Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. október 10., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Miénk a vár! Kikapcsolódást, halat kínál a tó. P róbálom megszerettetni magam a várossal, próbálom megszeretni ezt a várost. Csatangolok az utcán, csak úgy, cél nélkül, de azzal a konok elhatározással, hogy végére járok a dolgoknak. Virág mosolyog az erkélyekről, pompáznak a parkok, s a mozdulatlan szobrok is, mintha intenének. Napközben alszik, jobban mondva dolgozik a város. Csendesek az utcák. Kivel lehet itt és most beszédbe elegyedni? A krónika följegyezte, hogy 1950 áprilisában három idegen férfi keresett szobát a völgykatlanban szunnyadó kicsi falu főutcáján. Először borbélynak, gabonafelvásárlónak vélték őket. Egyikük tiltakozott: mi gyárat, várost építeni jöttünk ide. A nevük: Nemes János, Gajer Gyula, Cserfa László. Egy másik hírt 1951-es keltezéssel másolok ide: — De hát hol ez a város? — kérdezik az építők. Csak nem gondolja valaki, hogy a kastélykerti hat, háromemeletes ház, meg a nyolc kockaház a vegyikombinát mellett már egy negyvenezer lakosú várost jelent? A város lakóinak száma ma negyvenezer, 23 kilométerre fekszik Miskolctól, Budapesttől mért távolsága meghaladja a kétszáz kilométert, a napsütéses órák száma évente 1900-ra rúg. Vannak ennél fontosabb, markánsabb adatok is. Ilyen például az a hazai gyakorlatban ritka tény, hogy a városnév hamarabb született meg, mint az urbánus státusz. Már Kazincbarcikának emlegették 1948-ban a több község ölelkezéséből született települést, de a városi tanács csak 1954. március 20-án alakult meg az újvárosi általános iskola tornatermében. A biztos múltról többet tudok, mint a bizonytalan jövőről. A piaci halárus nem hajlandó nyilatkozni, mondván, hogy nincs hal. . . Miről beszéljen hát? A hűtő — ő mutatta meg — tele busával, s néhány olyan harcsával, amelyet én is szívesen látnék a horgomon. A húsboltban tapasztaltam, hogy itt még kilóra és nem szeletre veszik a karajt. Jó! élnek és talán jobban élnek itt, mint máshol. A személy- gépkocsik száma óvatos becslések szerint meghaladja a háromezret, a kiskerttulajdonosok ötezernél többen vannak. A barcikai gyerek számára nem idegen a video: találkozhat vele az iskolában is, vagy éppen otthon. Miért ne? A barcikai lakásigényen két- három évig vár az új otthonra, s gyermekét gond nélkül járathatja bölcsődébe, óvodába. Űri kedvében beírathatja a?. uszodába, vagy a jégpályára. Soha ennyi korcsolya nem fogyott, mint amióta felavatták a műjégpályát. A város és a BVK egyik legjobb reklámja volt ennek az intézménynek az átadása ... Istenem, micsoda fotó és micsoda látvány, hogy egy szép, szőke, kék szemű lány, egy szál fürdőruhában .nyáron siklik a jégen?! Minden újságot megjárta ez a felvétel. Lehetett volna másik talán . . Lapozgatom a barcikai telefonkönyvet. Ismeretlen ismerősöket keresek. A Kovácsok, Tótok nem érdekelnek, ök bárhonnan jöhettek. Helybéliek is lehetnek. De ki számít törzsökös barcikainak? Az első világháborúban 73 katonával részt vett Barci- ka ilyen nemesi családokat tarthatott nyilván: Berzy, Gé- czy, Pogány, Barczikay. Bábeli az új névsor: Andrékó, Bacskovszki, Báles, Baumgartner, Bika, Böhm, Bren- kus, Czugh, Glück, Estu, Hoszkenz, Ihnáth, Kakuk, Kalácska, Kinigopulos, Limburger, Löffler, Maurer, Ma- ximovics, Mejánovics, Netzer. Obr.itovics, Orjovics, Ot- rosinka, Parcsami, Paszternák, P.iletics, Proczner, Próbáld, Primász, Ruman, Reiter, Schlammer, Schwartz, Schág, Spóring, Stucz, Szlammer, Sztanics, Szter- men, Tepliczky, Térjék, Til- ki, Tótik, Trankus, Trója, Turucz, Uchlár, Untener, Vakherda, Veselényi, Vilini, Vladár, Wantuch, Zippenfé- nig, Zvada, Zsurek, Zsigo- vics, Zsendovics. Nem teljes a lista, de egy majdani szófejtő nyilván haszonnal csemegézik majd ebben a felsorolásban. A pionírok egyikét Oravecz Istvánnak hívták. Bányász volt, lakatos lett. Aztán anélkül, hogy a szamárlétrát végigjárta volna, kinevezték igazgatónak. Barcika dinamizmusához hozzátartozott, hozzátartozik a gyors karrier. Egy előzmény nélküli városban előző érdemek nélkül is bárki virilista lehet. Persze, a szó áthangolódik, hiszen egy szocialista városról van szó. Dolgozott is itt Kossuth-dí- jas építő: Bunda János ács, brigádvezető, az ő emberei zsaluzták az első szénőrlő malmot 1953 nyarán. Tágas ez a város. Nemcsak a téren, az utcán is térben járok. A virágok városa ez? Vagy a szobroké? Vagy a fiataloké? Keresem a várost, ebben a sokjelzőjű településben. Hol van ez a város? A 150 ezer olvasnivalót kínáló könyvtár vendégkönyvében olvastam Varga Domokos 12 évvel ezelőtti bejegyzését: „Elég régen jártam errefelé, de most jólesett körültekintenem Barci.kán, nem utolsósorban itt, a könyvtárban, mely talán az egyik legfőbb látványossága annak, hogy itt valóban város áll, nemcsak üzemek és lakóházak többé-kevésbé laza együttese.” Barcikai tapasztalataim birtokában kimondhatom, hogy a pestiele gőgösebbek, a debreceniek megfontoltabban bö'lcsebbek, a pécsiek racionálisabbak. Itt a lokál- patrióta indulatok vehemensebbek és kitapinthatóbb módon törnek utat. Nem oszt és nem szoroz: de itt a tanácselnök reggel öt árakor a csónakázótó mentén fut- kározik. Senkinek sem szúr szemet, hogy a városi köz- szolgálat első emberei melegítőt és tornacipőt öltenek. Az is természetes, hogy a gyakori munkaakciók során a közhivatalok és intézmények emberei ásóra, lapátra kapnak. Földet egyengetnek, parkot építenek. Saját munkájuk nyilván nagyobb haszonnal kecsegtetne, ha munkahelyükön maradnának a műszak után. De kell a jó példa is. A hatékonyság ugyan kisebb, de a mozgósító erő sokkal nagyobb. Hogy mi a motorja lokál- patrióta indulatoknak? Kérdeztem sokszor. A válasz ugyan egyértelmű volt, de alig merem leírni, őszinteségében is pátosszal teli az a nyilatkozat, amelyet a város egyik vezetőjétől kaptam: — A lokálpatriótizmus szorosan kötődik a város építéséhez, történetéhez. A hőskorban az ipar élvezett elsőbbséget, az anyagi erők erre koncentrálódtak. De kezdettől fogva szükség volt a lakosság összefogására. Olyan belső kohézió alakult ki, amelyre a mindenkori vezetés bátran támaszkodhatott, s a lakosság szinte önmagát mozgósította a város javát szolgáló feladatok teljesítésére. A barcikaiak ezért is érzik magukénak a várost, ezért is hiszik, hogy ez a hely üdvözít. Illetlen dolog csak néhány sort idézni egy 150 oldalas könyvből. Tudományos fel- készültséggel bíró szerzők írják „Város-szövevény, Kazincbarcika felfejtése” című, hangzatos felhangú munkájukban: „... a hasonló lélekszámú Karcag közigazgatási terület tízszer, Esztergomé pedig háromszor akkora, mint Kazincbarcikáé. ... Kazincbarcika szocialista város: testvéreivel együtt a fejlődés különös útját járta be. Ez a fejlődés pedig szembetűnően dinamikus, szinte robbanásszerű. Vajon a semmiből építettünk légvárat, vagy megfontoltan, természeti erőforrásainkra támaszkodva, tervszerű ipartelepítés és területfejlesztés történt itt?” Hétfőn és szerdán nagyobb a forgalom a városban, mint máskor. Ezek a napok a bevásárlás és a kórházi látogatás napjai. A vásárlók száma ilyenkor a szokásos látogatottság háromszorosát is meghaladja. Méla horgászokkal beszélgettem a csónakázótó partján. Az ősz utolsó napfényes napja volt. Az egyik azt mondta, hogy fogtak itt már tíz kilónál súlyosabb halat is. A másik a csónakázókra panaszkodott. Nem tisztelik a pecásokat, fölszedik evezőikkel a zsinórt, s nem ismernek tiszteletet... Mind- annyiónkat fegyelemre int a szemközt emelkedő pengeházak látványa. Sokan, csak úgy melegítőben ballagnak le a mesterséges tóhoz. Az embernek az az érzése, hogy mesterséges itt minden. A híd, amely összeköti a két partot, a gyerekek mászta cölöpvár, s az alakuló sziklakért is. A kocsmáros régi motoros. A szövetkezeti intézményt vette bérbe az a jó érzékű vendéglátós, akinek nem sokat kell fizetnie a villanyszámláért. Kibővítette a régi pincét, s ez a természetes tároló hidegen tartja az innivalót. Kár a fridzsiderért. Most Pince italboltnak hívják, azelőtt és azóta is — két szépemlékű hölgy iránti tiszteletből — „négycsöcsűnek” nevezték, illetve nevezik. A kevés hagyományt is pátyolgatják a barcikaiak. Ne tessék mosolyogni. Minden keresztelő ellenére az egyik lakótelepet még mindig Libalegelőnek titulál a .közvélemény. S akár hiszik, akár nem, a város köz- igazgatási területéhez tartozó lakások egyikében még mindig nincs villany. Igaz, Szlávik néninek még jó 10 évvel ezelőtt fölajánlottak egy másik lakást... ő viszont maradt. Dicsérje a város rugalmasságát: belátható időn belül áramot kap ez a ház is. Barcika szereti a kemény, kitartó embereket. Volt szerencsém látni azt a filmet, amely a vegyi kombinát építésének történetéről szólt. Dokumentumnak, hősi eposznak is nevezhetném. Ma mór nem teremtenek a zöld mezőben várost és gyáróriást. Suta és nem praktikus dolog ez. Akkor és annak idején más volt a helyzet. Idézet a Kazincbarcikai Városi Tanács 1 1970. számú heraldikai rendeletéből: „... aranyszínű háttérben jobbról ötágú csillag, a tartály és a hűtőtorony jelzi a városra jellemző nagyüzemeket. A pajzs szélén a fekete hajlat a világoszöld raszterekkel jelzi a várost körülvevő dombot. A pajzs alsó harmadában a folyót jelölő hullámfoltokban jelzi a Sajó folyót. A tartály alatt középen aranyszínű bányászjelvény: két, egymást keresztező kalapács jelzi a bányászatot." Nekem tetszik ez a címer. Lábam nem hagyott nyomot a flaszteron. Esett az eső, s Barcika különben is tiszta város. Csak leírtam, ami kimondható. Végezetül egy emlékkönyvi bejegyzést választok. A diák Szegedi Mónika írta a híres-neves játszóház kiállításáról: „Nekem nagyon tetszett a török, meg a kirólykisasszony. A gyöngy nyakláncok is szépek voltak. Még a papírsárkány is jó, ötletes volt. A csutakbaba is szép, meg a rajzok is tetszettek.” Brackó István Szellős, levegős, tágas a város. (A barcikai fotókat Balogh Imre készítette.)
