Észak-Magyarország, 1988. július (44. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-18 / 170. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. július 18., hétfő Tiszta forrásból Népzenei tábor lelkibányán Néhány napja az ország különböző vidékéről érkezett felsőosztál.yos általános isko­lások népesítik be me­gyénk vadregényes vidékén, a zempléni hegyek között fekvő ősi település. Telkibá­nya úttörőtáborát. A fiata­lok. akik Budapestről, az Al­földről. a Dunántúlról és ter­mészetesen megyénkből ér­keztek. július 22-ig lesznek együtt, és különböző csopor­tokban, érdeklődési körük­nek megfelelően foglalatos­kodnak. Az utóbbi időben, s most. hogy Bartók hamvai végleg hazatértek, egyre inkább em­legetjük. emlegetik: a meg­újuló magyar kultúrának „tiszta forrásból” kell merí­teni. Vonatkozik ez nemcsak a dalra, zenére, de az épí­tészetre is. amelynek már kézzelfogható eredményei láthatók szerte az ország­ban. Nos. ilyen tiszta forrásból meríthetnek a népzenei tá­bor résztvevői is. akik részé­re ezt a lehetőséget most el­ső alkalommal a miskolci Egressy Béni Zeneiskola ad­ta meg. Az ő szervezésében foglalkoznak a fiatalok pél­dául népzenével, tanulnak meg furulyán, citerán. brá­csán. nagybőgőn játszani, sa­játítják el a népi hímzés, a népi szabás-varrás techniká­ját Mészáros Bélától, aki a népzenére, és Mészárosné Nagy Esztertől, aki a szabás­varrásra oktatja a fiatalo­kat. Esténként pedig felcsen­dül a tábortűznél a népdal. Az első alkalommal meg­szervezett tábornak 75 részt­vevője van. Pályázat amatőr művészeknek A Közművelődési Módszer­tani Központ idén ismét pá­lyázatot hirdet a megyei amatőr képző- és iparművé­szeti stúdió tagjai részére. Ennek célja, hogy átfogó ké­pet nyújtson az eltelt idő­szak munkáiról, alkotásairól, s szakmai tanácskozások ke­retében lehetőséget adjon az alkotóknak a konzultációkra. Pályázni — legfeljebb 3—3 darab, kétévesnél nem ré­gebbi alkotásokkal — a kö­vetkező kategóriákban le­het: festészet; grafika; szob­rászat és kisplasztika; ipar­művészet; vizuális kísérletek (dokumentációk, stb.) bemu­tatása. A stúdió kiállítását a beadott művekből szeptem­ber 22-től rendezik meg a Diósgyőri Vasas Művelődési és Oktatási Központban. A pályázatra augusztus 31- ig fogadják el a nevezéseket. Operagála Vezényelt: Carolos Tricolidis Valódi operagálát láthat­tunk Carolos Tricolidis és a Miskolci Szimfonikusok jó­voltából június 28-án este a minorita templomban. A tel­jesség kedvéért kell hozzá­tenném, hogy a koncert a Belvárosi Szabadtéri Színpa­don kezdődött, de az eső mi­att a templomban kellett folytatni. Közreműködött Carla Tricolidou (ének). A maratoni hangversenyt Stradella: „Sei mié sospiri” című áriája nyitotta meg. Carla Tricolidou néhány pil­lanat után elbűvölte a kö­zönséget ritka szépségű hangjával. A számtalan át­iratból közismert áriát kitű­nő drámai érzékkel, könyör­gő alázattal és a zene indo­kolta izzó szenvedéllyel kel­tette életre. A csökkentett létszámú kísérő apparátus Tricolidis mesteri irányítá­sával éteri hangzást produ­kált. A koncert Gluck: „Iphi- genia Aulisban” című nyitá­nyával folytatódott. Az Iphi- genia-előadások többségét bi­zonyos egyhangú ünnepé­lyesség jellemzi. Ez főleg ak­kor következik be, ha a drá­mai cselekményt — a zene rovására — túlzott figyelem­mel szemlélik. Tricolidis csak a zenével törődött. Nagyszerű kézzel mutatta meg a mű finom árnyalatait is. Egész karmesteri tevé­kenysége arra irányult, hogy zenei eszközök révén „a gö­rög Szépség kultusza harmo­nikusan egyesülhessen a mű­vészet kultuszával”. Mozart: Titus (pontosab­ban Titus kegyelmessége) cí­mű operájából következett ária Carla Tricolidou előadá­sában. Hangjának ereje be­szédesen kifejező volt, a hős­nő tetteit motiváló indula­tokat és érzelmeket színpadi trükkök helyett csak hang- gal(!) törekedett megoldani. Nagyszerű partner volt eb­ben a karmester, aki az igen kényes és nehéz partitúrát bravúrosan vezényelte. Beethoven: III. Leonóra nyitányával kapcsolatban sze­retném kiemelni, hogy ezen a koncerten a legdöntőbb él­ményt a helyes tempók sze­rezték. A jól megválasztott és aztán „el nem engedett” tem­pó az előadóművészet leg­főbb próbaköve. Hogy Trico­lidis nagyon jó karmester, azt nézetem szerint főleg en­nek a ritka képességének kö­szönheti (azon túl persze, hogy igen szuggesztív alkat és ragyogó az ütéstechnikája is!). A zenekar kitűnően ját­szott. A fafúvók pontos játé­kán kívül főleg Zobay Béla „szabadító” trombitaszólója tetszett. Ugyancsak igazi beethove- ni hang csendült ki az „Ah, perfido” című, olasz mintájú hangversenyáriából is. Carla Tricolidou fölényesen megol­dotta az ária erősen hang- szerszerű, technikai nehézsé­gektől hemzsegő énekszóla­mát. Novák József ideális klarinétjátéka csak fokozta a drámai hatást. A program második felé­ben Verdi-műveket, egy ári­át a Parasztbecsületből (Mas­cagni) és Wagner: A nürn­bergi mesterdalnokok című operájának nyitányát hall­hattuk. Verdi: A szicíliai ve- csernye című operája, saj­nos gyakran „elolaszosítva” jelenik meg a színpadon. A „félrecsúszott” tradícióknak ezúttal Tricolidis is áldoza­tul esett, aki ezt a nyitányt inkább látványosan, sem­mint koncepciózusán dirigál­ta. Zenekari palettáján azon­ban így is szép színeket ke­vert ki. Ezután Verdi Aidájából „Jelenet és románc” hangzott el az első felvonásból. A minden részletében pontos és tiszta zenekari kíséret csak fokozta az élményt. Itt érvé­nyesült igazán Carla Trico­lidou egzotikus mediterrán személyisége. Mascagni: Pa­rasztbecsületéből Santuzza áriája szólalt meg. A mű­vésznő ebben tökéletes em­berábrázoló tehetségével tűnt ki. A Traviata-nyitány „ideg­zenéje” pillanatnyi pihenést engedélyezett csupán a gran­diózus Wagner-nyitány előtt. A nürnbergi mesterdainokok- nyitányt még sohasem hal­lottam ilyen szervesen föl­építve. Gergely Péter Miről ír a Napjaink? Kultúra tegnap és ma A Belváros, meg két monográfia Belváros. így nagybetűvel. Hivatalosan Budapest ötödik kerülete. De inkább csak Belvárosként emlegetik. Rop­pant nagy a forgalma, az idegenforgalma is. s igen so­kan keresik fel. sétálnak ele­gáns üzleti negyedeiben és csendesebb utcáin. S hogy könnyebb legyen megismer­ni. a Képzőművészeti Kiadó most jelentette meg Szabóky Zsolt és Gera Mihály A Bel­város című albumát, amely­ben erről a városrészről ka­punk rendkívül érzékletes tájékoztatást, képben és szö­vegben. Szabóky Zsolt, a ki­tűnő fotóművész évek óta dolgozott e könyv anyagán, és a Parlamenttől a Dimit­rov térig, a 2-es villamos megállóiból indulva fényké­pezte végig Pest utcáit, tere­it. jelentős épületeit. Az al­bumban a városrésznek nem­csak a protokolláris részével találkozhatunk, hanem a ke­vésbé jelentős helyszínek is lencsevégre kerültek. A fo­tóalbumot Gera Mihály szö­veges kiegészítője teszi tel­jesebbé. rendkívül sok érde­kességet beszélve el a kör­nyék házairól, utcáiról, azok múltjáról, az ott megfordult érdekesebb emberekről, és a kötet kilencven színes fotó­jához is ő fűz szellemes, ér­dekes magyarázatokat. A kiadó népszerű Mai ma­gyar művészet című soroza­tában is megjelent újabb két kötet. E sorozat köteteit, mint az már ismeretes, mű­vészettörténészek és műkri­tikusok írják, hogy mind több ember képzőművészeti kulturálódásában segítsenek, megismertessenek alkotók­kal, stílusokkal, irányzatok­kal, konkrét művekkel és művészeti tendenciákkal. E kismonográfiák nem csupán az érdeklődő,-., múzeum- és képtárlátogató közönségnek nyújtanak segítséget, hanem haszonnal forgathatják azo­kat a művészetpedagógusok is. E sorozatban most jelent meg, annak 92. köteteként Tüskés Tibor monográfiája Veress Pál festőművészről; a sorozat hagyományainak megfelelően tizenhét színes és huszonöt fekete-fehér rep­rodukcióval kiegészítve a szöveges részt. Ugyancsak most került a könyvesbol­tokba a 93. kötet Losonci Miklós tollából, amely Óvári László festőművészt mutatja be. hasonló módon. Mindkét kötet a sorozat fentebb vá­zolt célkitűzéseinek megfe­lelően készült és ajánlható az érdeklődők figyelmébe. (bm) Csak a 'buta, az öntelt ember hiszi, hogy „velünk kezdődött minden”. Aki ve­szi a fáradságot, s ímegka- parássza [kicsit a múltat, ha­mar irádöbbenhet arra, hogy az, amin mi ámuldozunk, vagy éppen hüledezünk, már volt egyszeri?), mert leszólt, elparentált eleink is hasonló gondokkal küzdöttek, s hor- ribile dictu, jobban oldották meg azokat! Mindez pedig Polgár Péter: Társasági élet Miskolcon, száz évvel ez­előtt című dolgozatát olvas- va:is eszünkbe juthat. Volt-e társasági élet városunkban a múlt század végén? Nos, a válaszunlk legfeljebb meg­engedő: alakulgatott. A szel­lemi, és egyáltalán a közélet rosszkedvű volt. Mit hiá­nyoltak? Mindenekelőtt azt a szervező erőt, amely pél- daadásával, kultúraközvetítő szerepével formálta volna a város szellemi életét. Szid­ták például a színházat, amely gazdasági nehézsé­gekkel küzdött, kereste a profilját, és a közönségét. Igen, hiányoztak a közössé­gek, illetve csak alakulóban voltak. Ügy is, mint érdek­egyesítő, érdekvédő (lásd: szakszervezet, betegsegélye­zőik és más) egyesületek, úgy is, mint a kulturális szórakoztatási igényeket ki­elégítő megmozdulások (bá­lok, jégpálya). Ez utóbbit azért érdemes felemlíteni, mert — emlékszünk? — ha­talmas hűhóval, „társadalmi akcióval” újítottuk föl, „üze­meltük be” néhány éve ezt a sportolási, szórakozási le­hetőséget. Miközben jócskán ledirimboltuk, illetve hagy­tuk pusztulni azt a Népker­tet. amelyet szintén 100 éve alakítottak ki a város kö­zönségének szolgálatára . .. Itt kellene szólni — mond­juk — azokról a szabadtéri színpadokról (Népikért, Pe­reces, Vasgyár), amelyeket szintén hagytunk lepusztul­ni, hogy drága pénzen épít­sünk újat (lásd: Belvárosi Szabad téri Színpad). Polgár Péter messze nem idealizál­ja a múltat. Nem is analó­giákat keres, csupán fogód­zókat, magyarázatot a jelen gondjaira. S milyen érde­kes! A száz év előtti Mis-, kólóról (is) azt mondja el, hogy viharosan cserélődik a lakossága (ma 20 embert veszít naponta a megye, s nem a segédmunkásdk men­nek el...), hogy 48 százalék az analfabéták aránya, (ma nem tudjuk mennyi), hogy az atomizálódás, elidegene­dés miatt olyan rossz a vá­ros közérzete ... Bizonyára vitát fog indu­kálni (ha ugyan ...) Tóth Imre László: „De profun- dis” ... (Alapvetések a bor­sodi közművelődés válságá­nak értelmezéséhez alcímű) tanulmánya. A fiatal szak­ember probléma-látása, il­letve azok megfogalmazása ■keserűinek mondható, de éppen ezért üdítően új hangvételű. Tömörítve, vál­lalva a torzítás veszélyét — úgy foglalhatnák össze, hogy ma (és itt) a kultúráról, a közművelődésről sem le­het (lenne szabad) a tegnapi módon gondolkodni. Mintegy Tóth Imre László gondolatmenetéhez csatlako­zik Kerékgyártó T. István recenziója Fukász György: Szabadidő és kultúra című könyvéről. A szabadidő „mint olyan” divatos téma néhány 'éve. Okkal-e, jog­gal-e? — teszi föl a kérdést a recenzens. Nem csupán egy, — a valóság által soha nem igazolt, illetve megha­ladott — ábrándképet bon­colgatunk már évek óta? Van-e egyáltalán „szabad­idő”, amikor az életszínvo­nal ilyen-olyan tartásáért mindenki önkizsákmányoló módon többet dolgozik? Meg aztán „szabad idejében sem lehet kulturáltabb sen­ki annál, mint amennyire egész életidejében az”. így fejezi be a recenziót a szer­ző: „Általában föltételezik, (és ezt Fukász György gon­dolatmenete is megerősíti), hogy az egyénele cselekvé­seit, és viselkedési módjait a szabadidő értelmes fel- használása érdekében kell formálni. önmagában ez akár nemes törekvés is le­het. De vajon egyéni belá­tás eredménye az, amelyik hozzásegít a magasabb élet­minőség eléréséhez? E kér­désre adott igenlő válasz minden másnál jobban jel­lemzi a felvilágosító kultú­raszemlélet hiábavalóságát. Ideje volna már túllépni rajta.” h. s. Rádió mellett Fészekrakók - nem kakukkfiókák Amióta buldózerek fenye­getik az egyik szomszédos államban az apró (s nem is olyan apró) falvakat, új megvilágításiba került az itthon már kicsit megunt, mert agyonbeszélt téma. Azokra utalok itt, akiket egyáltalán foglalkoztat a té­ma: írókat, szociográfuso- kat, közgazdászokat, publi- cisztákat. Mint például Tol­nai Attilát, aki érdekes ri­portjában (kedd, Bartók, 21.35—22.00) egy sajátos megoldási kísérletnek eredt a nyomába. De még mielőtt ezt is­mertetném, érdemes felidéz­ni (és elgondolkodni) azt az utat, ahogyan ez a helyzet kialakult, Csereháton, Bara­nyában, Vasban, Szatmár- ban. Tudálékosan idézhet­nék Erdei Ferenc (Város és vidéke), vagy professzor Enyedi György magvas ta­nulmányaiból, amelyekben a magyar településszerkezet történetét, kialakulását és funkcióit elemzik. Nem aka­rom elvenni a minap (Mis­kolcon) alakult Regionális Kutató Intézet kenyerét, ezért csak utalok az egyre magvasabb, tárgyszerűbb szakirodalomra. A magyar településhálózatot: a ta­nyáktól a nagyvárosokig a történelmi és gazdasági szükséglet hozta létre. Funk­cionáltak is ezer évig. A ked­vező adottságúak fejlődtek, mások visszaszorultak, ha­nyatlottak. Az állam — ál­talában nem szólt bele ala­kulásukba — részben mert ereje se volt hozzá, részben, mert fölöslegesnek tartotta. Változást az a paternaliz- musnak nevezett szemlélet hozott — éppen, az elmúlt évtizedekben —, amely úgy vélte, hogy a gondoskodó államnak, — minthogy min­denkinél bölcsebb — igenis joga van beavatkozni a te­rület fejlődésébe — fejlesz­tésébe is (miint ahogyan a gazdaságiba, iparba, .mező- gazdaságba, sőt, egy időben a magánéletbe is). Mára már nyilvánvalóvá vált — ki is mondjuk —, hogy mi­lyen mérhetetlen károkat okoz ez a voluntarizmus, amely íróasztalok melleit dönt régiók életéről, halálá­ról, sorsáról. Csak utalok itt a tanácsok és az iskolák „körzetesítésére”, az infra­struktúra elhanyagolására, községeik összevonására, stb. összegezve, tehát azt mond­hatjuk, hogy az „aprófalu szindróma” (jelenség) rész­ben a gazdasági törvénysze­rűségek, de nagyobbrészt az át nem gondolt beavat­kozások eredménye. A min­dennap használt kifejezé­sek közül csak egyet, a „megtartó képességet” emel­ném ki. Ma az a paradox helyzet, hogy az a föld, amely a mainál lényegesen alacso­nyabb termelési kultúrával (ló. ökör. kézi szerszámok, stb.) — igaz nem gazdagon — de eltartotta a falu népét, ma „ráfizetéses” gazdaságokat szanál. Arról lenne szó, hogy a magasabb termelési kul­túrával már nem érdemes megművelni a földet? A kérdést csupán fölteszem, mert a választ nem tudom. Mert lehet, hogy az erodált abaúji domboldalaikon ez igaz, de akkor mivel ma­gyarázható, hogy a hajdan virágzó tokaji Kopasz-hegy harmada (a legértékesebb része!) kopasz?..., hogy a bortermelés „nem elég jöve­delmező”? A tokaji borra senki nem mondhatja, hogy nem kurrens oikk, hogy a Hegyaljának nem volt ma­gas termelési kultúrája ... Tolnai Attila riportja (s ezt nem elmarasztalásként mondom) nem ezeket a leér-* déseket feszegette. Krasz- nokvajda — és társult köz­ségei —, valamint néhány lelkes fővárosi építész le akarják lassítani a sorvadás, az elhalás folyamatát. Há­zak állnak üresen, és pusz­tulnak. Nosza, új lakókat kell hozni beléjük! De ki­ket? Régóta megoldatlan az állami gondozott gyerekek sorsa. Tizennyolc éves ko­rukban a kezükbe nyomják a személyi igazolványukat, s gyakorlatilag kiteszik őket az utcára. Állandó lakásuk nincs, mert eddig az intézet volt az, s állandó lakhely nélkül munkát, sem más, minden állampolgárt megil­lető juttatást (pl. orvosi el­látás) nefn kaphatnak. Itt vannak ezzel szemben Pam- lényben, Kónyban, Krasz- nokvajdán stb., stb. a ki­üresedett, tehát pusztulásra ítélt házak ... Ide várják a fiatalokat. Hogy a házak lakhatóvá váljanak, azért tenni kell valamit. Tesznek is. Az Ybl Miklós Főiskola ifjú építészei, az Urbaniszti­kai Társaság, a helyi tanács. A gondolat nemes és prak­tikus. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű — tudjuk meg a riportból, mert nem is olyan könnyű megfordíta­ni egy folyamatot, ráadásul az ötletért nem is lelkese­dik mindenki. Beruházás kellene, tehát pénz, ami nincs. Az elosztás láncában mindig a leggyengébb sza­kad. A riportom ék nem az a dolga, hogy eldöntse a vi­tát. Nem is teszi. Megszólal­tatta, s ütköztette a külön­böző nézeteket. Ha van va­lami üdítően új motívum, akkor éppen az — nevezzük kibontakozásnak, peresztroj­kának —, hogy az állampol­gár, a régió a saját fejével kezd, akar gondolkozni. Nem gondoskodást vár az államtól, csupán azt a segít­séget, ami megilleti, azaz az (eddigi) elvonásokból vala­mi kicsit vissza. Hogy élni, boldogulni tudjon ez a szép, történelmi táj (is). Horpácsi Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents