Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. július 30., szombat Emlékőrzés, közületi névadással Korábban sokszor töprengtem azon, mennyire szegényes a különböző intézményeknek, utcáknak nevet adó személyek, vagy közösségek . fantáziája, mennyire ragaszkodnak a sablonokhoz, „bevált” nevekhez. Hazai történelmünk nagyjainak, a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségeinek neveit megszámlálhatatlan intézmény és terület őrzi, ápolja, s — sajnos — nemegyszer le is járatja. Több, mint negyven esztendeje viseli Kossuth nevét például a hazánkban, gyártott legrosszabb minőségű cigaretták egyike, ami igazán nem hízelgő a magyar nép szabadságharca lánglelkű vezérének emlékéhez, akiről ugyanakkor o legmagasabb állami kitüntetést is elnevezték. Ám az ő nevét viseli megszámlálhatatlan utca — nenn ritkán egy településen be-* lül több is —, iskola, termelőszövetkezet, mozi, művelődési ház, klub és még ki tudná megmondani, mi minden. A közelmúltban is megyénk egyik településén neveztek el róla egy régóta működő, mintegy hatvanesztendős általános iskolát, valószínűleg abból kiindulva, hogy — noha a településen sosem járt, ahhoz semmi köze sem volt — az ö neve stabil, nem kell majd bizonyos meggondolásokból cserélgetni, mint arra más nevek esetében nem egy példa akadt. Mindenfajta félreértés eloszlatása végett szeretném megjegyezni, hogy semmi bajom Kossuth Lajos emlékével, inkább féltem az agyonhasználástól, lejáratástól, azért említem példaként őt. Mert éppen említhettem volna Petőfi Sándort is, ő is sokféle intézményt, egyebet fémjelez. Máig sem felejtem el azt a tizenkilenc esztendő előtti művelődésiház-avató ünnepséget, amelynek szónoka hetekig töprengett, mivel indokolja beszédében, hogy éppen a költő nevét viseli majd az intézmény, amikor semmiféle kutatással sem lehetett kimutatni, valaha is járt volna az adott településen. Igaz, nem is kutatta senki, miért éppen Petőfi lett a névadó, mert vele sem lehet már semmi baj. De sorolhatnám a Lenin tée- szeket, egyebeket és még jó néhány agyontisztelt, hogy ne mondjam, agyonhasznált nevet. Volt persze egy időszak, amikor teljesen ismeretlen nevek kerültek előtérbe. Igaz, elsősorban brigádok névadójaként — ermatt hajdan egyik bányavállalatunknál pályázatot is írtak ki a kulturális szervek annak megírására, ki mit tud brigádja névadójáról —, meg tanintézetek esetében. Ez utóbbi esetben igen sokszor alig-alig ismert, vagy csak nagyon erőszakoltan és csak nagyon szűk körben ismer-' hető, mozgalmi múltú emberek neve került tanintézetek homlokára, nemritkán szakmunkásképzők esetében, s bizony az ott tanulók többsége sosem tudta meg, ki is a névadó, mivel érdemelte ki a megtiszteltetést. Mindezt azért idézem fel most, mert mintha elindult volna nálunk egy figyelmet érdemlő mozgolódás. Helytörténeti kutatómunkánk, honismereti tevékenységünk, az ez irányban végzett sokféle hivatásos és amatőr kutatómunka bizonyára hozzájárult, hogy mind több településen kezdik kutatni és felfedezni az ott született, onnan elszármazott, vagy egyáltalán valami módon oda kapcsoló- ' dó híresebb, vagy méltatlanul elfeledett, értékes embereket. Ez nagyon jó dolog, mert értékeink megbecsüléséhez, illetve jobb megbecsültetéséhez vezethet. Nemritkán egy korábbi rossz értékelés miatt homályba veszett értékeket ismertethet meg széles tömegekkel, esetleg a szélesebb köztudattal, és juttathat akár országos elismertetéshez is. Az ily úton felfedezett személyiségek között igen sok akadhat, aki megérdemli, hogy az adott településen utca, tér, intézmény viselje a nevét. Akár valamelyik semmitmondó nevű utca, vagy olyan intézmény esetében, amelynek névadója „agyonhasznált”. Semmiféle múltgyalázás nem lenne abban, ha valahol ilyen csere történne. Ám valamire nagyon kellene vigyázni az ilyen „felfedezéseknél”. Elsősorban arra, hogy a felfedezett, vagy újrafelfedezett személyiség pontos értékrendjét hozzáértő szakemberek állapítsák meg. Nevezetesen, ha egy település egykori szülöttéről akarja elnevezni a helyi iskolát, vagy egyebet, a környezet lakói .legyenek tisztában azzal, hogy földijük hol, mihez képest kiemelkedően érdemes valaki. A csak szőkébb környezetben ismert helyi költő, még ha utódai élnek is a környéken, még nem azonos nagyságrendű Illyés Gyulával, a Tanács- köztársaság helyi egykori harcosa nem Kun Béla és a hajdani gazdasági társulási elnök sem Széchenyi István. Azért töprengek mindezek felett, mert nagyon jónak tartanám, ha a mind szélesebb körű honismereti munka során felfedezett és valóban tiszteletet érdemlő személyiségek emléke közületi névadásokban is megörökítődne, neveik felváltanák sokfelé a minden településen fellelhetőket, egyéni színt adva ezzel egy-egy közösségnek, de csak valóban értékes emberek jutnának ez utólagos megtiszteltetéshez. Nem Kossuthot és más, ezer meg ezer helyen előforduló ilyen magas rangú névadásokat akarom lebecsül- tetni, hanem ezek változatlan tiszteletben tartása mellett, egy-egy településen az emlékezés és tiszteletadásra késztető emlékez- tetés koszorúját helyi színekkel is felerősíttetni, változatossá tenni. De mindenkor mértékkel, az adott személyiség tényleges rangjának megfelelően, jól arányítva az országos, vagy nemzetközi nagyságokhoz. Benedek Miklós Ma este a képernyőn Az elrabolt expresszvonat Szergej Davidov A zenekarban az a szokás: titkosan szavaznak arról, hogy szerintük ki volt a legjobb az évadban. Eredményt az évadzáró társulati ülésen hirdetnek. Eszerint az idén a minisztérium nívódíját Apró László veheti majd át október 1-jén, a zenei világnapon. Miskolc város nívódíját pedig már meg is kapta Szergej Davidov, a Miskolci Szimfonikus Zenekar oboistája. — Egyik pedagógus ismerősömet, aki mellesleg Kiváló Pedagógus címmel is büszkélkedhet, egyszer megkérdeztem, melyik kitüntetésére a legbüszkébb. Azt mondta, a vezető tanári címére, mert azt a kollégái titkosan szavazták meg, s általában a kollégák egyöntetű elismerését a legnehezebb kivívni. — Ez így is van. Különösen, ha sok jó zenész van egy csapatban, mint nálunk. Meg kell mondanom, az egyöntetű elismerés nem is sikerült, mert nagyon sokan kaptak szavazatot, de mi ketten most a legtöbbet, Laci többet, így övé a minisztériumi nívódíj. De hogy válaszoljak, nagyon-na- gyon örülök a kollégák szavazatainak. — És milyen érzés volt hallani? — Hát ez az, hogy nem is tudtam róla. Pont akkor intéztem az olasz vízumot. Este megjöttem, kifacsarva, mint a citrom, és Ági azzal fogadott, hogy gratulálok. Néztem rá, hogy most mi van, mert se névnapom, se születésnapom, ő meg még poharakat is előkészített. A fridzsiderben pedig bor.. Ádám és Ványecska kapaszkodott a lábamba, én meg álltam ott, és szavamra, alig tudtam szólni. Igazad van, mindig az esik a legjobban, ha a kollégák is elismernek. (Ismeretségünk régi, ezért a tegeződés.) — Általában is? — Persze. Most jöttünk vissza az olasz turnéról. Nem azért, de tényleg nagyon sokan dicsértek minket. Ne érts félre, ha azt mondom, a dicsérettel csínján kell bánni. Mert mi van, ha csak azért, mert azt hitték, valami incifinci zenekar idejött a szocialista táborból, és mi jobban produkáltunk, mint várták. Mi ott bent tényleg tudjuk, mit játszottunk jól, és mit játszhattunk volna jobban. Mondjuk azért, mert a koncertek szabadtéren voltak, este, a nézőtér sötétben, mi kivilágítva, és az a ménkű sok muslica mind ránk szállt. De ezt ne írd meg, mert még azt mondják, össze-vissza beszélek mindent. És tényleg össze-vissza beszélek. A lényeg, amit mondani akartam. Ügy érzem, a zenekarnál minőségi változás van. Olyan ez, mint a klasszikus távolugró esete, aki 7 métert minden körülmények között meg tud ugrani. Néha sokkal nagyobbat is, de hét métert minden versenyen. Ha alatta marad, akkor az negatív csúcs ... Szóval, úgy gondolom, most mi tartunk ott, hogy egy bizonyos szint alatt már nem játszunk. ML nőségre értem, persze. — Van ennek valami magyarázata? — Szerintem a karnagyunk, Kovács László. Pontosabban az a szemlélet, amit c testesít meg. — Pontosabban ... ’— Ki tudja hozni a zenekarból, ami benne van. Lehet úgy közelíteni egy zenekarhoz, hogy na, ez nem a válogatott, ezt biztosan nem tudják. Néha, ha világhírességek jönnek, érzünk is ilyen mentalitást. Ha nem megy az első próbán, inkább lemondanak az elképzelt megoldásról. Pedig ezt úgy is lehet, hogy ha ma nem tudjátok, akkor holnap már tudni fogjátok. És általában így is van. Ő így közelít a zenekarhoz, szakmai bizalommal, és szerintem ezért is megy most jól nekünk. Arra gondolok, hogy most már országhatáron kívül is játszunk, mégha ez rengeteg sok munkát is jelent. Mert a januári turné után — az NSZK- ban jártunk az operaturnén — pótolni kellett itthon is az elmaradt koncerteket, szezon után pedig ez az olasz út. Gyönyörű volt, de kemény munka. — Ha jól emlékszem, tíz éve játszol a miskolci szimfonikusoknál. — Jól emlékszel. Most kaptam egy olyan plecsnit is, hogy is hívják ... — Törzsgárdajelvény ... — Az, az. Ez új nálunk, tíz és húsz évre lehet kapni. Az enyém tíz évre szól. A zenekar nívódíjasa a kürtöt nagynak és nehéznek találta — Tízéves tagságról. Hogy kerültél ide, hiszen született moszkvai vagy? — Ide nősültem, és ez lett a második hazám. — És melyik kedvesebb? A Moszkva folyó vagy a Szinva? — Az anya az anya — így mondják nálunk otthon. — Akkor beszéljünk az első otthonról. Hogyan lettél zenész? — Hát ez az, ami soha nem volt kérdés. Én már harmadikos koromban is pontosan tudtam, hogy zenei pályára megyek, mert errefelé terelgettek. Apa kürtös, a bátyám is kürtös, a mamám pedig énekelt, Na, szóval, a zene családi hagyomány. Én csak azt nem akartam, hogy a harmadik kürtös legyek. — Mert kis növésű gyerek voltam, és a kürt nagy. Meg nehéz. Felemelni még csak tudtam, de hogy Moszkván keresztül cipeljem, Ina, azt már nem. — Így választottad az oboát? — Nem egészen. Természetesen tanultam zongorázni, mint annyian. És mert a -gyerek mindig több, mint amennyi tovább és tovább tanulhat, választani kell. A tanárnőm úgy döntött, hogy behívatta anyámat, megnézte a kezét. Azt mondta, nem lesz jó a kezem a zongorához ... Később kiderült, hogy tévedett, mert zongoristakezem lenne, de addigra nekem megtetszett az oboa. Zeneiskola, szakközép, zeneakadémia, ezek mindig választások voltak, és néhány tanulót mindig világnak eresztettek. Én elvégeztem a zeneakadémiát. Először a rádiózenekarhoz kerültem, a dublékeretbe, majd a Moszkvai Állami Zenekarhoz első oboás- nak. Onnan jöttem Miskolcra. — Egy zenekari tagnak vannak szólistaálmai? — Valamennyi egészen biztosan. A szezonban egyébként kétszer is kaptam szólistafeladatokat. Egyszer Budapesten, Gye- nyiszov fuvola- és oboaversenyét játszottam, egyszer pedig Ligeti András vezényletével, Strauss oboaversenyét. A Gyenyi- szov-mű ultramodern, sok technikai fogással. Tartottam is tőle, de az a már említett „meg tudod csinálni” szemlélet segített, Talán sikerült is, mert sokan gratuláltak. — Néhány éve Miskolcon önálló hangversenyed is volt. — A Városunk művészei sorozatban. Ennek nagyon örültem. De azt is meg kell mondani, hogy sajnos, ezek a koncertek inkább a szakmának készülnek, a nagyközönség csak ritkán igazán kíváncsi. Még akkor is, ha igazán nagy-nagy név szerepel a plakáton. Arra gondolok, hogy foghíjas volt a színházi nézőtér Richter koncertjén is. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy valaha még visszajön Miskolcra. Én ezt sokszor nem értem. De sajnálom. — Térjünk vissza az oboához. Ma is ezt a hangszert választanád? — Erre mit válaszoljak? — Na jó, mi a legnehezebb a hangszerben? — Hogy drága, hogy nem lehet kapni. Ha két fúvós- összetalálkozik, két dolgot kérdeznek meg egymástól. Az egyik, hogy szomjas-e, a másik, hogy hogyan áll a náddal. Mert' azt mindenki magának kell, hogy elkészítse. — Ügy tudom, tanítasz is. — Leninvárosban és Nyíregyházán tanítottam, jövőre csak az utóbbi marad. Van két, igen tehetséges tanítványom. De ez azt is jelenti, hogy a gyerekeim sokszor csak fényképről látnak. Ezért is mondtam le apámnak a látogatást, amit terveztünk. Két éve nem láttam, és elmúlt hetvennégy éves. Talán télen ... De • most a srácokkal és Ágival (ő hegedűs a zenekarban) szeretnénk együtt tölteni a nyarat. 1 — Tényleg, magyarul vagy oroszul veszekszel a fiúkkal? — Többnyire először magyarul. De azután lefordítom oroszra, mert nekik is jó lenne, ha mind a két nyelvet beszélnék. Ha Ádussal sétálunk — ő már hároméves — és csak ketten vagyunk, már vála- szolgat. De Ványecska még csak a tu-tu- tu-nál tart. Csutorás Annamária Olaszországban, a második világháború idején játszódik a ma este 20.35-kor az első műsorban látható Az elrabolt expresszvonat című amerikai film. Központi alakja egy bizonyos Ryan amerikai repülöezredes, aki angol hadifoglyok közé kerül és ettől kezdve megváltozik a foglyok élete, még a menekülés reménye is felcsillan. Ryan ezredest Frank Sinatra alakítja. A film David Westheimer regénye nyomán készült, rendezője Mark Robson. Képünkön a film egyik kockája.
