Észak-Magyarország, 1988. június (44. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. június 4., szombat Feledésre ítélt ütközet Mongólia keleti határvidékén, ezelőtt fél évszázaddal volt egy ütközet, amelyet később „magasabb politikai szempontból’’ meg nem történtté nyilvánítottak. A Halhin-Gol folyó mentén 1939. szeptember 11-én, amikor az ország a japánok felett aratott győzelmet ünnepelte, még volt egy csata, amely a mongol erők visszavonulásával végződött. A mongol hadsereg lapja, az „Ulan Od” 49 évvel az események után tért vissza a történtekre és cikke nem maradt visszhang nélkül: Halhin-Gol vert seregének életben levő veteránjai emlékező levelekben mondtak köszönetét a megkésett rehabilitációért. A veteránok leveléből kirajzolódó kép a harmincas évek szovjet viszonyaira hasonlít. A japán militarista törekvések egyik célja az akkor Külső-Mongóliának, a mai Mongol Népköztársaságnak Japánhoz és Mandzsúriához való csatolása volt. Japán nagyarányú építkezésekkel, út- és vasútfektetés- sel készült tervének végrehajtására. A Hasszán-tó és Halhin-Gol folyó vidékén rendszeressé váltak a japán katonai provokációk. Eközben azonban a mongol vezetés az országon belüli ellen- forradalmi tevékenység ellen harcolt, folyt a belső reakcióval való leszámolás, a japánok támogatta „ötödik hadoszlop” felgöngyölítése. Az ellenforradalom fészkeit, a Iámaista egyház kolostorait bezárták, állattenyésztő gazdaságaikat felszámolták, Ulánbátorban pedig megkezdődött a Gendün vezette pártellenes csoport pere. Eközben a hadsereg rosszul felfegyverezve, szervezett utánpótlás nélkül várakozott a határvidéken. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a mongol erők képtelenek egyedül felvenni a harcot, Sztálin javaslatára 1936. február 12- én a Szovjetunió és Mongólia kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött az agresz- szorok elleni védekezésre. A szovjet—mongol szövetség eredményesnek bizonyult: a keleti területekre rendelt szovjet alakulatok Georgij Konsztantyinovics Zsukov — akkor még lovasAz idén augusztus 8. és 14. között ismét megrendezik Fadd-Domboriban a Sportolna elnevezésű triatlon- versenyekre (úszás, kerékpározás, futás) felkészítő szünidei tábort, amely 190 gyereket fogadhat. A tábor vezetője Fazekas Lajos, a Magyar öttusa Szövetség szakfelügyelője, szakmai irányítója pedig Schirilla hadtestparancsnok — vezetésével hatékony segítséget nyújtottak a mongol erőknek. A japánok 1939 májusában lendültek támadásba nehéztüzérség, páncélosok, és légierő bevetésével, de augusztus végére visszaverték őket. Szeptember elején Mongólia, a Szovjetunió és Japán képviselői Moszkvában már arra készültek, hogy kapitulációs szerződésben rögzítsék az intervenció katonai és politikai maradványainak felszámolását. A veteránok leveleiből kitűnik, hogy 1939. szeptember 7-én a 22. lovasezred olyan parancsot kapott, amelynek végrehajtása ha nem is lehetetlen, de rendkívül megterhelő volt. Átvezényelték őket eredeti állásaiktól 120 kilométerre, és az út megtételére 24 óra állt rendelkezésükre. Ugyanakkor a rendkívüli hidegben, a mocsaras terepen csak három nap múlva érkeztek meg a kijelölt helyre. A hosszú hónapokig tartó harcokban megfáradt 700 katonának mindössze 4 ágyúja volt, míg velük szemben a japánok négyezres serege állt -12 ágyúval. A következő napon három órán keresztül elkeseredett harc folyt az állások megőrzéséért. Az ütközetben sok mongol katona életét vesztette, a túlélőket a bekerítés veszélye fenyegette. Ágyúik megsemmisültek, nem volt lőszerük, és a katonák jobbára gyalogosokká váltak: a lovak a György lesz. Az edzéseket a táborban tanárok felügyelete és állandó orvosi ellenőrzés mellett folytatják, figyelembe véve a gyerekek életkorát és fizikai állapotát. Az egyhetes programban kirándulás és többféle könnyű testedzés, például labdajáték, evezés, szörf is szerepel. A gyerekeket faházakban helyezik el, naponta öthidegben abrak híján elpusztultak. Az ezredparancsnok úgy döntött, hogy a .katonák életének megóvása, a további, értelmetlennek tűnő vérontás elkerülése visszavonulást követel. Három kilométert hátráltak. Két nappal később a parancsnokot és a komisz- szárt a helyszínen letartóztatták, majd eljárást indítottak ellenük. Az ezred szétszóródott, tagjait kitörölték az emlékezetből. A mongol hadsereg lapjának cikkéből kiderül: azon az 1939. szeptember 7-én a fővárosban, a japánok feletti győzelem mámorában határozat született arról, hogy a 22. ezred parancsnokát eddigi kiemelkedő sikereit elismerve állami kitüntetésben részesítik. A visszavonulás fényében azonban a kitüntetést visszatartották. Ha a tárgyalásán beismeri hibáját, megtagadja akkori döntését, megmenthette volna az életét. De az ezred 25 éves parancsnoka kitartott amellett, hogy helyesen döntött a visszavonulás mellett. A mongol hadsereg ünnepein a japánok elleni háború veteránjai az egész nemzet tiszteletétől övezve emlékeztek a dicső napokra. De annak a 22. lovasezrednek a megmaradt tagjai nem számítottak veteránoknak, számukra ezek az ünnepek a fájó igazságtalanságra emlékeztettek. Igaz, 1970-ben egy katonai különbizottság átértékelte a történteket és igazat adott a parancsnoknak: a visszavonulás voltakkor az egyetlen ésszerű lépés, ellenkező esetben az ezredre megsemmisítés várt volna. A vizsgálat eredménye azonban a kulisszák mögött maradt és először a nemrég megjelent cikk nyomán került nyilvánosságra. Kaszab Zsuzsanna szőri étkezést kapnak 1400 forint térítési díjért, s a résztvevőknek nem kell külön nevezési díjat fizetniük a táborozás után következő triatlonversenyen. Jelentkezés a következő címen: Cooptourist Iroda, Szekszárd, Kölcsey lakótelep 1. Irányí- tószám: 7100. Kérik, hogy akik kerékpárt is tudnak magukkal vinni, jelezzék. Telefonon a 74/15-323-as számon adnak felvilágosítást. (MTI) Tavaszi séta az Arbaton A neves sajtóügynökségek csemegeként röppentették világgá a hírt: Ronald Reagan — a tervezett szabad programot felborítva — gondolt egyet, s végigsétált az Arbaton. iMoszkva legújabb, leghíresebb művésznegyedében, mondhatni a moszkvai Váci utcában az előbbi esemény óriási érdekességnek számított. Valójában már az a tény, hogy létezik a szovjet fővárosban az Arbat — Mihail Gorbacsov politikájának, a glasznosztynak köszönhető. E sorok írója néhány napja szintén végigsétált az Arbaton. összehasonlítási alapnak talán elégséges az, hogy 1985-ben, a Világifjúsági Találkozó idején szintén arra jártam. Á különbség, a fejlődés leírhatatlan. Húrom éve az utcán éppen csak lézengtek néhányan. Akkoriban, az amerikai elnök bizonyára nem érdeklődött volna a moszkvai Montmartre iránt. Manapság valóban világérdekesség az Arbat. Hatalmas hömpölygő tömeg jellemzi a környéket. Ottjártamkor az első káp- rázattól kijózanodva én is modellt álltam. Három rubel honoráriumért egy tor- zonborz fiatalember, két perc alatt hatalmas ollójával megformálta a sziluettképemet. Számomra örökké emlékezetes marad ez az élmény, s gondosan őrzöm a művész kis alkotását is. Kíváncsi lennék viszont arra: Reaganról milyen képet festettek 1988 tavaszának végén az Arbaton ... (Soltész) A szinte hihetetlennek látszó történetről az a morbid magyar vicc jut ösztönösen az ember eszébe, hogy a részeg a sötét éjszakában a temetőn keresztül botorkál hazafelé, amikor ijedten mozogni lát egy sírhantot, és egy kar nyúlik feléje esdeklően: „Uram, segítsen, élve temettek el”. Mire a részeg szórakozottan visszarugdal néhány rögöt és megvetően megjegyzi: „És méghozzá milyen pocsékul és ügyetlenül!” A Paris Match egyik áp- lisi számában megjelent izgalmas riport szerint egy ilyen rosszul sikerülhető élve eltemetés közvetlen veszélye fenyegette a 33 éves belga fiatalembert, és az elhunyt csupán az üzleti szempontokat félretevő temetkezési vállalkozó szakmai éberségének köszönheti az életét. A belgiumi Dourban élő Michel Delépine nagyon szép, egészséges, kedves kisfiú volt, katonaidejét lelkesen leszolgálta, kitartóan udvarolt és fodrásznak készült. Vidáman dolgozott, amikor 10 éve váratlanul cisztát fedeztek fel a hasnyálmirigyében. Az operál- hatatlannak minősített betegségtől a fiú annyira elkeseredett, hogy többé nem mozdult ki otthonról, az önkéntes szobafogságot választotta, néha az egész napot átaludta, éjszakánként keresztrejtvényeket fejtett és a külvilággal az egyetlen kapcsolata a televízió volt. Szé- gyellte a betegséget, rend- szertelenül és alig evett, a 170 centiméter magas fiatalember 45 kilogrammra fogyott. Szülei hiába biztatták, hogy mozogjon, menjen ki az utcára, nem volt hajlandó a szobát elhagyni és állandóan rettenetesen fázott. Az igazsághoz tartozik, hogy ezen a vidéken általában csak a konyhát és az étkezőt fűtik, a szobák hidegek, de ez azért nem indokolta, hogy néha öt takarót is duplán magára húzott. Ázon a majdnem végzetesen végződött szerdai napon is úgy gondolták a szülők, hogy a fiú szokásához híven nappal alszik, délután négy óra felé mentek fel Michel jéghideg szobájába, ahol szörnyű látvány fogadta őket. Michel az ágya mellett a földön mozdulatlanul feküdt, teljesen kihűlt állapotban. Az azonnal kihívott háziorvos már pulzust sem észlelt, megállapította a halál kétségtelen beálltát, és kiállította a temetési engedélyt. Húsz perc múlva megérkezett Alfred Delcroix, a helyi temetkezési vállalat halottügyben jártas, szakképzett igazgatója, és a temetési engedély ellenére látni akarta az elhunytat. A földről felfektette az ágyra, de a teljes kihűlésen és mozdulatlanságon kívül nem észlelte a megszokott merevséget, ilyet 37 éves működése alatt még nem tapasztalt, és az eredménytelen éleszté- si kísérlet ellenére makacsul kijelentette, hogy a megtisztelő megbízást nem vállalja, mert szerinte a halott él. Lett is ebből nagy felfordulás, kihívtak egy kardiológust, aki két segédor- vosával újból megvizsgálta a kihűlt testet és megerősítette, hogy a fiú sajnos valóban meghalt, és ha Delcroix úr ennyire önfejű, akkor ki kell hívni a kedves nővéreket, azok rugalmasabbak, nem kötözködnek ennyiit és majd szépen felöltöztetik az elhunytat. A legnagyobb meglepetésre azonban a kedves nővérek is kijelentették, hogy ők bizony szintén nem temetnek, mert szerintük is él a fiú. Annyi makacsság láttán nem volt mit tenni, este 9 óra körül Michel már a közeli városka kórházában volt, ahol újból megállapították ugyan a halál beálltát, de az előzmények ismeretében, kerül amibe kerül alapon bekapcsolták a gépeket, és hozzáláttak a reménytelennek látszó élesztőshez, ami végül mégsem bizonyult reménytelennek, mert másnapra a halott már élt, és a képeken most hálásan és boldogan néz meg- mentőjére, és a szüleire. A kórház főorvosa azután elmagyarázta a riporternőnek, hogy ez a nem mindennapi eset azért ugyan ritkán, de időnként előfordul. Egy chicagói gyerek beleesett a befagyott tóba, teljesen élettelen, kihűlt állapotban került a kórházba és sikerült életre kelteni. Sevillában egy közlekedési balesetet szenvedett 67 éves ember 5 nap után kelt életre a 7 foknál alacsonyabb hőmérsékletű „tepsin”. így érthető, hogy egyes amerikai milliomosok állítólag különleges telefonkészüléket szereltetnek be a koporsójukba, mert így még időben kiszólhatnak a titkárnőjüknek, hogy a család kissé elhirtelenkedte a végtisztességet. Siralmas telefonhelyzetünkre tekintettel, nálunk ez az előrelátó megoldás meg valósítható tlannak látszik, és ha már valaki rászánja magát az elhalálozás meggondolatlan műveletére, akkor meglehetősen szerény a választási lehetősége: vagy tökéletesen csinálja a dolgot, vagy rossz végrehajtás esetén rábízza magát a temetkezési vállalat gondos alkalmazottainak szakmai éberségére. Isépy Tamás Életvitelünk csapdái Magyarországon évente 18-20 eier ember hal meg a népesség általános egészségromlása miatt, Mikörben ai et- múlt két évtizedben Európában átlagosan 3 és fél évvel nőtt a születéskor várható élettartam, nálunk ugyanezen idő alatt egy évvel csökkent. A súlyos egészségromlást több tényező idezte elő, ezek közül kétségkívül a legsúlyosabb az egészségromboló életmód tömeges elterjedése, de jelentős szerepet játszik benne környezetünk növekvő szennyezettsége, valamint az egészségügyi ellátás hiányosságai. Ez utóbbi mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy hazánkban a nemzeti jövedelemnek igen kis hányadát, mindössze 3,5 százalékát költjük egészségügyi célokra, miközben ugyanez az arány a legfejlettebb országokban 8—12 százalék. Ráadásul ez a szerény egészségügyi büdzsé nem elég hatékony: nem oda összpontosulnak a fő erők, ahol a lakosság egészségi állapotát alapvetően befolyásolni lehetne, vagyis nem az alapellátásba. A megrendült egészséget ugyanis csak sokszoros költséggel, vagy egyáltalán nem lehet helyreállítani: amit elmulasztunk a megelőzésben, a' korai szűrésben, az gyakran végzetes következményekkel jár. A BELSŐ EGYENSÚLY MEGINGÁSA Természetesen az egészségügyeit egymagában nem lehet felelőssé tenni az önpusztító életvitelért, az egészséget súlyosan károsító szokások járványszerű terjedéséért. Társadalomtudósok egy csoportja csaknem egy évtizede vizsgálja hazánkban e kérdéskör mélyebb, szociológiai okait. Az Akadémia Szociológiai Kutató Intézetében dr. Lo- sonczi Ágnes vezetésével végzett vizsgálatok fő tanulsága, hogy a lakosság szembeszökő egészségromlása egyértelműen társadalmilag meghatározott. Az emberek ugyanis nem választhatják meg sem a kort, amelybe beleszületnek, sem a társadalomban elfoglalt helyüket, de még a szüleiket sem — így ha az életmódot tesszük felelőssé, fel kell tenni a kérdést, hogy ki a felelős az életmódért? A kutatók az egészség- romlás legfőbb okát abban látják, hogy hazánkban a lakosság az elmúlt évtizedek igen nagy társadalmi változásaiból következő tehertételekre sem testileg, sem lelkileg nem volt felkészülve. A riasztó adatok azt bizonyítják, hogy az elmúlt fél évszázadban felnőtt generációkban a társadalmi környezet és az értékrend viharos, gyors változásai súlyos sérüléseket okoztak. A háború, az ötvenes évek, az iparosítás, a nagy népesség- mozgások, majd az önkizsákmányolásra alapozott második gazdaság napjainkra széles társadalmi rétegeknél az utolsó erőtartalékokat is felemésztette. Eközben alapvető cél- és értékátalakulás ment végbe: a háború előtt a társadalom bázisa a nemzet, a család, a vallás, a magántulajdon volt. Az ötvenes években ennek szinte minden ponton az ellenkezője volt a hivatalos értékrend, s napjainkban ismét jelentős változásoknak vagyunk tanúi. A szociológusok hangsúlyozzák. hogy az effajta társadalmi terhek növekedése közepette az egyes ember képességei általában elégtelenek ahhoz, hogy belső, elsősorban lelki egyensúlyát fenntartsa. Az egyén kevés külső támogatást kap — s ezen nem csak anyagiakat kell érteni — céljai megvalósításához, rendre tapasztalja. hogy reális tervei, például a lakásszerzés, csaknem megvalósíthatatlanok. A megingott belső egyensúlya fenntartására olyan kiegyensúlyozó, feszültséglevezető szokásokat vesz fel, amelyek legtöbbször ártalmasak. Gondoljunk csak a mértéktelen evészetekre és ivászatokra. AKI ÁLLJA A KUDARCOKAT... A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy az önpusztítás kevesebb energiát emészt föl, mint a fáradságos önépítés. Ez utóbbi olyan felkészültséget, életlehetőséget, és belső erkölcsöt kíván, amelynek épp a legveszélyeztetettebbek vannak híján. Ugyanakkor az ártalmas kikapcsolódási módok kéznél vannak, nem kívánnak energiát. A nehéz múlt, a kielégítetlen jelen és a nehéznek ígérkező jövő tömegeket foszthat meg a legfontosabbtól, a küzdés értelmétől, elronthatja a közérzetet, sőt az életkedvet is. A kutatók hangsúlyozzák azt is. hogy az egészségromlás korántsem egyformán veszélyeztet minden társadalmi réteget hazánkban. Az elmúlt évtizedek életszínvonal-emelkedésének ebben a vonatkozásában is vannak egyértelmű nyertesei és vesztesei. Sajnos az évek során mind az előnyök, mind a hátrányok jószerivel ugyanazoknál a rétegeknél növekedtek, és a társadalom intézményrendszere még ma is felkészületlen ezeknek a különbségeknek a csökkentésére. A TILTÁS KEVÉS Általános tapasztalat, hogy annál kevésbé sérül meg az ember, minél felkészültebb a küzdelemre, minél jobban állja a sikertelenségeket, ha tud újrakezdeni. A társadalomtudósok döntő tényezőnek tartják, hogy a felnövekvő nemzedékek mar az iskolában sajátítsák el az elemi testi-pszichés ismereteket, az egészségügyi kultúra ábécéjét, önmagában a tiltás — akár a dohányzásról, a szeszfogyasztásról, vagy a kábítószerekről van szó — kevéssé eredményes, ha nincs mellette pozitív, célravezető, feleilős életvezetési program. Ám a felelősséget, belső, morális erőt akkor lehet az emberek nagy tömegétől elvárni, ha életvezetésük a megtapasztalt állampolgári önállóságra épül, ha a belső szabályozás kívülről is találkozik a visszaigazolással. A szociológusok hangsúlyozzák, hogy az emberek önmagukért érzett felelőssége kevéssé bontakozhat ki, amíg azt tapasztalják, hogy az életviszonyaikat érintő döntésekbe alig szólhatnak bele. Az egyes embernek természetesen sokféle lehetősége van arra, hogy tudatosan is védje testi-lelki egyensúlyát. A mindennapi életnek sajátos ritmikája van, erőgyűjtő, erőfelhasználó, a célt elérő, majd lazító, pihenő és ismét erőt gyűjtő szakaszok követik egymást. A jó ritmus segít megőrizni a testi-lelki erőt. Fontos, hogy a pihenés, amivel az ember életerőit újrateremti, építő legyen, ne pusztító módon ellensúlyozza a hajszát. P. É. /
