Észak-Magyarország, 1988. március (44. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-02 / 52. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. március 2. szerda Miskolcon, a Rendezvények Házában A Miskolci Családi Intézet eddigi sokirányú munkája, szolgáltatásai mellett újabb vállalkozásba kezdett. Talán nem is helyes kifejezés a vállalkozás, inkább kulturális, művészeti szolgáltatásnak nevezhetném. Már korábban megkezdte a videomozi-előadások tartását, most pedig március 7-én először, majd azt követően minden hétfőn este hétórai kezdettel itt tartja előadásait a Belvárosi Orfeum, amely bizonyára sokak érdeklődésiére tarthat számot, noha eleve nem nagy tömegeket várnák egy-egy estére, hiszen a műsor jellegénél fogva intimebb közeget, kisebb közönséget kíván, amely asztalok mellől nézheti ,a produkciót. A Belvárosi Orfeum szereplői a Miskolci Nemzeti Színház tagjai: Lévay Joli, Major Zsolt és Zubornyálc Zoltán, ez utóbbi egyben az előadás rendezője is, a mozgásokat Magyar Tünde tervezte, a zenét pedig az Orfeum Band szolgáltatja. S mit láthat a közönség a h'et- venpercnyi műsorban? Elmondom, mert én már láttam: A terem végében zsúfolt, ruhafogasokon sokféle kosztüm, kellék, egy paraván,, ami mögött ruhát lehet cserélni, két asztalka, szék, s kész a berendezés. A három szereplő a játék elején a színen veszi magára a kezdő jelenet ruhadarabjait, illetve kellékeit, s máris elkezdődik a dalok, sanzonok, kupiék áradata, hol szóló, hol kettős, vagy hármas formájában, sok-sok érdekes mozgással, tánccal, humorral fűszerezve. Egymásba ér a Jöjjön Óbudára, egy ]ó túróscsuszára, meg a Meseautóban színezüst erdők során és sok-sok régi sláger, egyéb, a két világháború közti időkre jellemző dal. Megidézik Josephine Bakert, hogy utána a sikamlós Lő- vinger-nóta hangozzék, meg a Gyere, te niemand, s Tanulj meg fiacskám komé- diázni és így tovább. Mindez jól gördülő előadásban, szellemesen, többségben magas elismerést érdemlő színvonalon. Így megy az első részben végig, amikor két táblát látunk. Egyiken, „Ozsonna szünet” a felirat, a másikon jelzik, hogy behívó érkezett. Szünet után némi változás tapasztalható. Míg az első rész szerkezete következetes, nagyjából időrendben is jól idézi a húszas-harmincas éveket, a másodikban ez a szerkezeti rend meginog. Csukaszürke katonaruhát ölt a két férfi- szereplő, azaz első világháborúbelit, aztán f elhangzanak a dalok a második világháborúból, s ettől kezdve egymásba úszik a két háborúra emlékeztető dalok árja, belopózik a második világháborús szentimentaliz- mus, a Csak egy nap a világ, meg a Lil Marlen egyik variációja, vegyes katonanóták mindkét világégés idejéből, hogy a műsor végére lampionfüzéres jókedvre derülten köszönthessük iá pusztulás végét. E második részben is elismerés illeti a szereplőket, a műsor meg nem nevezett szerkesztőjét illetné némi elmarasztalás az említett keveredésekért, amiket talán kis átszerkesztéssel ki lehetne javítani. Egészében a műsor kellemesen szórakoztató, minden olcsó hatásvadászattól mentes, a három színész, a két zenész és a koreográfus közös munkája jó színvonalon elégíti ki a nosztalgiaigényeket, jó hangulatú és emlékű szórakozást kínál. (bcnedck) Egy kis antropometria Georg Büchner: Danton halála F öldrészünk történelmének egyik sors- fordulója-sorsfordítója volt 1789, a nagy francia forradalom. Azért nevezi annak a történelemtudomány, mert utána — noha Napóleon jött és a Bourbon-res- tauráció — minőségében változott meg az életről, politikáról, hatalomról vallott felfogás, átrendezte Európa határait, felszabadító erővel hatott a nemzeti szabadságtörekvésekre, demokratikus mozgalmakra. A hármas jelszó: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, mindmáig nem veszítette el érvényességét, mozgósító erejét. Július 14, a Bastille ostroma szimbolikus jelentést kapott: a zsarnokság megtöretésének, lezárásának szimbóluma olyan esemény, amely eltakarította az akadályokat a modern iparosodás és a (demokratikus) nemzetállamok megalakulásának útjából. Igaz, a Szent Szövetség (1815-ben) megalázza Franciaországot, egy időre vérbe fojtja a szabadság lángját, de kioltani már teljesen soha nem tudta, mert a XIX. században Franciaországban, szerte Európában, sőt, az ekkor létrejött Amerikai Egyesült Államokban, majd Közép- és Dél-Amerikában is ragyogó forradalmak és szabadságharcok sora jött, amelyek mindig hatalmas résnyit tágítottak feudális kötöttségekkel a nemzeti elnyomatás bilincsein. Ezek a gondolatok ma már evidenciák, a tankönyvekben szerepelnek. Mégsem haszontalan feleleveníteni annak, aki beül a színházba, hogy megnézze a tragikusan fiatalon (23 évesen) elhunyt német drámaköltő darabját, a Danton halálát. Drámaíróként zsenge korúnak kell tekinteni, azaz fő erénye nem az emberismeret, az az érettség, amely csak később, az élettapasztalatok árán adatik meg, hanem a romantikus pátosz, amely a történelmet hatalmas ívként látja és láttatja. Sokan és sokféleképpen feldolgozták a francia forradalom történetét (lásd például Romain Rolland századunk elején), mert maga a történet egyrészt kínálja magát a földolgozásra, másrészt (kortól és világnézettől függően) többféle értelmezési lehetőséget is inspirál. A fiatal német, aki a XIX. század elején még csak álmodozik arról, hogy a háromszáz fejedelemségre tagolt németség egykor egységes és demokratikus állam lesz, (majd Bismarck Poroszországa valósítja meg fegyverrel és erőszakkal, elvetve ezzel a későbbi véres konfliktusok magját) érthetően a tragikus mozzanatot emeli ki a francia forradalom történetéből, azt, amire a dráma címe is utal. Maga a történet — és a dráma — azért modellértékű és gondolatébresztő a későbbi korok számára is, mert Büchner olyan belső ellentmondásokra figyel föl, amelyek — sajnos — a későbbi -forradalmakban is tragikusan megismétlődtek. Lényegében az eszme és a (politikai) gyakorlat ellentmondásairól van szó. Maga az eszme, a jövőkép mindenkor „tiszta”, mert elvont — és kissé naiv, ám maga a (hatalomra jutott eszme), a politikai gyakorlatot már nemcsak az erkölcs törvényei mozgatják, hanem nagyon is konkrét érdekek. Machiavelli óta tudjuk ezt, mégis — újra és újra — hajlamosak vagyunk arra, hogy a történelmet (és a jelen politikai gyakorlatot is) a szigorú erkölcsi normák serpenyőjében mérjük meg. Ilyenkor aztán kiderül, hogy a történelmet nem makulátlan szentek, félistenek formálják, hanem — hozzánk hasonló —, gyarló, hús-vér emberek. Sőt — s éppen ez Büchner darabjának egyik tanulsága — vannak helyzetek, amikor a szigorú, elvont erkölcsi kategória, az elvont eszmeiség véres tragédiákat okozhat, ha hatalomra jut. Jól tutjjuk persze, hogy az erkölcsi, eszmei, politikai címkék nagyon is valóságos érdekeket takarnak, képviselnek, szimbolizálnak, de ezekben legtöbbször csak az utókor lát tisztán. Mit valamit felismer ez a fiatal német értelmiségi (orvos is volt), mégpedig' azt, hogy milyen veszedelmes eszköz a terror, ha elszabadul, ha öncélúvá és ellenőrizhetetlenné válik. Mert igaz ugyan — ezt teszik a darabban —. hogy minden hatalom, diktatúra a népre hivatkozik. Csakhogy a nép megvesztegethető, meg is félemlíthető, azaz manipulálható. Keservesen tanulta, tanulja az emberiség ezt a leckét, hogyan lehet a törvényalkotó és a végrehajtó hatalmat elkülönítve, alkotmányos és jogi garanciák, valamint a tényleges nyilvánosság keretei közé terelve ellenőrizni. Enélkül ugyanis, valóban bekövetkezik az, amit Danton ki is mond: a forradalom fölfalja a legjobb fiait, hogy helyet csináljon a kis korzikai tüzér hadnagynak: Napóleonnak. Fölvetődik persze a kérdés, hogy végig kell-e gondolnunk mindezt ahhoz, hogy megértsük, „élvezzük” a Miskolci Nemzeti Színház előadásában a Danton halálát? Magyarán, mit akar itt és most mondani ez az előadás? Mindenekelőtt — egyelőre minősítés nélkül — szólnunk kell a vállalkozás nagyságáról. Negyvennél több színész neve szerepel a színlapon. Szőke István — nyilván Büchner szándékának megfelelően — érzékeltetni kívánja, hogy a forradalmi Párizsban az egyik főszereplő maga a tömeg. Igen sokat tanult Büchner Shakes- peare-től, de maga a szemlélete romantikus. Danton és Robespierre ellentéte a tűzé és a vízé, azaz két szélsőséges jellem, világnézet összecsapása. Danton a latinos vérbőség, kissé szabados életszeretete — epi- kureistának vallja magát —, míg Robespierre a hideg, a metsző logika és kissé sót- lan, életidegen puritánság. Nos, hogy rögtön a rendezés minősítéséről legyen szó, ez a két figura nem él igazán a színpadon, s ennek az oka szereposztásbeli tévedés. Sem Mihályi Győző (Robespierre), sem Bregyán Péter (Danton) nem tudja elhitetni, hogy félelmetes, mert nagy hatalmú, nagy formátumú politikusok. El kell ezt mondani még akkor is, ha konstatáljuk, hogy hatalmas munka van a két szerep megformálásában, s az egész rendezésében. Bregyán Dantonja egy pajzánkodásra is hajlamos kedves fickó, akinek azt még készséggel elhittük hogy kedvelik a nők, de azt már nem, hogy félnek tőle (s ezért vérpadra küldik) politikai ellenfelei. Mihályi Robespierre-je is inkább egy jó tanuló diákra emlékeztet, aki féltékeny a linkebb, de sikeresebb társára. Mindkettőjük színpadi dikciója — noha más-más okból — modoros, erőtlen. Emiatt aztán széthullik maga az előadás is, amely egy jó dramaturg után kiált. Különösen az első rész (egy óra ötven perc!) tűnik hosz- szúnak, vontatottnak, pedig Szőke minden lehető hatáselemet bevet. Főleg a hangerőt. Ez az egész előadásra érvényes, Dóczy Péter például (Saint Just) olyan erővel harsogja a szövegét, hogy komolyan aggódnunk kell a fiatal színész hangszálaiért, néhány előadás után beteget fog jelenteni. Túl lármás ez az állandóan mozgásban* lévő forradalmi tömeg is a színpadon. Néha egy- egy jól alkalmazott drámai csend hatásosabb lenne. Lényegesen jobb (már csak azért is, mert rövidebb) a második rész, amikor végre meglódulnak, fölgyorsulnak az események. De itt sem ártott volna a húzás. Szépen megoldott, igazán drámai jelenet Julie (Danton felesége) halála — Páva Ibolya alakítása éppen a visszafogottsága, fegyelmezettsége miatt üde színfolt a harsogásban —, de Lucille (Camille-Desmou- linsné) jelenete már indokolatlanul hosszú, s erről megint csak nem Fráter Kata tehet. Furcsa dolog a színházi hatás. Bármilyen paradox, de a harsányság (zene, dikció), az állandó jövés-menés, sőt rohangálás, szexjelenetek, a fényeffektusok együttese is lehet unalmas. Meg lehet szokni, holott nem lenne szabad megszoknunk! Az igazi színházi pillanat ugyanis mindig a színészé. Ebben az előadásban ritka' mert Szőke István mintha nem bízna a színészeiben, az írott (költői) szöveg erejében. Ezért aztán hiába szórja két marokkal az ötleteket, a hatás messze elmarad a befektetett szellemi és fizikai erőfeszítéstől. Csak a legnagyobb tisztelettel tudok szólni a negyven színészről (csaknem az egész társulat a színpadon van!), mégis — éppen a fentebbiek miatt — igen nehéz az egyéni teljesítményeket minősíteni. Kerényi József díszletei ezúttal kissé eg.y- síkúak voltak, épp mert csak függőlegesen tagolták a teret. Fekete Mária jelmezei tarkák és következetlenek. Nem értem, hogy ha az egyik figura korhűnek tetsző kosztümben van, akkor a másik miért vesz fel mai utcai ruhát. Papp Zoltán zenéjéből (hangerő!) kevesebb több lett volna. Horpácsi Sándor Jó néhány hete már, hogy valamelyik tévéműsorban bemutattak egy férfiút, aki olykor jelentős operaszerepeket énekel az Állami Operaházban, azonban főhivatása sokkal hétköznapibb: a Budapesti Műszaki Egyetem oktatója és antropometriával foglalkozik. Meg is magyarázták, hogy mi fán terem ez a tudomány, az embermérés tudománya, s azt is megtudhattuk!, hogy a teremtett világban minden emberméretű, azaz az ember alkotta tárgyak, egyebek az ember testméreteihez igazodnak — mint például az ágy, a szék, miegymás —, kivéve egyetlen dolgot, ami ne adj’ isten nem akar az ember méreteinek kívánalmaihoz alkalmazkodni. Ez pedig nem más, mint a korszerűnek kikiáltott bérlakás. Erről volt szó, aztán énekelt a tudós ... Azóta is töprengek. Minden emberméretű, minden pontosan igazodik az emberi igényekhez? Lehetetlen! Például a legritkábban lehet éppen olyan méretű konfekcióruhát kapni, ami a keresgélő vevőjelölt testméreteinek leginkább megfelelne. Ez a helyzet a cipőkkel, meg a fehérneművel is, a térdharisnyákat meg mintha nem is emberre szabnák. A minap olyat kaptam, amelynek fejrésze egy elefántnak is nagy lenne... Aztán nem egészen embermére- tűek a vendéglői menüadagok, nem emberi idegrendszerhez szabottak egyes színházi, film- és tévéprodukciók, s — merjem-e kimondani? — nem egészen emberi igényekhez szabottak a havi munkabérek ... Hát ennyit az antropometriáról... (bm) Ma este a képernyőn Miskolci téma Ráday Mihály műsorában Ma estére igen sokféle néznivalót kínál a képernyő. Már 17.50-től látható az első műsorban egy nyolcrészes angol filmsorozat — Halló, halló! a címe — első darabja; a Híradó után ugyanitt csehszlovák krimi — Rózsás Hubert — várja azokat, akik ezt a műfajt kedvelik, késő este meg a pori jazzfesztivál részleteit élvezhetik a jazz- barátok. A második műsorban Én, az apa címmel NDK tévéfilm jelentkezik 19 órakor, 20.10-től meg a Bayern München—Real Madrid BEK-mérkőzést sugározzák. Ennek második félideje alatt kezdődik 21.20-kor az első műsorban Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című városvédő műsora, amelynek témái között szerepel miskolciakat foglalkoztató kérdés is: a tavaly decemberben bezárt Avas Szálló sorsáról hallhatunk-láthatunk riportot. Képünkön: részlet a szállóból az utolsó filmfesztivál idejéből.
