Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. október 3., szombat Tóparti kiserdő Feledy Gyula rajza — Ne felejtsd itt a fog­kefét! — kiáltott fel az asszony és a vasalót óvato­san végighúzta az ing gal­lérján. Az efféle langyos, őszi napokon bizonyára élvezet az utazás. A levegő már hűvös, de az embert bi­rizgálja egy-egy meleg su­gár; úgymond, biztatgatja: örüljön. — A felöltőt se felejtsd! A férfi belépett a szobá­ba. Két frissen kitisztított cipőt tartott a kezében, és tétován megállt. A felesé­ge letette a vasalót, elvet­te a cipőket, és óvatosan belecsúsztatta mindkettőt egy zacskóba. — Ha te nem lennél... — mondta a férfi, aztán felsóhajtott. — A fogkefe! De jó, hogy mondtad. Me­gyek. Megyek és elcsoma­golom. — A tokjában rakd el. — Persze, a tokjában — mondta a férfi, és elnevet­te magát. A ritkán utazó ember iz­galma vibrált körülötte. És hogy most egyedül, húsz­évnyi házasság után! Mint legénykorában. De hát ez nem okoz közöttük ... Nem okoz. Okozhatott volna per­sze, mert az anyja csak őt hívta. Mint mindig. Sok­sok éve. De ő egyedül nem ment. Ö szereti a felesé­gét, próbálja ezt az anyja megérteni. De most a fele­sége mondta: menj! Menj csak! Majd én addig itt... Semmi baj. A felesége be­szélte rá. Ő most sem akart. — Miért ne mennél? Érezd jól magad! Legalább te. Engem csak ne félts! Majd én elfoglalom ma­gam itthon. Nekem is jót fog tenni... Már hetekkel az utazás előtt a készülődés lázában égitek. Az asszony ingeket vásárolt és fehérneműt, ki- tisztíttatta az öltönyeit és a nyakkendőket, a zsebken­dőkbe pedig belehímezte a férje monogramját. Ó, ezt nem kellett volna — néze­gette az ember büszkén. Tudta ő, hogy az anyjának szól ez a monogram, áz öregasszonynak, aki engesz­telhetetlenül gyűlöli a me­nyét, de mégis csak az ő monogramja. Az ő neve a zsebkendőn. Érte folyt ez a harc a két nő között év­tizedek óta. Jöttek a leve­lek Belgiumból, bennük a feleségéről egy szó sem esett. Érkeztek néha cso­magok, de csak neki, a fiúnak, az egyetlen gyer­meknek. Mennyi veszeke­dés, sírás éveken át! Talán most vége. A felesége volt az okosabb. Azzal, hogy beleegyezett, menjen ki egyedül, mondhatjuk azt is, győzött. Akármi történhet kint, ő ezt a bizalmat nem feledi el. — Hova tegyem a képe­ket? Ült a férfi kék alsónad­rágban az ágy szélén, ölé­ben a becsomagolt festmé­nyekkel, és tétován néze­gette a bőröndöket. Az asz- szony az ingeket hajtogatta össze. Annyit akart elten­ni, hogy mosni se kelljen az anyjánál. Ne mondhas­sa senki... Mit is? — Hova tegyem? — kér­dezte ismét a- férfi, és vé­gighúzta kezét a csomago­lópapíron. Ez sem volt kis dolog. A felesége beleegyezett: vigye a képeket, szerezzen örö­möt az anyjának. A nagy­apjáról maradt rájuk a családi örökség. A képek valamikor az anyja szobá­jában függtek, még lány­korában. Bizonyára örülni fog neki az öregasszony, és talán kedvesebb lesz, ha tudja, hogy a menye ... Ámbátor ... Mindegy. A fe­leségét akkor is becsülni kell érte. Hogy lemondott. Egy ekkora értékről. — Ebben nem tudok ta­nácsot adni — mondta az asszony —, de jól tedd el. Ügyesen. — És kiment a konyhába. Kitöltötte magá­nak a kávét, leült az asz­tal mellett a lócára, és ki­bámult az ablakon. Az ud­varon egy csenevész fa állt. Vékony ágai görcsösen me- redeztek felfelé. Évek óta nem volt rajta levél, de nem akarták kivágni. Még­iscsak egy fa. Egy fa az üres udvaron. Megitta a kávéját, langyos volt és keserű. Aztán kimosta a csészét' a csap alatt. Egy óra múlva megérke­zett a taxi. Úgy beszélték meg az asszonnyal, nem kíséri ki a repülőtérre, a búcsúzás mindig nehéz. Megölelték egymást. így álldogálták egy darabig. — Üdvözlöm anyádat — mondta az asszony, és ki­nyitotta az ajtót. — Visszajövök — emelte fel a bőröndöket a férfi. — Mért ne jönnél? Vi­gyázz magadra! — Ha megérkeztem, rög­tön hívlak. — Csak utazz nyugodtan. Az asszony az ablakhoz állva megvárta, míg a ta­xi elindul, aztán felemelte a telefonkagylót és tárcsá­zott. — Halló ... Szeretném bejelenteni, hogy Kiss An­tal, aki ma, a háromórás géppel Brüsszelbe utazik, védett festményeket akar kivinni az országból... Nem érdekes. Kiss Antal, Brüsszelbe. — És letette a kagylót. Még álldogált moz­dulatlanul néhány pillana­tig. Ügy döntött, moziba megy. Végül is egyedül van. Azt csinál, amitakar. Nógrádi Gábor Szép Szó József Attila a Szép Szó című folyóirat nevezetes üzenetében összekapcsolta a szépséget a játékossággal. Szerinte a szép szó nem föl- űicomázott kifejezés, hanem olyan testet öltött érvet je­lent, amivel lehetséges az emberi érdekék 'kifejtése, kölcsönös elismerése, alap a vitához, a meggyőzéshez. A szerkesztők átgondolt munkával készültek prog­ramjuk megvalósítására. Ezt a Bozóki András által készí­tett, a Kossuth és a Magvető Könyvkiadónál közös kiad­ványként megjelent váloga­tás ékesen bizonyítja. Emel­lett azt is, hogy sikeres, ered­ményes vállalkozáshoz min­dig szükség van meghatáro­zó (karakterizóló) személyi­ségekre. Ilyeneknek fennál­lása alatt a Szép Szó bővi- ben volt József Attila mel­lett a karaktervonások kia­lakításában Ignotus Pál, Fej­tő Ferenc. Hatvány Berta­lan, Gáspár Zoltán, Reme- nyik Zsigmond. A Szép Szót elindító meg­állapodásra 1935. decemberé­ben került sor, s az első számokon Ignotus Pál és József Attila neve szerepelt felelős szerkesztőként. Ké­sőbb helyet kapott Fejtő Fe­renc is. 1938-tól. József Atti­la tragikus halála után Ig­notus Pál egyedül vállalta a munkát. A Szép Szó című kötet pontosan jelzi azt a sokszí­nűséget, ami a folyóiratot vonzóvá tette a korabeli ol­vasók előtt. Ugyanezért ajánlható a mai érdeklődők­nek. (Kossuth—Magvető). A vásárhelyi találkozó Erdélyi magyarok tanácskozása ötven évvel ezelőtt Ötven esztendeje rendez­ték meg Marosvásárhelyen az erdélyi magyar fiatal ér­telmiség találkozóját, amely a mindinkább kibontakozó an­tifasiszta népfront szellemé­ben kívánt választ adni a kisebbségi sorban élő töme­gek nagy kérdéseire. Szer­vezői és résztvevői a har­mincas évék elején fellépő fiatal írók. tudósok és pub­licisták voltak. E „második” erdélyi nemzedék számára már adott életközeget jelen­ített a kisebbségi lét. A fia­talok helyzete a nemzetiségi társadalom szociális átréteg- ződését mutatta: soraikban a kispolgári és paraszti szár­mazásnak, illetve kulturális háttérnek volt meghatározó szerepe. Jól ismerték a ro­mán nép helyzetét, a román nyelvet és kultúrát is, és ennék nyomán úgy gondol­ták, hogy az elnyomott nem­zetiségi tömegeknek a ro­mán progresszióval, a román munkásmozgalommal kell összefogniok, s közösen kell harcolniok a demokratikus átalakulásért, és ennek kö­vetkeztében a nemzetiségi autonómiáért. A népfrontos találkozó ter­vét a baloldali fiatalokat tömörítő Ady Társaság ne­vében Balogh Edgár vette fel. s a terv megvalósítását szorgalmazta Tamási Áron is, midőn megírta Cselekvő erdélyi ifjúság című nagy­hatású cikksorozatát. 1937 augusztusában jelent meg a Vásárhelyi Találkozó előké­szítő bizottságának felhívá­sa, amely a többi között a következőket tartalmazta: „Szükségesnek látjuk társa­dalmunk átformálását abból a célból, hogy az erdélyi ma­gyarság egyetemes érdeké­nek a síkján az osztályok közötti választófal eltűnjék. A falusi kisbirtokos réteg­nek és a munkásságnak kell alkotnia azt az erős nemze­tiségi testet, melyet a neve­lő értelmiséggé alakult kö­zéposztálynak kell szolgál­nia.” Ilyen előzmények után ült össze október 2-től 4-ig a találkozó, amely azután Tamási Áron elnökletével tartotta meg tanácskozásait. Tamási elnöki megnyitója közös munkára és felelős­ségvállalásra szólította fel a megjelenteket. „Mindenki felelős a munkában — szö­gezte le —: mutassatok hát emelkedett lélekkel Utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjá­tok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok né­petek előtt, s hogy az er­délyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a gene­rációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősség­gel tartozik népének.” Az elnöki megnyitót előadások és beszámolók követték. Ezek sorában Albrecht De­zső az erdélyi magyarság „társadalmi alkatáról” és ennek átalakulásáról, dr. Asztalos Sándor az erdélyi magyarság közjogi és nem­zetközi jogi helyzetéről. Ka­csó Sándor az erdélyi ma­gyar és román nép „építő együttélésének feltételeiről és útjáról”, Pálffy Antal az iskolai oktatás helyzetéről, illetve az iskolán kívüli nép­művelésről, Szemlér Ferenc az erdélyi magyar tudomá­nyos, irodalmi és művészeti életről, Gagyi László a ki­sebbségi sajtóról, Nagy Ist­ván a munkástömegek hely­zetéről, Vita Sándor az er­délyi magyar közgazdasági politikáról, gróf Teleki Ádám pedig az erdélyi magyar me­zőgazdaságról beszélt. Az előadásokat mindig vi­ta követte, s e viták figye­lembevételével adták közre a Hitvallás című zárőhatá- rozatot. ,,A Vásárhelyi Ta­lálkozón megjelent fiatal romániai magyar értelmiség — hangzott e határozat — a legteljesebb nemzeti, szo­ciális és politikai egység vá­gyától áthatva kimondja, hogy az erdélyi magyarság minden egyes tagjára a sorskérdéseink és küzdelme­ink iránti érdeklődés, tevő­leges szolgálat és munka hárul. A magyarság minden egyes tagjának teljesítenie kell mind anyagi, mind szellemi tehetségéhez mér­ten kötelességét magára ha­gyott nemzetünk iránt.” Ugyanez a határozat a kö­vetkező szavakkal fordult a többségi nemzet képviselői­hez: „A Marosvásárhelyen összegyűlt fiatalság egy sza­badságot szerető nép nyílt­ságával fordult a nemzeti álmaiban beteljesült és Gyu­lafehérvár magas szellemé­hez felemelkedni tudott ro­mán néphez és irányítóihoz, hogy az élet- és az emberi jogaiban veszélyeztetett ma­gyarság számára találja meg azt a módot, amely a lelki kibéküléshez, egymás becsü­letes megértéséhez vezet, és a történelmi egymásrautalt­ságban élő két nép számára a szabad testvéri együttélés lehetőségeit megteremti.” A legszélesebb összefogás keretében rendezett „ifjú­sági parlament” a népfront­gondolat jegyében végezte munkáját, midőn a munkás­ság, a parasztság és a prog­resszív értelmiség szövetsé­gét szorgalmazta, s a romá­niai magyarság szociális és nemzetiségi kérdéseinek meg­oldására tett gyakorlati ja­vaslatokat. Az európai nép- frantmozga'lmakhoz. és külö­nösen a magyarországi Már­ciusi Fronthoz hasonlóan je­lölte meg a követendő utat. S ha a további közös cse­lekvést a Közép-Európát ha­marosan elborító fasizmus­nak sikerült is megakadá­lyoznia, a Vásárhelyi Találko­zó szelleme és politikai örök­sége továbbra is megmaradt. Ezt az örökséget méltán vál­lalhatják a mi korunk nem­zedékei is. P. B. Marosán György legújabb könyve ismét nyeresége köz- gondolkozásunknak. A kiad­vány célja, miként a szerző is megvallva szándékát: ki­egészíteni, vagy inkább ösz- szefoglalni kívánta a Bizalmi és a Mozgalom című könyv témáját. A Népszava Lap- és Könyv­kiadó gondozásában megje­lent kötet egyben a szerző önvallomása ás, munkás in­díttatásáról, töretlen opti­mizmusáról. Marosán könyvé­nek legnagyobb érdeme, hogy fejtegetései továbbgondolásra érdemesek. Egy a sokszínű gondolat szövetéből: „Nem lehet az etika, az erkölcstan puszita jelszó, frázis. Megala­pozáséira soha annyira nem volt szükség, mint manapság, amikor erkölcsi világunk romlik, züllik. Ez először az embernél jelentkezik, aztán átmegy a munkára, s kihat egész társadalmi életünkre. Vajon nem lesz-e csak pusz­tán agitáció, figyelmeztető megnyilatkozás, amit az al­koholról, a kábítószerről, a csövezésről mondunk erkölcs nélkül? Nem nőhet fel egész­séges, új generáció etikai, erkölcsi nevelés, példamuta­tás nélkül”. Marosan György fenti gon­dolatainak aranyfedezetét egy küzdelmes, megalkuvás nélküli élet biztosítja. Az első világháború • előtt a hatalom „a szent szabadság oltal­mazásáról” szóló propagan­dája számos magyart megté­vesztett. A neves írók közül az első naptól kezdve csupán Ady Endre állt ki a gátra, és dühös, forradalmi hangon ostorozta az értelmetlen em­bermészárlást. Hatására és a Szabó Ervin szervezte anti- militarista mozgalom folytán, valamint az első nagy em­berveszteségek döbbenetére felcsendült Babits Mihály háborúeHenes lírája is, amit a legkiválóbbak írásai kö­vettek. Tevékenységük a Ga­lilei Körben, a Nyugat, a Vi­lág, és a Huszadik Század szerkesztőségében formáló­dott. Külön csoportosulás volt a Kassák Lajos szer­kesztette Tett, majd a Ma fo­lyóirathoz csatlakozott avant­gárd. Ady Endre (1877—1919) már a háború kitörése előtt szörnyű látomásban érzékelte a magyarság majdani sorsát az 1914 januárjában írt A szétszóródás előtt című bib­likus hangulatú versében. Minket korszakok tűz-dühe nem edzett, S fölolvaszt a világ kohó­ja, S elveszünk, mert elvesz­tettük magunkat. A jóslás kulcsmondata: Helyünkön meg nem tudtunk állni. A trónörökös meggyilkolá­sának híre Érmindszenten éri: nincs kétsége a tragédia bekövetkezését illetően. Még a békés falusi templomra is ráruházza rémületét Torony az éjszakában című versében. Faluja nyár-éji csöndjéből Fehéren, aggódva kibámul A torony, S vérhíreket vár a lángoló, Vénhedt világbul. A vallásos emberek lelkét kereste több háborúeHenes költeményében, Jézus példá­ján akart öntudatra ébresz­teni. A Tegnap és a Holnap a békét jelenti Hozsánna bí­zó síróknak című és több más versében is. Hozsánna bízó Tegnapunk S hozsánna neked szent árú Holnap A francia békeakarat nagy alakját, Jean Jaurést-t a há­borúira uszítok meggyilkol­ták. Példájával nemzetét in­ti: Emlékezés nagy halottra. Száznál több oka a magyar­nak, Hogy testvérnek vallják mindenütt, S száznál több gyász an­nak a karnak, Melynek békéért kellett hullnia. A háború kitörésének esz­tendejében az írótársadalom­ban Ady egyedül érezte ma­gát. Az első komolyabb em­berveszteségek hatására írta Az ősz dicséreté-1, amelyben aiz évszák szépségével ma­gányosságát állítja szembe. Én tömeg-Mának nem ad­tam magam... Később más formáiban: lm, tábor vagyok gőgben, egyedül... Atérzi Európa kínját. (Hallom, hogy az egész föld dübörög, És átkozódnak, kik más­kor imáznak)... A szemben álló táborok zászlóit megáldja, megszente­li az Egyház. A háború legnagyobb vesz­teseit énekli meg 1914 de­cemberében A mesebeli Já- nos-ban. Keserű, ironikus le­Marosán György: Változó viláaban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents