Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. november 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Más lesz ez a víz Némi nyugtalanság tapasz­talható mostanában Lenin- véros három városkörnyéki községében: Sajószögeden, Sajóörösön és Nagycsécsen. Az aggodalomra, a kérdezős- ködésre az ad okot, hogy az ■emberek véleménye szerint az építők a lehetséges tem­pónál lassabban haladnak az árokásással, a csövek lefek­tetésével. Az említett három községbe ugyanis bevezetik az egészséges ivóvizet, s a munka eredményeként tisz­ta innivalóhoz juthatnak a helybéliek. A három község lakóit — biztosan ismerős olvasóinknak ez a gond — a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországának „vízibe­tegsége” sújtotta — az ásott kutak vize elnitrátosodott, emberi fogyasztásra hovato­vább teljesen alkalmatlan­ná vált. A vízműtársulat megszer­vezése szintén az ismerős rend, a megszokott koreog­ráfia szerint zajlott le. A sajószögedi tanácselnök, dr. Kabodi István több mint másfél évtizede dolgozik a közös ügyek szolgálatában, s emlékezete szerint az el­múlt tíz esztendőben nem volt olyan lakossági ÍJórum, falugyűlés, vagy csak egy­szerű, hétköznapi beszélge­tés, amelyen a három köz­ség lakosai ne sürgették volna a vízvezeték megépí­tését. A szögedi tanács tiszt­ségviselői természetesen a megyei tanácshoz továbbí­tották a kéréseket, ahol — egészen ez év januárjáig — türelemre intették őket, s a válasz is sztereotip volt: várni kell, még nincs ele­gendő pénz a vezetékek megépítésére. Hogy is van ez — kap­hatják föl fejüket szögedi, örösi és csécsi olvasóink. Mi már évekkel ezelőtt be­fizettük volna a társulati pénzt, amiből a munkák költségeit fizetik. Nem jár­tunk volna rosszabbul, hi­szen, ha hamarabb hozzá- kezdtünk volna, kevesebb pénzből megússzuk. Ez az okoskodás logikus, kézenfek­vő, a hibája csak annyi, hogy figyelmen kívül hagy egy tényt, mégpedig azt, hogy a társulásból befolyó összeg csupán egy részét te­szi ki a teljes költségeknek. A vezetékek elhelyezése, a különböző szerelvények fel­szerelése összesen 64,7 mil­lióba kerül, ebből a "lakos­sági hozzájárulás 28,7 mil­lió forint. A többit a helyi tanácsnak kell előteremteni, ezenkívül támogatást nyújt a megyei tanács és a víz­ügyi alapból is érkezett 8 millió forint. A közösségi tárcákban napjainkban egyre kevesebb pénz van, így Szögeden szin­tén meg kellett várni, amíg összegyűlnek a szükséges összegek, s megkezdődhet a társulat megszervezése. Az építkezés aZ idén tavasszal kapott zöld utat, s megin­dulhatott a szervezés, s az agitáció. Mert erre szintén szükség volt, hiszen mind­három faluban akadtak olyan családok, amelyeknek az összeg befizetése komoly gondot okozott. Igaz, a pénzt — hosszú lejáratú kölcsön formájában — megelőlegezi az OTP, ám a részletek ki­fizetése sokaknak így is ne­hézséget jelent. Mindössze havi kétszázvalahány fo­rintról van szó, és mégis, néhányan nehezen adták be a derekukat. Ám lássunk konkrét szá­mokat. A vízműtársuláshoz Sajószögeden és Sajóörösön a lakosok 70, míg Nagycsé­csen 60—61 százaléka csat­lakozott. Azért, hogy a ge­rincvezeték az utcákba ke­rüljön, portánként 25 ezer forintot kellett befizetni a társulás számlájára. Továb­bi költség lesz a víz beve­zetése az udvarra, a lakás­ba, s a fürdőszoba felépíté­se sem lesz olcsó. Ám ez az élet rendje, a fürdőszoba ma már sehol nem minősül­het luxusnak, városban és községben is hozzátartozik az élethez. Haladt tovább a munka, elkészültek a tervek, majd megérkezett a hatóság, az Évízig vízjogi engedélye. A kivitelezést — a megyei ta­nács által szervezett ver­senytárgyaláson — az Észak- magyarországi Regionális Vízmű nyerte el. Már emli­Sajószöged, Sajóörös, Nagycsécs tettük, a vizet a társulás számára a Borsod Megyei Vízművek leninvárosi üzeme szállítja. Sajószöged határá­ban megépül egy 400 köb­méteres hidrosztát, a gerinc­vezetéket pedig 400 millimé­teres, úgynevezett kemény­műanyag csőből állítják ösz- sze. A három községben ösz- szesen 109 közkifolyót és 117 tűzcsapot helyeznek el. Még egy adatsor: a vízmütársu- lás a számítások, mérések szerint naponta legkevesebb 646, maximálisan 1384 köb­méter vizet vesz át a lenin­városi vízműtől. A kérdés most már csak az: mikor? S tulajdonképpen ez ad okot a nyugtalanság­ra. Nos, a hárem községben élő olvasóinkat megnyugtat­hatjuk; a vízvezeték fekteté­se és a járulékos munka a tervekben meghatározott rit­musban halad. Az ÉRV ké­pes lenne nagyobb .teljesít­ményre, gyorsabb ütemre, ám a gyorsításnak a pénz­ügyi lehetőségek szabnak határt. A fenti sorokban részletezett milliók ugyanis csak részletekben, a tanácsi szakzsargonnal élve: „éven­kénti bontásban” érkeznek, s a regionális vízmű sincs abban a helyzetben, hogy munkát vagy anyagokat hi­telezzen, csak annyit épít be, amelynek kifizetésére garancia van. A három községben meg­határozott sorrend szerint fektetik le a vezetékeket, de a vizet csak akkor nyit­ják meg, ha a rendszer tel­jesen készen van. Azaz, egyik község sem részesül előnyben, és egyik sem szen­ved hátrányt, mindenütt azonos időpontban fogyaszt hatják el a vezetéken érke­zett első pohár vizet. Még pedig 1989 decemberében. A dátum a beruházás befejező sének határideje. Udvardy József Pénzzel nem csábítanák el őket A TVK egyik gyáregységének műszerszobájában. A műszakiak közérzete jó. Mérnökök a gyárról és a városról Három fiatalember ül ve­lem szemben, az asztal túl­só oldalán. Mérnökök. Asz­talos Tivadar (31 éves) vegy­ipari gépész, üzemvezető, Lőrincz István (35 éves) ve­gyész, főművezető és Vámos Dénes (37) gázipari mérnök, üzemvezető. Munkahelyük a Tiszai Vegyi Kombinát, s valamennyien Leninváros- toan laknak. Arról beszélge­tünk, hogy milyen az itt élő, itt dolgozó fiatal műszakiak közérzete? Valamennyien pályakezdő mérnökként jöttéik ide, s mint ahogy azt egyértelmű­en megfogalmazták: — Bevándorlók vagyunk. Végezetül itt mindannyian Először tanyavilágban gyógyított Siska doktor szerint az orvos-beteg kö­zötti kapcsolatban a bizalomnak elen­gedhetetlen szerepe van. — Igen, úgy érzem befogadtak. Meg­szerettek az itteniek — válaszol a fia­tal körzeti orvos, dr. Siska András, akit mezőcsáti rendelőjében kerestünk fel. A kissé szűkszavú, harmincon alig túli fiatalember szakasszisztense, Haj­dú Jánosné, Magdika most is főnöke segítségére van: — Méghogy befogadták-e?... Na­gyon is. Már elnézést, hogy közbeszó­lok, de a doktor úr olyan szerény. Ta­lán ezért is szerették meg olyan h, mar. Meg aztán, nem tud nemet mondani. Rendelési idő ide vagy oda, gyakran megkeresik a lakásán, sőt még a szőlőbe is utána mennek az em­berek. — Én ennek örülök — folytatja Sis­ka András. Mert azt jelenti, bíznak bennem. Márpedig a beteg—orvos kö­zötti kapcsolatban ennek nagy jelen­tősége van. Sokszor — különösen az idősebbek körében — nincs is szükség gyógyszerre, vizsgálatra, csak egy rö­vidke beszélgetésre, máris nem nyom annyira a mellkas tájékán az a va­lami és megszűnik a szorongás, aho­gyan ők mondják. Én már megismer­tem őket annyira, hogy tudjam, ki­nek kell a medicina, kinek a jó szó és kinek van szüksége csupán a meg­hallgatásra, hogy újra rendben legyen a közérzete. Az idén augusztusban múlt hat éve, hogy a Siska család Mezőcsátra köl­tözött. Edit asszonynak, aki tanítónő volt, akkor már leánya után megszüle­tett a második, — fiú — gyermeke is. — Volt itt egy barátom, valójában ő csalt át bennünket a Nyírségből. Én ugyanis tanyán éltem gyermekikorom­ban, Nyíregyháza közelében. Ügy hív­ták azt a helyet, hogy I. Manda bokor. Hogy honnan kaphatta a nevét, azt ma­gam sem tudom ... Az általános iskola utolsó három évét azonban a megye­székhelyen jártam iki, mint ahogyan a középiskolát is. Onnan jelentkeztem a debreceni Orvostudományi Egyetemre. Igaz, eredetileg közgazdász szerettem volna lenni, de időközben rájöttem, nincs jó nyelvérzékem. A nyelvtudás­ra pedig szükség volt a továbbtanulás­ihoz. Viszont, mindenképpen valami olyan hivatást szerettem volna maga­ménak itudni, amivel kitűnhetek, ki­válhatok az átlagból. Igen erős volt bennem a bizonyítási vágy. Sokat ta­nultam, így első jelentkezésre felvet­ték az orvosi egyetemre, — amely mel­lett végül döntöttem. Harmadéves ko­romban nősültem meg. Alig egy év múlva megszületett a kislányunk. Első munkahelyemre, Nyírtelekre már hár­masban mentünk. Néhány évet töltöt­tem csupán azon a helyen, ahol több, mint húsz kilométer átmérőjű területet kellett naponta végigjárnom. Hol gya­log, hol meg lovaskocsival a szétszórt tanyavilágban. Azután, engedve a csá­bításnak, ide költöztünk Mezőcsátra. Ezzel megszűnt a sok fölösleges utaz­gatás is beteg és beteg között, mert most a helyi lakosak gyógyítása, ellá­tása tartozik hozzám. Sok a munka, unatkozni nincs időm. Gyakoriak az éjjel-nappali ügyeletek, mégis jól érzem magam, megkedveltem ezt a környé­keit. — Hogy miként telnek napjaim? — kérdez vissza. — Általában reggel 7- kor kelek. Elviszem a gyerekeket az is­kolába. A feleségem már nem tanít, nyitott egy kis butikot a házunkban. Félreértés ne essék, nem a pénzszer­zés miatt, hiszen nem nagy a forgal­ma. Hanem azért, hogy többet legyen a gyerekekkel. Az én időmet ugyanis nem lehet kiszámítani, beprogramoz­ni. A gyerekeknek pedig a továbbta­nulás miatt szükségük van arra, hogy rendszeresen foglalkozzanak velük, fgy oldottuk meg. Szóval, iskola után ,visz- szamegyek egy rövidke időre ottho­nunkba, ahol rendszerint már vár va­laki a panaszával. A délelőtti rende­lés tíztől egy óráig, a délutáni öttől hatig tart. Délelőtt a fekvőbetegeket látogatom meg, délután a gondozásra szorulókat kezelem. Szabad időm. ha van, akkor azt. jó időben a szőlőben, máskor meg a barátaimmal töltöm, akikkel ultizgatunk vagy éppen fotó­zunk. A sportnak, a focinak nagy hí­ve vagyok. Hamarosan pedig más el­foglaltságom lesz. Vettünk egy telket, mert itt szeretnénk megállapodni, Me- zőcsáton. Nemsokára építkezünk. Egy költözés azonban megelőzi a sort. Egy­két hónap múlva átadják az új rende­lőnket, a főutca másik oldalán. Kor­szerű műszerekkel, laboratóriummal, fizikoterápiával felszerelve. Ott majd valamivel kényelmesebb, modernebb körülmények között történhet a gyó­gyítómunka, amely a most még zsú­folt rendelőben várakozó betegeknek bizonyára örömére szolgál. Monos Márta jöttünk valahonnan a gyár, s nem a város miatt. Asztalos Tivadar Mohács­ról, Lőrincz István Ózdról, Vámos Dénes Arüóról indult egykor. S hogy mi vonzotta őket a TVK-hoz? — A pénz — vallják. — Az egzisztencia, a biztos meg­élhetés, s később, amikor már volt család, akkor a la­káshoz jutás gyors lehetősé­ge. A leniinvárosi mérnökök bizonygatják, a vegyi kombi­nátban a fiatal műszakiak megtalálják számításaikat Vámos Dénes 27 évesen már az Olefingyár üzemve­zetője volt, de a többiekből is viszonylag hamar vált ve­zető. Fiatal vállalat, fiatal szakembergárda, siami egyál­talán nem mellékes, világ- színvonalon dolgozik a cég, világszínvonalú technológiá­val. — Ez egyben azt is jelen­ti nekünk, hogy szakmailag mi is fejlődünk, lemaradni nem lehet, s a gyár ezt nem is engedi meg. Európa szá­mos országába küldenek ki jó néhányunkat, tanulmá­nyozni az ottani vegyi gyá­rakat. Van összehasonlítási alapunk, s bizton állítjuk, sok-sok cégnél különbek va­gyunk. Akár a teljesítmé­nyeket, akár a munkamo­rált, akár a gépele, berende­zések műszaki színvonalát nézzük. „Nyugati” jellegű vállalat a miénk, mondhat­juk ezt is, már természete­sen ami a színvonalat illeti. Itt. aki dolgozik, s jól dolgo­zik, azt megbecsülik, s köny- nyebb a lehetőség az előre­lépéshez ... Kérdem, mivel tudnák öltét innen elcsábítani? So­káig gondolkodnak, .majd Asztalos Tivadar megjegyzi: — Pénzzel biztos nem. Ebben a kategóriában, ami­ben dolgozunk, normális a kereset. Sehol másutt többet nem adnának... De ha e2 a gyár más helyütt lenne, s ha ennek a városnak városi­as, s nem pedig lakótelepi jellege lenne... Nos. egye­lőre a pénz dominál, s nem a környezet... Abban valamennyien egyet­értenek, hogy a városnak kicsi a megtartó ereje. Aki teheti, az szabadidejében messzire megy innen. Folyó­partra, tópartra, a hegyek­be . . . Bár. .. — Aki ide születik bele mint például a fiatalok mondjuk az én lányom, an­nak igenis sokat jelent a vá­ros. Van hová menniük, var miit csinálniuk, ök ideszok­tak, míg mi, szülők idejöt­tünk. Óriási a különbség — mondja Vámos Dénes. Persze — teszik hozzá — a TVK sza bad idő-központ jr mindenki számára kiiválc szabadidő-eltöltési lehetősé­get kínál, de a semmibő: hirtelen kinövő betonrenge­tegben csak lakni lehet. Él­ni nehéz. Lehet, sarkalatos megfo­galmazás, lehet nem egyet­érteni vele, de tény, ez s város semmi máshoz nem hasonlítható, bár sok min-: den történt itt a várossá I nyilvánítás óta eltelt hu­szonegy év során. Ettől függetlenül a fiatal műszakiak közérzete jó Mondják, a „sűrű szemöldö-1' kű” (maguk között a gyáris-1 tálk a vezérigazgatót neve- ; zik így) is gyakorta megfor­dul az üzemekben, érdeklő­dik munkájuk felől, s törő­dik a munkásokkal. De. ha kell, oda is csap. Szigorú! ám következetes ... Boldogí­tó patthelyzet ez, de a fia­talok sem adják alább ... I. S. Havonta két alkalommal Á kábeltelevíziózás tapasztalatai A városi kábeltelevízió kí­sérleti adásai 1985. májusá­ban indultak, de négy adás után egy darabig szünetel­tek, közben a stúdió .techni­kai korszerűsítését is elvé­gezték. Az év elején ismét megkezdődtek az adások, s azóta havonként két alka­lommal jelentkezik. A városi televízió elsősor­ban helyi programokat su­gároz, törekszik a lakosság információs igényeinek ki­elégítésére, mozgósít a helyi1 várospolitikai feladatok vég­rehajtására. Másrészről, a nagyközössé­gi vevőantennák segítségé­vel a városi televízió közve­títi a nagy adók, a magyar I—II. és a csehszlovák 1—2 valamint a szovjet 1-es te­levízió műsorát.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents