Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-08 / 83. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988 április 8., péntek Ma este a képernyőn Ragaszkodom a szerelemhez Bókay János a két világ­háború között igen sikeres szerző volt, regényeit, szín­padi műveit itthon és kül­földön szerették, olvasták, játszották. Könnyed, fordula­tos, humoros, a társadalom gondjait mellőző vigjátékai kellemes szórakozást nyújtot­tak. Ezek közül való az 1938-ban irt Ragaszkodom a szerelemhez, amelyet ma 20.05-töl az első műsorban sugároznak. A játék idősödő férfi főszereplője új asszonyt hoz a házhoz, ahol vele él a lánya is, aki pontosan annyi idős, mint az új „mama”. A Hajdufy Miklós rendezte játék egyes szerepeiben Dar­vas Iván, Bács Ferenc, Rá- tóti Zoltán, Pápai Erika, Rácz Géza, Tóth Enikő és Tábori Nóra alakításait lát­hatjuk. Képünkön a film egyik kockája. Nemzetiségi antológia Űj kötettel gazdagodott nemzetiségi irodalmunk: megjelent a hazai horvát és szerb költők első antológiá­ja — magyar nyelven. Fo­lyóiratban, újságban már ta­lálkozhattunk a Magyaror­szágon élő délszláv szerzők műveivel, önálló gyűjtemény azonban eddig még nem született. Legnagyobb nem­zetiségi megyénk, Baranya vállalkozott a kiadására; a kötet Másszóval címímel je­lent meg Pécsett 1700 pél­dányban. A Baranya megyei művelődési központ gondo­zásában készült százoldalas könyv megjelentetéséhez a Baranya Megyei Tanács és a megyei KISZ-bizótitság, valamint a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége nyújtott segítsé­get. Az antológiában bemuta­tott tizenöt szerző minde­gyike a felszabadulás után született, s költészetükben az anyanyelvűk mellett kö­telezték el magukat. Zsebesi László: Az alsódobszai népéletből Történelmi lecke — nemcsak a szülőfalunak Alsódobsza vázlatos tör­ténete című korábbi hely- történeti munkgja után ez­úttal egy újabb, az előbbi­től is vaskosabb, tartalma­sabb históriatörténettel lepte meg mindenekelőtt az alsó- dobszaiakat (de mindazok né­pes táborát, akik a szőkébb pátriák története, népélete iránt érdeklődnek) Zsebesi László nyugalmazott ezre­des. Zsebesi Lászlót koráb­ban a polgári védelem me­gyei törzsparancsnokaként ismerték sokan szerte a me­gyében, újabban — amióta nyugállományba vonult — egyre inkább helytörténeti kutatómunkájával, és ilyen irányú publikációival teszi le névjegyét, szerez hírne­vet magának. E munkálkodásnak, e helytörténeti pályafutásnak minden bizonnyal csupán egyik állomása a szülőfalu, Alsódobsza történetét, múlt­ját feltáró kutatás, ám a belőle kerekedett könyv rendkívül értékes, mi több maradandó alkotás, amely Zsebesi László ez irányú munkásságában (ha egyszer összegzésre kerül sor) méltó helyet foglal majd el. Sok­kal több ez a könyv egy­szerű történelmi összegzés­nél, tényanyaghalmaznál, az események száraz, szenv­telen közlésénél1 Lokálpatrióta hevülettel és alázattal megírt vallomás is, amely tartalmában, gon­dolatiságában nem csupán példája a szülőföld iránt ér­zett szeretet kendőzetlen ki- nyilvánításának, hanem jó eszköze a nevelésnek, a ha1 za, a szűkebb pátria iránti ragaszkodás, értelmi és ér­zelmi szintű kialakításának. „E könyv — írja ajánlá­sában a szerző — egyben figyelemfelhívás is a haza- fiságra, hazaszeretetre, a szűkebb haza szeretetére. Az a hely, ahol dajkáltak szü­léink, annak az érzésnek, amely szüntelenül velünk van, úgy kell ketyegnie szí­vünkben, lelkűnkben, mint egy finom kis órának.” A kétszáz oldal szöveges részt és mintegy 60 oldal fotó- és más dokumentumot tartalmazó könyv kétévi kutató-, gyűjtőmunka ered­ménye. Készítésében a fel­használt gazdag irodalom, forrásanyag mellett huszon­heten — elsősorban szóbeli információkkal, visszaemlé­kezésekkel, dokumentumok­kal — segítették e Hennád menti ősi település immá­ron második históriásköny- vének elkészítését. Vagyis — mint azt dr. Hőgye István levéltáros is írja, a kötet előszavában — nem­csak történelmi adatokat dolgoz fel Zsebesi László, hanem emlékeket idéz az átélés hitelességével, s egy- egy sorsfordító eseményről elődöket, kortársakat szólal­tat meg. Az alsódobszai népéletből című munka hét fejezetben tekinti át a 655 esztendős történelmi múlttal büszkél­kedhető falu történetét. A történelmi . események is­mertetésén túl részletesen — egy-egy fejezetben — foglalkozik a község egyhá­zával, népmozgalmával, a két világháború közötti idő­szak viszonyaival, a telepü­lés néprajzával, évfordulói­val, a felszabadulás utáni történésekkel, érdekessé­gekkel. S bár a könyv dön­tő hányada Alsódobsza köz­ség múltját regisztrálja, egy külön fejezet foglalkozik Megyaszó község közelmúlt­jának, s jelenének történeté­vel is, s ez nem véletlen, hiszen Megyaszó és Alsó- dobsza községeket ugyanaz a közös tanács irányítja, s kö­zös a két falu termelőszö­vetkezete is. E recenzióban nincs mód a könyv minden részletének ismertetésére, következés­képp — szubjektív módon — csak részleteket ragadha­tok ki. Igen részletes és egyben tanulságos, érdekes a falu 1773. évi urbáriumát ismertető fejezet, amelyből Alsódobsza földesurának és jobbágyainak, zselléreinek jogi kapcsolatát, viszonyát pontosan és hűen megismer­hetjük. Mindenekelőtt a XX. század helyi történeteit az országos nagy történelem keretében, abba beágyazva, abból kiindulva mutatja be, magyarázza, s teszi érthető­vé Zsebesi László. A kívül­állóknak is izgalmas olvas­mányul szolgálnak ia dobszai amerikásokról, az ottani tűzoltó-egyesület munkájá­ról, a leventeoktatásról, a ruszinoknak községbe való letelepítéséről szóló fejeze­tek. Drámai rész Nagyzám István tizedes visszaemléke­zése. a Szálasival történő találkozására, illetve a kö­zeli Szentistvánbaksán 1944. decemberében végrehajtott mészárlás hiteles megeleve- nítése. A könyv egyik érdekes színfoltját képezik azok a versek, amelyeket — s ez nyilván még a dobszaiak egy részét is meglepi — Zse­besi László írt. E csaknem 30 költemény a szerző szü­lőfalujával összefüggő, rím­be szedett gondolatait tar­talmazza, amelyek amellett, hogy kedves hangú vallo­mások (majdcsaknem gyer­meki ragaszkodás), sok tör­ténelmi tényanyagnak a hor­dozói, s ebben a formában talán mélyebben és mara­dandóbban rögződnek az ol­vasó emlékezetében. Zsebesi László művét szívből ajánlom a helytör­téneti munkák iránt érdek­lődőknek, de mindenekelőtt maguknak az alsódobszai- aknak. E teljesen önzetle­nül megírt könyvet — ame­lyet a szerző a közeli na­pokban dedikál szülőfalujá­ban — remélem sokan de­dikáltalják és még többen elolvassák. Ez a könyv is segít hazára, otthonra lelni, s nemcsak a szülőfalu lakói­nak, de másoknak is tanul­ságos történelmi lecke. (hajdú i.) áprilisi hangversenyek Kilencedik alkalommal hirdették meg A magyar zenei élet ki­emelkedő eseményeiként neves vendégművészek sze­repelnek áprilisban hazánk­ban, s magyar előadók új programjait is hallhatják a zenebarátok. Tavaly, a Budapesti Ta­vaszi Fesztiválon nagy si­kerrel szerepelt James Judd az Angol Kamarazenekarral. A karmester a nemzetközi Gustav Mahler Ifjúsági Ze­nekarral lép fel április 8-án, a Zeneakadémia nagytermé­ben. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát az 1986-os karmesterverseny győztese, George Robert Hanson vezényli az Opera- házban, április 11-én. Händel, Beethoven, Dvo­rak, Martinu és Smetana műveket játszik április 24-i szonátaestjén a Zeneakadé­mián két csehszlovákiai mű­vész, Josef Suk (hegedű) és Josef Hála (zongora). Honismereti pályázat Ozdon Ózdon kilencedik alkalom­mal hirdették meg a honis­mereti pályázatot. Mintegy hatszáz lapterjedelemben tíz dolgozat érkezett a bíráló bizottsághoz. Tartalmukat tekintve igen változatosak, hiszen tudományos igényű néprajzi munka éppúgy sze­repel közöttük, mint üzem­történeti feldolgozás. A na­pokban hirdettek eredményt. A felnőtt kategóriában dr. Szalontai József, nyugalma­zott főiskolai tanszékvezető docens lett az első. Az ifjú­sági kategóriában első díjat nem adtak ki, második lett Törő Edina, csernelyi diák. Képünkön: dr. Szalontai Jó­zsef (szemben) átveszi a dí­jat Boda Istvántól, az ózdi tanács vb. művelődési osz­tályának vezetőjétől. Kerékgyártó Mihály felvétele mmm. Több gondolat bánt engemet... Az üdülő fenntartása a létfenntartáshoz nem szük­séges. Ez a megállapítás tulajdonképpen igaz. Ám bi­zonyos szövegösszefüggésekben elgondolkodtató, sőt ingerlő. Én ugyanis egy közeli település csatornamű társulatának határozatából való hivatalos kivonatban olvastam. Az előzmény a következő: a nyugdíjas ál­lampolgárnak a városközeli tó mellett van egy kis vityillója. Sok-sok esztendei munka és takarékoskodás eredménye. ez a kis ház. A nyugdíjas egyébként pe­dagógusként dolgozta le életét, amit itt csak azért szükséges említeni, hogy az olvasó némi tájékozta­tást kapjon a nyugdíj nagyságáról. Hosszú évek során a házikó kicsinosodott, nyaranként az unokák vaká­cióznak benne. A tulajdonos minden előírásnak ele­get tett, a tisztaságra ügyelendő az előírásos derítő- gödröt is megcsináltatta, ami jól funkcionál. Néhány napja értesítést kapott, hogy szíveskedjen sürgősen átutalni a frissiben megalakult csatornamű társulat­nak hozzájárulásként 38 ezer forintot. Azaz sok-sok havi nyugdíját. iNem rendelkezik ekkora felesleges pénzösszeggel, sőt sokkal kevesebbel sem. Egyébként is, ha az utcán a bizonytalan kései jövőbe húzódó csatornához be akarja köttetni a házát, annak fek­vése és szerkezete miatt annyi további munkát kell végeztetni, hogy az meghaladja az újabb 38 ezret, írt hát a csatornamű társulatnak, hogy nyugdíjas lé­vén, nem tudja vállalni a kirótt összeget, de nem is tart igényt a csatornára. Válaszként elküldték neki a bevezetőben említett határozat-kivonatot, amelyben ez olvasható; „iA taggyűlés úgy határoz, hogy a tó­parti érdekelteknek — a társulat működésének ideje alatt — szociális helyzetre való tekintettel éi'dekelt- ségi hozzájárulást nem enged el, mivel az üdülő fenntartása létfenntartásukhoz nem szükséges.” Alá­írás, pecsét, ahogy illik. — Valóban, a létfenntartás­hoz nem elengedhetetlen az üdülő, de mintha nap­jainkban kormányzatunk éppen kedvezni akarna a kiskeresetű nyugdíjasoknak. Például bizonyos körül­mények között a televízió előfizetési díjának elenge­désével, pedig az sem létfenntartási szükséglet, vagy a 90 százalékos vasúti kedvezménnyel, holott nagyobb útra menni sem szükséges. Vagy említhető az ingye­nes helyi közlekedés, és így tovább. Lehet, hogy az üdülő nem elengedhetetlen, ám a kirótt hozzájáru­lásról már nem merném ezt ilyen biztosan állítani. Ugyanis a helyi tanács elnöke megértőbbnek és em­beribbnek mutatkozott, mondván: apróbb havi rész­letekkel is megoldható. A nyugdíjas most azt sze­retné megérni, illetve megélni, amíg letelik majd a részlettartozása. Viszont, ha ez az emberi megoldás is lehetséges, minek kell akkor a nagyzoló, a nyug­díjasokat meglehetősen sértő megfogalmazású hatá­rozat?! ... * Felháborodtak egy bérháztömb lakói az egyik ma­gyar városban. Nem oktalanul. Ugyanis hivatalos fel­szólítást kaptak, hogy pincéjüket sürgősen ürítsék ki, mivel ott átépítés lesz. Csodálkoztak, mert nemrégen tatarozták a házat, s vele a pincéjcet is. Azon is el- ámultak, milyen serényen kezdtek dolgozni az átala­kítók. Mivel teljesen tanácstalanok voltak, s velük ezt senki előzetesen nem közölte, mentek a pana­szukkal ide és oda, az óriási árkok közben meg már mélyültek a ház körül, s attól tartottak, hogy az alá­ásott falak esetleg összedőlnek. Mentek a tanácstag­jukhoz, kérdezvén, miért nem közölte ezt velük sem­milyen szerv. Miint ilyenkor szokás (?) eljutott a pa­nasz a televízióig, s a kamerák előtt kisfajta lakó­gyűlésen vitatták tovább panaszukat a lakók. Ott volt valamely hivatal képviselője is, aki nyilvánosan rá­pirított a körzet tanácstagjára, mondván, miért most mondja el a véleményét, holott korábban részt vett azon a gyűlésen, ahol elfogadták az átalakítást, így tehát annak demokratikus alapjai vannak. Ez a de­mokratikus elfogadás — mint a vita során kitűnt — úgy történt, és sokfelé máshol is úgy történik, hogy a hivatal embere gyorsan elmond ezt, azt, a jelen­lévők meg vagy értik, vagy nem, s hogy mielőbb haza- melhessenek, feltartják a kezüket. De ha nem, .akkor sincs semmi baj, a hivatal „megbeszélte” a lakosság­gal, és megnyugszik a hatósági lelkiismeret. De ebben az esetben még ez sem volt. A beruházási osztály- vezető felvonta- a vállát: „Hát istenem, elfelejtettük ebben az ügyben a lakosságot tájékoztatni.” Nem tette hozzá, amit gondolt: Na bumm, és akkor mi van!?... A demokráciának — úgy-ahogy — elég té­tetett. Az átépítés a lakók ellenkezése dacára, bár lassan, de győzedelmesen folyik tovább ... * „Nincs rá igény”. Ez a három szóból álló kijelentő mondat veszedelmesen gyakran hallatszik mostaná­ban. Terjed, mint egy rossz kiszólás, vagy szójáték, de annál sokkal károsabb. Ugyanis jogos követelések elutasítására, mulasztások, restségek, olykor vétkes hiányok bagatellizálására is szolgál. Például a tele­vízióban nyilatkozott az egyik nagyobb pesti mozi üzemvezetője. Azt mondta, azért nem vetít filmhír­adót és kisfilmekel kísérőműsorként, mert nincs rá igény. (Ugyanabban a műsorban az egyik kisfilm- stúdió vezetője arról panaszkodott, hogy ők csak gyártják az ismeretterjesztő és egyéb kisfilmeket, de a nagyközönség nem találkozik velük, mert a mozik­ban nem vetítik.) Vajon, ez a moziüzemvezető mire alapozta megállapítását, hogy nincs rá igény, milyen felmérést végzett? Egyszerűen: nem vetíteni kényel­mesebb. Kisebb példáik: a cukrászdában inem lehet kapni a népszerű tortafélét, a dobost. Nincs rá igény, hát nem sütnek, mondják. De miként lehet tudni, hogy nincs igény, ha nem is próbálják? Állítólag nincs igény nagyméretű konfekcióruhára, cipőre, egyébre. Ha valamit hosszú időin át folyamatosan nem kínálnak, arra valóban kevesebb lesz az igény. Hi­szen leszoknak róla az emberek. Ha meg nincs rá igény, vagy csökken, úgy nem kínálják, ördögi kör ez! De az igényt fel is lehet kelteni. Mégpedig kí­nálattal ... (benedek)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents