Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8

1987. október 10., szombat

Beszélgetés Újhelyi Tiborral, a Kazincbarcikai Városi Pártbizottság első titkárával

Egy tágas város hangulatát idézi ez a barcikai látkép.

Űjhelyd etvtárs régi pártmunkás. Fiatal kora óta politikai apparátusban dolgozik. Különböző funkciókat töltött be alapszervezetben, járási, városi apparátusban, több éven át látta el a megyei pártbizottság titkári tisztét, jelenlegi beosztásában — a Kazincbarcikai Városi Pártbizottság élén — közel 3 éve áll. Életútjának állomásait annak alátámasztására soroltuk fel, hogy csaknem 23 éves vezető pártmunkás tapasztalatai alapján meglehetősen széles skálán látja a politikai mozgalom tegnapi tapasztalatait, a munkastílus, munkamódszer változásának követendő irányait. Első kérdésünk mindjárt erre vonatkozik. A párt politikájának egyik jellemzője, hogy alakításában egyszerre van jelen a folyamatosság és a változás. Ez természetesen kihat a pártmunka, szélesebben az egész politikai mozgalom stílusára, módszerére is. Konkrétan abban az értelemben, hogy a módszerekben is egyszerre van jelen a folyamatosság és a változás. Ma a tapasztalatok szerint inkább a változásokat érzékeljük.

— Véleményem szerint is így igaz. A pártmunka mai stílusában együtt hatnak az állandó és változó vonások. Én állandónak ítélem meg a politikai munkának azokat a tantalmi, lényegi elemeit, amelyek biztosítani hivatottak a hatalommal megbízott pártnak a nép érdekében végzett szolgálatát. Konkrétabban: a határozatok végrehajtásán keresztül a vezető szerep érvényesülését, a pártdemokrácia szélesítését, a tudatformáló ideológiai, politikai befolyásolást, a meggyőzésre és nyílt vitára épülő tömegmunkát. Minden egyéb terület, elem, amely főleg a hogyan és a követendő módszerek kategóriáiba tartoznak, változóak, és permanens mozgásban kell, hogy jelen legyenek a mindennapok mozgalmi munkájában.

Az ötvenes, hatvanas éveikben a politikai munkát még az jellemezte, hogy a változó elemek is hosszabb ideig a változatlanság jegyeit hordozták magukon. Ennek vallószínű oka az volt, hogy az élet kényszere alacsonyabb töltettel bírt a változás irányában, erősebb volt a szemléleti megmerevedés, a hagyományokhoz való kötődés és nem utolsósorban az irányító munkába erőteljesen beépültek a centrális elemek, amelyek akadályozták a kellő önállóságot, a módszerek specifikus sokszínűségét.

Azokban az időkben a pártmunkában gyakori szóhasználat volt: „Elvtársak, ezt így kell végrehajtani!” Azt, hogy az adott kérdést, féladatot másmilyen módon kellett volna például Sárospatakon megoldani, esetenként az is akadályozta, hogy általános receptekben gondolkodtunk és a mozgalmi életben visszafogottságot eredményezett a tabu-témák jelenléte is.

Tapasztalataim, átéléseim szerint a politikai munkában, amely szélesebb és nagyobb skálán mozog, mint a pártmunka, a gazdaságban meghirdetett reform és az ezzel kapcsolatos társadalmi, politikai, szemléletbeli változások indukálták erőteljesebben a megújulást. Ebben az időszakban vetődött fel markánsabban a párt helyének, szerepének, módszerednek újbóli átgondolása, az új politikai szükségletekhez való felzárkóztatása.

Az ezt követő határozatok szellemében nőtt az önállóság, elhatároltabbá vált a párt-, állami, tömeg- és gazdasági szervek közötti munkamegosztás, csökkent a politikai munka operativitása és új igényt támasztott az élet a politikai szakszerűség irányába is. A pozitív változások, a tartalmi és módszerbeli' elemek korszerűsítése a mai napig tant, de a társadalom mai bonyolult szituációit, követelményeit ma sem tudta utolérni.

Ügy összegezhetném, hogy ebben a fejlődési periódusban sikerült életszerűbbé és célirányosabbá tenni a mozgalmi munkát, csökkent az önmozgaitásra fordított energia, visszaszorultak az olykor késő estékibe nyúló, esettenként öncélú fórumcsaták, és helyüket egyre inkább az értelmesebb nappalok töltötték ki.

— Az előbbiekben inkább a múlttal foglalkoztunk. Ma és holnap miben látja a pártmunka változásának a lényegét?

— A jövővel kapcsolatosan azt tudom mondani, hogy ami bevált, ami eredményt hozó, ami érték, meg kell őrizni. Ugyanakkor oldani kell a politikai munkában, de a közvélemény magatartásában is azt a görcsöt, amely szerint mindent felülről várunk, valószínű, ez még a múlt idők túlcentralizált vezetésének negatív maradványa. Az eddigiektől is nagyobb politikai felelősséggel látnunk kell, hogy a társadalomban vannak olyan kérdések, amelyek megoldásában nem szabad késnünk. Ilyen kérdésnek tartom a politikai mozgalom valós megújulását is.

A helyi tapasztalataimra építve és a társadalom előtt álló feladatok szem előtt tartása mellett mia és a jövőben a politikai mozgalommal szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény a nyíltságra és őszinteségre alapozott alulról építkezés.

Csak ez biztosíthatja a valódi egységen alapuló cselekvést és eredményes politizálást. De az ilyen gyakorlat járulhat hozzá valósan a centralizmus értelmes és jogos gyakorlásához. Ugyanis a centralizmus csak akkor teremthet előrevivő értékeket, ha a demokratikusan megszerzett közös véleményre és akaratra támaszkodik. Mindezek hiányában — a rendkívüli eseteket leszámítva — csakis öncélú lehet.

Városunk és térsége előtt álló, a program szellemében körvonalazott feladataink teljesítése politikai kockázatot is hordozó teendőket ró a / pártmozgalom minden egyes tagjára. Érezzük, hogy az eddig elért hatásfok kevésnek bizonyul. Az is hiba lenne, ha nem látnánk, hogy a politikai hitel fedezete csökkent. Mindezek jó irányba történő változását véleményem szerint két alapvető tényező határozhatja meg: ezek közül az egyik az eddigieknél jobban szelektált és súlyponitozott. politikai döntések optimális megalapozottsága és az ezzel feltételezettségben lévő széles körű közvéleményre való támaszkodás. Meg kell szüntetni a mozgalmon belül azt a még fel-felbukkanó kényelmi helyzetet, amelynek eredője a tömegek valós véleményének nem kellő ismerete. A mások véleményét kötelességünk tisztelni, az önmagunkét lehet szeretni, de másokra rákényszeríteni értelmetlen.

E gondolatsort azzal folytatnám, hogy a szélesebb embercsoportok bekapcsolási lehetőségeit csakis az őszinte, olykor kényelmetlen helyzeteket is vállaló nyílt vita lehet. El kell vetni azt a még ma is sok esetben követett gyakorlatot, amely megelégszik a véleménynyilvánítással és az adott hierarchikus szintet képviselő vitavezető „igazságtevő” összefoglalójával esetenként legyengíti a többség véleményének erejét. Az igazi, ütközésekkel telített, de nem parttalan korrekt viták győztesei csakis a racionális ügyet szolgáló okos érvek. nem pedig személyek lehetnek.

A tömegek véleményére való nagyobb fokú támaszkodás ugyanakkor megköveteli a politikai mozgalomban dolgozók kommunikatív képességének fokozását, az emberekkel való bánásmód tudásét, és a nagyobb szuggesztív képességet. Nem zsenik kellenek, de a politikus alkat, a sokirányú műveltség, a mások véleményét tiszteletben tartó személyiségjegyek a jövőben felértékelődnek. De ez már a káderpolitika feladata.

— Hogyan ítéli meg az önállóság és a politikai, mozgalmi, állami intézmények közötti munkamegosztás jelenlegi állapotát?

— A társadalomban végbemenő folyamatok egyértelműen odahatnak, hogy a jövőben még inkább növekszik a városi pártbizottság, de a velünk dolgozó más szervek és a hozzánk tartozó alapszervezetek önállósága is. Ha ezzel élni tudunk, felgyorsuilhaltnak a helyi döntések, megnövekszik a végrehajtásért érzett felelősség, energia szabadítható fel, amely az új irányú feladatokra átkonvertálható. Úgy látom: az utóbbi évek Szovjetunióban ösz- szegezett politikai tapasztalatai is azt igazolják, hogy a „túlvezényelt” emberek kezdeményező készsége egy idő után elhalványul. Elkényelmesednek, felülről várják az utasítást és azok végrehajtásához mechanikusan. viszonyulnak. Helyi tapasztalataink is azt bizonyítják, hogy ha nincs értelme a saját kezdeményezésnek, elfásulnak, közömbössé válnak.

Ami a munkamegosztást illeti, erről valóban sok szó esett az utóbbi időben, léptünk is előre, de korántsem eleget! A történelem úgy hozta, hogy hazánkban egy- párt rendszer van, s a párt vezető szerepét elfogadva működnek állami és tömeg- szervezetek. Nos, ebből kiindulva néha az az érzésem, hogy a politikai mozgalom túl sokat vállal magára, így sok esetben az irányukban végzett tevékenységből hiányaik a kellő eimélyültség, alaposság és a felelősség számonkérhetőséige. Pedig vakság lenne, ha nem érzékelnénk, hogy a négy évtizedes fejlődés eredményeként tanácsaink, a szakszervezet, a népfront, a KISZ érettekké és politikailag, szakmailag felvértezetté váltak a jelenleginél is sokkal önállóbb munkára! De a ma időzavarral és hatékonysági problémákkal küzdő társadalmunkban a párhuzamosság gazdaságtalan is.

— Ma központi kérdés a gazdaság! Mint gyakorló pártmunkás, hogyan látja a pártszervezetek gazdaságszervező munkáját? Mi itt a változások iránya?

— Ez a pártmunkás számára az egyik legizgalmasabb kérdés napjainkban. Abból indulok ki, hogy a különböző érdekek felismerése, ütközése tekintetében ma már tisztábban látunk, mint néhány évvel ezelőtt. A nagy kérdés azonban továbbra is megoldásra vár: hogyan tud a párt a gazdaság területén a legeredményesebben tevékenykedni; hogyan tudja azt a politikai terepet és közeget kialakítani és folyamatosan gondozni, amelyben a gazdaság a legeredményesebben teljesítheti feladatát. Azt hiszem, az már világos, és a mozgalmon belül egyértelműen tisztázott, hogy a párt és a gazdaság kapcsolatrendszerében nem fogadható el az a vélemény, hogy a politika vonuljon ki a gazdaság területéről. Azt viszont személyes tapasztalataim és a megváltozott körülmények szigorú követelményei is felvetik: ahogyan most és amilyen feladiatok megoldásában jelen van, nem biztos, hogy a leghatékonyabban szolgálja a helyi gazdasági célok maradéktalan teljesítését. Mit értek konkrétabban e gondolatsor alatt? Mindenekelőtt azt, hogy véleményem szerint a be- épültségi pontokat csökkenteni kell és ezeknek csak a gazdasági folyamatok kardinális pontjaihoz, politikai vetületeihez kell, hogy kapcsolódjanak. Csakis így érhető el, hogy a pántmozgalom önálló politikai jelleggel és arculattal rendelkezhet és következetesebben számon kérheti és felvállalhatja a felelősséget is. Valahogy úgy, mint a katalizátor, amely látszólag részt sem vesz a folyamatokban, de a lényeges változások mégis tőle függnek.

Napjainkban azon is sokat vitatkozunk, hogy milyen érdekeket képviseljenek a pártszervek és -szervezetek. Előrebocsátom: a párttagság politikai lényegéből fakad és ez természetes, hogy rálátása van a világban zajló folyamatokra és képes a lakóhelyi közösségen túl népben és nemzetben gondolkodni. Éppen ezért számomra meglepő, de legalábbis elgondolkodtató az a fajta kérdésfelvetés, hogy alkalmasint például az üzemi pártaliapszer- vezet mit képviseljen: az ország, a vállalat, illetve az üzem érdekét? Erőszakolt- nak érzem tehát a kérdés ilyetén való megfogalmazását. Véleményem szerint itt arról van szó, hogy a zavarok az érdekek egyeztetésénél, képviseleténél abból táplálkoznak, hogy továbbra sem tökéletes az érdekközvetítő mechanizmusunk, amely esetenként oda vezet, hogy a különböző érdekek indokolatlanul egymással szembe kerülnek. Az e területen fellelhető problémák, akadályok kiiktatása nem alapszervezeti feladat, de ezek jelzése igen.

A kérdés lényegére visszatérve a párt- szervezet szívvel-léiiekkel, felfokozott felelősséggel vegyen részt a vállalati, de különösen a humán stratégia kidolgozásában. A gazdasági területen a politikai mozgalom tevékenységének az egyes emberek, párttagok politizálásának legfőbb mozgástere az adott munkahely, a szűkebb kollektíva. Ott kell vitatkozni, ott kell választ adni; ott kell felelni arra a kérdésre: „kérem, én kész vagyok többet, jobban dolgozni, csak mondják meg mi a teendő, és adjanak értelmes munkát!”

— Gyakran mondtuk korábban: a döntő láncszemeket kell megragadni. Ha valamikor, akkor ma a szocialista demokrácia kifejlesztése valóban a fő irányok közé tartozik. Van olyan tapasztalat, hogy sokat fejlődtünk a verbális demokrácia terén. A dolgok természetéből következően ■í gyakorlatban azonban ez nehezebben valósul meg.

— Első hallásra: is-is a válaszom. Barátaink és akik velünk nem teljesen szimpatizálnak, egyaránt elismerik a világban, hogy a mi pártunk nem keveset tett a szocialista demokrácia fejlesztése terén. Nem kell ehhez külföldi sajtóterméket olvasni, mindenki utazik vonaton, buszon, — legalábbis én igen — tapasztalja a véleménynyilvánítás széles skáláját. De nem is itt van a mi problémánk! Ügy tapasztalom, hogy a megfelelő fórumokon tett felelős véleménynyilvánítás-, őszinteség még nem mindig természetes. Fellelhető itt közömbösség, beletörődés és a következményektől való szorongás is. Ehhez az is hozzájárul, hogy különösen személyekről alkotott véleménynyilvánításunk nem kívánatos következményeinek kivédésére továbbra sincsenek biztos garanciáink. E problémák ellenére a szocialista demokrácia területén élénkülésnek és biztató pezsdőlésnek lehetünk szemtanúi. Bár nemcsak az Országgyűlés legutóbbi időszaka pozitív példa, sajnos nekünk nincs olyan televíziónk, hogy közvetítse egy-egy pártbizottság, tanács ülését. Ezt. látva, sok kételkedő meg is hökkenne: mennyire őszintén, a dolgok lényegét megragadó felelősségteljes megnyilatkozások hangzanak el. Jó ez a folyamait,, egészséges, és bízom benne, hogy ez csak erősödik, mind a nyíltság, mind a felelősség és bátorság tekintetében. Ment nagyon fontosnak tartom a felelősséget! Sajnos a nehézségek növekedésével, így most is vele jár, hogy itt-ott erőre kap a demagógia.

— Engedjen meg egy közbeszólást! Jó volna, ha mindig konkrétan sikerülne körülhatárolni, mi az ami demagógia?

— Remélem, nem tűnik okoskodásnak a válaszom: a legfőbb jellemző itt a realitástévesztés! Nagyon lényegesnek és fontosnak tartom, hogy ne keverjük össze a tájékozatlanságot, az elért eredmények valós féltését, az egészséges kételkedést, töprengést, a bátor vitatkozókedvet — ezekét ugyanis többségében konstruktív vonásoknak tartom — az örökké aggályoskodó, leszerelő, kiábrándult, esetleg egyéni tragédiákat is takaró — mert ezt se.m lehet kizárni —, a célzott, raf irattan zavarra építő demagógiáival. Ezért is tartom fontosnak, hogy a megújulás folyamatában külön kiemelt figyelmet fordítsunk a tömegpolitikai munkára, az értelmes és igaz szó magyarázatára, az érvek meggyőző felsorakoztatására, a folyamatos párbeszéd gondozására. Az elmondottakat az is erősíti, hogy napjainkban több olyan belső és külső jelenséggel találja szembe magát a politikai mozgalom gyakorlata, amely jelenségek, történések szükséges, de nem mindig népszerű intézkedések zavarokat okozhatnak a tudatban, kikezdhetik és tovább koptathatják a politika iránti bizalmat.

Befejezésül megköszönve a kapott lehetőséget, azt szeretném hangsúlyozni, hogy a politikai mozgalom megújulását meghatározó módon segítheti, felgyorsíthatja az őszinte helyzetfeltárás, az elmélyültebb és korszerűbb gondolkodás és nem utolsósorban a határozott és következetes cselekvés. Nem tévesztve szem elől, hogy az idő sajnos most nem mindig nekünk dolgozik, de helyettünk soha nem fog cselekedni.

— Köszönjük a beszélgetést!

Ónodvári Miklós