Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-25 / 278. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4

1987. november 25., szerda.

Kelet Könyvek 3. sz.

Az okos malac sejti, a zseni tudja a kést.

A költő malac bizakodik, a bölcs bólint, zabái és nem remél.

(József Attila segítségével a malacokról)

Hír: — A megyei tanács művelődési osztálya és a Miskolc Megyei Városi Tanács anyagi támogatásával a Kelet Irodalmi Alkotócsoport kiadványaként, a Kelet Könyvek sorozatban megjelent a 49 éves, Mezőkövesden élő könyvtáros, költő, Láb oda Kálmán első verseskötete.

*

Örülök ennek a kedves, szerény küllemű, karcsúvas- tagságú könyvnek, hisz’ földien írta — s nem titok —, barátom. E kedves, bobóm, aranyszívű, de oly magányos cimborám, kinek szívós, olykor sziszifuszi küzdelmeit — a verseikkel Dunáit lehet re- keszteni világban, amiikor e műfaj becsülete (hosszú annak sora, miért) amúgy is sokat hanyatlott — mindig ámulattal csodáltam. Csodáltam. mert a publicitás vélit, vagy valós rangjáért a névtelenség, a vidékiség oly sokakat végül is mocsárba lehúzó folyondárjával képes volt és erős volt éveken át kedvvesztés nélkül megküzdeni.

Laboda Kálmánnak (tudom jól, mert ismerem több minit egy évtizede) soha nem voltak nagyhatalmú protdkltorai. Minden eddig folyóiratokban, napilapokban megjelent verssorát maguk a verssorai ajánlották. Formájuk és tartalmuk, a gondolati mélységekkel teli, gyakran filozofikus töltésű sorok, ezelk az újra és újra feltörő emberi kétségek, melyek hittel és reménnyel táplálkozva nem másak, mint a világ dolgaiban csetlőn-botlón eligazodó ember ki-kimaradozó szívritmusai.

*

ötvennégy válogatott vers, töredéke az eddigi életének, ötvennégy költemény, ötven- négyféle megközelítése az életnek. Ötvennégy kísérlete a lét magyarázatának, öt- vennégyféle intim kitárulkozás. József Attila magánya és meg nem értése elmaradhatatlan árnyként kíséri La'boda Kálmán egyedül járt útjait. Talán nem

véletlen, hogy a költőzsani, József Attila megtalált naplójából cím alá bújtatva sorssal perel a lelke: „Itt élek / im j közöttetek, / megszánt bolond, / magánybazárt, l kit pirosló / gyerekkar, j s asszony / nem ölel / át."

Az „ ... egyedül a Földön / egyedül a városban / és egyedül magamban / igen magamban is egyedül / ” — költője oly sokáig kereste a társakat, a szellemi partnereket, amiit talán végre sikerült megtalálnia az e kötetet is napvilágra segítő Kelet Irodaim.; Alkotócsoportban. amely kezdettől fogva egyenrangú tagjává fogadta. Szükség volt már nagyon e kapocsra, kötelékre, mert egyedül már egyre nehezebben birkózott a töprengés gondolati mélységéből felfelbukkanó kétségekkel, a megválaszolatlan bizonytalanságokkal. Hisz’ versei hosszú sora bizonygatja, ő is, mint annyi más ember, vágyik a szilárd partra, a kezet szorító, a kart karba fonó barátokra, a biztonságra. Laboda tiszteletreméltóan hadakozik a bizonytalanságok, a kétségek ellen. Szerényen, ám méltósággal; felismerve, értve maga és általában az ember erejét, annak határait. S bár tudja, e határ az emberiség évmilliói alatt (ha lesznek évmillióik) tágítható a végtelenség felé, de egy emberöltő tól-iig ketrecében a költőnek leginkább tudnia kell felismerni a határokat. Aki felismeri — miként ő is —, nem han- dabandáziik hangzatosán, hanem mértékkel, bölcsen meditál érdemről, gyarlóságról, viszonylagosságról.

Első olvasásra közérthetően — legalábbis sokáig azt hittem — ír Laboda, ám ha többször, netán hangosan és lassan tagolva továbbítja nyelvem e szavak tiszta csermelyét, az átlátszó vízmélységet takaró, mélységet rejtő tengerré tágul, s a négy-, nyolc-, tízsorosokról lehulló lepel mögött már a filozofikus meditáció nem tudhatom milyen mélységű tengere dobálja az olvasó értelmének sajkáját. Itt nem segít a mások tanácsa, a mások által hitit és vélt értelmezés, itt magának az olvasónak kell meglátni, megfejteni e tenger elrejtett titkait.

Labodát olvasva, nem biztos, hogy tökéletesen szinkronban vagyak vele, úgy vélem nem is szükséges ez igazán, a vers és köztem legyen azonos hullámhossz, ez a lényeg. Adni — ez számomra az ő verse, adni jó szót, vigaszt, társat a kétségekben, enyhe gyógyírt a fájdalmakra. Én sokszor ezt kapom tőle. Apró gyógyíreket, meg apró üvegcserepeket, játszani, összerakni, belenézni, látni benne, olvasni belőle az üzenetet. Üzenni — számomra ez is a verse. Üzenni értelmes hangon, nyelven, úgy ahogy például Kafkával üzeni : „puskáddal / túl büszkén / ne járd / az erdőt / vigyázz / a vad / te vagy”

Labodánál a vers a legmélyebb vallomás. Lelke élő szóban — talán szeméremből? — soha ki nem mondott üzenete: „olyan vagyok / mint a lét / trágyadomb I és I angyalszárnyrezzenés/”

Sem emberként, sem költőként nem hordozta, hordozza tenyerén az élet. Mint már említettem, meg kellett küzdenie mindenért keményen, ezért a kis kötetért is. De képes túlnőni a mindennapok kicsinységein, pofonjait, sebeit — ha már egy kis révben sikerül horgonyt vetnie — felejti, tudja feledni. Laboda úgy az emberségben, mint a megbocsátás gesztusában nagyvonalú: „Ha vége van / a dolognak, az ügynek, a harcnak, / akkor a gazembereket, az aljasokat, az ostobákat, / ahogy ott állnak velünk szemben, / háttal egy íróasztalnak, egy falnak, egy tájnak; / már csak vízipisztollyal spricceljük le... / — ír ja, s látom mosolyog eközben az emberiesség kiváltságos fölényével.

*

Első kötet 49 éves korban? Költőnél különösen késői indulás. Ám ebben a megkésettségben, minden hátrány mellett észre kell vennünk egy nagy előnyt is. És ez úgy gondolom kevés elsőkötetes műről állítható. E késői kötet — mely bizton tudom, a kezdet —, e kései indíttatás megvédte, megvédi Lábod-a Kálmánt attól a veszélytől, amely oly sok fiatal kortársánál tetten érhető, elsősorban az életkori sajátosság, az élettapasztalat hiánya miatt: konkrétan attól, hogy mutáló torokkal falsra sikeredett hangon szóljon az őt körülvevő makro- és mikrovilágról.

Hajdú Imre

Teng a színpadon

Első ízben játszanak Pe- kingben olyan színdarabot, amelynek főhőse Teng Hsziao-ping, a Kínai Kommunista Párt katonai bizottságának elnöke, az ország vezető politikai személyisége. A színdarabot, amelynek címe: „A Huajhaj Hadjárat” a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Politikai Főcsoportfőnökségének drámai együttese adja elő zsúfolt nézőtér előtt a főváros egyik színházában.

A színdarab központjában az a konfliktus áll, amely Mao Ce-tung és Teng Hsziao- ping között robbant ki a forradalmi felszabadító háború egyik legfontosabb hadjárata irányításának kérdésében. Teng Hsziao-ping, mint a frontparancsnokság képviselője megkérdőjelezi Mao Ce-itung.nak a legfőbb parancsnoknak a döntését, s végül is meggyőzi igazáról Mao Ce-tungO't. A színdarab érdekessége, hogy teljesen újszerűén ábrázolja Mao Ce- tungot, aki korábban valóságos istenként jelent meg a kínai színpadi művekben. Itt

olyan Mao Ce-tungot láthat a néző, aki közönséges földi halandóként viselkedik, dührohamot kap, amikor úgy érzi, hogy megsértették, vagy kétségbe vonták döntésének helyességét, s amikor haragja elcsitul, hajlandó megváltoztatni magatartását.

Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping mellett megjelenik a színpadon Csang Kaj-sek is, akinek ábrázolása szintén újszerű, nem olyan sablonos, minit korábban. Teng Hsziao-ping szerepét

maga a drámai együttes igazgató-színésze játssza. Mint a sajtónak elmondotíta, számára nem elsősorban Teng mozgásának és viselkedésének a visszaadása, hanem egyéniségének érzékeltetése jelentette a fő problémát. Amint azt a színdarab közönségsikere tanúsítja, végül is sikerült olyan meggyőző és hiteles Teng Hsziao-pin- get színpadra vinni, akiben a kínai nézők ráismernek a tegnap katonájára és a ma vezető politikusára.

Moszkvai rádió - tengizi ügyelet

Tengizi ügyeletet tart ismét a moszkvai rádió magyar adása. A Kaszpi-(tenger melléki kőolaj- és földgázlelőhelyen dolgozók rokonai, barátai és kollégái csütörtökön és pénteken — november 26-án és 27-én — magyar idő szerint reggel héttől déli 12 óráig hívhatják

a 233-73-16-os moszkvai telefonszámot.

A telefonügyeleten. — a korábbi gyakorlatnak megfelelően — magnószalagon rögzítik a hangos üzeneteket, amelyékét vasárnap, november 29-én továbbítanak Tengizben a címzetteknek.

Miskolci mm

13. Álom és valóság

Kétségtelen, hogy a háború és a forradalmak után romjaiból éledő szabad kereskedelem (melynek ideológiai bázisa, a Cobden Szövetség 1924-ben [Miskolcon is megalakult), különösen a Népszövetségi kölcsön igézetében harapott nagyot a lehetőségekből, de mire nyelni lehetett, a nagy falatból kis csipetke lett. Mire a kölcsönt (250 millió (aranykorona — ? — 10 millió dollár) Bethlenék „kiharcolták”, akkorra a vele járó terhek oly nagyok lettek, hogy azon kellett vitatkozni, kell-e nekünk vagy sem. A város közel 30 millió koronát kapott, ezt félévenként 24 585 dolláros (609 625 K) összegben kellett törleszteni. (Az újságok 17, ill. 7 milliárdot írnak. Ugyanakkor a Magyar- ország Történelmi Kronológiája szerint a kölcsön 250 millió aranykorona, ill. 10 millió dollár. Ebből az átszámítás szerint 1 dollár=25 aranykorona, és 1 P=520 K. De a korona értéke változó; átszámítási kulcsát nem találtam, ezért meghagytam az újságok milliárdos összegeit.)

Már mielőtt megkaptuk, álomterveket kovácsoltunk. A város — immár házi építészével —, Hajós Alfréddel megterveztette az álompalotát a Korona és a megyeháza közé. Ebbe az új városháza, a régi városházáiba a rendőrség, a szállodába 3 fürdő és a 3 mozi is beépült volna; és ezt a tervet „reális gondolatokkal és félelem nélkül” közölte a város főispánja. A vásárcsarnok lett volna a másik álompalota. Tizenhétmillió koronával terveztettünk egy kétemeletes monstrumot, benne zárt üzletek sora, bankok, irodák, és nyílt árusítóhelyek kon- centrátuma. A végén megelégedtünk egy 7 millió koronás földszintes betoncsarnokkal, a maival.

A híres bethleni konszolidáció Miskolcon is felvirágzás volt. A Szentpály-Hodo- bay polgármesterség időszaka alatt annyi épült Miskolcon, hogy addig egy emberöltő alatt sem; de annyi hibával és bűnnel terhelve,

hogy a fél század visszhangzik tőle.

Miskolc a „panamák városa” lett. De elmondható ez a válságévek alatt Budapestről, Debrecenről, Egerről és Kecskemétről is. A törvény- hatósági és nemzetgyűlési jegyzőkönyvek ,az összeférhetetlenség, az idemnitás körüli csatáktól nőnek tetemes kötetekre, mert a liberalizmus nem tudja megtartani a törvényességnek azt az alapképletét sem — amit itthon Hoványi Kornél, Grósz Károly és Bródy Sándor polgári ellenzéki magatartásában még becsülhetünk —, miszerint ha a bizottsági tag „csak egyetlen szöggel is járult hozzá a külföldi kölcsönből készült munkálatokhoz, ha tehát ebből anyagi haszna volt, akikor nem lehet bíró vagy ellenőr a saját ügyében.” (Dr. Hoványi Kornélt idéztem.)

A mozi is tele van az európai konszolidáció anta- gonisztikus ellentmondásaival. A művészet és az ipar, a szép és a haszon feloldhatatlan ellentmondásának bélyege szeplőzi felvirágzását (Vagy szocialista jelenünkben — már — nem is olyan feloldhatatlan ez az ellentmondás ?)

A filmüzlet mint kábítószer áramlik az élet minden zónájában. A filmcsillag, a filmsztár az életideál.

Putty Lia, az encsi főszolgabíró dr. Szepessy Zoltán gibárti földbirtokos felesége karrierje, sorsa tanulságos példája ennek az eszményi pályaívnek.

Az erdélyi származású, főúri neveltetésű Lia (Váró Andor Lia címen megírta életregényét!) Putty Pál ulá- nus százados és Hoyos grófnő leánya volt, s 1900-ban született. Erdélyből menekülve, korán férjhez ment Szepessyhez. Balogh Béla filmrendező fedezte fel, s Lia 1921-ben táncosnőként hagyta el családját (férjét és 2 kislányát), hogy filmszínésíz- nő legyen. Budapesten, Bukarestben, Berliniben filmezett, majd 1926-ban Hollywoodba szerződött. A némafilm végzetes asszonya volt.

(A Hindu síremlék, a Manón Lescaut és a Varieté voltak nagy állomásai.) 1931-ben autóbalesetet szenvedett (a Felsőmagyarország c. lap szerint, a Magyar Életrajzi Lexikon szerint viszont vérmérgezésben halt meg). Lehet, hogy ez utóbbi az előbbi következménye?

Sízepessy Zoltánt igen megviselte felesége hűtlensége. A gibárti kúriában fekete márvány síremléket állított a szeretett asszony emlékének. Maga — felejteni — a gazdaságba menekült. For- róencsen fajkuvasz-tenyésze- tet alapított, de a szerelmi bánat öngyilkosságba űzte, Budapesten agyonlőtte magát. A két árva, Lucy és Du- dus a 400 holdas birtoknak csak az adósságait örökölték.

1932-ben aztán egy amerikai filmproducer (bizonyos

H. Walter Blumenthal), a filmsztár „tisztelője” 15 000 dollárt utalt át a Putty-ár- vábpak. 1934. szept. 14-i számában újabb szerencsés adattal szolgálnak az újságok: 100 000 dollárt örököltek anyjuk után Putty Lia árvái.

Az elszegényedett, szűkös anyagi körülmények közé szorult némafilm-sztár egy Los Angeles-i közkórházban halt meg. Az örökség likvidálása során iratai között egy letét jegyzéket találtak, amely egy Los Angeles-i bank széfjéhez vezetett, amelyben a színésznő hajdani busás értékű ékszerei voltak letétbe helyezve. Miután az ékszerek értékéből levonták a horribilis amerikai adókat, még mindig maradt az örökösöknek 100 000 dollár. Ezt küldték el (akkor) az árváknak.

Napjaink tragikus sorsú szépségkirálynőjének (Molnár Csilla) 1927-ben is volt(ak) tanulságos elődei. Krizsán Manci, az 1927. évi pünkösdi szépségki róly nő

előtt is felragyogott a nagyvilág. Berlinben filmgyára szerződést ajánlottak neki „egy amerikai turnéra”, de .leánykereskedők karmaiba került, s alig tudott tőlük megmenekülni.

(Következik: Az Apolló panama-mozi)

Dr. Kárpáti Béla

A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 24.

A napokban jelent meg A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei című kiadványsorozat 24. száma. Mint ezt tudományos kiadványoknál már meg kellett szoknunk, meglehetős késéssel került az érdeklődők kezébe. Még 1986-os évszámot visel, közleményei pedig, természetszerűen, még régebbiek. Ez talán nem is okozna különösebb zavart, hiszen a muzeológia különböző ágaiban elért kutatási eredmények, a munka során keletkezett dolgozatok, tanulmányok nem igénylik általában a hetilap, vagy folyóirat frissességét, de a múzeum kutatási területén az élet felgyorsult, megelőzte a publikálási lehetőségeket.

Általánosítás helyett megemlítendő, hogy a kötet élén olvashatunk a Miskolcon megrendezett régészeti napról, amely 1985 októberében volt. Erről B. Hellebrandt Magdolna ad röviden számot, majd tíz régészeti témájú dolgozatot olvashatunk, amelyből hét szűkebb pátriánk, Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén folyt kutatásokról ad számot. Természetesen, ezek nem késtek el gyakorlatilag, ám a kötet átfutási ideje alatt ismét olyan jelentős leleteket találtak, illetve ástak ki — a karosi aranyleletre gondolunk —, amelyek országos, sőt bizonyára nemzetközi érdeklődést váltanak ki, s ezekről már nem olvashatunk az 1987 novemberében megjelent kötetben. A Közleményekben egyébként Simán Katalin a Hidasnémeti- Borházdűlő felsőpaleolitikus

ásatásáról, Patay Pál a ti- szalúc-sarkadi rézkori telep ásatásáról, Lovász Emese a tiszakarádi germán temetőről, Sz. Kállay Ágota a fü- zesabony-pusztaszikszói leletmentésről, S. Koós Judit a

Felsővadász-V árdombon folyt ásatásokról, B. Hellebrandt Magdolna a kesz- nyéteni szkíta kori temető feltárásáról, Révész László a mezőkövesdi IX—X. századi templom nyomairól, Szabó J. József az 1985. évi gyöngyös—mátrafüred-be- nevári ásatásokról, Fodor László az almárvölgyi pálos kolostor feltárásáról, Dankó Katalin pedig a sárospataki vár 1985. évi kutatásáról ír.

Természetesen nemcsak régészeti publikációk olvashatók a Közlemények új kötetében. Hét történeti közlemény következik a sorban. Olvashatunk a Gönc melletti pálos kolostorokról Joó Tibortól, XVII. századi, Szikszót ábrázoló rézkarcokról Németh Gábortól, a diósgyőri papírmalom alapítójáról Balázs Józseftől, a miskolci Belegrád-malomról Iglói Gyulától, a múlt századi miskolci üvegmetszésről és gravírozásról Veres Lászlótól, múlt század eleji kéziratos versgyűjteményről János Istvántól, Váradi Balázs hadifogságbeli feljegyzéseiről Csorba Csabától, és egy honvéd hadnagy első világháborús feljegyzéseiből Németh Györgyi tollából. Négy újabb írás a Taktaköz néprajzából meríti témáját: Páll István a Taktaköz 1772-es néprajzi képét, Pe- tercsák Tivadar a népi építkezést és lakáskultúrát,

Csősz-Szabó István a tisza- ladányi temetőt és temetést mutatja be, Bencsik István pedig az egyházi anyakönyvek és a recens néprajzi anyag segítségével a tájegység néprajzi elemzésére tesz kísérletet.

Bőséges a néprajzi anyag is: nyolc írás sorjázik e címszó alatt. Viga Gyula adatokat publikál a Bükk- vidék paraszti munkaerőmigrációjához. Üjváry Zoltán cigánymaszkos alakos- kodókról, Szabó Ferenc Észak-Magyarország vásárra utaló helységneveiről, G. Tart Mária Hanva község mai nyelvének magánhangzórendszeréről, Balázs Géza az ároktői juhászairól, Viga Gyula a bükki pásztorkodás természetes enyhelyeiről, Liszka József a szőgyéni ,.csúszó”-ról, Faggyas István a keleméri juhtartásban a búzaszalma felhasználásáról értekezik. A továbbiakban a muzeológia és a közművelődés témakörébe tartozó írásokat tartalmaz a kötet: Goda Gertrúd Tenkács Tibor festőművésszel beszélget, Végvári Lajos Gyémánt Lászlóról ír, Szilágyi Dezső a Szilágyi-gyűjtemény képzőművészeti remekeiről. Németh Pál Zsuffa Tiborra emlékezik. Itt olvashatjuk több kiállítás megnyitó beszédeinek szövegeit is.

A kötet utolsó nagyobb fejezete — a több évtizedes hagyományok szerint — a Szlovákiai téka, amelyben a szomszédos szlovákiai területek néprajzi munkájáról tizenöt írás ad számot.

(bm)