Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

1988. július 30., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5

Lakossági tiltakozás

Merre dübörögjön a hármas út forgalma?

600 százalékos forgalomnövekedés

A Mezőkövesdet átszelő 3-as főközlekedési úton naponta átlag 14 480 gépjármű halad át. Ez az elviselhető átbocsátóképesség felső határán túl van, ami 12—13 ezer gépjármű lenne naponta — állapította meg a városi tanács városfejlesztési és üzemeltetési osztálya egy 1987-es felmérésben. Ez mindenképp a 3-as űt új nyomvonalra terelését indokolja. Ebben egyetért a tanács és a lakosság is, de a merre? kérdése körül már megoszlanak a vélemények.

*

— Több mint tíz éve szeretnénk tehermentesíteni a belvárost — mondja Móritz Miklós, tanácselnök-helyettes. 1978-ban készítettünk egy tervet. E szerint a 3-as út északról elkerülné Mezőkövesdet. Az új nyomvonal a város határa előtt kanyarodna Bogács felé, és 7,2 kilométer hosszú ívet leírva az AUTÓVILL gyára után térne vissza a jelenlegi pályára. A beruházás elhúzódásának oka, az oly sokszor emlegetett pénzhiány. Pénz sajnos most sincs a teljes szakasz megépítésére, de a központban már tarthatatlan az állapot. Így felmerült a fokozatos építés gondolata.

— A fokozatos építés azt jelenti — mondja Vámos István, a mezőkövesdi 6-os számú választókerületi tanács tagja, hogy a forgalmat eddig csendes, nyugodt utcákra terelik. Az itt élők sorra keresnek fel, tiltakozva a forgalom ideterelése ellen. A terelőút a bogácsi út — 1,2 km hosszú megépítendő új szakasz a városon kívül — Jegenyesor— 3-as út lenne. Véleményünk szerint a Jegenyesor alkalmatlan ilyen arányú forgalom lebonyolítására. Az út nagyon keskeny, két oldalról szorosan beépített. Az itt lakók élete pokollá változna. >f?a csak a teherforgalom járna erre, akkor is 600 százalékos forgalomnövekedés következne be. Számításaink szerint a légszennyezés és a zajártalom a megengedett határokat magasan túllépné. Ebben az utcában még sok az alapozás nélküli régi ház. A dübörgő forgalom keltette rezgések ezeket nagymértékben megrongálnák. Továbbá az autósoknak is jóval körülményesebb lenne a kövesdi átkelés, mint eddig, hiszen több kilométeres kerülőt kellene tenniük. Ezért mi minden erőnkkel tiltakozunk a terv ellen. Ha kell, minden fórumot felkeresünk. Számunkra az egyetlen elfogadható megoldás a teljes megépítés. A tanácstól azt várjuk, hogy a mi érdekeinket képviselje akár a Közlekedési Minisztériummal szemben is.

— A tanács sem örül ennek a megoldásnak — mondta Móritz Miklós, — hiszen a teljes szakasz egyidejű megépítésével probléma- mentesen sikerülne megoldanunk a központ tehermentesítését. Részünkről ez kényszerdöntés volt. Bollók Jó- zsefné, megyei tanácstagunk már kérte a megyei tanácsot, hogy a teljes elkerülő szakasz épüljön meg. A megyei tanács ezt továbbította a közlekedési tárcához, kérve, hogy pótlólag biztosítson pénzt, még ebben az ötéves tervben. Sajnos csak annyit sikerült elérnünk, hogy egy 1,2 kilométeres szakaszt meg tudunk építeni. A közlekedési kormányzat csak ennyire tud fedezetet biztosítani. Ez ideiglenes jelleggel valóban nagyarányú forgalomnövekedést eredményez a Bogácsi úton és a Jegenyesoron. Az ott élőket meg lehet érteni, de nekünk az egész város érdekét kell képviselnünk, és a város érdeke az, hogy végre megszűnjön a zsúfoltság a városközpontban. Muszáj élni ezzel a lehetőséggel. Az új szakasz megépítése után minden erőnkkel azon leszünk, hogy mihamarabb megépüljön a teljes út.

Vámos István és választói szerint az ugrásszerűen megnövő légszennyezés és zajártalom még ideiglenes jelleggel sem fogadható el, hivatkozva a 12/1983. MT sz. rendelet 10. §-ának első bekezdésére. E témában beszélgettünk Diószeginé Kocsis Edittel, az Észak-magyarországi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság zajvédelmi felügyelőjével.

— Elöljáróban annyit, ha az érintett útszakaszon élnék, én is kézzel-lábbal tiltakoznék. Zaj- és rezgésvédelmi vizsgálatot csak az újonnan épülő útaknál kell készíteni. Így a városon kívül haladó új részen mintegy 200 méter zajvédő fal fog megépülni az úthoz legközelebb eső házaknál. Az említett rendelet egyébként előírja, hogy zaj- és rezgésvédelmi intézkedéseket akkor is kell tenni, ha egy út forgalmi viszonyai lényegesen és tartósan megváltoznak felújítás illetve korszerűsítés következtében. De én úgy tudom, hogy itt semmiféle korszerűsítés nem lesz.

Valóban nem — mondja Huszár János, a Miskolci Közúti Igazgatóság műszaki osztályának vezetője. A forgalmat a mostani útpályára engedjük rá, mert 6 méteres szélességével megfelel a kétirányú közlekedésre. Az említett rendeletben pedig a „tartósan” kifejezés is szerepel, itt pedig ideiglenes megoldásról van szó. Be kellene látniuk az ott élőknek, hogy a mai gazdasági helyzetben csak ennek a megoldásnak van léte. Csak így mozdulhat el a kövesdi belváros tehermentesítésének ügye a holtpontról. A mostani szakasz megépülte után közös összefogással kell szorgalmazni a további építést. Kész csoda, hogy nem ütnek el naponta Kövesden egy- egy kerékpárost. Ha minden halad a terv szerint, a közlekedés sokkal biztonságosabbá válik. Valószínűleg csak a 3 tonnánál nehezebb teherautókat tereljük majd el.

*

Ez év márciusában a miniszteri szemle teljes jóváhagyással zárult. Az aratás befejezése után a tsz-től megvásárolt földterületen megindulnak a földmunkák ...

M. Kiss Csaba

A szociális védőháló biztosítása társadalmi szolidaritás kérdése is

Beszélgetés

Mint már beszámoltunk róla, szerdán megyénkben járt Csehák Judit, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, szociális és egészségügyi miniszter. Kazincbarcikán szakított időt arra, hogy a megyei sajt^ és rádió képviselőivel találkozzon, kérdéseikre válaszoljon.

Csehák Judit miniszterrel

Borsodi látogatásának céljáról érdeklődött az első kérdező, arról, hogy mivel megyénkben az országos átlagnál nagyobbak a szociális feszültségek, ezekről szerzett-e itt olyan tapasztalatokat, amelyek segíthetik a minisztérium munkáját.

— Nem olyan régóta vagyok felelőse a szociális ügyeknek, éppen ezért, ha nem lenne ennyi komoly feszültség az országban, akkor is, mert új számomra ez a feladat, felelősséggel kellene nekikezdeni ennek a munkának. Borsod megye előtt más megyékkel is kerestük a kapcsolatot, amikor a gazdaság dinamizálásának új programját készítettük. Valamennyien úgy látjuk, hogy tennivalóinkat hozzá kell igazítani ehhez az új programhoz.

— Eszközrendszereink nem elegendőek az új feladatok megoldásához. Mégis, nemcsak politikusok és szakemberek, hanem az állampolgárok is úgy vélekednek, hogy mindazzal az eszköz- rendszerrel, amely rendelkezésre áll, meg kell próbálni nagyobb előrelépést tenni, és ezzel kikerülni a gondoknak és problémáknak jelenlegi tömegéből.

— A pártbizottságon éppen arról beszélgettünk, hogy azzal a megye nincs kisegítve, ha kap három- milliárdot. Ahhoz, hogy ezt eredményesen és célszerűen használja fel, tudni kell, hogy kinek, mit kell adni. Az emberek többségének nem pénz, vagy nem csak pénz kell, az idős embereknek ebédre, támogatásra, szociális ellátásra van szüksége, a családoknak szabadidőre, foglalkoztatáspolitikai támogatásra, a gyerekeknek iskolázottságra és szaktudásra, elhelyezkedési lehetőségekre. Ezek egy része pénzzel megteremthető, sok munkával végrehajtható, de most elsősorban szociális hálóra és szociális támogatásra van szükség.

— Az országban talán Borsod megyében legnagyobb a munkanélküliség. A kórházak vezetői mégis panaszkodnak, hogy nem találnak nővért és egyéb szakdolgozót. Mi lehet ennek az oka, és mi lehet a megoldás?

— A munkanélküliségről eddig nincsenek hazai tapasztalataink, pontosabban csak kezdetiek, még itt, Borsodban is, de ezek egybeesnek a világon tapasztalható dolgokkal. A munkanélküliség nálunk tulajdonképpen szakmai munkanélküliség. Mindig vannak a világban — és Magyarországon eddig is voltak tízezres létszámban — olyan emberek, akik szakképzettség, iskolai végzettség, szaktudás híján egyik munkahelyről mentek a másikra, nehezen helyezkedtek el, nem dolgoztak mindig, az életük egy időszakában munka nélkül voltak.

— Az igazi munkanélküliség általános. Akkor, amikor mondjuk a bányásznak és a kohásznak nincs munkahelye, a munkanélküli segély hagyományosan a szakmai munkanélküliséget próbálja meg társadalmi kockázatként finanszírozni. Tehát, amikor a bányász bányásznak nem tud elhelyezkedni, vagy a kohász kohászként nem dolgozhat. A mi jelenlegi elhelyezkedési támogatásunk és az egyéb foglalkoztatáspolitikai támogatási rendszereink nem addig támogatják a kohászt, amíg egy új kohászati munkahelyet talál. Mi kis ország vagyunk, nem Amerika, hogy átutazom a kontinens túlsó végére, és ott fogok találni egy másik, jól prosperáló ipari nagyüzemet. Nálunk az egész kohászat válságban van, hiába megy el egy borsodi Dunaújvárosba dolgozni, nyilván nem tud elhelyezkedni. A hazai elhelyezkedést segítő támogatási rendszerek az átképzést szolgálják elsődlegesen. De van ennek egy nagyon érdekes része, amit ma a korengedményes nyugdíjazás valósít meg. Ott, ahol hosszú munkaviszony van, és nagyon közel van már a nyugdíj- korhatár, és nem is javasolható a munkás életkora miatt az átképzés, ott kerülhet sor a nyugdíjazásra. Ez egy méltóságteljesebb megoldás, bár nyilván nagyon sok ember 58 éves korában nem akar — pláne a mai, csökkenő, értéktelenedő nyugdíjak mellett — nyugdíjas lenni. Én azt hiszem, hogy ez a megoldás később is benne marad a rendszerünkben.- — Tehát a Borsod megyei munkanélküliség-képbe belefér az a jelenség, amire ön kérdezett; hogyan lehet az, hogy a kórházak még mindig keresnek dolgozót, és ugyanakkor munkanélküliség van: a bányász és a kohász ugyanis nem mehet el ápolónőnek. -De ha egy fiatal pályakezdő mérlegeli az életét, akkor feltehetően abban kell segítséget adnunk, hogy akár egy fiatal férfi is az ápolói vagy a humán szolgáltatásban való gyakorlatot, tréninget szerezze meg, és ne menjen el géplakatosnak. Én pontosan azt mondtam el a megye vezetőinek, hogy ha az iskolában parkoltatunk fiatalokat, akkor olyan képzési formákat kell finanszíroznunk központilag is, amely a kicsit távolabbi jövőre készít fel. Tehát érettségizett fiatal lányokat, ha most nem is akarnak elmenni ápolónőnek, akkor is érdemesebb egészségügyi főiskolára járatni, akkor is érdemes olyan stúdiumokon végigvinni, olyanra megtanítani, amire most nincs a tanácsnak pénze, béralapja, lehetősége, hogy a költségvetésből finanszírozza elhelyezését. De miután a szociálpolitika húsz-harminc évvel későbbi jövőjéről is gondolkodunk, majd létesülhet olyan vállalkozás, olyan szövetkezet, amely családi segítséget ad, ápolási lehetőségeket lát el. Létre akarunk hozni olyan gazdasági formában megvalósuló vállalkozásokat, ahol az ilyen képzettségű emberek önállóan, nemcsak tanácsi pénzből, hanem egy fizetőképes keresletre alapozva bedolgoznak a humán szférába.

— Nem az az igazi struktúraváltása Borsodnak, hogy az egyik ipari üzem helyett nagyon sok milliárddal egy másik ipari üzemet hozzunk létre — pontosabban ez az ipar struktúraváltása lehet —, de ez nem oldja meg a foglalkoztatási gondokat. Mert az új beruházás a gazdasági létesítményt létrehozza, csakhogy a milliárdos beruházásokhpz ma 150—200 ember kell, és nem ötezer. Ezért akármennyit ruházunk be az iparba, az nem fogja( megoldani a foglalkoztatást, mert a világon mindenhol az a jelenség, hogy az iparból még a nagyberuházások idején is kivonul a munkaerő, és vagy átstrukturálódik a szolgáltatásba, az idegenforgalomba, vagy a kereskedelembe és a humán szféra területeire. Egy idősödő társadalomban az iparnak kell megtermelnie a pénzt, hogy legyen elég nyugdíjunk, elég családi pótlékunk, és legyen elég bérünk, hogy meg tudjuk venni ezeket a szolgáltatásokat. Csakhogy ezt valószínűleg kevesebb létszám fogja létrehozni a korszerű iparban is. Én azt gondolom,

hogy a foglalkoztatáspolitika hallatlan esélye ez a munkaerővel rosszul ellátott egészségügy.

— Aki a saját sorsáról felelősen gondolkodik és fiatal, az jól teszi, ha nemcsak butikosként képzeli el saját magát, vagy nem ipari dolgozóként, hanem olyan egészségügyi technikákat, szolgáltatást, ápolási ismereteket alkalmazni tudó állampolgárként, aki ötven év múlva is jól konvertálható szakma birtokában van, akár férfi, akár nő. Én tudnék mit kezdeni a vállalkozó kedvű fiatalokkal az egészségügyben, de a kohász és a bányász nem fog eljönni ide dolgozni.

— ön néhány hónapja vezeti ezt a tárcát. Van-e része abban, hogy néhány olyan dologról, ami korábban a minisztériumban tabu témának számított, most nyíltan beszélnek, és úgy tűnik, mintha ezeket másként kezelnék, mint régebben.

— Én remélem, hogy van. De ez tulajdonképpen nemcsak személyes törekvésem. Ügy gondolom, hogy a tárcának ma nehéz helyzetben lévő társadalmat kell segítenie, és egy olyan egészségügyet, szociális szférát kell szolgálnia, amely ugyancsak nehéz helyzetben van.

— Miután feladatainkát nem tudjuk majd közmegelégedésre elvégezni, ezért a legteljesebb nyilvánosság előtt kell dolgoznunk. Ez, ha elfogadtatást nem is, megértést eredményezhet. Lehet, hogy nem lesznek elégedettek a teljesítményeinkkel, mert jóval több a feladat, és a szükségesnél kevesebb a pénz, de azt tudni kell az embereknek, hogy mit csinálunk, mire törekszünk, hogy a lehetségest megtettük-e. Ehhez nemcsak a sajtóval — mert azzal a kapcsolat könnyen megszervezhető —, hanem ahogy én szoktam mondani: naponta tízmillió állampolgárral kell kapcsolatban lenni. Ezt még nem tudtuk egészen jól kialakítani, ennek megvan a maga technikája, de azon kívül, hogy kinyitottuk a minisztérium ajtaját (mert eddig be volt lakatolva), és vannak a minisztérium épületén belül tájékoztató táblák, megszerveztük az ügyfélforgalmat, csinálunk egy ajtót az Akadémia utcára, ahol .nem egy másik házban, hanem nálunk, kulturált körülmények között adunk információt a panaszosnak, az állampolgárnak — tehát kifejezetten egy ilyen szolgáltató típusú és nem egy „tiszti főorvosi hivatal” minőségében akarunk tevékenykedni.

A következő kérdés lényege az volt, hogy miért nem jelentették be a legutóbbi két áremelést — a kamat és a benzin árának emelését — még akkor, amikor a döntést meghozták. Korábban arról volt szó, hogy működtetnek egy úgynevezett szociális védőhálót, egy differenciáltabban működő védőhálót, hiszen az adatok szerint a lakosság 50 százaléka nehéz körülmények között él és ez a réteg érzi meg leginkább ezeket az áremeléseket. Mi a garancia arra, hogy akik a létminimumon élnek, a védőháló nélkül elviselik ezeket a terheket?

— Először is szerintem, nem a társadalom 50 százaléka él nehéz körülmények között, hanem sokkal többen. Hiszen valamennyiünk

életszínvonala csökkent. Ez a tervek szerint is így volt, ezt fogadta el az Országgyűlés, ezt így vettük tudomásul. Nagyon kevesen vannak, akik olyan területen dolgoznak, hogy extraprofitra tehetnek szert, monopolhelyzetben vannak valami miatt, vagy úgy tudták a teljesítményüket növelni, hogy valóban munkával érték el és tudták a jövedelmüket és az életszínvonalukat szinten tartani. Itt rögtön hozzáteszem — lehet, hogy nagyon drámai a véleményem, az értékítéletem —, szerintem ez még jövőre és még öt év múlva is így lesz.

— Én adatok birtokában és a szociális tárca kötelezettségeinek ismeretében is azt tudom mondani, hogy azoknak a számára, akikről a kérdésben szólt, a szociális biztonságot —• mai fogyasztási szintünk fenntartása mellett — a mai járulékokból megteremteni nem lehet. Ahhoz, hogy egy öregkori biztonságot szerezzünk, amelyben a nyugdíj a mindenkori átlag nyugdíjértéket megőrzi, vagy hosszabb ideig kell dolgoznunk, vagy magasabb járulékot kell fizetnünk, vagy teremteni ' kell egy önkéntes biztosítási formát, amire befizethetünk. Tehát az aktív lakosságnak, még ha előre megy is az ország, még ha több pénzt is kapunk a kezünkbe, ha emelkedik is a bérünk, akkor is — még a mai fogyasztást visszafogva is — kell egy olyan helyzetéi teremteni, hogy a saját biztonságunk, meg azoknak a biztonsága, akik keservesen nyomorognak, jobb legyen.

— A kibontakozási program készítésekor rengeteg számítást átnéztünk, hogy honnan szerezhető pénz, akár a beruházások visszafogása árán, de a honvédelmi költségvetést is megnéztük, hogy ezek elegendő tartalékot jelentenek-e, azt kell mondanom, hogy nem. Tehát egy járulékemelésre, vállalati és egyéni járulék- fizetésre, akár kiegészítő vagy önkéntes biztosítás formájában mindenféleképpen szükség van.

— A másik kérdés, amit ugyancsak világosan kell látni, hogy egy szociális védőháló építése nem lehet csak állami feladat. Ez nem felelősség-áthárítás, hanem egyszerűen azért van így, mert hogyha még tudna is az állam pénzt előkeríteni, akkor is, anélkül, hogy maga az állampolgár is segítséget adna és maga* is „beszállna” — hiszen a saját sorsáról és a többi ember sorsáról van szó —, enélkü) nem jöhet létre ez a háló. Mondom: még ha pénzt sikerülne ehhez előteremteni, és szakértelmet, és hivatalt, abban az esetben is egy teljesen más típusú társadalmi szolidaritást kell kiépíteni, egy olyan közösségi érzést, amit mi még nem tanultunk meg. Egy olyan magatartást, egy olyan logikát, kölcsönösséget, ami az állampolgári önérzetre apellálva, egy választási lehetőségeiben nagyobb szabadságot élvező állampolgártól elvárható. De ebben a minőségünkben eddig nem nagyon ismerhettük meg egymást.

Szatmári Lajos