Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-30 / 102. szám

1988. április 30., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Heten ütnek ez asztaIkörűt Ezt a rövid kis verset nem valamelyik nagy köl­tőnk írta édesanyjának, hanem Szabó Tamás 12 esztendős kisfiú, a miskol­ci Szabó-család legidősebb tagja készülődött ezzel az idei anyák napjára. A 11 éves Gábor csak annyit árult el a meglepetésből, hogy só-gyurmából készí­tett valami szépet, és a 9 éves Péter kosárkát és szi­vet hajtogatott papírból Szabó Józsefnének (Judit) a nagy ünnepre. A két iker, Zsolt és Kati két és fél évesek, még nem tudják ilyen módon anyjuk tudo­mására hozni szeretetüket de ragaszkodó csimpaszko­dásukkal apró jeleit adják nap mint nap ennek. Szabóék öt gyermeküket nevelik az avasi lakótelep 2 és fél szobás — most már kicsinek bizonyuló — lakásában. Velük beszél­gettünk mindennapjaikról, életükről, a nagycsaládosok gondjairól, örömeiről. — Sajnos a férjem nincs itthon — mentegetőzött Ju­dit —, keveset van velünk, de mi már megszoktuk. A Miskolci Szimfonikus Ze­nekarban hegedül, s mel­lette Leninvárosban tanít, hogy könnyebb legyen a megélhetésünk. Az estéket és a hétvégeket általában hatosban töltöm a gyere­kekkel, vagy szüleimmel, akik legalább kéthetente eljönnek Egerből az uno­káikhoz, s hogy segítsenek kicsit. A gyerekek, hallva, hogy róluk, s a nagyszülőkről folyik a szó. körénk tele­pedtek. Tamás kezében Búvár zsebkönyv volt. s a kis Kati boldogan majszol- gatta a tányérra kitett ap­rósüteményt, noha Gábor próbálta lebeszélni, hogy ebéd előtt ne egyen édes­séget. Zsolt édesanyja ölét választotta pihenőhelyül, s nagy nyugalommal hallga­tott. Fotónk vasárnap reggel készült, amikor együtt volt a család. A beszélgetés u pénzre terelődött: — A gyerme­keink nem követelőzőek, így mindig be tudjuk osz­tani a keresetünket. A csa­ládi pótlékkal és a férjem mellékállásával, valamint azzal, hogy én is vállalok hajnali ügyeletet a 33-as iskolában — ahol a gyer­mekgondozási szabadság előtt matematikát és kémi­át tanítottam —, havonta 18—20 ezer forint a jöve­delmünk. Ebből 5 ezer az OTP, 12 ezer a kosztpénz. és ami marad, abból ru- házkodunk. s vásárolunk apróbb dolgokat a lakás­ba. Ha valami nagyobb darab kell. édesanyáméin segítenek, eleinte kölcsön­be, mióta hétre szaporodott a család, ajándékba kap­juk tőlük. Egyébként nem­sokára visszamegyek taní­tani, a picik bölcsibe men­nek, s akkor még köny­n.yebb lesz a megélhetés. Persze, most sem panasz­kodhatunk, nincsenek elér­hetetlen nagy igényeink. A Szabó-gyerekeket lát­hatóan nem érdekelte ez a téma, felkerekedtek és a két gyerekszobába vonul­tak játszani. Néhány perc múlva mese és önfeledt játék hangja szűrődött ál. — Most már jóval egy­szerűbb a dolgom, mint kezdetben — folytatta az édesanya —, hiszen jó másfél évig szinte ki sem mozdultam a lakásból, csak nyáron, amikor Eger­be a szüléimhez mentünk nyaralni. A nagyok sokai segítenek, a kisebbekre is vigyáznak, leviszik sétálni őket, önállóan készülnek, rendben tartják a szobá­jukat, bevásárolnak. Ami­kor összekerültünk a pá­rommal, úgy terveztük: nagy családunk lesz. Meg­született a három fiú, én szerettem volna egy kis­lányt is. aztán ikrek let­tek, egy fiú. egy lány. Furcsán nézlek ránk a ra­konok, barátok, ismerősök, kollégáim, de látták, hogy milyen kiegyensúlyozottak, jók a gyerekek, és most már megértik, miért vál­laltuk az apróbb nehézsé­geket. Nálunk nincs irigy­ség, testvérféltékenység Igaz, nem dúskálnak játé­kokban, ruhaköltemények­ben, mint az egykék, de a szeretet, a sok közös ki­rándulás, túra, együttolva- sás, együttzenélés — Péter hegedül, Gábor furulyázik —, azt hiszem, sok olyan anyagi pluszt pótol, ame­lyet sem ők, sem mi nem cserélnénk fel semmiért. S hogy hogyan látják, tervezik a jövőt Szabóék, az, hiszem, példa lehet so­kaknak. — Én bízom abban, hogy a nehéz gazdasági helyzet­nek. amelyben most él az ország, rövidesen vége lesz. Mindig azt tartottuk a férjemmel, aki dolgozni akar, szeret és tud, az mindig megélt, és megél­het ezután is. Nincsenek nagy terveink, apró lépé­sekkel is előre lehet jutni. Szeretnénk többet utazni a gyermekeinkkel — a MÁV kedvezményével a nagy- családosoknak most na­gyon olcsó a vonatjegy —. hogy hazánk értékeiből a szűkebb pátriánkon kívül mást is lássanak. Terveink között egy szobával na­gyobb lakás is szerepel, mivel ez OTP-értékesítésű, így nem lesz egyszerű a minőségi cserét anyagilag fedezni. Ezt már csak azért is meg kellene valósíta­nunk, mert a gyermekein­ket nem fogjuk tudni meg­ajándékozni egy-egy saját otthonnal — igaz. mind­egyikükre kötöttünk Nagy Életbiztosítást és Ifjúsági takarékot is szeretnénk —. de az egyik szobában min­dig lakhatna velünk, ame­lyikük már családot alapí­tott. Ütravalóul tőlünk nem kaphatnak milliókat, csak azt a szeretetet, be­csülést vihetik magukkal, amellyel mi neveljük őket — ez elan.vagiasodó vilá­gunkban nem is kevés —, s úgy érzem, ha jól lesz- szük dolgunk, eltéphetet- lenné válik a köldökzsi­nór ... Orosz B. Erika ,,Nagy nap van ma, anyák napjo, Ajándékot kapnak majd ma, Ajándékot, sok kis verset Elűzzük a rosszkedvűket." AKÁC ISTVÁN: Gyermek-dicsén A reggelek varáisói ai esték tűnődését mind-mind jókedvük adja, s stivük dalolva-néz szét...- Hű fény segítse őket; utcákon igyekvőket.,. Esőben. Nyárban. Télben. Napszakok erdejében. Ha még szürke a hajnal - mosolyunk így vigasztal: „Ébredjen mind, ki drága!" S habtik a fény virága . A villamos is kedves: - gyermek-szivüknek kedvez ...- S este majd ólom-párna csillagok virrasztó szárnya ... ... S reggel Napocska, $ béke száll sorsuk ujjhegyéreI Anyaság Réti Zoltán rajza TAMÁSI ÁRON: Köszöntő ágacska Valamikor, bölcsöm he­lyén a faluban, számom­ra Május csak tiszta örö­met jelentett. Nem is egé­szen jól mondom, hogy tiszta örömet, mert a léte­zés vidámságát inkább. Aminek nem volt tartal­ma, mint ahogy a szivár­ványnak sincs. Még nem fűződött hozzá emberi szándék, s munka és harc kivált nem. Talán még gondolat sem. önzetlen ün­neplő voltam egészen. Még a dongónál és a pillangó­nál is önzetlenebb, mert hiszen a dongók és a lep­kék a virágok tápláló asz­talára jártak, én pedig csak annak örvendeztem, hogy Május mindenkinek jó. Falusi voltam, s gyer­mek. Senkit és semmit nem ünnepeltem akkor, hanem mindenkit és mindent. Igen, mert még nem fe­deztem fel, hogy rendet­len a világ, melyben ren­det kell teremteni. Ahogy azonban múltak az eszten­dők, kezdtem én is meg­tanulni, hogy a virágot a fűvel együtt le kel] kaszál­ni, vagy a termő földeken ki kell szántani. Mert az értelem és a cél így ren­deli. Rájöttem arra is, hogy kedves ugyan a zenélő da­rázs, de könnyen lehet, hogy megszúrja az embert. A gyümölcsösben is kárt tesz. vagy esetleg éppen akkor lábatlankodik az ebédnél, amikor nagyon sürgős a munka. A pillangó is alakoskodva pusztít; a gyümölcsfán a virág is né­ha bakvirág. Ellenben ami csap és áztat, áldás az eső; a villám pedig tisztítja a levegőt. Keveredik a szép és a hasznos. Ez nagy fordulat volt bennem, ez a felfedezés. Mert azt jelentette, hogy az emberi természet a szé­pet is a maga érdekei sze­rint. hasznosítani törekszik. Igen. mert nem tűr hasz­navehetetlen értelmet és emberileg céltalan célt. Ez a rend. A virágból gyü­mölcsnek kell lennie min­denképpen. Ez csak úgy lehetséges, ha fenn a fán marad a virág. Mert akkor minden remény megvan arra, hogy a fán őszre gyümölcs lesz belőle. De ha letörve, májusi szokás sze­rint, a lányok kapujába kerül, akkor mi lesz a gyü­mölccsel? Hát az értelem akkor sem mond le a gyü­mölcsről, mert a remény útján a szívbe, s majd a szív alá költözteti. Vagyis kezdtem már le­gény lenni. Mint a madár, kinek sorsa van: én is úgy repültem ki a fészekből, ahol az illat és a szag ba­rátságban éltek, s ahol a verejték mindig váltotta a harmatot. Múlt az idő. S már csak vendég let­tem ebben a külső körben is, mert elindultam a be­tűk világa felé. Amikor el­indultam, virulásban és örömben hagytam ott a falusi Májust. A városban pedig egészen másképpen találtam meg. Kopott volt szegény és árva. mint egy suszterinas. S akik tartot­ták benne a lelket, azok sem köszönthették hangos örömmel, nehogy a pénz és a társadalmi rend megszid­ja szegényt. De annyit megtettek, hogy gondosabb ruhában és illedelmes örömmel kísérték a város­ból kifelé, a szabad ég alá. a biztató zöldbe. Abban az időben nagyon megsajnáltam ezt a sze­gény szép hónapot, és sor­sát a szivembe fogadtam. S úgy láttam, hogy a ba­rátságomat ő is szívesen vette. Nem is csak szíve­sen talán, hanem szerette volna, ha hívei közé állok magam is. Hát én oda is álltam. De ez már nem a hazá­ban, hanem idegen földön történt, ahol éveket töltöt­tem Májussal együtt, iga­zán testvéri módon. Neki jobb sorsa volt, mint itt­hon. Nekem is jobb talán, ámbár borongósabb. Azok­ban az években ő sokat és hálásan emlegette ne­kem, hogy itthoni mostoha sorsában, annak idején, megértettem öt; úgyszin­tén azt is, hogy a bizako­dását, a jövőt illetőleg, nem vettem kicsibe. És a jót jóval vissza is fizette, mert amikor kifárasztott a gyárban a munka, vagy a szolgálat a változatos he­lyeken, olyankor mindig tört nekem a hitéből egy darabocskát, hogy azzal tápláljam magamban a jobb jövendőt. Aztán hazajöttem. De hát itthon, mintha el sem mentem volna, Május még mindig szegény és ár­va suszterinas volt. Üj és egyre újabb törvényeket hoztak, melyek az ő mos­toha sorsát szilárdítani pa­rancsolták. Ha gyermekkoromban vi­dámságom volt Május, majd későbben hasznomra forduló szépség; ha a vá­rosban szegény és árva inas, és idegenben bizalmas jó barátom: akkor most bajtársa lettem tollal a ke­zemben. Egyebet nem is tehettem. De hát hogyan is tehet­tem volna: Hiszen most már mindent együtt láttam benne, ami a földi életet emberi életté teszi: a léte­zés vidámságát, a szépség hasznos voltát, a munka becsületét és az igazság mosolyát. Együtt küzdöt­tünk tehát és együtt bíz­tunk, elejétől fogva mos­tanáig. És nem hiába! De ne felejtsd el. Május, hogy az ellenségeid is bol­dogok voltak valamikor. Mihelyt azonban megsér­tették a munka becsületét és vétkeztek az igazság el­len. már a várakozó bol­dogtalanság útjára léptek. Éppen azért, te mindig és mindenkivel szemben védd meg a szellemi és a testi munka tisztességét, s őr­ködj az igazság fölött! Én is megtartom intel­meidet, melyeket évről év­re és oly szorgalmasan, emlékezetembe írtál. S mi­vel ez nem is lehet más­képpen, most vidáman fel­emelem virágos ágamat, hogy jöttöd napján tiszte­legjek előtted.

Next

/
Thumbnails
Contents