Észak-Magyarország, 1988. április (44. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1988. április 16., szombat Képhagyomány - néphapmány Összegzés konferencia után Nem dicsekedhet Miskolc azzal, hogy — humán témakörben — gyakran ad otthont nemzetközi tudományos konferenciának. Ez a laza kijelentő mondat tovább is gondolható. Ha glosszát akarnék írni, akkor úgy folytatnám, hogy — éppen, mert ritkán, jobban meg kellene becsülnünk az ilyen alkalmakat. Mondjuk azzal, hogy profibb módon menedzseljük, magyarán: megadjuk a módját. Félreértés ne essék, a 16 országból érkezett 38 tudós igen jól érezte itt magát, a hasznos és jól végzett munka, a kellemes együttlét emlékévelbúcsúzott el városunktól, kollégáitól. Aligha hiányzott nekik a protokoll — a tudósok különben is puritán emberek. A rossz száj-* íz inkább az újságíróban maradt — pontosabban azokban, akik itthon maradtak —, mert az az érzése, hogy a város, a helybéli tudós kollégák — finoman szólva — nem „kezelték” érdeme, súlya szerint ezt az eseményt. Miről is van szó? Az UNESCO SIEF, azaz a Néprajzkutatók és Folkloristák Nemzetközi Szövetsége Néprajzi Képkutató Munkabizottsága a Miskolci Akadémiai Bizottság székházában, rendezte meg a III. nemzetközi konferenciáját, Képhagyomány—néphagyomány címmel. Az elsőt (1984-ben) Lundban, a másodikat Göttingenben (86) tartották. Rangot és elismerést jelent (de erről majd később), hogy a harmadikat éppen itt, nálunk rendezték. Dr. Kunt Ernőt, a történelemtudományok kandidátusát, a konferencia házigazdáját, s egyik előadóját a lakásán kerestem föl, hogy összegezze a tanácskozás eredményeit. Hogy miért a lakásán? Súlyos szemműtét után lábadozik. A tanácskozást (április 5|— 10) is csak úgy tudta vállalni, hogy orvos felesége gyógykezelte (esténként infúziót kapott). Mondhatnék erre, hogy magánügy, de tudjuk, nem az. Beszélgetésünket végighallgatta Panni lánya is, mert az újságíró bácsi a délutáni „csúcsforgalomban” toppant be a négygyerekes családhoz. Arra kértem Kunt Ernőt, hogy értékelje a konferencia eredményeit. — A legutóbbi, göttingeni tanácskozáson előadást tartottam a magyar parasztság vizuális kultúrájának meghatározóiról. Ugyanitt számoltam be arról a kísérletről, amely 1986-ban kezdődött, a B.-A.-Z. Megyei Múzeum igazgatóságán. A vizuális kultúra kutatóosztályán. A külföldi kollégák nagy érdeklődést mutattak a képkutatás és az osztály munkája iránt. Ezért döntöttek úgy, hogy egyrészt a következő konferenciát Miskolcon rendezik meg a jelentkező Svájc, Írország és Ausztria helyett. Azért is vállalkoztak erre, hogy nyo- matékot adjanak az érdeklődésüknek az itt folyó munka iránt, és kifejezzék bizalmukat Magyarország kultúraközvetítő szerepe iránt. Minden remény meg volt arra, hogy Miskolc, Észak-Magyarország hagyományosan alkalmas erre a szerepre. Tizenhat országból: Spanyolországtól a Szovjetunióig, Norvégiától Bulgáriáig, Belgiumtól Romániáig 38 kutató jött el: tanszékvezető egyetemi tanárok, akadémikusok, különböző tudományágak művelői (pszichológusok, történészek, néprajzosok, szociológusok, kultúrtörténészek). — Milyen témákat vitattak meg? — Három fő téma volt. A cél az intenzív tudományos együttlét. Egy-egy előadás húsz percig, és a hozzászólások is csak húsz percig tarthattak. De mert mindenki hozzászólt minden témához, ez állandó szellemi ébrenlétet feltételezett. Az első-témakör a kép kultúrtörténete. Wolfgang Brückner würzburgi professzor a germánok keresztény hitre térítése idején felmerült képrombolással, illetve titkos, pogány képhasználatáról tartott előadást. Azt mutatta be, hogy a kereszténység új, hódító világképe, ideológiája sikeres terjedésének súlyos gátjai voltak a pogánynak minősített, rontó figurák, bálványok. A további előadók rámutattak, hogy a különböző korok ideológiai, társadalmi, kulturális konfliktusai mennyire szorosan együtt jártak a túlhaladott, az üldözött, a kiszorítani kívánt ideológiák képi megnyilvánulásának üldözésével. Ezért volt fontos a reformáció idején a fehér, azaz a képektől megfosztott templombelső, de ugyanez volt megfigyelhető az első mozik új életérzést közvetítő képsorainak és az egyre merevebbé váló polgári világkép hagyományainak, konfliktusában. Ugyanez a feszültség érhető tetten a különböző országok történelmi államainak, és hatalmas csoportjainak bizonyos társadalmi rétegek képi befolyásolásáért folytatott harcában. Á második téma a parasztság vizuális kifejező eszközeinek módjait vizsgálta. Hallhattunk az orosz népi fametszetekről, valamint azok alkalmazásáról a Szovjetunió megalakulásakor, a parasztságot mozgósító politikai plakátokon. Szó volt a fényképről, illetve ennek megjelenéséről Európa paraszti kultúráiban. Az osztrák, a német, a dán, a magyar és a belga kutatók arra az azonos következtetésre jutottak a téma tanulmányozása alapján, hogy az egyes családok birtokában levő fényképek hiteles rögzítői a paraszti túlélés, az életmód legfontosabb fordulópontjainak. Hiteles tehát az a megállapítás, hogy a családi fényképek sorozata a privát történelem egy-egy hiteles metszetét ábrázolja. — Miről tartott ön előadást? — Az előadásom címe A kép keresése, avagy emlékezés és felejtés. A kép szű- kebb és tágabb fogalmáról esett szó. arról tudniillik, hogy mennyire fontosak a környezetünkben hagyományosan képként értelmezett vizuális élmények mellett a személyes élményként őrzött emlékképek, álomképek, képzeletek, amelyekkel tulajdonképpen bensőségesekké, személyesebbé formáljuk közösségi kultúránkat Szembetűnő, hogy az egyéni, és a közösségi képhasználatban kimondatlan harc folyik a bizonyos dolgokra emlékeztető, s a bizonyos dolgokat elfeledtetni hivatott képek között. A képek tulajdonképpen annyit árulnak el, amennyit a néző bele tud vetíteni. A kép helyes és tartalmas olvasata a néző szem felkészültségétől függ. Az előadás és a konferencia zárszavaként azt hangsúlyoztam, hogy kinek-kinek a számára azok a képek, amelyekkel körülveszi magát, illetve amelyeket az emlékeiben megőriz, fontosnak tart, korunk egyes emberének alapvető gondjára, az identitás, önazonosság, önmegvalósítás keresésében nyújtanak elengedhetetlen segítséget. Azt kívántam a résztvevőknek, hogy minél több olyan képpel találkozzanak, amelyek személyes önmegvalósításukat minél hitelesebben, tartalmasabban szolgálja. — Hogyan tovább? — A 38 résztvevő kifejezetten meghitt légkörben töltötte ezt a hat napot Magyar- országon. Nemcsak városunkkal, s egy tanulmányi kirándulás alapján megyénkkel ismerkedtek meg, hanem az együttlét,tel hitelesítették a képkutató munkaközösség alapítójának, Nils-Arvid Bringeus svéd professzor tételét, amely szerint a kép nem ismer sem tért, sem társadalmi, sem kulturális sem pedig ideológiai határokat. Legközelebb két év múlva Innsbruck egyeteme, városa látja vendégül a képkutatókat. Horpácsi Sándor Gondolta volna-e valaki; egyszer azt is megérjük, hogy úttörőcsapataink élén nem nevelők, hanem apukák állnak? Nehezen hiszem, hogy pár évvel ezelőtt ez bárkinek is eszébe jutott volna. Mára viszont az elképzelés egyre közelebb kerül a realitáshoz. Az úttörőmozgalom gyökeres változásokat él át, s ezek eredménye ma még kiszámíthatatlan. Útkereszteződésben az úttörőmozgalom A több mint negyven éve fennálló gyermekszervezet működése ez idáig szinte elválaszthatatlan volt az iskolától. A rajok megegyeztek az osztályokkal, a raj- vezetők az osztályfőnökökkel, s természetesen a csapatvezető és annak helyettese is az iskolai nevelő- testületből került ki. Persze, az elmélet itt sem egyezett meg a gyakorlattal. Már csak azért sem, mert a pedagógusoknak nem lehet kötelezővé tenni az úttörőéletben való részvételt. Viszont megnézhette magát (pontosabban jutalmának, fizetésemelésének nagyságát) az az osztályfőnök, aki nem vállalta el a rajvezetői tisztséget. A nevelők számára az „úttörőzés” természetesen társadalmi munkának számít. Kivéve a csapatvezetőket, akik eddig az iskolától 300 —800 forint pótlékot és heti 2—10 tanítási óra munkaidő-kedvezményt kaptak. Helyettesét csak a munka- kaidő-kedvezmény illette meg, valamivel kisebb mértékben. Ez év január elsejétől az úttörő-csapatvezetők nem az iskoláktól kapnak pótlékot, hanem a területileg illetékes úttörőelnökségtől tiszteletdíjat. A változás okáról Voksán József, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára így nyilatkozott a Népszabadság március 21-i számában: „Az úttörőszövetség régen kifejezésre akarja juttatni, hogy az úttörőcsapat független az iskolától.” Demit is jelent valójában ez a függetlenség? Csak gondolatokat ragadok ki Friss Péternek, a Magyar Úttörők Szövetsége titkárának nyilatkozatából, mely a Köznevelés január 15-i számában jelent meg. „... az úttörőmozgalom önállóbb legyen, munkája pedig színesebb, gazdagabb; ...az iskolával való összemosás leküzdéséről van szó; ... a gyerek az úttörőben egy mozgalom önkéntes tagjának tarthassa magát, és ne diáknak.” A gondolatok önmagukban szimpatikusak, de megérett-e a helyzetar- ra, hogy az úttörőcsapat „kivonuljon” az iskolából? Biztosítva vannak-e a társadalmi és anyagi feltételek? Nézzük meg, hogy az önállósulás hogyan érinti a gyakorló nevelőket. Az első lényeges változás — amint már említettem — hogy ezentúl a csapatvezetők nem az iskoláktól kapnak pótlékot, hanem az úttörőelnökségtől tiszteletdíjat. Ennek nagysága közel ugyanannyi, mint a pótléké volt. A másik, hogy a munkaidő-kedvezmény megszűnt. Mind a csapat- vezetőknek, mind helyetteseiknek. A döntés oktatás- politikai érdekből (is) született! Itt érdemes egy kicsit megállni és elgondolkodni azon, hogy hányadik pofont kapja már a nevelés... az oktatással szemben. És azon is, hogy gazdaságunk helyzete mennyiben függ az „emberi bensőktől”? Hogy negatív eredményeink — ha közvetve is — mennyire szoros kapcsolatban állnak az egyes ember és azössz- társadalom erkölcsével? Hiszen egy igazgató csak úgy vezetheti eredményesen a reá bízott gyárat, üzemet, ha pár forintos egyéni hasznát nem részesíti előnyben a vállalat milliós érdekével szemben. Hogy mennyire híján vagyunk az erkölcsöknek akkor, amikor a munkahelyi csencse- léseket már nem is minősítjük lopásnak; amikor szakmai tudás nélküli emberek kerülnek kulcsfontosságú helyekre; amikor az is előfordul: az a bűnös, aki feltárja a hibákat, és nem az, aki elköveti.. Folytathatnánk a sort. Természetesen a tüneti kezelések is hoznak eredményeket, de ezek időlegesek. Az alap (mindig és mindenütt!) az erkölcs. Az „emberi bensők” alakításának pedig egyik legfőbb színtere (a család mellett vagy után?) az iskola. S az iskolán belül is (most már kívül?) az úttörőmozgalom is, amelynek leginkább volna lehetősége az emberformálásra. Ehhez viszont (az elvek mellett) megfelelő emberek kellenek, akiket meg is kell fizetni. A csapatvezető-helyettesek január 1-jétől se egy fillért, se egy órányi munkaidő-kedvezményt nem kapnak. Elvárhatja-e a társadalom tőlük, hogy ezt a sok időt és energiát felemésztő munkát ingyen végezzék? Vagy megint a társadalmi munkára alapozunk? S így biztosítva lesz-e a kellő színvonal? A csapatvezetők, igaz, kapnak .tiszteletdíjat, de ugyanannyi órát kell tanítaniuk, mint a többi nevelőnek. A munkaidő-kedvezmény megszűnése többletterhet, s csökkentett szabadidőt jelent. S nézzük a rajvezetőket (akik nagyobbrészt az osztályfőnökök), s akiknek legújabban tagdíjat kell fizetniük. Friss Péter, a már korábban említett cikkben a mozgalomhoz való tartozás formai jelképének tekinti ezt az összeget. Viszont igazat kell adni azoknak a pedagógusoknak is, akik azt mondják; nem elég, hogy társadalmi munkában dolgozom, még fizessek is érte? És miért negyven év múlva jutott az eszükbe? Eredményes munkát csak attól az embertől lehet várni, akit „hajt” valami. Ilyen „hajtó tényező” lehet a megfelelő anyagi elismerés, a különböző „kényszerítő” hatások, és a már említett „emberi benső”, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy a lelkiismeret. Melyikre számíthat ezek közül az úttörőmozgalom? Akik eddig sem csinálták szívesen, vagy csak a kedvezmény és a pótdíj miatt vállalták el a funkciót, azok valószínűleg leköszönnek, vagy már le is köszöntek a posztról. Így történhetett meg az, hogy Budapesten hosszabb-TÖvi- debb időre vezető nélkül maradt több úttörőcsapat. S itt rögtön adódik a kérdés: mi van akkor, ha egyetlen nevelő sem vállalja el a csapatvezetőséget? A válasz jó néhányunknak talán meglepő: nemcsak né- dagógus állhat az úttörő- csapat élén. Elláthatja ezt a feladatkört akár egy szülő, akár a csapatot patronáló társadalmi szerv képviselője, s tulajdonképpen bárki, aki tenni akar a mozgalomért. Hiszen a Mágyar Úttörők Szövetsége a társadalom gyermekszervezete (régebben a párt gyermekszervezete volt), s a társadalomnak mindnyájan tagjai vagyunk. A másik szélsőséges réteget azok alkotják, akik akkor is szívvel-lélekkel csinálják tovább munkájukat, ha egy fillért sem kapnak érte. Az ilyen embereket csak tisztelni és csodálni lehet. A többség viszont a kettő között helyezkedik el; szívesen, örömmel csinálja az úttörőmunkát, viszont elvárja a megérdemelt elismerést. S ez az elismerés most nagyon lecsökkent. Mi lehet hát a megoldás? Mit lehet tenni azért, hogy a régi, tapasztalt úttörővezetőket ne váltsák fel például a minden fillérnek örülő kezdő pedagógusok? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a mozgalom ne veszítsen értékéből, hogy ne induljon lassú sorvadásnak a nevelés, a gyermek kárára? A válasz erre nálunk csak egy lehet: kell keresni egy kiskaput! Az 1986-ban életbe lépett új oktatási törvény lehetővé tette, hogy az iskolák (az úttörő-önkormányzattól független) diákönkormányzatot hozzanak létre. Ennek tanár-vezetője az iskolától pótdíjat kap. Annak ellenére, hogy a két önkormányzat elvileg teljesen független egymástól, a két vezetői tisztet ugyanaz a személy is betöltheti. Ha a csapatvezető egyben a diákönkormányzat vezetője is, akkor az úttörőelnökségtől kapott tiszteletdíja mellett természetesen pótdíjat is kap az iskolától. Ez valamelyest kárpótolja az elvesztett munkaidő-kedvezményért. Viszont vannak, akik ehelyett a kedvezményt választanák. Ezért az úttörőszövetség felkérte az apparátus tagjait; saját területükön végezzenek felmérést, hogy a diákönkormányzat vezetője maga dönthessen arról: pótdíjban vagy munkaidő-kedvezményben kíván-e részesülni. Ha ez megvalósul, akkor az a csapatvezető, aki egyben a diákönkormányzat élén is áll, a tiszteletdíj mellett munkaidőkedvezményben is részesül. S a kecske és a káposzta „elvét” felhasználva (igaz, a káposzta mérete valamelyest csökkent), valószínűleg ez lesz a járható út. Ez viszont megkérdőjelezheti a diákönkormányzatnak az úttörőmozgalomtól való függetlenségét... Továbbra is kétséges a csapatvezető-helyettesek sorsa, akik esetében csak a kecske lakott jól... a káposztával. Az, hogy az úttörőmozgalom minősége mennyiben változik meg a mostani szervezeti-anyagi módosításokat követően, még a jövő titka. Azonban elgondolkoztató az a tény, hogy az úttörőcsapat-diákön- kormányzat-vezetők nagy része — az előzetes felmérések szerint — inkább a pótdíjat, mint a munkaidőkedvezményt választaná ... Gazdasági helyzetünk is- ' méretében tisztában vagyunk azzal, hogy mindenütt összébb kell húznunk a nadrágszíjat. Ez a felfogás nem érvényesülhet az oktatás, és főleg nem a nevelés területén! Mert az, hogy néhány évtized múlva hol fogunk tartani, már most, napjainkban eldől — (a családok mellett) az iskolákban és a gyermekmozgalomban. Itt még az esetleges pazarlás is jó befektetésnek számít! — hiszen legnagyobb értékünk (ha még nem is jöttünk rá igazán) a fejekben és a „bensőkben” rejtezik. Czoborczy Bence Kesznyéteni ház, a múlt egy darabja
