Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

1988. május 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 írta: Dudla József,az MSZMP B.-A.-Z. Megyei Bizottságának első titkára M a széles körű és mélyre Hatoló politikai eszmecserék idősza­kát éljük. Gazdasági, szociá­lis gondjaink vannak, nő a jövő­ért való aggodalom, de erősödik a társadalmi felelősségtudat és a ten­ni akarás is. Gondjaink és megtett utunk tapasztalatai, a szocialista or­szágokban kibontakozó átalakulás, a párt Központi Bizottságától kiinduló, józan helyzetelemzésre alapozott fe­lelős kezdeményezések nagy jelentő­ségű politikai döntéseket érlelnek. A pártértekezletre való felkészülést kí­sérő fokozódó érdeklődés bizonyítja, hogy a társadalom többsége elköte­lezett a szocializmus ügye iránt, s részt kíván venni gazdasági, politikai, tár­sadalmi céljaink kitűzésében, az esz­közrendszer formálásában és a meg­valósításban. A szocialista fejlődés lé­nyegi kérdéseiről napjainkban folyó — és a jövőben folyamatos eszmecse­rék alakítják a lehetséges közmeg­egyezést, a fel-felízzó szenvedélyek­ből, makacs illúziókból, vágyakból és a töprengően, kétkedően-bizakodóan megfogalmazott útkeresésből. A párt által kezdeményezett értelmes viták embert, gondolkodást formálva egy­úttal szervezik a megújulás társadal­mi támogatását, hiszen szellemi von­zásukba került sok-sok felelősen gon­dolkodó pártonkívüli is. A politikai hangulatot ma a várakozás jellemzi. Ennek csak úgy tud a párt megfelelni, ha helyes választ ad az el­múlt 10—15 évben keletkezett gazdasági feszültségek okaira, és programot alkot a gazdaság mellett a társadalmi-politikai megújulásra is. E program kiindulópontja nem lehet más, miint az elmúlt évtizedek egyik leg­fontosabb tanulsága: egyetlen hatalom, a munkáshatalom sem képes — bármilyen vonzó eszmerendszert is szolgál — függet­leníteni magát a társadalmi-gazdasági fejlődés objektív törvényszerűségeitől. A politika annak .a tudománya, hogy e tör­vényekhez ne vágyaink alapján, hanem elfogulatlanul, realista módon közeled­jünk. Ha például a termelőerők fejlődé­séhez — ami a társadalmi haladás alap­ja — ma még áru- és pénzviszonyok szükségesek, akkor az a helyes, ha en­gedjük, elősegítjük e viszonyok törvény- szerűségeinek érvényesülését, nem pedig — félve a velük járó konfliktusoktól — nélkülük, sőt, ellenükre akarjuk a gazda­ságot; társadalmat „irányítani”. Aki ezt az igazságot nem tiszteli eléggé, nehezen megoldható konfliktusokba keveredik. Er­re figyelmeztetnek a saját tapasztalataink, éppúgy, mint a baráti országok példái. A változást, a változtatást nemcsak igényli, de sürgeti is a párttagság, hiszen attól remél hatékonyabb gazdaságot, de­mokratikusabb közéletet, jobb életkörül­ményeket. Egyre több helyen tapasztal­ható a közvetlen és napi érdekeken felül­emelkedő, Veres Péter szavaival, a nép­ben, nemzetben való gondolkodás. Ha azonban konkrétan kerül szóba a változ­tatás területe és mikéntje, akkor észre­vétlenül, sokszor ösztönösen a régi be­idegződések alakítják a válaszokat. A reform útján megtett 20 év alatt a nagyobb hatékonysággal kecsegtető gazda­sági technikák kikísérletezésében és al­kalmazásában már eléggé előrehaladtunk, de úgy tapasztaljuk, a gazdálkodás ösz- szefüggései alapján további lépésekre van szükség. Sőt, a gazdasági irányítás önma­gában már nem fejleszthető«, csak ha a korszerűsítés útját végig járjuk — s le­het. hogy ez még nagyobb csatákkal jár — a társadalmi felépítményben, a társa­dalom intézményeiben is. Hiszen az el­múlt 40 év nemcsak kedvező változásokat hozott társadalmi viszonyainkban, de ki­fejlesztette a maga fejlődést gátló tudati terhét, idejétmúlt képzeteit is. Mai társadalmunk és gazdaságunk szer­kezete bonyolultabb, az egyes osztályúk, rétegék sokszínűbbek, mint akár 5—10 évvel ezelőtt. Összetettebbé váltak a tár­sadalmi kapcsolatok is. Ezt a differenciá­lódást és a vele járó érdektagoltságot már korábban felismertük, Vie a gyakorlatun­kat, főleg a politikai intézményeket és a párt döntési mechanizmusát mindeddig elmulasztottuk ehhez a felismeréshez iga­zítani. vagy megelégedtünk a nem mély­reható, nem lényeges változtatásokkal. A hibás döntések, a végrehajtás gyengeségei ugyanakkor egyértelműen jelzik, hogy a mai érdekviszonyok nem fejezhetők ki, a különböző érdekek nem egyeztethetők csupán alá- és fölérendeltségre épülő, központilag irányított, nem eléggé önálló­an működő intézmények keretében. Akkor sem, ha azok mégoly racionáli­san megszervezettek, kitűnő felkészültsé­gű emberekkel dolgoznak, vezetésük pe­dig igényes. A politikai intézmények kö­zött rendeltetésüknek megfelelően kell megoszlania a döntési és cselekvési tér­nek, és meg kell változtatni a központok és az Irányított szervezetek viszonyát. Az utasítások, rendelkezések eddigi nagy ará­nyával szemben a szervezetek önálló mű­ködéséhez, a tagság eredményes tevékeny­ségéhez szükséges feltételek biztosításának kell előtérbe kerülnie, és az eleven szer­vezeti élet tapasztalataiból kell a dönté­seknek megszületnie. Ahhoz, hogy az ide­jétmúlt módszerekkel, stílussal, szerve­zeti megoldásokkal szakítani tudjanak, minden politikai szervezetben megfelelő szellemiség, politikai érettség szükséges. Társadalmi szerepéből következően ez mindenekelőtt ,a pártra igaz. Ez azonban nem is olyan egyszerű fel­adat. Nem a párttagság hibája, hogy jól megtanulta: legyen szó gazdasági, kor­mányzati, vagy politikai kérdésekről, a döntések részletei is „fent” születnek, s megszokta, hogy a feladatok kijelölése és eljárási szabályok veszik le válláról a gondolkodás terhét és a felelősségvállalás kockázatát. Ezek olyan társadalmi szere­pek és szabályok, amelyekbe belenőttünk, s, amelyekben nem volt módunk — és so­káig, amíg eredményesek' voltak, okunk sem — kételkedni. Valószínű, azért sem, mert nem lehet kezdettel kételkedve épí­teni az új társadalmat. A helyzet azonban változott: mára eljutottunk oda. hogy a fejlődés éppen a jobbító kételkedést igényli; és sok régi, nem igazolódott el­méleti feltételezést, eredményt már nem hozó gyakorlati módszert kritikusan felül kell vizsgálni. Ezek köthetők stílushoz, döntésekhez, a döntést hozó testületekhez, az azokat be­folyásoló személyekhez, s e kötődésekre rá lehet, rá is kell mutatni. Azonban a hibás döntéseket felváltani jó határoza­tokkal. a testületeket felfrissíteni új sze­mélyekkel — a dolgok egyszerűbben el­rendezhető része és a pártértekezlet elő­készítésének módja biztosíték arra, hogy lesznek új, progresszív döntések, és lesz­nek új személyek a végrehajtáshoz. A megújuláshoz azonban ez nem ele­gendő. Ha el akarjuk kerülni a problé­mák ilyen halmozott jelentkezését, akkor korszerűsített, és korszerűsödni képes, ál­landóan változó, alkalmazkodó gazdasági és politikai mechanizmust kell kialakíta­nia a társadalomnak. Jó működtetéséhez pedig megfelelő szemléletű, magatartású. az intézmények szerepével együtt változó, alkalmazkodó emberek sokasága kell. En­nek elérése lesz a politika, a párt igazi próbatétele! Mert azzal, ami ma van, sok tekintetben joggal vagyunk elégedetlenek, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezt szoktuk meg, ennek a.szabályait ismerjük, ebben tudunk eligazodni, ennek a szellemisége és logikája vezérli még a gondolatokat, ha valamilyen döntésre hatni akarunk, és ha cselekedni kell! A megszokás rejtett erejét, hatását az eszmecserék szinte minden vitatott kér­désében fel lehetett fedezni. Vitáinkban állandóan keveredtek a helyes, időszerű, és a helytelen, túlhaladott nézetek. Szavakban például, elismerik a szocia­lizmusnak. mint társadalmi formációnak átmeneti, és megvalósításának úttörő jel­legét, saját gyakorlatunkhoz viszont nem sikerül iily módon közelíteni. Ezért a gyengeségek megítélése gyakran túlzottan indulatos, sokak számára elfogadhatatlan, hogy vannak dolgok, amelyekre mai tu­dásunk alapján még nem tudunk végleges választ adni, nagy illúziók élnek az el­lentmondásmentes. tökéletes megoldások­ról. Egyszerre van jelen az egyetértés a párt stratégiai jellegű tevékenységével, elvi-politikai irányítási gyakorlatával, és az elégedetlenség, .mert hiányzik a rész­letekbe menő irányítás sokoldalú rögzíté­se, a politikai rangra emelése. Elemi erejű az igény, hogy a legfonto­sabb kérdésekben a tagsággal történt konzultáció alapján szülessen döntés, most mégis sokan olyan ügyekben sürgetik a „hogyant” is rögzítő állásfoglalást, ame­lyekben még előttünk van az eszmecsere. Furcsa paradoxon, hogy a vitában részt vevők nagy többsége egyetértett a párt elvi-irányító szerepével, de csak ál­talában. országosan. A közvetlen környe­zetükben viszont a párt vezető szerepének erősítése érdekében akaratlanul is a ko­rábbi gyakorlathoz való visszatérést sür­gették, azt ajánlották, hogy a pártszerve­zet vállalja fel minden vitás ügyben a döntnöki szerepet, „teremtsen gyorsan rendet”, legyen utasítási joga, hogy ki­kénvszerítse a különböző határozatok vég­rehajtását. Sok párttagunk hiányolja a végrehajtás eszközeit, módszereit, garanciáit, sürgette az új eljárási szabályok és kötelezettségek megfogalmazását. De — anélkül tették ezt, hogy a gyakorlatból, a saját tapasz­talatokból konkrét javaslatok születtek volna — mintha az erről való gondolko­dást kizárólag mások kötelességének és jogosítványának tekintenék. Nem azért hozom szóba mindezt, mint­ha az állásfoglalás-tervezettel kapcsolatos kifogások sok esetben nem lettek volna megalapozottak, hanem azért, mert a problémák kezelésének, a hiányérzet fel­oldásának nagyon leegyszerűsített felfogá­sát tükrözik. Igaz, ennek megvan a gya­korlati alapja. A pártot a társadalom számára jobbára még ma is dokumentu­mai, szervezetei, illetve ezek hivatásos képviselői testesítik meg. Szeretnénk, ha a párt álláspontja az egyes kommunisták tevékenysége révén érvényesülne, valójá­ban a társadalom pártirányításának „fo­gaskerekei” döntően a határozatokon, és a hierarchiában egymás mellé rendelt szervezeteken keresztül illeszkednek, a párttagság sokszor a háttérben marad. Napjainkban tarthatatlan, hogy eseten­ként elkülönül párttag és a párt, az ál­lampolgár és az állam. Ezért ha garanci­ákról van szó. az emberek leginkább fel­ső irányítási szintek személyeiben, szer­vezeti megoldásokban, eljárási szabályok­ban gondolkodnak. Támogatják ugyan a változtatásokat, de úgy érzik, nincs sze­repük benne, elegendő, ha valahol, vala­kik. mások változnak, illetve változtatnak. Ezért a gazdaságj és a politikai intéz­mények korszerűsítése megkívánja egy harmadik terület, az emberi és minde­nekelőtt a kommunista magatartás átala­kítását. El kell felejteni a rossz elméleti sémát, amely szerint a társadalom utasítókra és végrehajtókra tagozódik. A fejlődés lé­nyege. hogy a jövőben a követelmények­hez igazodó válaszokat mind több kér­désben az egyes párttagnak kell megad­nia saját tudására, meggyőződésére ala­pozva, s ennek a válasznak tettekben is meg kell nyilvánulnia. A szervezeti, jogi garanciák ugyanis na­gyon fontosak, de önmagukban semmit sem érő, hatástalan kinyilatkoztatások, el­kötelezettségek, a gazdaságban és a köz­életben is önállóan, értelmesen gondolko­dó, a távlati érdekek alapján öntevéke­nyen cselekvő ember nélkül. Nélkülözhe­tetlen a szocializmus-fogalom eredeti ér­telmezésének felelevenítése, mely szerint a szocializmus elsősorban eszme, a töme­gek ideológiai és politikai mozgalma. Olyan mozgalom, amely az élet sűrűjében kez­dődik, s amely mindenekelőtt az ember tudatosságának és aktivitásának köszönheti erejét. Ha valóban fordítani akarunk a helyzetünkön, a gazdaság, a politikai in­tézmények és az ember, személyiség re­formját egyszerre, egy időben kell megva­lósítanunk. Hiszen nem képzelhető el ön­állóan, felelősen működő szervezet, önál- lótlan, passzív tagsággal, csak erős, önte­vékeny közösségek által. Mint ahogy az is igaz, hogy aki változtatni és változni akar, nem találhat otthonra megmerevedett, konzervatív szellemű szervezetekben té­tova vezetés mellett. A viták egyik tanulsága számunkra az is. hogy nekünk, akiknek kötelességéből fakadó felelőssége a pártszervezetek mun­káját, megújulását sokoldalúan szolgálni, sürgős és fontos tennivalónk van ebben Mert a párttagság egy része számára a felszabadulást követően kiépült gazdálko­dási és elosztási rend, a kialakult és meg­lévő politikai intézmények jelentik a „szo­cializmust” és minden, ami ettől eltér az idegen a szocializmustól. Ök is tapasztal­ják ugyan, hogy az ily módon elért ered­mény nem kielégítő, a gondokat azonban teljes egészében szubjektív okokra vezetik vissza, és a megoldást pusztán vezetői személycseréktől és a szigorú ellenőrzé­süktől remélik. Mellettük vannak szép számmal olyanok is, akik — miközben mindent meg akarnak változtatni a gaz­daságirányításban, a politikai intézmé­nyekben és egymáshoz való viszonyukban — elfeledkeznek arról, hogy csak az em­berek önmegújító képessége a biztosíték arra. hogy a fejlődés, a gazdasági, társa­dalmi haladás mindennapjaink meghatá­rozó befolyásoló ereje legyen. A Központi Bizottság az állásfoglalás­tervezetben önkritikus, de példája csak részben talált követésre. Ügy tűnik, hogy a központi irányításban elkövetett hibák ma még sokaknak alapul szolgálnak arra, hogy felmentsék magukat mindenféle fe­lelősség alól — pedig ez legalább beosz­tással arányos — a kialakult helyzetért. Igényes közélet viszont csak úgy alakul­hat ki. ha az egyes ember, a párttagság is megtalálja ebben a maga szerepét, teszi a dolgát és vállalja a tettei következménye­it. A politikai intézményrendszer változá­sai bonyolultabbá teszik a párt. számára az érdekérvényesítést. Ez fokozottabb po­litikai érzékenységet, jobb szervező mun­kát. türelmet, ötletgazdagságot, egyáltalán, egy fejlettebb politikai kultúrát igényel, amelyben a korábbi gyakorlathoz képest nagyobb szerepe, nagyobb befolyása van az eseményekre az egyénnek, a párttag­nak. A párttag személyes felkészültsége, példamutatása, magatartása minősíti azt a pártszervezetet, ahol gondolkodása formá­lódik, ahol közéleti, politizáló emberré válik. A szocializmus értékeinek őrzésén, fejlesztésén gondolkodó, cselekvő, kezde­ményező emberre tehát nem rácsodálkoz­ni kell és neheztelni amiért megzavarja a kényelmünket. Ellenkezőleg, biztatni és segíteni kötelességünk. Pártunknak tagsága felé kell ténylege­sen fordulnia, mert a pártéletben valódi rangra, a mindennapi gyakorlat szintjé­re kell emelni az alulról építkező demok­ratizmust. és ennek kulcsa és garanciája minden egyes párttag politikai felkészült­sége, műveltsége és közéleti jártassága. Itt még sok adósságunk van. A párttagság egy jelentős részének kevés a politikai ta­pasztalata, képességei kipróbálatlanok. Igaz, azért, mert a gazdasági konjunktúra, a konszolidált politikai viszonyok idején nélkülözhető volt az aktív politikai harc­hoz szükséges adottságok kifejlődése, hi­szen könnyen, politikai küzdelem nélkül is elérhető volt a társadalmi egyetértés. A mai viszonyok ellenben olyan embert igényelnek, aki tudja, hogy az egyet nem értés azzal, ami van, önmagában kevés a változáshoz, aki tudja, hogy csak kultu­rált, építő jellegű viták adhatják meg a fejlődéshez szükséges válaszokat, aki vál­lalja ezeket a vitákat és a belőlük fakadó cselekvést is. A sokáig élvezett nyugalomnak nagy ára van. Meggyengült az egyik legfonto­sabb erkölcsi-politikai erő, a párttagság meggyőződésen alapuló, küzdelmekben ed­zett, személyes önbizalma. Hiányának sok tünete jelentkezik a mozgalomban. Min­denekelőtt az önálló válaszadás képességé­nek fogyatékosságában mutatkozik meg, ami a cselekvést gátlóan állandóan újrater­meli a központi válaszok igényét. De tet­ten érhető a párt egység mechanikus ér­telmezésében, az eltérő megközelítések hallatán bekövetkező gyors elbizonytala­nodásban is. Pedig a pártmozgalmat nem kell félteni azoktól a nézetektől, amelyek a párt vezetésével szocializmust akarnak, csak felfogásuk, megközelítési módjuk nem szokványos, eltér az eddig ismertek­től, hangoztatottaktól. A követendőt igényes vitákban, rend­szeres eszmecserékben tisztázni lehet. Sokkal veszélyesebb a gondolatok hiánya, vagy szürkesége, a középszerűség, mert az a politikai befolyás egyik pillérét, az aktualitást, életszerűséget ássa alá. Az óriási információéhség sem csak po­zitív előjelű, mert gyakran éppen az ön- állótlanságot, az aktivitás hiányát mutatja, vagy mert sokan ezzel az információk monopóliumát akarják. A mi erőnk azon­ban nem a megkülönböztetett informálás­ban van, hanem abban, hogy pártunk ren­delkezik azzal a politikai szakszerűséggel, amely a lényeges információkat, a társa­dalmi értékek és célok, a politikai törek­vések tükrében rendezi, minősíti és hasz­nosítja. A közelmúltban folytatott pártviták ta­pasztalatai azt mutatják, hogy rendszere­síteni kell a párton belül és a társada­lomban az eszmecseréket, szélesíteni a párbeszédet, mindig a tartalomhoz iga­zítva gazdagítani azok módszereit. A vi­ták értelme és célja azonban a cselekvés, ezért a párttagságot, az állampolgárt a tettek alanyává kell tenni. Mindenki egyetért abban, hogy cselekedni kell, de a vitákban sokszor szóba került az is, hogy a megfogalmazott célok nem eléggé mozgósítóak. Én is vallom, hogy mindig kell valami fontosat mondani a jövőről, de ebben egy régi felfogás utórezgéseit is látom. Nem hiszem ugyanis, hogy kommu­nistát, felelősen gondolkodó embert csak tételesen megfogalmazott célok buzdíthat­nak. Tettekre sarkallhat az elkötelezett­ség akkor is, ha olyan helyzet van, ame­lyen változtatni kell, de még nincsenek kiforrott, biztos megoldások; ha egyelőre az akadályok, fékek eltávolítása, olyan társadalmi állapot megteremtése a reális cél, amely segít meggyorsítani a „hogyan tovább” gondolati és gyakorlati tisztázá­sát. A szocializmus ügye most tőlünk — nem más néptől, más párttól —, hanem személy szerint mindegyikünktől azt kíván­ja, hogy képességünk és erőnk legjavával vegyünk részt ebben a folyamatban.

Next

/
Thumbnails
Contents