Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1988. április 30., szombat Magyar írók az első világháború viharában „Szabadság napja közel jár...” Emlékezés az 1918-as május elsejére A háború második évében már nem voltak kisebbségben azok az írók, akik Európa-szcrte, így hazánkban is felemelték szavukat a béke érdekében. Gorkij, Romain Rolland, H. G. Weis, a német expresszionisták háborúellenes tiltakozásai, Barbuss nagyhatású Tűz című regénye is bátorította a magyar írókat. Szabó Ervin több magyar íróval megvitatta, mit tehetnének a háború befejeződéséért. Az összejöveteleken alakult ki egy európai békemozgalom terve, amelyLengyel Menyhért (1880—1974) korábbi nézeteiről 1914 telén írta naplójába vallomását: „biztosak voltunk aj elől, hogy egy világháború, melyben Európa civilizált népei öljék egymást — lehetetlen” Csalódásáról szól a folytatás: „hetekig föld alatt odúkban lakni, — o ruhát hetekig le nem vetni, ha a férgek hemzsegnek is az ember bőrén, — esőben ázni, hidegben fagyni, nem aludni és nem enni, állandó veszélyben lenni, látni, hogy mint hullanak rakásra az emberek, temetetlen holttestek szomszédságában tanyázni — ki gondolta volna, hogy mindezt a rémséget kibírja az emberi lélek és fizikum.” Sancho Panza királysága című drámáját 1916-ban mutatta be a Nemzeti Színház. A mű demokratikus szemléletével, egészséges humorával és bátor háborúellenességével egyaránt kitűnt. Gellért Oszkár (1882—1967) humanista töltésű verseivel vonta magára a figyelmet. Az 1917-ben írt Hajnali szavak fegyverszünetben című versében egy baljóslatoktól terhelt katona álmodik arról, hogy otthon várják. S nem volt lábam, aki vinne, S nem volt szemem könnyeikre, S nem volt kezem: csip-csip csóka, S nem volt fülem kacajukra, S nem volt karom ölelésre ... Somlyó Zoltán (1882—1937) a Borsszem Jankó 1917. május 1-i számában, a Hol van a cár-ban a zsarnok szemére hányja: Sok ember kellett ágyútölteléknek, Az uccaporban vérvirágok égnek ... Nagy Lajos (1883—1954) századunk első felének egyik legtehetségesebb prózaírója, 1917 októberében Beszélgetés a hadimilliomossal c. karcolatéban gyilkos iróniával rántja le a leplet azokról, akik a hátországban zsírosodnak a háborúból. „Ő: Hát itt van például ön. Itt ül, ceruza és papiros a kezében, firkál és engem interjúvol. Miért van Ön itt? Nem disznóság, hogy egy erős, egészséges ember itt van és nem a harctéren? Én: (megszégyenülten távozom, de megállapítom, hogy a hadimilliomos oly magasrendű, oly okos embertípus, hogy érdemes értük mindent megtenni; én a magam részéről például boldog lennék, ha az életemet egy hadimilliomosért feláldozhatnám.)” Karinthy Frigyes (1887—1938) a Pesti Naplóban közölt Békeuszítók, háborús apostolok 1917-ben című ironikus cikkében kifejti, hogy abban az időben ki a lázító és uszító: „aki megrázza a társadalom fundamentumát, és fel akarja lázítani a népet, aki egyszóval azt akarja, hogy az emberek menjenek haza a házukba, üljenek le, ebédeljenek meg, ebéd után menjenek ki a földekre, szántsanak és arassanak ... ezt akarják ezek a vérengző forradalmárok ...” Kassák Lajos (1887—1970) a magyar avantgárd kiemelkedő alakja már az első világháború idején, mint a munkásság első igazi képviselője művészetünkben, forradalmi szellemű írásaival rányomja bélyegét irodalmunkra. Költészetünkben Walt Whitman és Verhaeren nyomán megteremti a magyar szabadverset. Az 1915-ben kiadott Eposz Wagner maszkjában című kötetében olvashatjuk: zokog az ég és zokog a föld s a katonák táncolnak a halállal... Bősz ágyúcsordák ugatnak a térben, s a vér már bíbor szökökutat játszik, röhög a szél, szakad a karcsú kőhidak gerince ... Valahol meleg babusgató fészkek és száz szerelmes ágyék várja a katonákat, de itt mindenütt vér, vér, és ök nem tudnak csak ölni. Fölöttük vad acélmadarak dalolnak a halálról. Ugyanebben az évben A végtelen határban ... így vall a katonákról: Itt süket szurokban ül a télutói csönd s a komorarcú ég ezüst ostorral ébresztgeti a holtakat. Legismertebb verse, a Mesteremberek (1917) világméretűvé vetíti háborús látomásait is. nek tagjait „Európa lovagjaidnak nevezték. Háborúellenes csoportosulás jött létre a Huszadik Század, a Nyugat, a Népszava, a Világ, a Pesti Napló szerkesztősége körül is. Kassák Lajos Tett, majd Ma című folyóirata fiatal antimilitarista írók gyülekezőhelye volt, írásaik sokszor csak kéziratban terjedhettek. Nagy lendületet adott a békemozgalomnak az 1917. október 26-i lenini Békedekrétum. ... és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába és akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyekben és a ménkövert mezőkön szerte, szerte az egész világban. Tcrsánszky Józsi Jenő (1888—1969) jól megismerhette a háborút, mert kezdetétől végéig katonáskodott. Elítélő véleményének részleteit a Nyugat közölte. A háborúellenes irodalomhoz nagyszerű hozzájárulása Viszontlátásra drága című remekműve. Az 1916-ban írt regény hőse egy szép, egészséges, jobb sorsra érdemes lengyel leány, Nela, akit, mint vihar a virágot, elsodor a háború. Először egy léha orosz cári tiszt házasságot ígérve csábítja el, s ez a szerelem mély érzéseket ébreszt a lányban. A front változásával a csapatok jönnek, mennek, Nela más és más katona karjaiba sodródik — egyre kevesebb érzelemmel. Erkölcsi gátlását fokozatosan elveszíti, már alig-alig jelent valamit számára a szeretkezés. A regény művészien ábrázolja a hősnő lelki folyamatait, és az a körülmény, hogy a háború közepén jelent meg, kivételes helyet jelöl számára nemcsak a magyar, hanem az európai irodalomban is. Tersánszkynak ezt a regényét érdemes összevetni Móricz Zsigmond Szegény emberek című, ugyancsak 1916-ban született elbeszélésével. Míg ez közvetlenül vádol, szinte ostorcsapás a háború képébe, a Viszontlátásra drága közvetett vádirat: a háború embertelenségét egy vonzó egyéniségű leány életének tragédiájával mutatja meg. Európában nagyon sokan Nelához hasonlóan betegen, eltorzult lélekkel kerültek ki a háborúból. A Szegény emberek és a Viszontlátásra drága két, merőben elütő művészi ábrázolás terméke: súlyos hiba volna azonban az egyik nevében a másikat kiátkozni. Várnai Zseni (1890—1981) a Katonafiamnak! című lázító versét 1912-ben a munkásmegmozdulások hatására írta, s a csakhamar népszerűvé váló vers a háború idején vált igazán tömegeket formáló erővé, amikor illegális röpcédulákon terjesztették, és titkos előadásokon szavalták. A rongyos katona koncepciója az, hogy a költőnek álmában diktálják a verset. Tűz volt. A század meg előre rontott: „Hajrá! Magyar vagy! Előre! Előre! A muszka álgyúért föl a hegytetőre.” Mundérunk a golyók esőjében ázott, Fejünk felett meg az álgyú orgonázott. „Hajrá! Magyar vagy! Ne féld a halált!” S egy golyó éppen a mellyembe talált. Romját Aladár (1891—1937), aki az avantgárd írócsoporthoz tartozott, 1916- ban nem bízott a háború gyors befejezésében. Ekkor írta: Hiába súlyos a holt, ,S hiába több az élőnél a tört: Könnytől és vértől részegre zabáltan Még bírja terhét bitangul a föld. Hová illant a két szemem c. versében súlyos vádakat fogalmaz. Bukfencezik a holt, s nem kéri a bérét! Ide a szememet: nézni akarok! Ide a számat: inni akarok! Ide a lábamat: járni akarok! Lányi Sarolta (1891—1975) szép hexameterekben írt Verdun című versét (1915) a szűk látókörű nacionalizmuson való felülemelkedés jellemzi. Két ádáz keselyű ébred mindennapi kínra ágyús sáncaidon s falaid közt, francia Verdun! Nem nő oly sűrűn a virág kikeletkor a réten, dús televényben nem terem oly teli sorban az élet, mint a halál Verdunben ... elprédált szép élete sír a szegény katonának. Gábor Andor az irodalom minden műfajában üldözte a háborút. Ambrus Zoltán, Móra Ferenc, Szini Gyula, Balázs Béla és több más író is kiállt a béke mellett. E. Kovács Kálmán Borsodnádasd Lemezgyártelep munkáskolóniáit ma már alig emlegetik eredeti nevükön; csak az öregek tudják, hogy merre volt a Liplich-kolónia, a Porosz-kolónia, a Bányász-kolónia, a Faragó-telep és a Quirin-telep névadójáról is egyre elszürkülnek az emlékek. Fennmaradt ezzel szemben a Felsőtó és az Alsó-tó neve, amelyek ipari vízzel látták el a kohászati üzentet. Az Alsó-tó partján álldogálva tűnődöm el a múlt üzenetén. Horgászcimborák üldögélnek a csillogó víz partján; bizakodásuk időnként vetekszik Hemingway öreg halászának reménykedésével. Néha horgukra akad egy-egy tükörponty, némelyikük megüti a 7—8 kilót is. A mozgáshiánytól és a túltá plá Itságtól ellustult kapitális példányok a halásztanyán fejezik be vízi pályafutásukat. A rekviem gyászzenéje helyett a Száz forintnak ötven a fele... táncra hívó melódiája zengi be a Bató-völgyet, mint a hajdani munkásmajálisok idején. Lelki szemeimmel még most is ott látom a tó partján sétálgató, és a múltat felidéző nyugdíjas munkásokat. Takács Ödön akkor még Károly király katonája volt, amikor 1918 tavaszán egyre bátrabban politizált a nádasdi munkás. Holbik István az MSZDP politikája mellett voksolt 1918-ban egy Bécs melletti repülőgépgyárban, Sándor Lajos a szaktársak között hadakozott a frakciózás ellen, Pál József, a munkásdalárda oszlopos tagja ifjúmunkásként figyelte, miként teszi próbára a munkásmozgalom a Rimamu- rány szociálpolitikáját. 1918 tavasza, és ezen belül is a május elsejei munkásmajális tájékozódási pont volt Borsodnádasd legújabb- kori történetében. Már örök álmukat alusszák a hajdani informátoraim, de ők figyelmeztettek arra, hogy az a bizonyos május elseje olyan elemi erővel bizonyította a nádasdi munkásság erejét, amit a kései utódok is büszkén emlegethetnek. Akkor éppen nem volt víz az Alsó-tóban, amikor 1918 tavaszán a Vas- és Fémmunkások Szakszervezete elhatározta, hogy a kiszáradt tó partján lesz a nagy munkásgyűlés. Ott kívánták kinyilvánítani békevágyukat, szociális helyzetük miatti elégedetlenségüket; a közeli múltban megalakult és egyre bátrabban politizáló szakszervezet mindenkinek tudtára akarta hozni, hogy a munkásság elindult a szabadság felé. * Nyomoztam tehát az írásos emlékek között a nevezetes májusi munkásmajális ügyében, és a szerencse nem fordult el tőlem. Az Országos Széchényi Könyvtárban leltem rá a Vas- és Fémmunkások Lapja 1918. évi 18. számában egy riportra, amely nem íróasztal mellett született, hanem a helyszínen. A cikk az Észak-magyarországi útinapló főcím alatt jelent meg, és a szerzője Salgótarján, Zólyom után Nádasáról adott beszámolót. A cikk szerzője nem találomra választotta ki a munkástelepülést; szubjektív indokai is voltak nádasdi látogatásának, riportjának. Büchler József, a cikk írója ugyanis Borsodnádasdon született 1886-ban, és 1918-ban az MSZDP egyik titkára volt. íldézzünk néhány sort tudósításából: i „A gyári zenekar már reggel hat órakor bejárta a telepet. Délután a szervezet helyisége előtt ' gyülekezett a munkásság. A zuhogó eső ellenére is |a 6—8 kilométerre eső falvakból megjöttek fehér ruhában, vörös zászlók alatt a leányok, ünneplőben a férfiak. És ahol még ezelőtt pár esztendővel a fekete butaság, a klé- rikálizmus fészkelt, Beköc- céről, Balatonból és a többi környező faluból a leányok , Szocialista dalokat énekelve jöttek az ünnepélyre.” * A borsodnádasdi öregek napközi otthonában kerestem meg Pataki Annus nénit, aki ugyan nem volt ott az 1918-as majálison, de hetven évvel ezelőtt már naponta megtette az utat Balaton és Nádasd között: „Édesapám a szerelőben dolgozott, neki hordtam az ebédet, amikor nappalos volt. Égy óra alatt tettem meg az utat a hegyen keresztül. Aztán 15 éves koromban már magam is dolgoztam a szaggató ban, a cingyárban. A préselt lemezeket kellett szétszaggatni; stangával feszítettük szét a lemezt, mielőtt a pácolóba tették volna. Akkor ünneplőre négy-öt szoknyát vettünk föl, fehéret és mintásat. Karton- és delinanyag- ból volt a szoknyánk.” De milyeneknek látta Büchler József a munkáslányokat: „Gyűlés után a réten tánc kezdődött; a nap kibújt a felhők közül, és pazar melegséggel ontotta sugarait a sápadt, ünneplő munkásemberekre. A zenekar táncra hívta a fiatalságot, és közben énekelték a szebbnél szebb falusi nótákat. Az egyik főbizalmi-nő diktálta a tempót és vele éneklik: Még 'azt mondják Balatonban, nem tudok kaszálni...” A dalt hetven év múltán Pataki Annus néni hitelesítette : „Még azt mondják Balatonba’, nem tudok kaszálni, Megfogadom a szeretőm a markot felszedni. Éni aratom le a rendet, te szeded a markot, Hadd tudják meg Balatonba’, hogy szeretőt tartok.” * Az ünnepi gyűlés és a táncmulatság után. a munkásnép nyugovóra tért;visz- szavitték a vörös zászlókat; is a Gedeon-féle| házba, a szervezet helyiségébe. A krónikás írásba foglalta a búcsú pillanatait is: „Ahogy másnap hajnalban a vonathoz való utamban kocsizunk, a Balaton hegy tetejéről megláttam a tíz kilométerrel szemben álló Bükk tetőt a felkelő napban pompázni; a májusi megújhodás minden szépségével együtt a messze tá-< volban, a horizonton, mintha új idők kontúrjai bontakoztak volna ki.” * Május elsejéhez 1889 óta sok emlék tapadt; a gondűző majálisok fergeteges tánca mellett (Szomorú események is megestek. A jogfosztott nép illegális május elsejei találkozói már történelemmé válnak, a mai magyarság előtt szélesebb a horizont, mint ahogyan azt a riporter megsejtette 1918 májusában. Rajtunk áll, hogy a szabad magyar nép, a szabad májusok, idején tesz-e „csuda dolgokat”. Nemesik Pál
