Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
1987. november 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Eszmecsere a kibontakozásért Központi Bizottság gazdasági-itárA sadalmi kibontakozási programját szerte az országban felfokozott várakozással fogadta a párttagság és a lakosság. Érzékeltük ezt Miskolcon és környékén is, ezért az MSZMP Miskolc Városi Bizottsága szeptember elején úgy döntött, hogy saját feladatterve egy vitaanyag széles körű .társadalmi véleményezése után készüljön el. Ennek során 63 fórumon .több mint 2000 emberrel folytattak élénk, helyenként szenvedélyes, de felelősségteljes és tartalmas eszmecserét a pártbizottság tagjai, tisztségviselői. A sokrétű, kisebb csoportokban folyó, személyre is szóló politizálás érzékelhetően elősegítette a politikai gondolkodás felfrissülését, tovább szélesítette azoknak a körét, akikre cselekvő partneriként számíthatunk iközös ügyeink tervezésében és végreha j tásában. A viták egyik legfontosabb tanulsága szerint azt, hogy minek kellene történnie, nagyjából egyformán látjuk. A különböző rétegek képviselői számára rendezett fórumokon elhangzottakban sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Hasonlóság van a város szeretetében, igényes fejlesztésének akarásában, a szerkezetváltás, a foglalkoztatottság gondjainak megközelítésében, a lakáshelyzet miatti nyugtalanságban. A különbségek a fiatalok érezhetőbb perspektívátlanság érzésében, a gazdasági vezetőknél a kibontakozási feltételek hiányosságának, különösen a szűkös fejlesztési forrásoknak a kiemelésében, az értelmiségieknél a közélet demokratizálásának gyorsítási igényében, a munkásoknál az értelmes munka és a vezetői felelősség 'hangsúlyozásában ragadhatók meg. De ezek a különbségek nem elválasztják, inkább összekötik e társadalmi osztályokat, rétegeket. Nem ellentétes, hanem nagyon is egy tőről fakadó és egy irányba húzó követelményeikről, érdekékről van szó, amelyek kijelölik, hogy melyek a mi „kitörési pontjaink”: a szerkezetváltás felgyorsítása; a város felsőfokú szerepkörének erősítése, igényesség a településfejlesztésben és üzemeltetésben; a tanácsok és a lakosság kapcsolatainak minőségi megújítása; az állampolgári kontroll jogosítványokkal történő megerősítése; a teljesítmények alapján történő minősítés áiltalánossá tétele, az érdekeltségi rendszerek gyökeres átalakítása; az oktatás, képzés fejlesztése, a hozzáértés rangjának emelése; a vezetői munka jelentős javítása; a hatékony, jól koordinált, fegyelmezett munka és a személyes felelősség érvényesítése .minden területen. Természetesen arról jobban megoszlottak a vélemények, hogy ezek a célok megvalósíthatók-e, és mennyi idő alatt? Rajtunk múlik-e ez, és ha igen, akkor milyen úton-módon tudjuk véghez vinni? Sokan szóvá tették, túl sok teljesítetlen ígéret volt korábban, óvakodjunk tehát attól, hogy erőnket meghaladó vállalást tegyünk. Ez a biztonságra törekvő magatartás logikus, de mégsem követhető a gyakorlatban, hiszen ki tudja megmondani, végül is mire leszünk képesek? Semmiképpen nem indulhatunk ki a mai viszonyainkból, mai teljesítőképességünkből, mert ez nemhogy kibontakozásba, a stabilizációra sem lenne elég. A körülöttünk .végbemenő változások arra kényszerítenek, és arra ösztönöznék, hogy — magunk is változva — ma talán elképzelhetetlen dolgokat préseljünk ki magunkból — kevesebb 'anyagi eszközzel, de hatékonyabbá, eredményesebbé tett gazdaság- és társadalomirányítással. Ügy gondolom, céljainkkal nem járunk a fellegekbe, és ha nem is máról holnapra teljesítjük, de lépésről lépésre meg tudjuk majd közelíteni azokat. Nem oszthatjuk azt a nézetet, miszerint az eddigi jó .irányú változások az anyagi helyzet romlása miatt nem folytathatók. Ennek a folyamatnak ellen lehet, ellen tudunk állni azzal, amit nagyon sokan sürgettek; a szellemi erők csatasorba állításával, a város lakóinak közösséggé formálásával. Az tény, hogy a helyi gazdaság- és társadalompolitika nem önálló, a legalapvetőbb feltételeket nem mi szabjuk meg, de az is igaz, hogy a .részletek kialakítása és a gyakorlattá váltás .ránk vár. Most olyan időket élünk, amikor az alulról építkezés igénye és rangja erősödik, lehetőségei bővülnek, s az már döntően rajtunk múlik, hogy a kialakuló új pályán mennyire racionális útvonalvezetéssel, és mekkora sebességgel haladunk. A jó megoldások megtalálására ima jobbak az esélyeink, mint korábban. Nemcsak azért, mert a vitáik révén többen lettünk, akik magunkénak érezzük a megújulást, hanem azért, mert jelentősen változott e megújulás szellemi háttere. Különösen pártbizottságaink feladatterveit olvasva érzi meg az ember azt a gondolkodásbeli változást, amely mostanában végbement. Mert mi is jellemzi ,a feladatterveket? Minden eddiginél szigorúbb realizmussal mérik föl a lehetőségeket, a tennivalóik fő irányaiban a piachoz igazodást, a vállalkozást, a mindennapi teendőinkben pedig a gazdálkodás racionalizálásának fel- gyorsítását, a kollektív és egyéni teljesítmények növelését helyezik előtérbe, akár konfliktusok árán is. Nem állítható természetesen, hogy ez a gondolkodásbeli változás elegendő. Egyes területeken még hiányoznak az új hangsúlyok, mi azonban úgy érezzük, jó a szellemi összhang közöttünk. Kellő ráhangolódás van az új dolgokra, és egy-két sikeres kezdeményezés a többiek fantáziáját és aktivitását is bizonyára megmozgatja. Márpedig az eszmecsere legfőbb célja a párttagság megnyerése volt; az, hogy a pártszervezetek necsak végrehajtói legyenek a döntéseknek, hanem egyenrangú alkotótársként számolhassunk velük. Tudjuk, hogy ez nemcsak rajtuk múlik. Ezért a Miskolc Városi Pártbizottság úgy szándékozik alakítani a munkamódszerét továbbra is, hogy ami ehhez szükséges, azt a maga részéről biztosítsa. Az eszmecsere megerősítette, hogy jól tesszük, ha a végrehajtásban a 'pártszervezetek, az állami intézmények, a társadalmi és tömegszervezetek és az állampolgárok széles tömegeire és önállóságára számítunk. A városi pártbizottságnak az ,a funkciója, hogy a fejlődés fő irányait kijelölje és felállítsa a legfontosabb tennivalók rangsorát, amelyek gyakorlattá formálásában teljes az alkotói szabadsága és felelőssége az érintetteknek és érdekelteknek. Hiszen várható, hogy a legjobb megoldás úgyis annak jut eszébe, aki nap mint nap megéli munkája, élete korlátáit, gátjait. A személyes felelősség .is nagyobb hajtóerő, ha nemcsak egészen konkrét és „címzett” tennivalókkal kell elszámolni, hanem az egész vezetői, emberi magatartással, a megújulláshoz való viszonnyal. Üj, politikailag jól kezelhető elemmel is gazdagította elgondolásainkat a vitasorozat. A megújulás feltételeként sokszor szinte másról sem esik szó, mint a pénzről, noha ez így nlagyon egyoldalú. A pénz nélkülözhetetlen, de hozzá kell rendelni a sókat emlegetett emberi tényezőt, a teljesítmények fokozását és a személyes felelősség érvényesítését, ez pedig jórészt 'rajtunk múlik. Eredeti elképzeléseink tartalma is módosult, megalapozottabb és árnyaltabb lett. Gazdasági helyzetünk olyan, hogy igencsak elkelnének a gyors sikerek. Az elmúlt időszakban magunk is kívántuk, reméltük ezt, és igyekeztünk, hogy rövid idő alatt lényeges változásokról, jelentős újdonságokról számolhassunk be. Az eszmecsere is segített tisztázni, hogy ez nem megy. A szerkezetváltással kapcsolatban hamis és irreális várakozás, hogy az gyorsan elérhető, egyszeri és nagyon jellegzetes változás lesz. Ellenkezőleg: hosszabb, átmeneti sajátosságokat hordozó folyamatra kell készülnünk. A gazdasági szerkezet korszerűsítésében így fő irányként első helyre került a meglévő termelési kultúrák, üzemek modernizálása. Nem adtuk fel az új tevékenységek pl. a műszeripar, elektronikus alkatrész- és részegységgyártás meghonosításának szándékát, de megalapozatlan stratégia lenne, ha a közeljövőben ezt és nem a mostani ipari kultúrákat tekintenénk a stabilizáció fő eszközének. Az anyag- és energiatakarékosságban, hulladékhasznosításban, számító- gépesítésben, az új, bár szerény nagyságrendben meghonosodó tevékenységekben sok tehetőség rejlik, amire lehet gazdasági talponmaradást építeni. Egyelőre a közvéleményben van még csalódottság, amiért nincsenek ‘látványos dolgok. A térség vállalatait, szövetkezeteit azonban már ma is elfogadja partnernek az igényes tőkéspiac is. Ügy gondoljuk tehát, hogy nekünk is tudnunk kell becsülni és becsültetni azt, ami már meglévő érték. Az eszmecsere irányította rá erőteljesebben a figyelmünket azoknak az embereknek a sorsára, akiket elsősorban és leghátrányosabban érint a szerkezetváltás, s akikkel ma még nemigen tudunk mit kezdeni. Nem ke'1'1 különösebben bizonygatni, milyen gazdasági-társadalmi teher a képzetlen, — esetleg ráadásul kifogásolható életmódú — réteg viszonylag nagy aránya. Most gyorsítani akarunk fejlődésünkön, így talán ez az utolsó lehetőség, hogy ők is megkapaszkodjanak, ne pedig leszakadjanak. Ezért, még ha túl nagy feladatnak is tűnik, az emberekkel való foglalkozásban nem koncentrálhatunk kizárólag a fejlődés motorját jelentő tehetségekre. Az emberi viszonyokban nem lehet „visszafejlesztés, felszámolás”, mint a technikai eszközöknél, itt csak felzárkóztatásról, együtthaladásről lehet szó. Elhangzottak természetesen olyan javaslatok is, amelyeket nem tudtunk, nem is lehetett elfogadni. Többen igényelték volna, hogy helyezzük dolgainkat szélesebb gazdasági-társadalmi összefüggésrendszerbe, elemezzük, hogyan jutottunk ide, ki ezért a felelős. Emlékeztetnék arra, amit a kormány elnöke mondott; „el kell végezni az elmúlt 10—15 év tárgyilagos elemzését, legkésőbb a soron következő XIV. kongresszusnak, mert tartozunk eny- nyivel magunknak és a tanulságok miatt a jövő nemzedéknek.” Azt gondolom azonban, hogy a dolgok lényegéről már tudunk annyit, amennyi a továbbhaladáshoz szükséges korrekcióhoz kell, és a kialakítani kívánt új gyakorlat, a tapasztalat ad majd sok mindenre végleges választ, a jövő fog segíteni a múltunkban való eligazodásban. Arra sem tudtunk vállalkozni, hogy a jövőnk alakulásának várható menetéről, — netán számokkal — valamilyen konkrétabb képet felvázoljunk. Ez talán nagyobb hiányosság, mint a múlttal való pontos elszámolás, mert így a feladatterv meggyőző, mozgósító ereje kisebb. Tisztában vagyunk ezzel, de most ilyesmit vállalni felelőtlenség. Azt mondják ugyan, szegény az, aki .még ígérni sem tud, mi a mozgósító erőt mégsem ígéretekkel, hanem eredményekkel szeretnénk elérni. Ez a nehezebb, de a biztosabb és tartósabb. Bár nem mindegy, most nem az a lényeg és a tét, hogy pontosan mikorra lehet újra lendületbe hozni a szocialista társadalom és gazdaság építését, hanem az, hogy éppen ezekkel az új eszközökkel és módszerekkel. Azon is volt nem kevés vita, vajon miért az értelmiséggel és nem a munkásokkal való foglalkozás, helyzetük javítása kapott most elsőbbséget a társadalompolitikai feladatok között? A politika lényege most a nyitás, a napi gyakorlattal való közetebb kerülés valamennyi osztályhoz, társadalmi réteghez, köztük a munkásokhoz is. Ebben kezdeményezésünk volt pl. az idén a munkás-vezető eszmecserék a fegyelemről, mégis az a véleményünk, hogy mai gondjaink forrása nem az, hogy eddig a munkások, a munkás- osztály nem teljesítette gazdasági-társadalmi funkcióját. Ellenkezőleg: megtette és teszi a dolgát. Az értelmiség alkotó- és teljesítőképessége viszont visszaesett, és ez súlyosan kihat a társadalom egész életére, közte a munkások életfeltételeire, munka- körülményeire és teljesítményükre. A visz- szaesés azonban nem egyéni, szubjektív hibák összegződése, noha ilyen is lehet. Okát alapvetően azokban a körülményekben kell keresnünk, amelyekben az értelmiség él, dolgozik, ezért azok megújítása, megváltoztatása — mindannyiunk javára — most minden mást megelőző fontosságú. Ezek a változások azonban korántsem csak őket érintik, mert a lényegük a gondolkodás, a tudás, az ismeret, a hozzáértés felértékelése. Az értelmiségnek az a sajátos funkciója, hogy ezeket a képességeket társadalmi szinten és méretekben megtestesítse és gyakorolja, ezért érinti őt megkülönböztetett erővel ez az új törekvés. De egyénileg valamennyiünkre hatni fog, munkásra, szövetkezeti parasztra és alkalmazottra is. A sokat emlegetett képzésnek, átképzésnek ugyanis nemcsak .azokra kell vonatkoznia, akiknek munkahelyet kell változtatni, hanem azokra is, — és ők a többség — akik maradnak. Az eszmecsere alkalom volt a résztvevőknek sok minden szóba hozására, jó képet alkothattunk a közérzetről, a politikai hangulatról. Nem volt váratlan, hogy az embereket sok minden zavarja, bántja, feszélyezi, s az sem, hogy a közérzet sok helyen rosszabb, mint az emberek mindennapjait meghatározó gazdasági helyzet, a munka- és életkörülmények. A gazdaság működési problémái hosszú idő óta megoldatlanok, s úgy tűnik, megingott a társadalmi biztonságérzet. A viták alkalmasak voltak annak tisztázására, hogy ami a bizonytalanságok leküzdéséhez szellemiségben, akaratban szükséges, az létrejött. A Központi Bizottság programja világos és egyértelmű politikai állásfoglalás, hogy a gazdaság rendbetétele nem csupán szabályozástechnikai, hanem gazdaságpolitikai és gazdaságirányítási módosításokat igényel. Olyan módosításokat, amelyek kiterjesztik a termelésben az áru-pénzpiaci viszonyokat, akkor is, ha ezek közvetlen hatása esetenként nem is esik egybe .a társadalmi igazságérzettel, humánummal. De ezt immár nem a termelésben, hanem a demokratizmus jelentős fejlesztésével más módokon: nyilvánossá tett újraelosztási és igazgatási folyamatokban kívánjuk érvényesíteni, ily módon akarjuk a társadalmat szocialista céljaink felé kormányozni. Tapasztalatainkból egy gondolatilag vonzó, az alapértékeinket őrző, de mégis jellegzetesen új politikai gondolkodás és gyakorlat született, születik. Ily módon a kisebb közösségeknek, egyéneknek a gazdaságilag, társadalmilag szélesebbre nyitott mozgástér hihetetlenül nagy politikai-gazdasági erő. Mert ha feltesszük a kérdést, mi bántja az embert jobban: a kisebb darab kenyér, vagy az ha nem ura saját sorsának, ha mégoly jó szándékú, de számára ellenőrizhetetlen és befolyásolhatatlan törekvések elviselője, akkor a válasz biztos, hiszen a tényleges helyzetünknél rosszabb közérzettel ezt a választ az étet már produkálta is. Ez a szabadabb mozgástér azonban nem pusztán a jogszabályok által születik, nekünk kell a jelenlétünkkel, aktivitásunkkal kitölteni. Sokkal nagyobb részt kell vállalni, különösen a pártszervezeteknek, a párttagságnak egy olyan gazdasági-politikai mechanizmus megalkotásában, amellyel központilag és helyben csökkentjük a hibák elkövetésének lehetőségét. Annál is inkább, mert azt tapasztaljuk, hogy az embereknek rengeteg gondjuk, problémájuk van, csak éppen nagyon nehezen tudják konkrét helyi, városi, esetleg magasabb szintű javaslatra, kezdeményezésre lefordítani, arra, hogy „hogyan másképp”. Ennek a közösségi képességnek a fogyatékossága mutatkozik meg abban a várakozásban, amely a konkrét tennivalók kijelölésében sok helyen továbbra is fennáll. Márpedig, az annyira kívánatos önállóság alapvető követelménye ez a készség. Ezéit ha arra buzdítunk, hogy foglalkozzon mindenki többet a maga dolgával, az nem az ügyek, a felelősség lerázása, hanem a tal- ponmaradásunk, az életképességünk megalapozása, megszervezése, amely mellett felelősséggel, konstruktívan lehet és kell gyakorolni a központi elgondolásokkal kapcsolatos kételyek jelzését is. Kétségtelen, az utóbbi időben megcsappant a párttagság önbizalma, hogy képes befolyásolni a folyamatokat, s ezáltal csökkent az érdeklődése a változtatások iránt is. Olyan gyakorlatot kell tehát kialakítani a pártban, hogy ez a megcsappant önbizalom helyreálljon. Ez sokrétű feladat, itt egyetlen tényezőjét emelném ki. Mi mostanában sok szakemberrel tanácskozunk, ha valamit jól akarunk megoldani. A kialakított vélemények, elgondolások politikai értékelése azonban jószerivel a testületre mariad, holott ez a munka igen jól megosztható a pártszervezetekkel. a párttagság szélesebb tömegével, miközben a felelősség a testületé marad. S ha a pártszervezetek rendszeresen tapasztalják, hogy közvetlen közreműködésükkel formálódik az életünk, erősebbek és harcosabbak lesznek, mint valaha! Ez az egyik legfontosabb tanulsága és a jövőre vonatkozó útmutatása az eszmecserének. Szűcs Erika az MSZMP Miskolc Városi Bizottsága titkára A kétszáz esztendősnél idősebb diósgyőri kohászkodás a kritikus idökbben is fejlődik és fejleszt. Az öt évvel ezelőtt avatott kombinált acélmű korszerű üzem, s a gazdasági-pénzügyi kibontakozás letéteményese. Balogh Imre felvétele
