Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. november 3., kedd Mihail Gorbacsov beszéde (Folytatás a 3. oldalról) A mi és az utánunk jövök kötelessége, hogy emlékezzünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen oda- ^ adásuk nem volt hiábavaló. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzájárultak október vívmányainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásához, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszedelemtől, a szocializmus megvédését a jövő, vagyis a mi számunkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekik! A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüggésben voltak 'magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a kemény központosítás egyetemes hatékonyságát hirdették, azt, hogy az utasításos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a különféle feladatok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülményeikhez^ való viszonyban is. Kialakult az ország pártós állami irányításának adminisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a ’ bürokratizmus, amelynek veszélyére annak idején Lenin figyelmeztetett. Megkezdődött az ennek megfelelő irányítási struktúra és tervezési módszerék kialakulása is. Az iparban az akkori méretek mellett, amikor látszólag megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meghozták eredményüket. Ugyanakkor a központosítás és parancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átalakításával kapcsolatos feladatok megoldásában. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanúsítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megváltozott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt — aki földet kapott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győződött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is — megerősödött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbízható szövetségesévé vált a munkásosztálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették volna az objektív gazdasági törvényeket és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság —amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól — nagy tömegével való viszony politikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulák'kal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivizálás során megtörténtek. Ma világos: .a nagy ügyben, amely a lakosság többségének sorsát érintette, eltértek a, lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadalmi folyamat irányítása, amelyben nagyon sok függött a helyi körülményektől. adminisztratív módszerekkel valósult meg. Kialakult az a meggyőződés, hogy minden problémát egy csapásra, rövid úton meg lehet oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versengeni abban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, önkényes százalékos szabályozókat adtak meg. A kollektivizálás elveinek durva megsértése általános jelleget öltött. Túlkapások történtek a ku- lákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagában véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasztok jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészében értékeljük a kollektivizálás jelentőségét, a szocializmus falusi pozícióinak megerősítésében, akkor végső soron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocialista alapokon változtatta meg. Megteremtette a bázist a mezőgazdasági szektor korszerűsítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra történő átállást, a munka termelékenységének nagyarányú növelését, és felszabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott adminisztratív parancsnoklásii rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-politikai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejének kibontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az időszaknak a teljes bonyolultságát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt számára legnehezebb ideológiai-politikai megpróbáltatások szakasza van mögöttünk. Az emberek milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyan akkor azokat a módszereket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok ellenséges magatartásával szembeni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoztak a feltételek. Az országban kialakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat ki- szélesedett, s ezt az osztály- harcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az ország társadalmi-politikai fejlődésére és súlyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvényesség megsértését is, a harmincas évek önkényét és megtorló rendszabályait is. Nyíltan kimondom: tényleges bűnöket a hatalommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tettek ki sok ezer párttagot és pár- tonkívülit. Ez elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordíth'atatlan megszilárdításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történelmünkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondásos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szocializmusért folytatott harchoz, vívmányainak védelméhez való hozzájárulását ugyanúgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva politikai hibákat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményeikkel járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos tényéről. A rendelkezésünké álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és megbocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntető rendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez tanulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink állítása ellenére, Sztálin személyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus természetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alapvető elveitől s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztálini kultuszt, mind annak következményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunista és pártonkívüli, gazdasági és katonai káder, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb — különösen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mértékben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreállításának folyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987.) októberi KB-ülés határozataival összhangban újra vissza kell térnünk ehhez .a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentumok mindenoldalú átvizsgálására. A bizottság munkájának eredményei alapján megfelelő döntések születnek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZiKiP vázlatos története című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy különbizottságát hatalmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igyekeznek .elfordulni történelmünk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igazság semmibevétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ártatlanul a törvénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazságot kereső elemzésnek segítenie kell minket jelenlegi problémáink megoldásában: a demokratizálásban, a törvényességben, a nyíltságban, a bürokratizmus leküzdésében — egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcsolatban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriási vívmányaink és múltbeli bajaink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megítélése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jövőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas—harmincas évek általános mérlegét megvonva kimondhatjuk: nehéz, bonyolult, ellentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől való eltérések nem tudták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesének érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, hazafisága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpróbáltatásai idején, 1941. és 1945. között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a II. világháború kimenetelével — politikai, területi és társadalmi következményeivel, — akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ok-okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az események időbeli sorrendjét. Ebben a vonatkozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csakhogy a Szovjetuniót tegyék felelőssé a II. világháborúért, úgy, mintha az ahhoz vezető utat a Rib- bentrop—'Molotov megnemtámadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé részletesebben szólnunk a kérdésről. Valójában a második világháború közel sem 1939. szeptember 1-jén vált tragikus valósággá. Északkelet- Kina japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens”, az 1931—32-es években), az olasz támadás Etiópia (1935) és Albánia (1939 tavaszán) ellen, a köztársasági Spanyolország elleni német— olasz intervenció (1936— 1939), a japán fegyveres betörések Kína északi, majd középső részére (1937 nyarán) — ezek azok az események, amelyek fellobban- tották a második világháború tüzét. Az más kérdés, hogy akkor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érintené, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresz- szió áldozatainak védelmére kelljen kelniük. A szocializmus iránti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályönzés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt mit több, állhatatosan ajánlgatták a fasizmusnak a rohamosztag szerepét az an- tikommunista kereszteshadjáratban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a „megbékítés” oltárán, kard lebegett Lengyelország, a Baltitenger és a Duna-medence~ államai fölött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a Harmadik Birodalom búzaföldjévé és jószágudvarává változtatják. Végső sorban az agresszió fő áramlatait a Szovjetunió ellen irányították, s miután jóval a háború előtt már elhatározták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz elképzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiragadott, spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki, elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelentkezett, mint a breszti béke idején. Független legyen, vagy sem az ország, létezzen-e, vagy sem szocializmus a Földön. A Szovjetunió sokat tett, hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre, és megakadályozza a világmészárlást. De a szovjet javaslatok nem találtak visszhangra a nyugati politikusoknál és cselszövőknél, akik hidegvérrel arra játszottak, hogy a szocializmust minél ravaszabban berángassák a háborúba, nyíltan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, az imperializmus semmiféleképpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati uralkodó' körök, bűneik el- leplezésére törekedve, arról próbálják meggyőzni az embereket, hogy Lengyelország náci megszállására, és egyben a második világháború megkezdésére az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet—német megnemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, amelyet Anglia és Francia- ország 1938-ban írt alá, az Egyesült Államok aktív közreműködésével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a Spanyol Köztársaság eltiprása, Csehszlovákia és Klajpeda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Németországgal megkötött megnemtámadási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Lengyelország is. Mint látják, mindez nagyon is belefért az imperialista politika szerkezetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni német támadás időpontját („nem később, mint szeptember 1.”) már 1939. április 3-án kitűzték, vagyis jóval a szovjet—német megállapodás előtt. Londonban, Párizsban, Washingtonban a legapróbb részletekig ismerték a lengyel hadjárat előkészületeinek legbensőbb titkait. Ugyanúgy tudták azt is, hogy az egyetlen akadály, amely képes lett volna megállítani a hitleristákat, az az 1939 augusztusánál nem később megkötendő angol— francia—szovjet katonai szövetség lett volna. Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös intézkedések szükségességéről. Az agresszió meghiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori lengyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgattak: a szövetség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiúsítsák a nekünk felajánlott megnemtámadási szerződés megkötését, és megfosszanak bennünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Németország elkerülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem, hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos háború valós veszélye előtt állt: nyugaton Németországgal, keleten Japánnal, amely véres konfliktust robbantott ki a Halhin-Gol folyónál. De életről és halálról volt szó. Mi elutasítottuk a mítoszokat és a reális utat választottuk. Új fejezet nyílt — a legsúlyosabb és legösz- szetettebb — a legújabb kori történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és ellenfelének csak egy lehetőséget hagyott — győzni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresz- szió a szocialista építés élet- képességének, a soknemzetiségű szovjet állam szilárdságának, a szovjet emberek hazafias szellemének könyörtelen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is, elvtársak! Kiálltuk azért, mert népünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hiszen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus folytatott harcban az élet és halál kérdéséről volt szó, arról, hogy szabadok leszünk, vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háborújává vált. A szülőföld védelmére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemzete és nemzetisége. Első harcát vívta az a nemzedék, amely október szülöttje volt, és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem látott kitartás és hősiesség a csatatereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel-nappali munka a hátországban — ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazájukat, a szocialista rendszert, október ügyét és eszméit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg, amikor súlyos csapás érte 'közös otthonunkat, nem görnyedt meg az első kudarcok és vereségek, a sok millió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az eljövendő győzelemben. Katonaköpenyben és munkásruhában megtett mindent, ami emberi erőből telik — sőt annál is többet —, hogy közelebb hozza a győzelem várva várt napját. Amikor a háború 1418-ik napján ránk köszöntött a győzelem, az egész megmentett világ megkönnyebbülten sóhajtott fel, megadva a győzedelmes, hős, dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének — mely sok ezer kilométert tett meg a hadak útján, s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott — az őt megillető tiszteletet. A nagy honvédő háborúban a maga teljességében mutatkozott meg a nép soraiból jött, kiemelkedő hadvezérek tehetsége — G. K. Zsukové, K. K. Rokosszov- szkijé, A. M. Vaszilevszkijé, I. Sz. Konyevé, a többi dicső marsallé, tábornoké, és tiszté —, mindazoké, akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek, századok, szakaszok parancsnokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a maga szerepe annak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatosságnak, fegyelmező és szervezőképességnek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azonban az egyszerű szovjet katona — a nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető harcos — viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő háború sok millió veteránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társadalmi megújulás munkájában. Fogadják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munka- siker lelke lenini pártunk volt. A kommunisták elsőként indultak rohamra az arcvonal lövészárkaiból, példájuk magával ragadta a többieket is. A hátországban utolsóként fejezték be a munkát a gépeknél, a földeken, a gazdaságokban. A szovjet emberek minden korábbinál erősebben érezhették, hogy az SZK(b)P ,az ő pártjuk, hogy a kommunisták tettekkel mutatják meg, mit jelent a nép élcsapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, amikor élet vagy halál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvédő háború pártunk történetének egyik legdicsőb'b, leghősibb, sok millió kommunista bátorságával, merészségével, párat- l.at odaadásával és önfeláldozásával írt fejezete. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és a Niagy Október elválaszthatatlanok egymástól, s nincs a világon oly erő, mely megbonthatná egységüket. (Folytatás az 5. oldalon)
