Észak-Magyarország, 1988. május (44. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. május 14., szombat Miért perelt Tokaj város paraszt tanácsa 1819-ben? avagy „Termő szőlőhegyek, tele pincék, reménykedő parasztok, mindég yre gyarapodó uraságok.” Elöljáróban talán annyit, hogy Hegyaljának Tokaj je­les, kiváltságokkal megerő­sített városa volt. Éppen oda települt, ahol a Bodrog a Tiszába ömlik, illetve a hegyvidék és az Alföld ta­lálkozik. E természeti adott­ságokhoz még az az előny is társult, hogy Erdélyt — és a mögöttes régiókat, mint pl. Havasalföld és a Felvidéket — sőt Galíciát, általában Lengyelországot — összekötő kereskedelmi út Tokajnál lépte át a Tiszát. Legalább 900 éve létező település (el­ső írott forrásunk 1074-ben tesz említést róla.) Évszáza­dok viharai zúgtak el fölötte. Megszenvedte múltját és jö­vendőjét. Kilenc évszázad­nyi múlt, tenger sok .munka, sok-sok öröm. Termő szőlő­hegyek, tele pincék, remény­kedő parasztok, mindegyre gyarapodó uraságok. Ez is Tokaj volt. Az ügy szereplői, mely­ről szólok, egykori gazdatisz­tek, vincellérek, kisnemesek és jobbágyok. De hát mi is történt az 1819-es szüretet követően? Ősz volt, Simon- Juda nap tája. Benépesültek a szőlőhegyek. Egyaránt szü­retelt úr és paraszt. A ki­rályi birtokon inkább robot­ban dolgoztak, más uradal­makban jobbára napszámo­sok szedték a szőlőt, sajtol­ták a mustot. A jobbágyok sem hagyatkoztak a család erejére. Az ún. „szabad sző­lők” birtokosai nem tartoz­tak földesúri dézsmával, a „dézmás szőlők” után azon­ban behajtották a megfele­lő mennyiségű dézsmát. Dézsma széket alakítottak tehát a városi tanács és a földesuraság (itt a királyi kamara) tisztjeiből: illetve ekkor szüntette meg az ed­digi gyakorlatot a prejektú- ra. Kiszorították a paraszt tanács tagjait a dézsmál tatás körüli teendőkből. A dézs­maadás _úgy zajlott, hogy a városban 3 helyen — a fel­ső-, középső- és alsó- dézsma- hely — szerveztek átadóhe­lyet. A dézsmáló tisztek ré­szint a dézsma székek kör­nyékén múlatták az időt, részint „felügyelték a dézs- máltatást.” Az ügyben ér­dekelt városi tanács (com- munitas) később szemtanúk­tól tudta meg a történteket. „Nagy Mihály város gazda (ugyanis).... a tegnapi na­pon (1820 elején) — olvas­hatjuk a jegyzőkönyvből — a város lovai számára szük­séges zabnak vásárlása vé­gett Balsára járván ottan össze találkozott Jankovszki Andrással, aki tavaly Ke- nyizlei ispány úrnál kocsis volt, úgy mond, micsoda lárma van Tokajba a Dés- ma Borok eránt?”, Megidéz­ték hát Turtsányi Imrét, a premontreiek vincellérjét, az események egyik kulcssze­replőjét, s a városházán egy külön szobában megkérdez­ték tőle, hogy „Micsoda Bo­rok vannak magánál Tur­tsányi?” „Ott a bor házban semmi borok nincsenek.... csak a pincében vannak,” — válaszolta. Az ügy akkor lett a tanács részére kényessé, amikor egyik megbízott es- küdtje, Holup Mátyás (egyéb­ként tekintélyes iparos em­ber) elment, hogy megtekint­se aszóban forgó, a premon t- reiek pincéjét. A prépostság tisztje megakadályozta eb­ben. A tanács testületé nem hátrált, tovább folytat­ta a vizsgálatot. Tótfalusi István azt vallotta, hogy „a Dézma Borokbul ő is vitt Kenyizlőre Ispány Úrhoz 3 hordót, Tarcalra pedig Czirkovszkyhoz vitt négy hordókat.” Kiss János vallo­másában ez áll: „Dávid Mi­hály professzor Ur fia József megszólított, hogy 5 hordó borokat szállítanék (...) Dá­vid Mihály Ur pintzéjéhez. Rémis Ifjú Ur 4 hordót a dézmáló Borházból adott ki.” Tanúként vallott a timári orosz pap vincellérje, Szlo- venszki János, Bodnár And­rás, a város kocsisa és má­sok. Hamarosan tudott do­log lett, hogy a dézsma szé­kek körül forgolódott urak 28 hordó „dézsmabort” jog­talanul szállítottak el. Így fogalmazott hát a királyi prefektúrához terjesztett jegyzőkönyvben a város ta­nácsa: ........ a közelebbi szü­r et alkalmatosságával a To­kaji Középső Dézmán Ad- junctus volt Ifjú Remis Ur ... Tíz hordó borokat adván el Igló városában lakos Du- va Sámuel és Bartos nevű embereknek (miről) jelentést is tettünk Tokaji Kasznár Nemes és Vitézlő Komáromi Mihály Urnák, (eredmény­telenül!) A borokból 11 hordóval Thúry Ur pinczéjé- ben találtak, 2 hordóval a premontreiek pincéjében ál­lott, a többi 5 Rakamazra, Kenézlöre Jcerült.” A tanács úgy fogalmazott beadványá­ban, hogy „A város itt egye­dül a maga jussát (jog) ke­resi, mert ennek előtte min­denkor a tanácsbeliekből voltak dézsmások, most pe­dig az tőlünk egészen el húzattak.” Tárcáiról Haílos Dániel királyi fiskális vála­sza sem sokáig késett, s egy levele végén odavetette: „Ami pedig a Tokaji Dézma Borok tárgyában teendő to­vábbi vizsgálatokat illeti, azokat tsak tsendesen vigyék a Város Elöljárói!” Dr. Bcncsik János Segítő szándékunk szalmalángjai A z önkéntes társadalmi segítőkészség szép példái szület­nek napjainkban. A hazánkba érkező és nálunk ide­iglenesen letelepülni szándékozó magyarok megsegíté­sére nemcsak a hivatalos szervek teltek lépéseket, megmoz­dult a társadalom is. Magánszemélyek és közösségek, egy­házi szervek, vállalatok és intézmények keresik fel az ide­érkezettek ügyeivel foglalkozókat. Nem csupán munkahe­lyeket kínálnak számukra, ami egyébként a munkaerőgon­dokkal küzdő ajánlattevőknek is érdeke, hanem felajánlanak szállást vállalati és egyéni tulajdonú épületekben, bútort, ruhaneműt, pénzadományokat küldenek. Nemes buzgalom ez. A nehéz helyzetbe kerültek felkaro­lásának szándékán túl ott munkál benne a határon inneni és túli magyarság összetartozásának mély érzelmi indítta­tása. Ez az érzelem segít megnyitni nemcsak a szíveket, de a jelképes és valóságos erszényeket is. Nem jogszabályban előírt, hanem íratlan erkölcsi kötelességét teljesíti a társa­dalom, az egyén és a közösség, amikor ily módon cselek­szik. A példa, amely önmagában is megérdemelné a méltatást, elgondolkodásra késztet társadalmi segítőkészségünk termé­szetéről, indítékairól, létének és gyakori hiányának nem mindig nyilvánvaló okairól. Mert a példa nem egyedülálló. Amikor erőteljesebb az érzelmi megrázkódtatás — ha pél­dául árvíz, vagy földrengés pusztít —, rendszerint megmoz­dul az emberek lelkiismerete, tömeges a segíteni akarás. Ha mélyebben belegondolunk, óhatatlanul felmerül a kér­dés: miért nem működik máskor is ez az önkéntes készség, hogy segítségére legyünk azoknak, akik ilyen, vagy amo­lyan okból rászorulnak? Olykor, amikor ez a rászorultság nem kap országos nyilvánosságot, hanem csak saját kör­nyezetükben kellene észrevenni? Például a közelünkben lakó magatehetetlen öregeket, az elértéktelenedett, aprócs­ka nyugdíjból tengődőket. Könnyű és divatos lenne arra hivatkozni, hogy évek és évtizedek során leszoktattak bennünket az effajta öntevé­kenységről. Nem azért, mintha nem lenne ebben a hivat­kozásban jókora adag igazság. Hiszen az ilyen segítő szán­dék sokáig megbélyegző felhanggal emlegetett „jótékonyko­dásnak” minősült, olyasféle megítélésben részesült, mint a hajdani méltóságos asszonyok „nyomorenyhítő akciói”. Ha valahol, akkor ezen a téren az állami paternalizmusban való gondolkodás érvényesült. Ha szükség van rá, majd ad segélyt a tanács, ott vannak a szociális otthonok, Mindez igaz, és mégsem elegendő ahhoz, hogy megleljük ü magyarázatát: miért kopott meg annyira az öntevékeny segítőkészség? Közrejátszanak ebben ugyanis az említettek mellett régebbre nyúló és újabb keletű okok is. A társada­lom demokratikus szellemiségének, közösségi érzületeinek a távolabbi múltban gyökerező satnyasága csakúgy, mint a szervezési buzgóság, a közösségtől elválasztott egyéni gyara­podás mindenek fölé helyezése. Az elvben mindenről gondoskodó állam zsebei kiürültek, de a felelősen gondolkodók ettől függetlenül is felismerték, hogy bizonyos teendőket meg kell osztani az állam és a társadalom között. Nemcsak azért, mert az állam nem ké­pes eleget tenni mindannak, amit valamikor magára vál­lalt, hanem a társadalom demokratikus önnevelésének cél­ja is. Mindez persze nem azt jelenti, hogy egyet lehetne érteni azokkal, akik akkor is fizetőképes keresletet ismer­nek, amikor szociálpolitikára van szükség, szociális vívmá­nyok forognak kockán. Kétségtelen tehát, hogy a társada­lomnak — az egyéneknek, a kisebb és nagyobb közösségek­nek — mindebből jóval többet kell magukra vállalniuk. A saját elhatározáson alapuló öntevékeny demokratikus szerződés lehetőségei társadalmunkban a korábbiak­hoz képest máris számottevően kiszélesedtek, és a jövőben még szélesebbre tárulnak. K. T. A leghangosabb csattanó, a legszelleme­sebbnek ható poén sem jogosult pódiumra, ha az a legkisebb igazságot is nevetséges­sé, emberségünk valamely erényét hitel­telenné, normáját elvethetővé degradálja. Vagyis a mérték és ízlés aranyszabálya, a „mindennek helye, ideje és mértéke van” közmondásunk bölcsessége még a humor­ban, a kabaréban is ön- és közérdek. * Lenyűgözve nézem a Nemzeti Múzeumban „Az első kínai császár cseréphadserege” című kiállítás harminchárom darabját, kö­zöttük az életnagyságú kilenc terrakotta ka­tonát és két lovat. Ámulatom teljes egészé­ben az ismeretlen mesterek, művészek ál­tal az időszámításunk előtti harmadik szá­zadban megalkotott műveknek szólna, ha a bevezető folyosó eligazító tábláján nem ol­vasok a Kína egységét 2300 évvel ezelőtt megteremtő Jeng Cseng császár életének adatai között ilyeneket is: i. e. 212-ben 460 „engedetlen írástudó ki­végzése”. i. e. 213-ban a régi képek, történelem- könyvek, Konfucius bölcseleti műveinek elégetése. Nézem a hajdani kínai császár által meg­szervezett, különlegesen sikeres hadsereg harci egyenruháiba öltöztetett, szelíd, derűs emberi életre született parasztokból dresz- Szírozott katonákat, a harci szekerek von­tatására idomított lovak anatómiailag is hibátlan formáit, és azt gondolom: íme, mennyivel kevesebbet tudnánk arról a tá­voli korról, tájról, ha az akkori mesterek és művészek nem alkotják újjá a művészet tehetségével, készségeivel az embereket, ál­latokat, tárgyakat, s mennyivel kevesebbet tudnánk magáról a császárról is, aki biro­dalomszervező, vasakaratú tettei között ma­gától értetődően gyakorolta a minden ko­rok elpusztíthatatlannak látszó cezaromá- niás vezérei szörnyű cselekedeteit: „enge­detlen írástudók” kivégeztetését százszám­ra, a kultúra korábbi, valamiért kellemet­lennek vélt műveinek elégetését. Milyen különösen ismétlődik a történelemben a je­lenet: hát a zsarnok császárok, cézárok s mindenféle titulusú Vezérek ennyire ve­szélyes ellenfélnek érezték s érzik a gon­Gergely Mihály Napló dolatot, a tehetséget, az írástudást, hogy hatalmukat tőlük féltik legjobban? Éppen e napokban hallom a rádióban, hogy megszületett az újabb könyv a Napó­leonról eddig írt 300 000 kötet után. Nem tagadom: a történelem ismert szereplői kö­zött nem szeretem Napóleont sem, bár tu­dom. hogy a kiemelkedő tehetség bizonyos jegyeit nem lehet tőle elvitatná. Akinek a kezéhez azonban ártatlan emberek vére ta­pad, aíkinek az útja sok ezer, millió ember tetemével van megjelölve, méltatlanok ro- kon'szenvünkre, nagyrabecsülésünkre. A tör­ténelem folyamatának iszonyatos tévedései, pusztító mutációi, torzszülöttei ők, s bizo­nyos, hogy szerepüket egy másik kortárs képes lett volna emberhez, korhoz méltób­ban betölteni. Egy-egy nép minden időben csodálatos bőségben termi a nagyformátu­mú tehetségeket a politika, a vezérkedés, a hadászat számára is. Sajnos, belőlük hiány­zik leginkább a hatalom irányító főposzt- jaiihoz való hozzáféréshez még napjainkban is kívánatos tülekedés, gátlástalan vetélke­dés. a mindenen és mindenkin való átgá- zolás kérielhetetlensége. Ezért maradtak ők mellékszereplők vagy éppen epizódisták, és ezért tipródunk még mindig a régtől áhí­tott emberi korszakba átvezető küszöb előtt. * A prózaírás koronázatlan fejedelme, Lev Tolsztoj, írta le a következő mondatot is: „Akkor tudod meg, hogy milyen rendszer­ben élsz, ha ültél a börtönében.” * A szívem sajog, fájdalom szorítja össze: az újságból tudom meg, hogy ifjúságom társa, régi barátaim egyike, Roszjár Gyu­la, a Lőrinci Hengermű volt igazgatója is elment. Négy éven át osztálytársak voltunk a d 1 ós g y ő r - vas g yá r i tanonciskolában, ő martini kohász, én hőkezelő inasként, 1936 és 1940 között. És 1937 elején néhány­szor eljött velem a mostani Bartók Béla Művelődési Ház mellett volt első diósgyőri szakszervezeti otthonba, hogy a vasöntő Füredi szaktárs könyvtáros, a számomra, mint a szakszervezeti otthon látogatásától iskolaigazgatói rendelettel eltiltott lanonc- nak külön nyitott olvasói füzetbe beírja a barátom által kiválasztott könyveket is. És együtt voltunk vízicserkészek, együtt szö­vögettük a külföldi nagy kalandozás útiter­veit, együtt utaztunk 1941 májusában a Bu­dapesti Nemzetközi Vásárra, hogy lássuk az először szereplő Szovjetunió pavilonját. És már felszabadult segédként, amikor idő­sebb munkatársaim többségét kivitték a frontra, s egyedül éjszakáztam a metallog- raphia kis kemencéi mellett, a tizenkét órás éjszakai műszak idején el-elszökött hozzám két-három órai szunyálásra, ha a berakás és kemencecsapolás között eltűnhe­tett szem elől. A hetvenes években sokáig összejártunk, egykori kohászatisok, a Hun­gária presszójában, de aztán elsőnek elment közülünk a haláláig nekem leghűségesebb barátom, Kollár Sanyi kohófőmérnök, lap- szerkesztő. Most meg Roszjár Gyuszi. Az ő temetésére nem tudtam elmenni, de hát az a megjelenés sokaknak úgyis formális gesz­tus. Nekem a szívembe, emlékfilmjeimbe vésődtek be a nevek, akiknek viselői év­tizedeken át megajándékoztak az egyik leg­drágább emberi sajátosság, a barátság kin­cseivel, szépségeivel. * Minél kevesebb egy társadalomban a de­mokrácia, minél hiányosabb és hatástala­nabb a társadalomirányítás nyilvános és folyamatos ellenőrzése, annál nagyobb a .közösség életének minden szférájában a te­hetetlenség, felelőtlenség, s fokozatosan nö­vekszik a bénulásig, válságig vagy a rob­banásig. * Régen fölkerült kőtáblavéseteim közé a sok mindent magába sűrítő korparancsolat: Ne kellemetlenkedj embertársaidnak! Az­óta naponta megdöbbenék, mert tapasztal­nom kell: ijesztően növekszik azok száma, akik nem tudják, hogy sértik, gyötrik, zak­latják embertársaikat hangos, trágár be­szédükkel, rádiózással, magnók bömbölte- tésével, motorjaik bőgetésével, mintha so­sem hallottak volna az ötven decibelen felüli zaj ártalmairól, egészségkárosításáról. És inzutltálnak az áruházi, bolti eladók, akik — kevés kivétellel — Budapesten, Miskolcon, s mindenütt bugrisországgá lett hazánkban úgy viselkednek az eladópultok­nál, mintha az egykori Habsburg-dinasztia nagyhercegei, főhercegnői volnának, mint akiknek semmi közük tulajdon .munkájuk­hoz, sem a vevőkhöz, nincs számukra egy eligazító kérdésük, udvarias szavuk, moso­lyuk. És megaláz a hivatalnok, ha úgy vi­selkedik, mintha parancsoló fölöttesem vol­na, s én alárendelt szolgája. És tiltakozó levelek írására ösztökélnek az egymás után kezembe, otthonomba kerülő (drága pén­zen vásárolt) selejtes, mert hibásan terve­zett, és hibásan gyártott árucikkek. De hát az ilyen leveleket sokan már régen nem írjuk meg a gyártónak, az áruház igazga­tójának, sem a kereskedelmi miniszternek, som a KERMI-nek, KNEB-nek, sem az újságnak. Mert elegünk van belőle, mert mindez már a nevetségesség, az eltehetet- lenedés fázisába jutott. Tehát csak nyel az ember, hallgat, s próbálja megcsendesí­teni lázasabban verő szívét, felszökkenő vérnyomását. S az ember fuldokol: de hát hogy juthattunk ide, az egymás gyötrésének és megalázásának körkörös állapotába? És hát nem olvasnak az intézkedési, cselekvési jogokkal általunk felruházottak? És akik a dolgokat és termékeket megtervezik, gyárt­ják és minőségi ellenőrzés után útjára bo­csátják. mindazt önmaguk nem próbálják ki, nem azzal, nem abban élnek, nem azt használják? És ez a szövegféleség már több évtizedes, olyan hajdanán elkezdődött, hogy arra réges-régen föl kellett volna ébredni, álltkor még idejében történt volna az esz- mélés és csel ek vés. Ma, nagyon megkésve, sok minden tízszer keservesebben korrigál­ható. Olyan is bőven akad emberekben és árukban, ami már úgy marad, megjavítiha- tatlanul.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents