleződötl meg a puszta létünk, hovatartozásunk. államiságunk. Felfoghatjuk úgy is az elmúlt ezer évet, mint szakadatlan, nem lankadó küzdelem a létünkért, identitástudatunkért, államiságunkért. Lehettünk volna törökké (a mai törökök testvérként tartanak számon minket...) németté, beolvadhattunk volna a Kárpát-medencét körülölelő népcsoportok valamelyikébe, de ez a nép. ez a nyelv „megtörve bár", sőt fogyva is dacol a kihívással, a Her- der-féle jóslattal, a fel-feltö- rő honfibú pesszimizmusával is. Honnan ez az erő? östör- téneszeink még ma is vitatják eredetünket, egyre távolabbra tolva térben és időben is az őshazát. Hét törzs volt? S még hány néptöredék csapódott hozzánk, telepedett le közénk, hányat fogadtunk be testvériesen, lett légyen az üldözött, vendég vagy szerencséi kereső vándor? Hány vérfürdő, vér- (és lakosság) csere bolydítot- ta föl ezt a népet, befogadva a kabar, besenyő, kun. tatár, török, szláv, német, zsidó menekülteket, hányféle genetikai kód (hogy Czeizel doktort is idézzük), hogy a második nemzedék még ku- rucabb magyar legyen, mint az őslakók? Talán nem ünneprontó gondolatok ezek most, amikor az államalapítóra, első királyunkra emlékezünk. Egy elegáns kötésű könyv — Kristó Gyula szerkesztésében — öt szerző tollából — ezt a rejtélyt kívánja megfejteni. Ki, volt ez az ember, Géza fejedelem fia? Király és szent — volt ezer évig a válasz. Királyaink között az első. de nem emiatt emlékezünk meg róla. Mert király a születés jogán lett, igaz, keményen meg kell verekednie. hogy meg is tartsa a jogart és a trónt. Tiszteletet a teljesítménye parancsol, az, hogy — mai kifejezéssel élve — profi módon tette a dolgát. Ha máson nem, hát Istvánon gondolkodva rádöbbenhetünk, hogy a vezetés igenis szakma, amely sokféle képességet, sokoldalú felkészültséget igényel és feltételez. Istvánnak volt kitől tanulni — tudjuk meg Szegfű László tanulmányából —, mert apja: Géza (Árpád ükunokája), is értette a mesterségét. Kitűnő helyzetfelismerő-elemző képessége volt. Ismerte kora Európáját, felismerte a kor tendenciáit. Azt, hogy népe, amely csak néhány generáció óta telepedett meg itt, ebben a szélfútta térségben, csak úgy maradhat meg, ha léptéket, élet- és államformát vált, ha fölzárkózik Európához. Azóta is, ezer éve ez a lecke, a leckénk. Tanulni, lépést tartani, megőrizve megszüntetni, azaz úgy váltani, hogy miközben megőrizzük hagyományainkat nyitottak vagyunk az újra is. Ehhez persze keret kellett, forma, amely rendez és irányít. Ezt szervezte, teremtette meg István. Az államot. Nem volt könnyű, fájdalommentes folyamat, mert kemény fegyelmet jelentett a lazább (talán kedélyesebb) ősi formákhoz képest. A kalandozás, azaz rabló portyák helyett a mun. kát, a pogány szokásrend helyett azintellektuálisabb-spi- rituálisabb kereszténységet, a szabadosság és az önkényeskedés helyetti a törvényt. Géza és István teljesítményében éppen az a bámulatos, hogy viszonylag rövid idő alatt (a történelemben pillanat két emberöltő) sikerült lerakni azokat a biztos alapokat, amelyeket ezer éve próbál az idő, de szétrázni nem tudta, Szerencséjük is volt? A mi szerencsénk az, hogy kis hajónkat a fősodorba kormányozták. Róma mellett döntöttek Bizánc helyett. Miért fontos ez? Mert (akkor) ez jelentette a korszerűbbet. Éppen a XI. században (már István halála után) indul meg az invesztitúra-harc. azaz az egyházi és világi (német-római császárság) küzdelme. Az ideológia (vallás) és a világi hatalom különválása — igaz véres és kegyetlen harcok árán — tette lehetővé, hogy a teológia köpenye alól kinőjenek a tudományok, teret és rangot kapjon a szakszerűség, szakmává váljon maga a politika is. Ezzel szemben Bizánc, a maga isten-császár kultuszával tovább hurcolta az ókor megkövesedett maradványait. István — és utódai — döntése persze kényszerhelyzetben született. Taktikázni, manőverezni kellett, kél egymással farkasszemezö világhatalom között. Békét keresni, békét teremteni kint is, bent is, hogy a nép gyarapodhasson. megtalálja a helyét Európában. Ahogyan azt majd Bethlen Gábor fogalmazza meg fél évezred múlva: „úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk." A feladat nem volt kicsi István idejében — ő megoldotta —. s nem kisebb ma sem .. . Horpácsi Sándor Komótosan gurulunk a Bükkből. _ lefele, a pilóta mondja, hogy az öreg járgány már annyira ismeri az utat, annak forté- lvos. kanyarjait, hogy magától is hazatalálna. A Bükk egyik szépséges faluját hagytuk magunk mögött, ott üdülő, alföldi családokkal, érthetően arról folyik hát a diskurzus, mennyire szeretnek ide jönni Szegedről, Békésből, a debreceniek pedig valóságos honfoglalást tartanak. Nemrégiben megvásárolták a már mindenki által feladott túristaházat, fogadót létesítettek benne. Milyen sikerrel? Majd meglátjuk. Meglátják. Mindenesetre ott vannak. És ott vannak a Zemplén, Abaúj megüresedett falucskáiban is, megvásárolják a házakat, kiglancolják, költenek rá, ott vásárolnak, élnek, életet visznek be ... Szóval jó, hogy jönnek, itt vannak. Dehát nézzetek már kicsit körül itt, ahol megyünk! — biztat a pilóta. Tényleg nagyon szép ez a vidék! Bólintunk, hüm- mögjük is, hogy biz’ ez így igaz, bármerre is fordítsuk a fejünket a már milliószor látott Bükkben. De nézzétek csak, mennyire érdekesen fehérük a bükkfa törzse az oldalazó napfénytől! Vagy fenn, előttünk a csúcson a szikla! Afölött meg valami iromba nagy madár kereng. Mi lehet az? Griff- madár? Turul? Hát igen, ismét megforgatjuk az imamalmot. Om mani padme hum. Om mani madme hum. Csiakhál. mint hírlik, az imamalomnak ama egyetlen mondata a felszínt látóknak semmit nem árul el. a mélyebben keresgélőknek ellenben nagyon is lényegeset jelez. Talán éppen a lényeget. Szép ez a mi vidékünk, csak nem ismerjük eléggé. Mondogatjuk. Szép ez a mi országunk, csak ... stb. Gurul velünk a kocsi lefele, próbáljuk látni ezt a tájat az alföldiek szemével. Tényleg szép lehet. Nekik meg pár perce az Alföldért lelkesedtünk, mondtuk, hogy nemrégiben Békésben nyar raltunk, Szegedet ugyancsak gyönyörűnek tartjuk, több ismerősünk alföldi részeken vásárol magának öreg házat üdülésre. Mert ott meg ugye lehet látni a Napot, amint felkel, egészen a lenyugvásig, olyképpen, mintha tengeren lennénk! Éjjel meg az a sokcsillagú ég, mely tényleg hatalmas sátorként borul ránk. Meg ... hát szóval szép. Gurulunk lefelé. Csend van, töprengünk. Valamelyikünk ugyanis megkérdezte, tudunk-e olyan éneket, amely hazánk, MaSZŐRCSUHÁBAN? gyarország szépségét zengi. Már hogyne tudnánk! Kiáltottunk többen is egyszerre. Azóta töprengünk. Valami olyasmi kéne, mint a szomszédainknál, hogy aszongya eta rógyina maja, meg a Volga anyácskáról szólóhoz hasonló, vagy a tajgáról szólóhoz hasonló, meg ilyesmi, de csak vakarózunk. Egy azért mégis fülbukkan. Ügy hangzik: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág... Ez tényleg jó! Tényleg ide tartozik! Csakhogy ... Csakhogy ezt mintha nem lett volna, azaz nem lenne szabad énekelni. Vajon miért? Nemrég a Rádióban Bajor Nagy Ernő is szólt róla. Ö sem igen értette. hogy miért volt (vagy van) tilalom alatt ez az ártalmatlan nóta. Hát akkor mi hogyan tudnók? Egyet s mást persze tudunk, még akkor is, ha keveset beszélünk róla. Például azt, hogy az utóbbi évtizedekben nem tartottuk ildomosnak hazánk szépségeiről beszélni, az alföldi rónaságot, a kéklő hegyek koszorúit dicsérni, nehogy valahol valakik félreértsék. Történelmünk is sok gondot okoz. Vajon mi állítódjék haladó hagyományként az új generáció elé, és mi elvetendőként? Vajon hol a határa a hazafiságnak? Lehetséges, hogy amit mi hazafiságnak vélünk, azt másutt nacionalizmusnak? Bizony, nagyon is lehetséges. Ha kimondjuk azt, hogy magyarok vagyunk, ezt valahol rosszízű „magyarkodásnak” vélhetik? Bizony, nagyon is lehetséges! Nemigen születtek itt a mi korunkban dalok, versek hazafiságról. történelmi példákról — ha születtek nemigen tudunk róluk. Valahogy nagyobb teret kapott bűneink lajstroma. Lehet ezeket is sorolni, hogyne lehetne! (Kinél, kiknél nem?) Csak mintha az arányok eltolódtak volna... Mintha ebben az országban más sem lenne, ennek a népnek más tulajdonsága sem lenne, csak bűn. És mindezt vezekeljük. Szőrcsuhában járva. Magyarországon pár éve a magyar történelmet ki akarták iktatni az érettségi tantárgyak közül. Magyarországon a magyar történelmet... Mit lehet ehhez hozzátenni? A Rádióban nemrég hangzott el: a hetedik osztályos történelemkönyvből kihagyták az aradi tizenhárom vértanút. Valahogy kifelejtődtek, mert jobb, ha az ember csak ezt feltételezi. Sok minden helyet kapott ebben a tankönyvben, a néger rabszolgákat bemutató képektől az olasz fronton sebesültek szállításáig, de az aradi tizenháromnak valahogy nem jutott hely. Eme tankönyv kísérleti példányának bírálatában részt vett Borsod-Abaúj-Zemplén megye történelemtanárainak szakmai munkaközössége is, miként az a könyvben olvasható. Hajlamosak vagyunk amúgy is saját hátunkon csattogtatni az ostort. Régóta ismeretes, hogy mi a vereségeinket tartjuk számon, győzelmeinkről csendben vagyunk. (Nálunk március 15-e, nemzeti ünnepünk ma sem piros betűs.) Évezredes történelmünkből is sokkal inkább hajlamosak vagyunk a negatívumokat hangoztatni, mint a pozitívumokat. Nincs vajon ennek köze a lelkiismeret-furdalás nélküli, könnyed lelé- pésekhez, disszidálásokhoz? Mit hall, olvas a fiatal? Itt semmi sem ment jól, itt annyi sok a rossz, itt nincs példakép (a néhány tényleg nagyot kivéve), itt mi csak bajt okoztunk, ki tudja mi lesz ebből, hát akkor minek maradjon? De tessenek csak nézni a ma történelmét. illetve a közelmúlt történéseinek megjelenítését! Ahogy az elmúlt ezer év alatt alig-alig történt valami jó, ugyanúgy megváltozott, új rendünkben az elmúlt negyven évtizedben sem. Hányféle könyv, film, cikksorozat, előadás bizonygatja, sugallja ezt! Hogyne lenne szükséges a valós helyzet feltárása, a hibák felszínre hozása! Nagyon is szükséges! Akként, ahogyan valóban történt. Hogy valóban az igaz embereket lássuk, tiszteljük igaznak és a zsarnokokat, becsteleneket lássuk zsarnoknak, becstelennek. Helyrehozva azt is, ami még helyrehozható. De tényleg csak a fürdővizet zúdítsuk ki, a gyerek maradjon! Tisztelet, megbecsülés a jó szándékú embereknek, kik valóban az igaz ügyért, az ocsú és a tiszta elválasztásáért fáradoznak, de úgy lünik: már-már divattá válik az ötvenes évek csepülése. újabb erősítéseként a már régóta rajtunk lévő szőrcsuhának. Sok a bűnünk bizony. Sok, de láthatnék a mérleg másik serpenyőjét is. ha föl tudnók emelni fejünket a, mea culpázásból. Előbb-utóbb fel kell emelni! Nem ennek az össze-vissza csapongó eszmefuttatásnak a feladata — képtelenség is lenne — felhívni a figyelmet a másik serpenyőre. De azért mégis szükséges utalni rá, hogy az elmúlt negyven évben egy olyan rendet építünk, amely minden lehetőséget biztosít — korábban soha nem létezett lehetőséget biztosít — ennek a kicsiny ország népének(i) boldogulásához. Minden mai bajunk-gon- dunk ellenére is. Más kérdés, miként élünk a lehetőséggel. A tálentum itt van a birtokunkban, a mi feladásunk, hogy elássuk, megőrizzük, vagy megforgatjuk, kamatoz- tatjuk-e. Ránk, magunkra hárul ez a feladat és nem várhatjuk az élelemmel érkező hollót. És ebben a serpenyőben vannak azok a cselekvéseink, melyekkel más népek igaz ügyét szolgáltuk. szolgáljuk napjainkban is. Gyarapodásukat, megbékélésüket. Kubától Vietnamig. Sokat idézzük mostanában Adyt, József Attilát, a Dunániak. Oltnak egy a hangját, és lehetne még szerencsére bőséggel idéznünk hasonló szellemű nagyjainktól akár a mából, akár az évszázadok mélyére visz- szamenőleg. Hadd álljon itt egyetlen egy idézet: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén ... Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különbkülönb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokásé ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam. hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak ..Valószínű, hogy ezeket a sorokat napjainkban többhelyütt is idézik. Hihetetlen aktualitása miatt. Pedig nagyjából ezer évvel ezelőtt íródtak. A „Szent István király intelmei Imre herceghez" című fejezetből valók ... Rangos adalékul szőrcsuhánk leve- téséhez. Priska Tibor
