Észak-Magyarország, 1988. február (44. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-06 / 31. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1988. február 6., szombat Képzőművészek gondjai a változó értékrend korában A látóutak egyik állomásán: vitafórum a zempléni közérzetről, a sátoraljaújhelyi könyvtárban. Fotó: Dobos Klára Sárospataki Népfőiskola, 1988 Mécsvig fényénél és Kitténél Kerékvágás szeli át tavaly óta e fűvel benőtt, kies tájat. E két, messzetartó nyom még éppen, hogy csak észrevehető. Am, akinek jó a szeme, annak így is útirányt mutat. Lám, a madár észreveszi, s az apró mélyedésben kicsiny testét frissítő, jó ízű kortyra lel. Azt mondják a régiek: hajdan, ugyanitt, hol most e két keréknyom fut a messzeségbe, nagy forgalmú út kanyargóit. Akik egykoron tapodták, meg azok közül sokan, akik voltak szívesek meghallgatni, hogy mit regélnek az elődök, azokban nyilván (sok-sok év más útjainak taposása közben) megfogalmazódott az óhaj: kellene ide újra egy út! S csaknem jó mégy évtized múltával az egykori útjárt elvesztett tájban — kissé talán tanácstalanul, toronyiránt — elindul egy kis csapat ekhós szekerén. Akár hajdan a vándorszínészek! Zötykölőd- ve, nyekkenve, ám a rajta ülők kedvével, hitével meg- rakottan. Az úttörők mindig nehéz, nemes, felejthetetlen feladatára vállalkozva, s azzal a meggyőződéssel, hogy a mögöttük maradt kerékvágással újak, mások lábát „kényszerítik” mozdulj !-ra. A tavalyiak, szóval ők, akik e kies tájon kerékvágással útirányt jelöltek, kísérőjüknek Móriczot választották. Azt a Móriczot, kinél találóbban senki nem összegezte e misszió célját: „Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfőiskola célja.” Tavaly, akik vállalkoztak arra, hogy az 1936—49. közötti időszak országos hírű Sárospataki Népfőiskolájának hagyományait, szellemiségét, pedagógiai célkitűzéseit, módszertani formáit újraélesztik, e móriczi gondolat megvalósulását álmodták. Sikerült nekik? Megvalósult az álom? Azt hiszem, igen. Még akkor is, ha — ezt Homonnayné Jób Klára tartalmas értékelőjéből — tudjuk: „A széles közvélemény nem tudja és nem is tudhatja, mit jelent a népfőiskolái forma. Korábbi tapasztalatok alapján egyféle tanfolyamnak tekintik a többi között. Furcsának, rendhagyónak érzik, hiszen nem politikai, nem szakmai képzjés. »Akkor mi?« — teszik fel csodálkozva a kérdést. Képesítést, bizonyítványt nem ad, akkor milyen iskola ez, egyáltalán, mi szükség van rá? — mondják a laikusok. A megítélésben a tájékozatlanság éppúgy kísértő veszély, mint a mennyiségi oldal túlhangsúlyozása.” Ök, akik viszont az egész lényegét átélték, megtapasztalták, elégedettek a kapott útravalóvaíl. Hisz’ olyasmiket mondottak a tapasztalatok összegzése során, mint: meghatározó élményeket szereztek, megízlelték a szellemi örömöt, felébredt Pozsa Antónia gyógypedagógus: - Megérintettek az itteni gondolatok, s magamba erősítem, megőrzőm őket. kíváncsiságuk a kultúra iránt, jó volt kiszakadni a hétköznapok szűk világából, tágabb horizontok nyíltak meg számukra. Ilyeneket olvasva, miért na hinnénk e közművelődési forma értelmében, hasznosságában, létjogosultságában ? * Feladatom itt, és most tulajdonképpen az lenne, hogy tudósítsak az immáron második alkalommal megrendezésre került, s éppen ma záruló Sárospataki Népfőiskola kilencnapos gazdag programjáról, amely 24, harmincöt évnél nem, idősebb, zömében főiskolát, egyetemet végzett fiatal szellemi és lelki gazdagodását szolgálta. Ám én úgy vélem, hogy egy-két órás személyes élményeim helyett, amelyek az idő rövidsége ellenére is maradandó- ak, célszerűbb és hasznosabb, ha tapasztalataik alapján maguk a népfőiskola hallgatói, illetve szervezői nyilvánítanak véleményt. — Ha nagyon röviden kell megfogalmaznom, miben látom a sárospataki népfőiskolái vállalkozás feladatát, akkor azt válaszolhatom: segítsen minden érdeklődő fiatalnak abban, hogy meglelje „honját e hazában”. A nyílt beszéd, a valahová való tartozás tudata, a közösségi gondolkodás elvezethet oda, hogy megtaláljuk, megépítsük ezt az otthont. A népfőiskola lehet az indíttatás egyik energiaforrása. (Dr. Kováts Dániel, a szervezőbizottság elnöke.) — Látóúton megismerkedtünk az egyházkerületi Tudományos Gyűjtemények Nagykönyvtárával, a levéltárral. Adalékot kaptunk a „pataki szellemből”. Dokumentumfilmről megdöbbenve láttuk az első világháborús veteránok akkori és mai helyzetét. Megérezhettük a néphagyományok továbbélésének, önismeretünknek szükségességét. Jól kiegészítette ezeket a pszichológiával való találkozásunk. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyon élvezeBordás István népművelő: - Volt módunk nemcsak egymással, az előadókkal is vitázni. tes programok jól szolgálták magyarságtudatunk fel- ébresztését, továbbélését. (Szegedi János 26 éves gépészmérnök.) — Tanulni jöttem ide, de többet kaptam az egyszerű, száraz tényéknél. Itt egy olyan érzelmi többletet is nyújtanak, amellyel feltöltődve, szárnyakat kap az ember. Azt hiszem, aki innen hazatér, .annak köny- nyebb lesz a nehézségeket legyőzni. Itt hitet kaptunk ahhoz, hogy érdemes küzdeni az emberekért, és megmutatták azt az utat is, amelyen elindulhatunk. (Urecz- ky Klára Tünde, líl éves napközis nevelő.) — Fia egyetlen barátra, .társra sem tennék szert, egy új érzéssel, a közeledés szándékával, akkor is gazdagabb lettem. Leomlott egy fal, s tódul, süvölt be á friss levegő. Épp jókor, lassan feléltem készletemet. Én már kaptam valamit a népfőiskoláról! (Mislai Attila, főiskolai hallgató, a népfőiskola belső használatú lapjának, a Mécsvilágnak a szerkesztője.) — Az előadások témái igen széles skálán mozogtak (film, zene, gazdaságpolitika, lélektan). Élénk beszélgetések, viták alakultak ki a szervezett és spontán összejöveteleken. Sok nagyszerű emberrel találkozhattunk, s közben a csapatunk nagyszerű közösséggé ková- csolódott e kilenc nap alatt. Bízom benne, hogy ma nem elválunk: csupán egy időre búcsút veszünk egymástól. (Pozsa Antónia, 26 éves gyógypedagógus.) * Nos, örömmel jelenthetem: a kerékvágás mélyül, s az „újra-úton” ez évben még nagyobb csapat indult el. Méghozzá nem céltalanul, hanem eltökélt, örök emberi szándékkal. A megérkezés, a hazaérkezés, a mécsgyújtás szándékával. De hát mi más is lehetne az utakat „teremtő” kerékvágások ér telme mint házat, hazát, megnyugvást, eligazodást, lelki békét találni!? Hajdú Imre Borsod megye évtizedek óta büszke képzőművészeti életére. És híres is róla. Ha országos fórumon szóba kerül a megye, sokszínű gazdasági élete mellett, a kulturális életről szólva az itt élő képzőművészek kerülnék legelsőként szóba. Számos művész él itt; olyanok, akik tagjai a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, és rajtuk kívül nagyon sokan olyanok, akik a Képző- művészeti Alap tagjai. Mint a szövetség területi szervezetének január 29-1 tanácskozásán a beszámolóban elhangzott, Borsod megyében 23 olyan művész él, aki tagja a szövetségnek, közülük 10 rendelkezik szocialista szerződéssel, öten állásban vannak, egynek ösztöndíja van, öten nyugdíjasok. A jelentés így folytatódik: „A szocialista szerződések száma csökkent, és várhatóan sajnos, tovább fog csökkenni.” Azt hiszem, ezek az idézett adatok és megállapítások rávilágítanak a közöttünk élő képzőművészeik mindennapi gondjaira, arra, hogy a változó értékrend korában milyen a munkával való ellátottságuk, milyenek a lehetőségeik, egyáltalán mi befolyásolja alkotótevékenységüket, és milyen gondok nehezítik magát az alkotómunkát? A területi szervezet részére juttatott támogatás, mint az a titkári beszámolóban elhangzott, jelentősen csökkent. A költségvetés amúgy is igen szűk volt, most még elvonták annak is jókora hányadát; ugyancsak csökkennek a tagok különböző forrásokból származó jövedelmei. Alapvetően szükségesnek mutatkozik a szövetség részéről is a mecenatúra új útjainak keresése. Szomorú megállapítások terhelik azt a képet, amely a borsodi képzőművészek mindennapjairól felrajzolódik. Pedig e művészek tevékenysége nem csökken, és nem csökken munkáik értéke sem. Az elmúlt évben 190 kiállítást tartottak a megyében, természetesen azok mindegyikén nem a szövetség tagjai, illetve az említett 23 művész szerepeltek. Viszont mindenképpen figyelemre méltó, hogy a Borsod Megyei Pártbizottság székházának aulájában 21 borsodi művész állította ki munkáit, a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon. (Itt Alap-.tagok is szerepeltek.) Miskolc város felszabadulásának évfordulója álkalmá- ból Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában rendeztek kiállítást borsodi művészek alkotásaiból. Ott voltak a borsodiak természetesen az elmúlt decemberben az országos grafikai biennálén. Hosszú lenne felsorolni az egyéni, kiemelkedő kiállításokat, örvendetes jelenségnek tudható be, hogy egyre kevesebb alkalommal, rendeznek már alkalmatlan helyen tárlatot, és fokozatosan felváltják ezeket az iskolagalériák, a tanácsok dísztermei, szakmunkásképző intézetek, kollégiumok galériái. Kiállítási lehetőség tehát van, ám napjaink szorításában a megélhetés, az egzisztenciális biztonság sem elhanyagolható tényező, s az sem közömbös, hogy ez magát az alkotókedvet miként befolyásolja. Nem érdektelen, hogy a Borsod megyében élő képzőművészek állami megbízásokban meglehetősen szerény mértékben részesülnek. Elsősorban szobrászok, Szokolay Sándor műveiből összeállított műsor lesz február 9-én este 9-től Miskolcon a Bartók-tenemben. Közreműködik a Miskolci Bartók Kórus, a Tomkins Ének- együttes, Gyarmati Vera (hegedű), Berkes Kálmán formatervezők és az ötvösök kapnak állami megbízásokat. A megyei és a városi tanács műalkotások vásárlására fordított összege, csakúgy mint a Művelődési Minisztérium e célra szánt kerete nem emelkedett, de egyes üzemek, intézmények részéről is történt némi vásárlás. Köztéri képzőművészeti beruházások keretében már megvalósult néhány szobor, illetve egyéb plasztikai munka, készül az első négy mellszobor a miskolci népkerti szoborsétányra, és egy murális munka, a Miskolci Postaigazgatóság új épületére. Az elmúlt évben hárman kaptak különböző helyi díjakat. Ugyanakkor a munkával való ellátottsághoz tartozik az a jelenség, hogy a különböző közösségeik emlékplaketteket alapítanak, emléktáblákat helyeznek el, az idekapcsolódó képzőművészeti munkákra viszont nem mindig művészeket kérnek fel. Nem ismerik a megbízás módját, az engedélyezésék lehetőségeit, a zsűrizés szükségességét, és nemegyszer a remélt, vagy vélt alacsonyabb ár miatt amatőröket bíznak meg inkább a művészeti munkákkal. A Képcsarnok a helyi vásárlást az alkotóközösségek megszületése óta megszüntette, de a művészeknek van lehetőségük budapesti képcsarnoki zsűrikre küldeni képeket. Már a fentiekből kitűnik, hogy a képzőművészek gondjai között jelentős helyet foglal el a szövetségi tag, az Alap-tag eltérő státusa, és főleg pedig az amatőröktől való különállása. Jóllehet, a területi szervezet feladatai között szerepel az együttműködés az Alap-tagsággal és az amatőrmozgalom támogatása — igen sokat tettek is ebben az ügyben szervezeti síkon —, ám nem egy művész részéről éles kifakadá- sók hallhatók a tárlati életnek olyan jelenségeivel szemben, amelyek részben az Alap-tagok, de főleg az amatőrök mind markánsabb jelenlétét tükrözik. Tagadhatatlan ugyanis, hogy mint az előbb említett megbízások esetében, úgy az egyes közösségek, művelődési házaik, üzemek által rendezett tárlatoknál is nemritkán mellőzik a vonatkozó előírásokat, és amatőrök számára olyan lehetőségeket biztosítanak, mint a hivatásos művészeknek, a zsűrizést szinte formálisnak tartják, árazást kívánnak és úgy értékesítenek amatőr alkotásokat. Ezzel a tendenciával szemben szólalt fel igen élesen az egyik festőművész, mások — köztük egy nem művész, hanem tanácsi referens — az amatőrök érvényesülési jogát próbálták menteni. Rendkívül éles vita alakult 'ki ebben a témakörben. Nevezetesen az, hogy ne a diploma, hanem a mű értéke számítson, hangzott el az egyik oldalról, a másikról pedig az, hogy az amatőr legyen boldog, ha egyáltalán kiállíthat, szó sem lehet róla, hogy a zsűrik megállapítsák az amatőr munkák árait. Amatőrök nem árusíthatnak — hangzott á vélemény. Ezzel szemben az is hangot kapott, ha a zsűri nem áraz, az amatőr, aki eladásra dolgozik, úgyis eladja, hivatalos árazás nélkül a munkáját. Egy nagy köztiszteletnek örvendő és vitathatatlanul nagy elismertséget élvező művész arra utalt, hogy „megbillent értékrend korában élünk”, s ez nemcsak az amatőrök munkáinál, hanem a profesz- szionistáknál is érzékelhető. (klarinét), Fóbián Márta (cimbalom), Kertesi Ingrid (ének), Déni András (zongora). Vezényel: Szokolay András, Dobra János és Szűcs Sándor. Műsoron: Missa Pannonién, Hegedű szőlő- szonáta, Rapszódia klarinét„Oklevéllel is vannak dilettánsok, és számos amatőr jobb, mint egyik-másik Alaptag.” Gondolom, ez a megállapítás még tovább fog gyűrűzni, visszhangot fog kelteni mindkét oldalról. Évtizedek óta veszek részt a képzőművészék tanácskozásain. Nyomon kísérhetem alkotói és egzisztenciális gondjaik alakulását. S ha visszagondolok két-három évre, szinte szó szerint visz- szacsengenék, hogy ugyanabban a témakörben mik hangzottak el az előző években. A hivatalos mecenatúra csökkenésével fordított arányban nőni látszik valamiféle erős ellenszenv a szervezeten kívülállókkal szemben. Azok a megjegyzések, amelyek az amatőrök kiállítási lehetőségeinek a korlátozását követelik, nagyrészt ugyanazoktól a művészektől hangzanak el évről évre, mint ahogy a mecenatúra javítása érdekében nem először hallható az a követelés, hogy a helyi támogatás helyi művészekre jusson; márpedig ez olyan kiállítások esetében, amelyen nemcsak helybeli művészek vehetnék részt, súlyos ellentmondásokat, felboruló értékrendet szülhet. A nehezedő gazdasági helyzet, amely természetszerűen érinti a képzőművészeti életet is, egyes művészéket szélsőséges és szenvedélyes megnyilatkozásokra sarkall. Tapasztalható ez mindennapi beszélgetésben és tapasztalható volt az említett tanácskozáson. Nem vigasz, hogy a területi szervezethez tartozó egy másik megyében, a megyeközpont és a megyében lévő galériák között hasonló okokból adódnak feszültségek. Valamiféle profi-gőg jelenléte tapasztalható egyes művészeknél. S félő, hogy ez valójában egyfajta féltékenységnek a takarása. Mondjuk ki keréken, mintha kenyérharc dúlna, vagy kezdődne, hol szövetségi tag művész és Alap-tag művész közösségek, alkotóközösségi munkát vállaló és kicsit arisztokratiku- sabban gondolkodók között, és főleg mind e hivatásosak részéről azokkal az amatőrökkel szemben, akik akár tehetségük, akár pártfogói pozícióik révén olykor előnyösebb helyzetbe jutnak, mint egyik-másik profi. Ez pedig semmi jóhoz nem vezet. Aligha jó, ha a hivatásos művész magasabb osztályba sorolhatósága nem elsősorban alkotásaiban, hanem dokumentumainak lobogtatásá- ban mutatkozik meg. Bizonyos, hogy napjairtkban nem egy korábbi beidegzettség feloldódik, s ez egyes, talán nem is volt, csak megszo- kottságból született korlátok ledőlését is jelenti, másrészt bizonyos előírásokat helyileg az adott körülmények között kevéssé mereven kezelnek. A megoldás nem az ellenségeskedésben van, hanem a mecenatúra új eszközeinek keresésében, ennek szorgalmazásában, napjaink gazdasági struktúrájának keretei között. Ezt támogatják és szorgalmazzák a pártszervek is. 1988 elején vagyunk, s ez azt is jelenti, hogy tudomásul kell venni — alkotóművésznek, a művészeti élet irányítóinak, a művészetet befogadó nagyközönségnek egyaránt —: napjainkban bizonyos tekintetben megbillent a művészeten belül is az értékrend, és e tekintetben is szükség van a jó, értékes művészeti alkotómunka mellett az okos kompromisszumokra is. Benedek Miklós ra és zongorára, Minden titok titka — kantáta Ady Endre versére, Anakreoni dalok, Négy archaikus ének — Gloiria, Négy sirató cimbalomra, Szonatina, Két mo- tette, — Cantate Domino, Jóslat — Vörösmarty Mihály versére, Vén épület — Petőfi Sándor versére, Űj kórusmű ősbemutatója, Confessio Augustana — kantáta. Szokolay-est a Bartók-teremben
