Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-02 / 79. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 1988. április 2., szombat Új állami díjasaink Szabadfalvi József Dr. Kovács Ferenc Szabadfalvi Józsefet régóta ismerem. Pontosan harmincöt esztendeje. Ez jó, mert sok mindent tudok róla, megköny- nyíti az ilyen portrészerű írást. S ez nem jó, megnehezíti a dolgomat, mert nem könnyű dolog a gazdag életútból kiválogatni a legjellemzőbb mozzanatokat. Amikor megismertem, fiatal tanársegéd volt a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem néprajzi tanszékén, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Intézetének kelet-európai kutatóosztályán. Nem sokkal előtte végzett Debrecenben, professzorai közül Bárczi Gézát, Szabó Istvánt, Gunda Bélát emlegette legtöbbször és a legnagyobb szeretettel, mint akiktől a-legtöbbet tanulta. Később ez utóbbinak volt közvetlen munkatársa. Űj- váry Zoltánnal, a jelenlegi tanszékvezetővel együtt vettek részt Gunda professzor mellett a tanszék szervezésében, munkájának megalapozásában. Néprajzos területen dolgozott mindig. Az egyetemi szak- dolgozatát a mézeskalácsosságról írta, későbbi kutatómunkájában a kismesterségekkel, kerámiákkal, különösképpen a nádudvari fekete kerámiával foglalkozott, s ennek „feltámasztásában” is jelentős része volt. Az ötvenes évek végétől több kiadvá- 'nya jelent meg, tanulmánya az Acta Et- nographiában; 1959-ben egyetemi doktor lett, 1970-ben a történelmi tudományok kandidátusa. Az ötvenes évek derekától többször felkerestem Debrecenben, hol az egyetemen, hol a csendes kis kertes szülői házban — apja MÁV-kocsivizsgáló volt —, ismerhet- tepi hát szépen ívelő pályájának szinte minden mozzanatát. S azt is, hogy az egyetemi munka zártságából már régóta elvágyott. Nem akart Budapestre menni kutatóintézetbe, vonzotta a múzeumi munka, ahol tevékenységének hasznossága hamarabb látható, mint kutatópályájának száznál több publikációja után is. A hetvenes évek elején, pontosabban, 1972-ben kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha megpályázná a miskolci múzeum igazgatói állását. Bevallom, lebeszéltem akkor. Le, mert a múzeum abban az időben kicsit mélyponton volt. De nem hagyta magát lebeszélni, benyújtotta pályázatát, és 1973 februárjától a miskolci Herman Ottó Múzeum, illetve a Borsod Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója. Kitüntetést látványos sikerekért is lehet kapni. A legtöbb esetben viszont a hosz- szú évek eredményes munkáját „díjazzák” az arra illetékesek. De vannak, akiknél ez a kettő egyszerre talál elismerésre. Ezek Tizenöt év múlt el azóta. Azt hiszem, a megye tudományos élete, a muzeológia iránt érdeklődő borsodi olvasók előtt azóta nyitott könyv az élete. Mint említettem, a Herman Ottó Múzeum kicsit mélyponton volt abban az időben. A régi Papszer utcai épület többéves helyreállítása akkor fejeződött be, s már az ő . irányításával nyílt meg ’74-ben az Ember és munka című nagy kiállítás, amely 1986-ig volt látható. (Az öreg épületet most újra tatarozni kell.) Amikor idejött, igen kis gárdát talált a múzeumban, 16—17 embert, és nagyon szűkös költségvetést. Igaz, hogy 1963 óta hivatalosan volt már megyei múzeumi szervezet, azaz a Herman Ottó Múzeumon kívül néhány kis múzeum és emlékhely ide tartozott, s a kis múzeumokat részfoglalkozású nyugdíjas tanárok vezették, a megyei hálózat már az ő irányításával vált élővé, az egész megyét átfogó szervezetté, amely behálózza a hatalmas területet, a Herman Ottó Múzeum pedig tudományos kutatóhely rangjára emelkedett. Ma már a múzeumi létszám közelít a 200-hoz. a költségvetés a kezdetinek tizenkétszeresére emelkedett. E fejlődésben igen jó partnere a megyei tanács és a helyi tanácsok hosszú sora. Irányítása alatt történt a „honfoglalás”, azaz 1980-ban új otthonhoz jutott a Felszabadítók útján a múzeumi központ, korszerű körülmények közé, jó restaurátori, laboratóriumi és raktározási körülményekkel. A hajdani három tudományos osztály mellé újabb négy szerveződött. A Szabadfalvi József irányította múzeumot a szakmában „kádemevelőnek" tartják. Ugyanis igen jó személyi állományt épített kj, munkatársainak döntő többsége — a régészek kivételével — Debrecenből, korábbi tanítványainak sorából került ki, s közülük már igen sokan eltávoztak innen más múzeumokhoz vezető beosztásokba. Az első tíz esztendő a szervezésé volt. De publikációk, tudományos munkák születtek akkor is, változatlanul tanít a debreceni egyetemen, ahol a néprajzi tan1 szék docense, s az utóbbi öt-hat évben ismét nagyobb intenzitással látott hozzá a tudományos munkához; régebbi témákat folytatott, nekikezdett nagydoktori disz- szertációjának, amit a múlt évben adott be, számos kötetet jelentetett meg, most is kiadás előtt áll egy munkája. Sokirányú tudományos munkája mellett a Szemere Bertalan Közművelődési Egyesület elnöke. Másfél évtized alatt a törzsökös debreceni egyetemi emberből törzsökös miskolci, sőt borsod-miskolci közéleti ember, a város és a megye megbecsült tudós polgára lett. Sok szállal kapcsolódik már az itteni élethez. Fiai is itt nőttek fel. Egyikük magas beosztású mezőgazdász, a másik az itteni egyetem jog- és államtudományi karának jogelméleti és jogtörténeti tanszékén tanársegéd. Így már két dr. Szabadfalvi József van. Március közepén a Minisztertanács Titkárságától értesítést kapott: „Oktatói, múzeumszervezői és tudományos munkásságáért Állami Díjat kap.” Tegnap vette át a Parlamentben. Tisztelettel köszöntjük ez alkalomból.- Benedek Miklós közé tartozik Üjlaki Miklós, aki ötvenévesen vehette át az Állami Díjat. Munkája, a nevéhez fűződő eredmények tiszteletet parancsolnak bányászberkekben. Az általa vezetett elővájó szocialista brigád neve fogalommá vált a Borsodi Szénbányák Vállalatnál. Munkájukat két szóval lehetne jellemezni: minőség és gyorsaság. Az elsőről'nem mindenki győződhet meg személyesen, hiszen a bányába „civil ember” ritkán jut le. Viszont gyorsaságukról a megdöntött csúcsok, a túlszárnyalt méterek tanúskodnak. S a számok — általában — önmagukért beszélnek. A szuhavölgyi bányászt kazincbarcikai otthonában kerestük fel. Táppénzen volt, csigolyakopással. Két éve jött elő a baj, az ünnepek után kórházba kell vonulnia. Bár az orvos is javasolta — rtem megy rokkantságira. Külszínre sem. Harminckét éve dolgozik a föld alatt. Már csak három éve van hátra. Bántaná, ha nem innen menne nyugdíjba ... A nappali szobába vezet minket. Hellyel kínál, majd mesélni kezd. — Hét gyerekből én voltam a harmadik — kezdi a beszélgetést a házigazda. Szüleim szabolcs-szatmári földműves emberek voltak, nekem viszont nem volt ínyemre a paraszti munka. Így hát Ka„A szénbányászati innováció irányításában, megvalósításában, elsősorban a bányatelepítés, a bányaművelési eljárások tudományos alapjainak fejlesztésében, a gépesített vágathajitási és frontfej tési berendezések gyakorlati alkalmazásában elért kimagasló eredményekért” négyen vehették át idén, az Állami Díjat. Köztük dr. Kovács Ferenc, az Akadémia levelező tagja, a Nehézipari Műszaki Egyetem rektora, az egyetem bányaműveléstani tanszékének vezetője. — Ebből az indoklásból mi vonatkozik az ön munkájára? — Ügy gondolom, a bányatelepítés, a bányaművelési eljárások tudományos alapjainak fejlesztése. Hiszen az elmúlt harminc évben a bányaműveléstani tanszék tagjaként, 1984-től pedig — amióta Zambo professzor nyugdíjba ment — vezetőjeként, a tanszéki kutatások legfontosabb területe volt a gépesített technológiai rendszerek optimális paramétereinek kijelölése, a fejlesztési irányok meghatározása. Ez lényegében az egész magyar bányászat elméleti megalapozását jelenti. — Pontosítaná, hogy miért? — Mert a magyar bányászat több területen is viszonylag kedvezőtlen adottságok között dolgozik, és a versenyképesség növelésének, megtartásának egyik feltétele az adottságokhoz igazodó vagy alkalmazkodó fejlesztési irány és technológia kiválasztása, kidolgozása és megvalósítása. A mi elméleti, tudományos kutatási munkánk a gépesített vágathajtás területén hozott eredményeket — a vágathajtási sebességben és a teljesítményben — a kisebb szilárdságú kőzetekben való bányászkodásnál. És sikerült európai-szintet elérni az úgynevezett komplex gépesítésű, széleshomlokú fejtések teljesítményének növelésében is. Ami hátra van, meg kell oldanunk a kiszolgáló tevékenység gépesítését, s előbbre kell lépnünk a munka- folyamatok szervezésében. — Korábbi beszélgetéseinkben ön már többször megfogalmazta, hogy az egyetemi, a tudományos munkát a gyakorlattal szoros összhangban tudja csak elképzelni. zincbarcikára kerültem kőművestanulónak. 1956. december 10-én jöttem a bányához. A nővérem Ormosbányán dolgozott, ő segítette az elhelyezkedésemet. Falazó kőművesnek vettek fel az elővájók- hoz. Akkor még nem voltam biztos benne, hogy ott is maradok. A nehéz munka mellett viszont éreztem, hogy megbecsülnek. Mind anyagilag, mind erkölcsileg. Na, meg a társaság is jó volt. A föld alatt nem létezünk egymás nélkül. A munkakapcsolatok meg sokszor barátsággá fejlődnek. 1960-tól brigádvezető. Mint elővájó, a legnehezebb bányabeli munkát végzi. Mégsem cserélne. Nem menne frontra dolgozni. Azt mondja, itt jobban látja a munka eredményét, előrehaladtát. Jó érzés tölti el, ha olyan vágaton vezet át útja, melyet valaha az ő brigádja hajtott. .. — 1962-ben kaptuk meg az első elővá- jógépet. Előtte fúrással, robbantással dolgoztunk. Nagyszerű dolognak tartom, hogy ilyen sok modern berendezés segíti a munkánkat. Mindezek ellenére nem igaz, hogy manapság csak a gépek dolgoznak. Most is meg kell fogni a csákány, a szívlapát nyelét. Munkájukat üzemi, vállalati és országos csúcsok jelzik. Elismerésképpen megkapták a Népköztársaság Kiváló Brigádja címet, és a Kongresszusi Zászlót. Ö maga azt tartja a legnagyobb eredménynek, hogy sikerült egy olyan csapatot ösz- szehoznia, amelyik szeret és tud dolgozni. — Ezt most is vallom. A tanszéki munkában, a műhelymunkában fontos, hogy a gyakorlati hasznosítás szintjéig legyenek eredményeink. Nyilvánvalóan az iparág irányítóinak és magának az ipari üzemeknek — esetünkben a szénbányáknak — vannak elvárásaik velünk szemben. De ennek a mindennapi kapcsolatnak oda- vissza alapon sok tényezője van. A tevékenységi lánc összekapcsolása fordítva sem erőszakolt, a tudományos kutatás értelmét is megadja a gyakorlati hasznosíthatóság. A tudományos munka elismerésének csak egyik oldala az, hogy cikkek jelennek meg, tudományos fokozatok születnek. A másik oldala a kutatási eredmények értékesítése — most nem találok rá jobb szót — és a tényleges, a gyakorlati alkalmazás sikeressége És nem szabad elfelejteni, hogy az ország nyersanyag- és energiaszükségletének ellátásában a magyar bányászatnak az ezredforduló után is döntő szerepe lesz. Ez ténykérdés. Ügy gondolom, a tudomány képviselőinek szép feladatot jelent azon dolgozni, hogy az ország természeti adottságait összehangolják igényeivel. Hiszem ugyanis, hogy a szellemi kapacitás és a technikai lehetőségek hosszú távon eredményes bányászatra adnak lehetőséget. — ön, munkájából adódóan, szinte napi kapcsolatot tart az iparral, a bányászattal. De hogyan lett bányász? — Arra kíváncsi, hogy van-e családi tradíció a pályaválasztásomban? Nos, nincs. Ügyszólván, véletlenül kerültem a pályára, mert olyan vonzóan ecsetelték előttem a soproni diákéletet. Más kérdés, hogy sohasem voltam soproni diák, mert a bányamérnökképzés átkerült Miskolcra. Ügy vallom, bizonyos érdeklődési körön belül a rendszeresen elvégzett munkának van a legnagyobb szerepe abban, hogy elégedett, eredményes szakember lesz-e valakiből. És persze döntő annak a közösségnek a szerepe, amelyben az ember a mukáját végzi. — Az elmúlt két év nagyon sok szép tudományos elismerést hozott önnek. Az Akadémia levelező tagjai sorába választotta, a közelmúltban tartotta meg székfoglaló előadását. — Néhány napja megkaptam a Miko- viny Sámuel-díjat is, most pedig az Állami Díjat. Ha nem tűnik szerénytelenségnek, akkor hadd mondjam azt; én ezt a munka elismerésének tartom rendszerünkben. — Tisztéből adódóan ön a műszaki értelmiség, ezen belül a bányamérnökök utánpótlásában is feladatokat vállal. Hogyan látja az utánpótlás felkészültségét, hivatástudatát? — Ma igen ellentétes hatások érik a fiatalokat, a leendő műszaki értelmiséget, köztük a bányamérnököket is. Úgy gondolom azonban, hogy elsősorban arra kellene koncentrálnunk, hogy szép műszaki feladatok megoldásai várnak rájuk. Ami pedig a bányamérnököket illeti, a bányászkodásnak szép hagyományai vannak nálunk. Én mindig felemelőnek tartottam például azt, hogy egy bányászfaluban, ahol a kenyeret jelenti ez a munka, az óvodában is Jó szerencsét !-tel köszönnek. Csutorás Annamária Amelyik képes volt ezeket a sikereket elérni. 1987-ben —, mivel a művelhető szén- vagyon kifogyott — Ormoson bezárt a bánya. A brigádot már három évvel megelőzően áthelyezték a Szuhavölgyi Bányaüzemhez tartozó Feketevölgy-aknára. De, ha valahol baj van — a vállalat más aknájánál —, Üjlakiék mennek segíteni. Mint tették ezt nemrég Putnokon is. — Nincsenek titkai a jó eredményeknek — mondja. Szeretjük a munkánkat, büszkék vagyunk a sikereinkre — na, meg a pénzt is a méterek alapján fizetik. Üjlaki Miklós munkája nem ér véget a műszakok utáni zuhanyozással. Tagja a vállalati pártbizottságnak, 1985-től pedig a megyei párt-végrehajtóbizottságban megyei szinten ő képviseli a bányásztársadalmat. Mint mondotta: „Szívesen intézem mások ügyes-bajos dolgait”. így hát kevés szabadideje marad, amit leginkább otthon, a családjával, vagy a hétvégi kertben tölt el. — Én a családomra és az otthonomra költőm a pénzem. A lányom 22 éves, segíteni kell. Kicsit kényelmes is vagyok. Sokszor oda is kocsival megyek, ahová nem kéne. A feleségem biztosítja azt a hátteret, mely nélkül a munkahelyi sikerek nem születhettek volna meg, ezért 50 százalékban őt illeti meg az Állami Díj... Czoborczy Bence Újlaki Miklós I
