Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. november 7., szombat (oljtLraJ. OJL diíCAAMi. ■f-olé ICsiutáJt-M-k. fáldlh-iub aU^jyvajZ. 4:4oo Le jiLraJ. au. Élterem, büfé, bár és társalgó is lesz. Megújul a síparadicsom fellegvára Bánkúti kapuk A bánkúti turistaház ennek a télnek ráccsal és lakattal az ajtaján vág neki. Ez rossz hír. A megújuló bánkúti turistaházat 1989. év végén birtokukba vehetik a hegyek és a téli sportok szerelmesei. Ez jó hír! És ami közötte van? Erről kaphattunk tájékoztatót október 29-én Miskolcon. Illusztris társaság ülte körül az asztalt. A városi tanács elnökhelyettese, dr. Székely László elnökölt. Képviseltették magukat a szakigazgatási szervek, a Köjál, a Bükki Nemzeti Park, s a tűzoltóság és a potenciális kivitelező megbízottjai. S természetesen ott volt a ház új gazdájának, az ÉGSZI- nek a főigazgatója, dr. Balázs György is. Megjelent a tervezővállalat igazgatója, Papp László és a tervező, Lantos Ágnes is. A két megye határán fekvő, közigazgatásilag Heveshez, de minden más szempontból inkább Borsodhoz tartozó bükki kirándulóhely az utóbbi hónapokban többet szerepelt a sajtóban, mint a turistaház fennállásának 53 esztendeje alatt. Tény, hogy a ház leromlott, vendégfogadói funkciójának már nem felelt meg. Sem esztétikailag, sem pedig technikailag. A korábban működtető vendéglátó vállalat elhatározta, hogy túlad rajta. Bárki, akár magán- személy is, vevő lehetett volna rá. Kétmillió forintért cserélt gazdát. A befutó ÉGSZI vállalati üdülőnek vette meg, s már a kezdet kezdetén bizonyosnak látszott, hogy minimum a vételár tízszeresét kell elköltenie ahhoz, hogy Bánkút, megőrizve a patinát, régi fényében úgy ragyogjon, hogy megfeleljen a kor követelményeinek. A jól prosperáló cég sem a pénznek, sem a szimpatikus ígéreteknek nincs híján. (A hír felröppenésé- nek kapcsán ugyan tamás- kodó, rosszat sejtő vélekedések árasztották el a közvéleményt. Mint például: egy vállalat kisajátította a téli sportok borsodi megszállottjainak tradicionális főhadiszállását.. . Aztán: mi lesz a bakancsos turistákkal...? Továbbá: vendég lehet-e az idegen egy vállalati üdülőben?) Mielőtt a kérdésekre megpróbálnánk válaszolni, szögezzük le, hogy a bánkúti turistaház utóbbi évtizedek legjelesebb eseménye az volt, amikor 1951- ben leégett a tető... A helyreállítás eklektikussá tette az épületet, ném nagyon illett a tájba. Nemcsak látképi értéke, illetve értéktelensége miatt; a személyi és áruszállítás, a víznyerés, a szennyvízelhelyezés, s a szemét-gondok megoldatlansága miatt is. Három évtized alatt nem akadt olyan szerv és intézmény, amely jelentősebb összeget tudott volna áldozni a síparadicsom fellegvárának megóvására, illetve fejlesztésére. Nem volt mese: be kellett zárni. Az 1934-ben épült turistaház várhatóan két év múlva vállalati üdülő lesz. A tervezőnek egyrészt figyelembe kelleti vennie a tradíciókat, s természetesen a megrendelő igényeit is. Ez persze nem volt nehéz, hiszen az új gazda Pannonterv nevű leányvállalata tervezi a megújulást. Alapelv volt, hogy a' turistákat nem rekesztik ki a iházból. Erre garancia, hogy háromszáz adagos konyhát alakítanak ki, pompás étterem is készül, viszont az egyszerre altatható vendégek száma alig több harmincnál. A majdani üzemeltető joggal reméli az „idegeneket"’ is megnyerni kuncsaftként. . . Lesz továbbá egy olcsó büfé és egy^ valamivel drágább bár is. A meleget — praktikussági és környezetvédelmi okokból — elektromos kályhák szolgáltatják majd. A legnagyobb gondot a közműellátás, jelesen a víznyerés és szennyvízelhelyezés okozza. E beruházás teljes költségét egy mégoly tehetős cég sem vállalhatja fel, hiszen a háznak két megye téli- sport-szerelmeseinek igényeit is ki kell elégítenie. Magyarán arról van szó, hogy a WC használatát nem lehet korlátozni. Vízügyben társulás jött létre, s remélhetően a közös pénzből futja majd mindenre. A véleményegyeztető tárgyaláson kikérték a miskolciak véleményét arról is, hogy milyen legyen a ház külső megjelenése és színezése. A megkérdezettek a tájba illő épületet szeretnének: fehér falakkal és barnára pácolt ablakokkal, ajtókkal... Olyan ajtókkal, amelyek állandóan nyitva állnak a turisták előtt is. (brackó) A Miskolci Tempó Taxi Gmk 1988. évre készülő kártyanaptárának hátsó oldalán olyan gyermekrajzot szeretne szerepeltetni, amely ötletesen a gmk tevékenységét jelképezi, érzékelteti. Kérjük: november 19-ig minél több ilyen munkát juttassatok el az Észak-Ma- gyarország szerkesztőségébe Rajzolós gyerekeknek Hibák és hitelek Politizálni m mm jrr f #jr| m mm ## I # a jovonkrol, a jovonkert — Miskolc, Bajcsy-Zsilinsziky út 13—15. szám. — A hat legjobb munkát 500—500 forint jutalomban részesítjük. A nyertesek neve az Észak- Magyarország november 21-i számában szerepel majd. A díjaikat postán juttatjuk el a legjobb alkotóknak. A Tempó Taxi Gmk vezetősége Emlékszem, a hetvenes évek közepe táján (is) sokat és sokszor politizáltunk. Az egyetemi szemináriumi termekben, kollégiumi szobákban, áporodott ételszagú éttermekben, -hosszú cigarettafüstölgések közepette cserélgettük „zajos"’ gondolatainkat. Pedig nyugodt hétköznapjainkat éltük, amikor a pacalpörköltös vacsora tizenkét forintba került, s hozzá illett a korsó sör, ötért. Ám az újságban, avagy az éter hullámain nyugtalanító, feszültségekkel terl\es világ- gazdaságról kaptunk hírt. Akkoriban már túl voltunk -az 1973-as olajárrobbanáson, de égbeszökő világpiaci árakról értesültünk és inflációról. Itthon a híradót mind többen színes tévén nézték, s láthatták a kapitalista világ munkáselbocsátásait, munkanélküliséget. Nekünk persze itthonról messzinek tűn.t a világ, s távolinak az afféle gondok, de vitatkoztunk, politizáltunk. Tudtuk, Magyarország jelentékeny export-importja révén (is) gazdaságilag nyitott, sokan közülünk tehát a gazdasági nyitottság — gazdaságpolitikai befelé fordulás egyensúly elvét vallották, mások viszont azt hangoztatták, hogy egy ország, amely gazdaságilag nyitott, nem szigetelheti el magát a külső infláció hatásaitól. Szóval vitatkoztunk. Azokban az években persze jeles közgazdászok körében is folyt a vita hazánkat érintő világpiaci infláció hatásairól. A lakosság pedig ezekbon az években mind magasabb színvonalon élt, sokan Olaszországba, Spanyolországba mentek nyaralni, s mintegy mellékesként időnként értesültek arról is, hogy Magyarország újabb és újabb hiteleket vett föl. Aztán a nyolcvanas években hirtelen kezdtük érezni, hogy az adósságpúp nyomja a hátunkat. -Ma már eladósodásról beszélünk, költségvetési deficitről, cserearányromlásról, honi inflációról — mintha e kategóriák csak most születtek volna meg gazdasági életünkben. Pedig régóta létező fogalmakról van szó, amelyeket nem kezelünk, nem kezelhetünk tabuként. A minap két olyan könyvet jelentetett meg a Köz- gazdasági és Jogi Könyvkiadó, amelyek kendőzetlenül beszélnek az elmúlt tizenöt esztendő pénzügyi politikájáról. Mind a Hagelmayer István szerkesztette „Infláció és pénzügyek Magyarországon”, mind a Huszti Ernő „Antiinflációs útkeresés, monetáris politika és gyakorlat Magyarországon” könyv mély elemzések révén tárja fel a hibákat, s boncolgatva a r'eá- lis lehetőségeket — a kormány kibontakozási programjával összhangban — rávilágít a továbbhaladás helyes útjára. Lássuk, hogyan értékeli Hagelmayer István az elmúlt tizenöt esztendőt, véleménye szerint hol követtünk el hibákat. „Az 1973-as világpiaci árrobbanás nyomán külkereskedelmi cserearányaink jelentősen romlottak. így a külkereskedelmi egyensúly fenntartása érdekében olyan mértékben kellett volna az export volumenét növelni, amilyen mértékben az exportárak emelkedését meghaladóan emelkedett az import árszintje. Ez viszont csökkentette volna a belföldi árukínálatot, aminek következménye az árszínvonal növekedése. Azaz: már akkor jelentkezett volna a ma jól ismert TfiTlációs nyomás. Miután viszont a gazdasági vezetés fontosnak tartotta a megszokott gazdasági növekedési ütem fenntartását, az életszínvonal és a beruházás további növelését, hitelek felvételével éltünk. Mindezt elősegítette a nemzetközi hitelkínálat bősége, amelyekből aztán fokozódó mértékben merítettünk. Az import sajnos rendszeresen meghaladta az export növekedését úgy árban, mint volumenében ... A világpiaci inflációval szemben ,a védekezés jegyében a támogatásokkal elárasztott belső árrendszer ü nlk b e n ugyanakkor »megfulladt« a nyereség orientáló funkciója is, mégpedig olyan körülmények között, amikor a gazdasági struktúra jövedelmezőségén alapuló átalakítására lett volna szükség.... A támogatások bástyája mögül a termelők nem kényszerültek a megváltozott világpiaci helyzethez igazodva verseny- pozíciójuk javítására, ezért nem lehetett garancia arra, hogy a növekvő beruházások a termelés és ezért az egész gazdaság hatékonyságát javítsák. Az is bebizonyosodott, hogy változatlan struktúra mellett a termelés növelése csak az adósságállományt duzzasztotta. Az exportot rendszeresen meghaladó import lehetőséget adott a beruházások emelkedése mellett az életszínvonal növelésére is, hiszen a hazai felhasználás több volt, mint a belföldi termelés .. . Amikor pedig a belföldi fel- használás rendszeresen meghaladja a belföldi termelést, a termékek realizálásához pótlólagos pénzmennyiségre van szükség. A pénzt pedig hitel teremti meg, és ezzel egyidőben adósság keletkezik.” A helytelen gazdaságpolitikában (adósságfelvétel, életszínvonalpolitika, beruházáspolitika, támogatáspolitika, stb.) végül is ,,. . . 1973 és ’78 között az adósságállomány olyan felhalmozása volt a jellemző, amely semmi garanciát nem biztosított az adósság visszafizetésére.” A fordulat 1979-ben következett be, amikor Huszti Ernő értékelése szerint újabb világpiaci árrobbanás történt, amelynek következményéi talán még jelentősebbek voltaik, mint az 1973. évi, csak már nem volt olyan váratlan és sokkoló hatású. S amely már elodázhatatlanná tette a világpiaci árarányokat tükröző hazai árak, és az ezt működtető ármechanizmus megteremtését. Ennek élső lépése az egységes árfolyam létrehozása volt, amely 1982-től kezdett funkcionálni. ^ A forint felértékelésére * tehát olyan időszakban került sor, amikor az árfolyamon keresztül is jelentősen kellett volna fokozni az exportérdekeltséget, és tevékenyén elősegíteni az importkorlátozást, mivel ekkor már jelentőssé vált a cserearányveszteség. Persze ugyanebben az időszakban külkereskedelmi aktívumról számolhattak be a közgazdászok, de milyen áron! Hagelmayer István szerint az export volumenének a cserearányok romlásával párosuló növelése önmagát kifullasztó folyamatot eredményez. Hiszen ilyen körülmények között fokozatosan szűkül a ráfordítás és a hozam közötti rés, általában megnő a veszteségesen előállított termékek részaránya — veszteségből pedig nem lehet megélni! —, és ha mindezt a termékek szélesedő körében minőségi problémák is kísérik, akkor a külföldi fogadókészség lemorzsolódására is számíthatunk. Ezt a problémát az exporttámogatás fokozása nem oldja meg, elfogadható javulást csak a gazdaságos exportot megalapozó termelési struktúra radikális átalakítása ígér. Persze, az évtizedek alatt kialakult struktúrát nem lehet máról holnapra megváltoztatni, de a folyamatot gyorsítani lehet, sőt kell is. Szóval a hetvenes években " itt Európa közepén' — miközben körülöttünk olaj- árrobbanásról, inflációról, munkanélküliségről szóltak a híradások —, jól éltünk. Fizetésünkből mind többre telt. Az akkori jólétünkért pedig most fizetünk. Fizetünk a hazai infláción keresztül, s fölöttünk kegyetlenül „ketyegnek” a felvett adósságaink éves visszafizetési és kamatterhei. S közben világbanki kölcsönöket veszünk fel újra. Érthető, hogy bombaként robbant az újabb hír, miszerint a Német Szövetségi Köztársaság vezető bankjai egymilliárd márka hitelt nyújtottak Magyarországnak. Jó ez nekünk? Az orvos szerint egy beteg gyógyításához három feltétel szükségeltetik. A helyes diagnózis, a beteg gyógyulni akarása és a megfelelő gyógykezelés, gyógyszerek. Nos, lássuk. Helyes diagnózisunk van, hiszen az említett könyveken kívül napjainkban számos elemzés született az elmúlt esztendőkben elkövetett hibák feltárására. Így tehát tudjuk: az elmúlt tíz év hiányosságai közé tartozik az is, hogy a belföldi kínálatot lényegesen meghaladta a bérkiáramlás, a pénzbeni és társadalmi juttatás. Azaz: nem voltunk képesek harmóniát teremteni a lakossági jövedelmek és a népgazdaság teljesítménye között. Tudjuk, a termelési szerkezet átalakításának elmulasztása óriási hiba volt, amit persze megmagyaráz a gazdaságpolitika konfliktusvállaló képességének akkori gyengesége, gondoljunk csak az elburjánzó költségvetési újraelosztásra, a halmozódó támogatásokra. Következményképpen pedig átéltük a cserearányok állandó romlását. Vagy utaljunk a követelményekkel nem járó vállalati likviditás hiányára, költségérzéketlenségre is. Tudjuk, ugyanakkor azt is, hogy jövőnkért — s ez fogalmazódott meg a kormányprogramban, s ezt hangsúlyozzák vezető közgazdászaink — termelési szerkezeteink gyökeres átalakítására van szükség. Valamint, a már megszületett döntéseket — csődről rendelkező törvény, üzleti bankok létrehozása, adórendszer lényeges átalakítása — szigorúan végre kell hajtani. A beteg gyógyulni akar? Persze, hiszen mi más lehetősége lenne. Gyógyulni, mégpedig minél hamarább. Gyógymód? A kormányprogram. Gyógyszerek? Például az egymilliárd márka. Hiszen tény, vannák lehetőségeink, s jók az esélyeink. Igaz, a világpiacon például a mezőgazdasági cikkek alacsony ára most is csökkenti exportbevételeinket. Igaz, a protekcionizmus szűkíti exportlehetőségeinket. Igaz, a magas kamatok terhelik fizetési mérlegünket. A negatív tendenciák ellen viszont lehet védekezni. Például: a termelési struktúra minél gyorsabb megváltoztatásával, a világpiaci igényekhez történő fokozott al- kalimazkodókészséggel. Ehhez persze meg kell gyorsítani a műszaki, technikai fejlődést éppúgy, miként teret kell nyitni a külföldi működő tőkének, s modernizálni kell az ár- és adórendszert. S mindezt miért érdemes végigcsinálni? Talán azért is, hogy majdan gyerekeink és unokáink egy erős gazdaság mellvédje mögül békés életet élve politizálhassanak a saját jövőjük felett, a jövőjükért. Balogh Andrea
