Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
1987. november 3., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Mihail Szocialista országok párt- és állami vezetői az ünnepi ülés elnökségében. A képen: az első sorban balról a második Kádár János, mögötte a második sorban Németh Károly. (Folytatás a 2. oldalról) érdekre, a személyes érdekeltségre, az önálló elszámolásra .. . Ezt mondta nekünk az élet. Ezt mondta nekünk a forradalom fejlődésének objektív menete.” A NÉP alkotó potenciáljáról szólva, úgy vélem, még egyszer említést kell tennünk a terményadó gondolatának politikai és módszertani gazdagságáról. Minket természetesen nem a természetbeni beszolgáltatás akkori formái vonzanak, amelyeknek a munkások és a parasztok összefogását kellett biztosítaniuk, hanem azok, a terményadó eszméjében rejlő lehetőségek, amelyek módot adtak a tömegek alkotó energiájának felszabadítására, az emberi kezdeményező készség fokozására, a szocializmus alapelvének („mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint”) működését korlátozó bürokratikus akadályok leküzdésére. A Lenin vezetésével megkezdett szocialista építés sok, elvileg új dolgot hozott. A világtörténelemben először kerültek kidolgozásra és alkalmazásra a tervgazdálkodás módszerei. A Goel- ro-terv — valódi felfedezés volt, külön lépcsőfokot jelentett a világ gazdasági elméletének és gyakorlatának fejlődésében. Nem egyszerűen hatalmas villamosítási terv volt, hanem — Lenin elképzelése szerint — a földművelés, az ipar és a közlekedés „harmonikus egyesítése”, mai kifejezéssel élve az ország termelőerői területi elosztásának és fejlesztésének komplex programja. Lenin a Goelro-ter- vet második pártprogramnak nevezte, „az egész népgazdaság újjáteremtése és a modern technika színvonalára való emelése munka tervének”. Űj kultúra született, amely felhasználta a múlt tapasztalatait is, s azoknak a tehetségeknek, kiemelkedő egyéniségeknek a sokoldalú gazdagságát, bátorságát, eredetiségét is, akiket a forradalom felrázott és a nép szolgálatára ösztönzött. A soknemzetiségű szovjet állam kialakulásának kezdeti, lenini szakasza felülmúlhatatlan jelentőséggel bír számunkra — nemcsak eredményeit, hanem tapasztalatait, módszertanát tekintve is. Arról az időről elmélkedve, amikor ,,a NÉP Oroszországából szocialista Oroszország lesz”, Lenin nem tűzhette és nem is tűzte azt a feladatot maga elé, hogy minden apró részletet átlátva megrajzolja a jövendőbeli társadalom képét. A társadalmi berendezkedés alapvetően új szintjére emelkedő ország képének, a gépipar megteremtéséből, a széles körű szövetkezetesítésből, a dolgozóknak az ál- lamirányításba való általános bevonásából, az állam- apparátusnak az „inkább kevesebbet, de jobban” elve alapján történő megszervezéséből, az egész nép kulturális fejlődéséből, a szabad nemzetek szövetségének „hazugságtól és rabságtól” mentes erősítéséből kellett kialakulnia. Lenin utolsó, intellektuális és érzelmi szempontból hallatlanul gazdag munkáiban kirajzolódott a szocializmus építésével kapcsolatos nézetek rendszere és maga a hazai szocialista építés koncepciója. Ez pártunk hatalmas elméleti kincsestára. Vlagyimir Iljics Lenin korai halála hatalmas megrázkódtatást, mély bánatot, pótolhatatlan veszteséget jelentett az egész párt és a szovjet nép számára. Ezt mindenki átérezte. Hatalmas történelmi jelentőségű feladatokat kelleti megoldani. A párt vezetésének Lenin nélkül, tanításaira és hagyatékára támaszkodva kellett megtalálnia az optimális megoldásokat, amelyek révén megszilárdulhattak a forradalom vívmányai, és az ország eljuthatott a szocializmushoz a szovjet Oroszország akkori, konkrét viszonyai között. A történelem szigorú ultimátumot adott az új társadalmi rendnek: társadalmi, gazdasági és műszaki alapjait a legrövidebb idő alatt megteremtve, vagy fennmarad és megadja az emberiségnek a társadalom igazságos megszervezésének első tapasztalatait, vagy elpusztul, és a következő századok emlékezetében a legjobb esetben is csak mint hősies, de sikertelen társadalmi kísérlet marad meg. Életbevágóan fontossá, a szó szoros értelmében sorsdöntővé vált a szocialista átalakítás ütemének meggyorsítása. A Lenin halála utáni időszak — a húszas és harmincas évek — különös helyet foglal el a szovjet állam történetében. Mintegy másfél évtized alatt gyökeres társadalmi változások mentek végbe. Ezekben az években annyi minden történt — a szocialista építőmunka optimális módjainak felkutatása, és az új társadalom alapjainak megteremtése területén elért valós eredmények szempontjából egyaránt. Ezeket az éveket az emberi képességek határát súroló kemény munka, éles és sokoldalú harc jellemzi. Iparosítás, kollektivizálás, kulturális forradalom, a többnemzetiségű állam megszilárdítása, a Szovjetunió nemzetközi helyzetének megerősítése, a gazdaság és az egész társadalmi élet irányításának új formái — ezek mind erre az időszakra estek, s mindez messzemenő következményekkel járt. Hosszú évtizedek óta, újra és újra visszatérünk ezekhez az időkhöz. Ez természetes, hiszen akkor alakult ki, épült a világ első szocialista társadalma. Ez történelmi méretű és jelentőségű vívmány volt. Az apák, nagyapák tettei iránti csodálat, valós eredményeink nagyra értékelése örökké élni fog úgy, mint maguk a hőstettek és eredmények. És ha ma olykor kritikusan szemléljük történelmünket, azt csak azért tesszük, hogy jobban, teljesebben tudjuk elképzelni a jövőbe vezető utat. A múltat történelmi felelősségtudattal és a történelmi igazság alapján kell megítélni. Ez először is azért szükséges, mert azoknak az éveknek óriási jelentőségük van államunk sorsa, a szocializmus sorsa szempontjából. Másodsorban azért van rá szükség, mert ezek az évek hosszú idő óta viták középpontjában állnak, nemcsak országunkban, de külföldön is, ahol az igazság keresése közben ' gyakran kísérletet tesznek arra, hogy lejárassák a szocializmust, mint új társadalmi rendet, mint a kapitalizmus reális alternatíváját. Végül, különösen nagy szükségünk van ennek az időszaknak és történelmünk más korszakainak igazsághű értékelésére most, amikor kibontakozott az átalakítás. Nem politikai leszámoláshoz van rá szükségünk, nem azért, hogy lélekben megtörjünk bárkit is, hanem azért, hogy tisztelegjünk a múlt hőstettei előtt, s tanuljunk a hibákból és tévedésekből. Tehát a Lenin halála utáni húszas-harmincas évekről. Annak ellenére, hogy a pártnak, a társadalomnak rendelkezésére állt a szocializmus felépítésének lenini koncepciója, rendelkezésre álltak Vlagyimir Iljics- nek az októberi forradalom utáni időszakban született munkái, az útkeresés nehéz volt, éles eszmei harcban, politikai viták közepette folyt. E viták középpontjában a társadalom fejlődésének alapvető kérdései álltak, s elsősorban az, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése országunkban. Az elméleti gondolkodás és a gyakorlati cselekvés arra próbált választ adni, hogy milyen irányokban és milyen formában kell végrehajtani a társadalmi-gazdasági átalakítást, hogyan lehet biztosítani ennek szocialista jellegét azon konkrét történelmi körülmények között, amelyekben a Szovjetunió létezett. Előtérbe került a legnagyobb felelősségérzetet követelő gyakorlati építőmunka. Élesen vetődött fel az ország iparosításának, a gazdaság rekonstrukciójának kérdése; ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocialista építés, a védelmi képesség megerősítése. Ez Lenin közvetlen útmutatásaiból és elméleti hagyatékából következett. Ugyancsak Lenin útmutatásaival összhangban jelentkezett a falu szocialista átalakításának kérdése. A legnagyobb, sorsfontosságú dolgokról, problémákról és feladatokról volt tehát szó. Jóllehet, a párt — ismétlem. — rendelkezett az ezekre a kérdésekre vonatkozó lenini útmutatással, e kérdések körül éles viták alakultak ki. Azt hiszem, érdemes szólni arról, hogy a forradalom előtt és után, a szocialista építés első éveiben a párt vezetői közül távolról sem mindenki osztotta a legfontosabb kérdésekről alkotott lenini nézeteket. Azonkívül a lenini ajánlások nem tudták felölelni az új társadalom építésének minden konkrét kérdését. Annak az időszaknak az eszmei vitáit elemezve figyelembe kell venni, hogy az óriási forradalmi átalakítások végrehajtása egy olyan országban, amilyen Oroszország volt akkor, már önmagában is igen nehéz feladatot jelentett. Az ország a történelmi előrelépés szakaszában volt, rohamossá vált fejlődése, gyorsan és mélyrehatóan átalakult a társadalmi élet minden területe. Az eszmei harc, amely tükrözte az osztályok, társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek teljes skáláját, a kor követelményeit és feladatait, a történelmi hagyományokat és a megoldatlan feladatok nyomását, az ellenséges kapitalista környezetből fakadó viszonyokat — ez az eszmei harc elválaszthatatlanul összefonódott a gazdaságban, a politikában, az emberek életének minden szférájában végbemenő eseményekkel és folyamatokkal. Egyszóval kiigazodni, megtalálni az egyetlen igaz irányt ebben az egyáltalán nem könnyű és viharos helyzetben mértéktelenül nehéz volt. Az eszmei harcot még bonyolultabbá tette a pártvezetésben megnyilvánuló személyi vetélkedés. A régi nézeteltérések, amelyek már Lenin életében megvoltak, megmutatkoztak az új helyzetben is, ráadásul nagyon éles formában. E veszély lehetőségére, mint ismeretes, figyelmeztetett Lenin. Levél a kongresszushoz című munkájában hangsúlyozta, hogy „ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat”. Nagyrészt, így is történt. A kispolgári szemlélet hatalmába kerített néhány tekintélyes vezetőt, akik frak- ciós tevékenységbe kezdtek. Ez megrázta a pártszervezeteket, elvonta őket a tényleges feladatoktól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtették ki, amikor a párt túlnyomó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentétesek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősorban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambícióval tört a párton belüli vezető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, eszmeileg ingatag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták annak lehetőségét, hogy a szocializmust fel lehet építeni kapitalista környezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára helyezték a hangsúlyt, belpolitikájukban pedig a parasztságot „szorító prés” meghúzását, a falu város általi kizsákmányolását, a társada- 1 om katona i -adm i nis ztra t í v eszközökkel történő irányítását hirdették. A trockizmus olyan politikai áramlat., amelynek ideológusai — balos álforradalmi frázisokkal takarózva — valójában kapituláns álláspontra helyezkedtek. Lényegében minden vonalon támadást indítottak a leni- nizmus ellen. A szocializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szükségszerűvé vált a troc- kizmusnaik az egész nép színe előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltárása. A helyzetet bonyolította, hogy a trockisták a G. J. Zinovjev és L. B. Ka- menyev vezette „új ellenzékkel” egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezérei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorainak bomlasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben foglalt állást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták. Így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az eszmei harcban megvédelmezte a leninizmust, kialakította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktikáját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támogatását politikai irányvonalához. A troakizmus eszmei szétzúzásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsoni- kidze, J. E. Rudzutak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott k,i arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miiként vezessék a szocializmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a Politikai Bizottság tagjainak többsége és Buharin csoportja a szocialista társadalom új fejlődési szakaszában különbözőképpen viszonyul a NÉP elveinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei létfontosságú feladattá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, elméleti tételeikben gyakorlatilag alábecsülték az időtényező szerepét a szocialista építésben a harmincas években. Állásfoglalásaikra rányomta bélyegét a dogmatikus gondolkodás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Buharin, mind követői hamarosan beismerték hibáikat. Ezzel kapcsolatban helyénvaló emlékeztetni arra a jellemzésre, amelyet Lenin adott Buhaninról: „Buharin nemcsak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és azt hiszem, sohasem értette egészen a dialektikát).” Az élet ismét alátámasztotta a lenini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, amelyet a szocialista építés legfontosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kellett küzdeni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizálás koncepciója. A pártnak és központi bizottságának vezetésével az országban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan született a nehézipar, ezen belül a gépipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, végrehajtották a Goelro-tervet. Ezeknek az eredménj,’ekne!k dicsőséges jeliképévé vált Magnyitogorszk, a Kuz- nyeck-medence, a Dnyepro- gesz, az Uralimas, a hibimi kombinát, a moszkvai és gorkiji autógyár, a repülőgépgyártó üzemek, a sztálingrádi, cseljaibinszki és harkovi traktorgyár, a Roszt- szelmas, Komszomolszk-naAmure, a Turkszito, a ferga- nai nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagyszabású építkezése. Ebben az időben tudományos- kutató intézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felsőfokú oktatási intézmények szerteágazó hálózata. A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődéséből származó, hosszú óvek alatt megszülető felhalmozásra — az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését javasolta. Az akkori körülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetlenül nehéz út. Üjító lépés volt ez, amelynek során a tömegek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés tényezőjeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjetunió, az ipari termelést tekintve, Európában a negyedik helyről az elsőre, a világon a második helyre küzdötte fel magát, igazi ipari hagyhatalommő vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt. a felszabadult munka, a bolsevikok pártjának hőstette. Ha józanul tekintünk a történelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést: lehetett-e volna az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványozott? Ha a történetiség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmények között, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban megszilárdult az a meggyőződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell, hanem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála. A párt által előterjesztett, a tömegek által megértett és elfogadott tervek, az. október forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések életképességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelkesedés, amely- lyel a szovjet emberek milliói kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok között a nehéz körülmények között, amikor hiányoztak a gépek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek csodát műveltek. Az lelkesítette őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztály- érzékükkel értették meg, milyen hatalmas, soha nem látott ügy részeseivé váltak. (Folytatás a 4. oldalon)
