Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-24 / 303. szám
1987. december 24., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Példázat a szerétéiről Ahogy hallgatom, a szavak értelmén túl valamiféle sugárzás is megérint, egy sajátosan kellemes meleg, amely nem onnan a sarokból, a hőtárolós kályhából érkezik. A „hőforrás” ebben a velem szemben ülő Őszinte, barátságos tekintetű a pákában lakozik, belőle árad e teliket melengető tűz, amely olyan, de olyan gyakorta hiánycikk ebben a mai taposó-törtető világban. Hallgatom, bámulom, s kezdem érteni az irodalom titkokkal, rejtélyekkel körülbástyázott. nagy alakjának, Franz Kafkának ezen sorait: a szeretet épp oly problémátlan, mint egy jármű, csak az a kérdés: ki vezeti, ki utazik és merre visz az út. Ketten ülünk a mezőkövesdi meleg .szobában. Ketten. ő és ón beszélgetünk arról a legnemesebb embert érzésről, amelyről Ady lelke ezt dalolta: „szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” — Miilyen a szeretet Jóska bácsi? — kérdezem megtörve a „kávécsendet”. Ö rám .néz, hosszan, hallgatagon. Arcán mosoly, keserv, öröm, bánat kavarog. Átélt évtizedek megannyi élménye tarka kava Vicádként tódul kifelé tudatból, szívből, lélekből, s betölti az arc képernyőjét. — Sokarcú, igen a szeretet sokarcú — töri meg nagy sokára a csöndet. — Néha olyan, mint a templomi csöndesség, máskor fennkölten szárnyaló, akár az orgonamuzsika. De szeretet, a foggal-körömmel ragaszkodás .is, mint ahogy az a mélységes fájdalom is. A szeretet a lélek színeváltozása. Szépen beszél. Így csak az képes a szavak formálására, aki tudja: a szó, a mondat éppúgy 'lehet méreg, mint gyógyító medicina. S ő, aki 1926-ban ünnepélyesen fogadta meg, hogy mindig medicinát ad a bajra, — szó szerint is és jelképesen is — fogadalmához mind ez ideig tán- toríthatallanul hű maradt. Csak én érzem így? Vagy mások is? Nagyon hiszem, hogy mások is. „Az egyén szabad / Érvényre 'hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Semmi kétség. Madách gondolatai vezérelték, vezérlik ma is ezt az élet- utat, amely ... — ... amely immáron. 85 esztendővel ezelőtt kezdődött Jászberényben, ahol születtem. Szüleim paraszt- emberek voltak, földet túró, jószággal bajlódó emberek. Nem voltunk gazdagok, de békében, szere- tetben éltünk. Apáméit négyen, anyáméit tizenegyein voltaik testvérek. Mindkét családban a szülői, a testvéri szeretet és ragaszkodás ritka szép példáival találkoztam már kora gyermekkoromban. E sze... kin a fele-élet, de a szeretet az egész. Érte, értünk, mindenkiért fogadjuk meg, hogy érte, értünk és mindenkiért megteremtjük az egyet- len-jó világot - vallja, kéri Pesti Jóska bácsi. Fotó: Kovács Mátyás retet lángját aztán tovább őrizte a mi szűkebb családunk .is, (Négyen voltunk testvérek.) Sőt amikor megházasodtam, családot alapítottam, ez tovább hagyományozódot.t. Az én hattagú családom lelke, az alig egy hónapja elhunyt kedves feleségem volt, ki gyermekkoréiban korán árvaságra jutva, különösképpen igényelte a szeretetet. De nemcsak igényelte! Osztotta is bőkezűen. Deák Ferenc, a haza bölcse írta egyhe- lyütt: a szeretet csak szerelésnek lehet jutalma. Nos, mi adtunk és nagyon sokat vissza is kaptunk belőle. Gyermekeinktől, unokáinktól éppúgy, mint a barátaimtól, ismerőseimtől, a kövesdiektől. Ideje szóilini róla konkrétan is. ki a házigazdáim. Nos, Pesti József 85 esztendős gyémántdiplomás gyógyszerész, Mezőkövesd díszpolgára, a vendégszerető házigazdám. Pesti József, ki 1926. június 18-án kapott gyógyszerészdip- lomát, a budapesti Tudományegyetemen, s akiinek mindhárom élő gyermeke (két lány egy fiú) apja nyomdakát követte, s m in d h á rma n gyóg ysz er észek lettek. — Sőt a 19 évvel fiatalabb öcsém is gyógyszerész, Nyírmadáin. S tudja ~ milyen apróságok jelzik a mi családunkban a szeretetet? Amióta a feleségemet eltemettük, az öcsém már kétszer is felhívott telefonon Nyírmadáról az esti óráikban, s megkérdezte, hogy vagyok, s mit vacsoráztam. Vagy engem boldoggá tesz az is, amikor Regszemcsén élő egyik unokám (összesen hat unokám és két dédunokám van) azt mondja, nagypapa veled úgy ki tudom beszélgetni magam ... De nemcsak a családomtól kapóik szeretetet. Másoktól is. Szűcs Laci, a tv-től a Kudlik Juli férje,' ki kövesd! diák volt, és sokat járt annak idején hozzánk, a gyémántdiploma után filmet csinált rólam. Amikor bemutatták a tv-ben százával gratuláltak nekem ismerősök, és ismeretlen emberek. A gyémántdiploma átvételén például rengeteg volt ta-. nítványom megjelent. Nézze ezt a képeslapot, most karácsonyra az egyik ilyen tanítványomtól Emese Líviától kaptam. Olvasom a kézzel írt sorokat: Kedves Jóska bácsi! A körülményekhez képest kívánok kellemes karácsonyi ünnepeket és békés boldog új évet. 1987. októberétől a Fővárosi Gyógyszertári Központnál vagyok, mint szakfőgyógyszerész. Az aláírás: Ivá- nyi Pólné. — Igen. — bólogat mosolyogva Jóska bácsi. — A Fővárosi Tanács elnökéinek felesége. Nevetve teszi hozzá: — Szolgálhatok egyébként .más híres emberekkel is. Sára Sándor, a neves operatőr rendező az unokatestvérem. Székely Mihállyal, a világhírű operaénekessel pedig egy gimnáziumba jártam Jászberényben. Pesti József 52 évvel ezelőtt került gyógyszerészként Mezőkövesdre. Azóta poraival, medicináival gyógyítja a bükkaljai, matyóföldi embereket. S ugyanígy jó szóval, emberséggel’. Ma is dolgozik. Az Anna lánya vezette kö- vesdi gyógyszertárban Jóska bácsi mindennap dolgozik négy órát ma is fizikailag, szellemileg teljesen frissen. — A gyerekeim, — amióta a feleségem meghalt, különösen — hívnak, költözzek hozzájuk. A Feri fiam Szentistvánon ól, Viktória lányomék Regszemcsén. Nem megyek, jó nékem itt, a tárgyaimmal, az emlékeimmel. Egyébként is oly gyakran találkozunk, egyikükkel, másikukkal szinte mindennap. S egyébként sem vagyok egyedül. A falon a sok kedves családi fénykép között tekintetem egy ikon jámbor- szemű szentjére téved. Nézem, nézem hosszan elmerengve, mialatt Jóska bácsi szavalj továbbra is ott dudorásznak a fülemben. A Saulból lett Pál korin- tusiiakhoz írt első levelének igaz, s szép szavaira gondolok. „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énibanncm, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyi- ra, hogy hegyeket mozdíthatok ki, helyölkről, szeretet pedig nincsem énben- nem, semmi vagyok.” Odakint az ablaküvegen túl szálldosahó. Maholnap karácsony. Bókesvség a jóakaraté ember (ek)nek! Hajdú Imre Hit szeretnének? Mihez lenne kedvük a diákoknak a vakációban? Erre lett volna kíváncsi a miskolci Molnár Béla Ifjúsági Ház és a KISZ Miskolc Városi Bizottsága. Az eddig kínált programokat ugyanis nem mindig tartották eléggé vonzónak. Legalábbis a résztvevők nemritkán kis száma erre engedett következtetni. Akkor hát ajánljunk olyasmit, amit szeretnének — gondolták a szervezők, és kiírtak egy pályázatot. Egy összefüggő, tartalmas, az egészséges életmódra nevelő kulturális-szórakoztató programajánlatot kértek, frappáns elnevezéssel, a szükséges költségigény megjelölésével. A díjnyertes munkák már a mostani téli szünetben megvalósulhattak volna — az Ifjúsági Ház vállalta az anyagi és személyi feltételek biztosítását. Ám a pályázatra — a diákok zsebpénzéhez mérve nem csekély díjazás ellenére — mindössze egyetlent!) ötlet érkezett... Lehetséges, hogy a felhívás nem jutott el az érdekeltekhez. Még ez lenne a jobbik eset., hiszen ezen viszonylag egyszerűen lehet segíteni. De sajnos az sem kizárt, hogy a fiatalok maguk sem tudják, mit is szeretnének ... K. A. G. . Szóra nemigen lehetett bírni. Valahány kísérlet ellenére néma maradt az ajka. Csak nézett-nézett a nagy fekete szemeivel rám, miközben a gondozónőtől megtudtam, honnan, hogyan és milyen tíkok miatt került ide alig egy hónapja a csöppnyi leány. Induláshoz készülődtem, amikor váratlanul felállt parányi asztala mellől. Hozzámlépett, és fejét az ölembe hajtva, átkarolva tartott, hosszú percekig ... Nehezen jöttem el, mint ahogyan tudom, nehezen fogom feledni a mindössze pár perces ismeretséget őrző képet is emlékezetemben. Pedig nem első ízben jártam már a miskolci Gyermekvárosban és nem először tapasztaltam, hogy az itt élők milyen ragaszkodóak, mennyire tudnak szeretni. És ezt parányi jelekkel, hol egy si- mogatássál, hol egy szem cukorkával, hol meg csupán egy szemvillanással juttatják kifejezésre. Amint az intézet igazgatója, Dobos László elmondotta: mi már megtanultunk olvasni a gyerekek szeméből. Igénylik a szeretetet, de adni is tudnak. Még ha olykor úgy is viselkednek, hogy őket nem érdekli semmi. Különösen nagyobb, serdülőkorukban. Ebben az időszakban ugyanis zárkózottabbak, sérülékenyebbek, mint ahogyan a legtöbb velük egykorú. A Gyermekvárosban, mint mind-en esztendőben, most is, a naptártól eltérően, egy héttel korábban rendeztek meg a fenyőünnepet. Azért, mert néhányan — a szerencsésebbek — ,a téli szünidőt meg a karácsonyt szüleiknél, mások a nevelőszülőknél vagy éppen a patronáló brigádok tagjainál töltik. Hagyomány már, hogy az ebédlőben feldíszített hatalmas fenyő mellett műsorral köszöntik az ifjú lakók a pedagógusokat, a nevelőket, az intézeti dolgozókat; azokat a felnőttetet, akik időről- időre ellátogatnak hozzájuk, hogy pótolni igyekezzenek, amit a legnehezebb: a csa-. Iád, az otthon melegét. Erre vállalkoznak a rendszeresen jelentkező patronálok, akiknek a száma sajnos évről évre fogy. (A vállalatok száma a korábbi ötven-ihatvanról a hetvenes évek elejére huszonöt-harmincra, a szocialista brigádok száma kétszázról nyolcvan-százra esett vissza.) Az okok boncolgatása fölösleges, hiszen valamennyien tisztában vagyunk a vállalatok gazdasági gondjaival, az emberék mindinkább nehezebbé váló életkörülményeivel, mindennapjaival. Az intézeti gyerekek számára ez azt jelenti, kevesebbszer tűnnek fel a kapuban a jól ismert arcok, hogy kezükben a hivatalos kikérőlevéllel elvigyenek egykét fiút és leányt néhány napra saját családjukba. Régi ismerősöm, a hatodik osztályos Hajdú Pisti rendszerint patronáló szüleinél — ahol egyébként két testvérré fogadott nagyfiú és nagylány várja — tölti az ünnepeket. Most is: — Ha minden ig.az, holnap vagy holnapután eljönnek értem. Már megvettem az ajándékokat. Nagyon várom a találkozást, mert ebben az évben valahogy ritkultak. Sajnos anyunak meg apunak — így hívja patronálok — többet kellett az .idén dolgozni a megélhetésért, és ez sok-sok szabad órájukat felemésztette. A kapcsolat azonban nem szakadt meg közöttünk — mondja mosolyogva — és egyszer, majd ha nagy leszek, felnőtt, akkor talán viszonozni tudom mindazt a sok jót meg szépet, amit tőlük kaptam egészen kicsi koromtól. Pisti nem emlékszik már „igazi” szüleire, hiszen apró gyerekkorában került be az intézetbe. Vér szerinti rokonai nem nagyon „zaklatták”. Vannak itt azonban olyanok, akik már érettebb tejjel érkeztek, mégsem vágynak vissza otthonaikba. Mint ahogyan Seres Ica sem, aki nővérével meg kisöcs- csével nevélkedik az intézetben. — Emődiek vagyunk. Apu ivott, veszekedett, meg más baj is volt vele. Börtönben van. Anyu nem tudott eltartani bennünket. Most már dolgozik, de mi nem akarunk visszamenni. A nővérem óvónői szakközépbe jár, én meg az egészségügyibe szeretnék bejutni, ha elvégzem az általánost. Itt az intézetben mindenünk megvan. Ügy érzem, jobbak a lehetőségeim, mintha megint otthon lennék, ahol az utóbbi években szinte már elviselhetetlenek voltak a napok. Ha pedig kitanultam a szakmát, akkor munkásszállásra vagy nővérszállásra megyek lakni, de semmiképp nem Ernődre... A vele egyidős — tizennégy éves — Mogyorósi Mónika néhány ihete még Ózdon élt. Amikor arról kérdeztem, miért került az intézetbe, fülig pirulva, nehezen válal- szolt: — Ügy mondták, rossz társaságba keveredtem ... — Kis szünet után, felemelve fejét úgy tűnt, valóban meggyőződéssel mondta. — Hát .igen. Valóban nem sokra vittem volna. Annyit csavarogtam, hogy már majdnem osztályt kellett ismételnem. Olyan sokat hiányoztam' az iskolából. Anyuék nem bírtak velem. Apu kőműves, az anyu varrónő. Keveset voltak otthon és én kihasználtam a lehetőséget. Nagy volt a kísértés ... Azt mondták, jobb ha rövid időre, addig amíg megjavulok és másként látom a dolgokat, intézetbe jövölk. Saját érdekemben, hogy legalább egy rendes szakmát megtanuljak. Bár még rövid idő telt el, ahhoz mégis elég volt, hogy belássam, valóban a javamat akarják. Mindannyian ... December 24-én, az intézet háromszáz lakója közül kétszázan bent töltik a karácsonyt. Elfogyasztják az ünnepi vacsorát., azután felmennek az emeleti szobákba, otthonaikba. És a közösen feldíszített fák alá teszik a testvéreknek, szobatársaknak, barátoknak szánt, addig féltve őrzött, dugdo- sott ajándékokat. Együtt lesznek a szeretet ünnepén. Mint egy igazi nagy család .. . Monos Márta Fotók: Fojtán László Mónika, Ica és a hatodik osztályos Hajdú István. Együtt, mint egy nagy család...
