Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. október 3., szombat 11*1 művészéi mmm Sándor János és Zobay Béla 1987. szeptember 22-én este Sándor János (kürt) és Zobay Béla (trombita) hangversenyét hallottuk a Zenepalota nagytermében. Közreműködött: Acsay Gabriella (zongora), Aranyosi György (trombita), Jobbágy Ervin (harsona) és Molnár János (tuba). Azt mondják, hogy a romantikusok közül Weber kezelte legtökéletesebben a kürtöket. Ennek bizonyítására a Bűvös vadászt szokták emlegetni, mely szinte kifogyhatatlan tárháza a szebbnél szebb kürttémáknak. De el kell ismerjük, hogy a nagyromantikusok közül Brahms és Schumann is Weberhez fogható nagy költői erővel nyúltak ehhez a hangszerhez. Schumann: Op. 70-es, kürtre és zongorára írt darabja — mely ezen a koncerten kiemelkedően jó előadásban hangzott el — ez utóbbi megállapítást igazolja. Sándor János olyan klasszikus-romantikus kürt- hangszínnel rendelkezik, mely a zenekarok legszebb színezőereje közé tartozik. A lassú tételben nagyon szépek voltak hangindításai. Tömör és telített tónussal játszott. Született muzikalitását csak kiemelte a finom árnyalatok és pianis- simók ízléses alkalmazása. A gyors tétel bravúrosra sikerült. A kürt ebben a részben megközelítette a trombita fürgeségét. Acsay Gabriella magabiztosan zongorázott, a pontos intoná- ciójú és egységes hangzás kialakításában nagy érdemei voltak. Zobay Béla Gedike: Koncert trombitára című szerzeményével mutatkozott be. A mű engem bizonyos fokig a klasszikus trombitahangzás nyugodtságára és ünnepi tónusára emlékeztetett. Előadásának fő erénye volt kitűnő hatású le- gátójátéka. Játékából nem hiányzott azonban a férfias erő sem, mely a gyors ritmusképietek markáns kifejezésében segítette leginkább. A Rossini-műben Sándor János meg tudta őrizni hangszerének természetes hangzását. A lágy és álomszerű hangzású Bevezetés nagyszerűen kontrasztált a „téma és variációk” szakasszal, sikerült kifejezni a tétel komikus és fecsegő jellegét. Acsay Gabriella kitűnőn oldotta meg a virtuóz zongoraszólamot. A Hidas Frigyes-mű megmutatta, hogy a trombita olyan hangszer, mely a zenélés legintimebb formáival is társulni képes. Zobay feladatát nagy virtuozitással oldotta meg. A lírai gondolatokat szép és érzéki- es vibrato kísérte. Ezután a tehetséges Swee- linck-tanítvány: Scheidt Két Canzonája következett. Jól összedolgozott produkció volt, melyben a színárnyalat-átmenetek gazdag skálája jött létre. A hangzás ereje és színe a zenei mondanivaló szolgálatában, a művészek fantáziája szerint alakult. A Scheidt-művek után Zobay Béla, Aranyosi György, Sándor János, Jobbágy Ervin és Molnár János befejezésül Joplin: Ragtime dance című darabját adták elő. Interpretációjuk pezsgő és élettel telített volt. A sikeres koncert ráadással: egy újabb Joplin - átirattal ért véget. Gergely Péter Szá m ítástech n i ka az orvosképzésben A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen az orvostanhallgatók képzésében már rendszeresen alkalmaznak olyan számítás- technikai programokat, amelyek segítségével a medikusok alaposabban elsajátítják a tananyagot. A személyi számítógépekre alkalmas programokból eddig huszonötöt készítettek a Biofizikai Intézet munkatársai, s ezek közül többnek az összeállításában a hallgatók is részt vettek. A programok segítségével tanulják meg a medikusok egyebek között az EKG-gör- bék keletkezését, jelentését, s modellezik a vérkeringést. Megismerkednek az orvostudományban alkalmazott legfontosabb műszerek felépítésével, működésével, valamint a számítógépek gyógyászati felhasználásának lehetőségeivel. A hallgatók a programokat a laboratóriumi gyakorlatokon hetente rendszeresen tanulmányozzák, de ezenkívül önszorgalomból bármikor újból áttekinthetik. Az eddigi tapasztalatok szerint a szemléletes módszerrel a medikusok könnyebben sajátítják el a tananyagot. Holnap este a képernyőn Nyári keringő Tulajdonképpen az itt következő ajánló sorok szombat estét is érintik, mert szeretnénk felhívni a figyelmet a 21.45-kor az első .műsorban látható Szerelem száz háton . . . című magyar—NSZK koprodukcióban készült fillmvígjátékra, Szalikay Sándor rendezésére; de most 'kell tájékoztatást adnunk a holnap, vasárnap este 20.10-.kor, ugyancsak az első műsorban látható tévéjátékra, a Nyári keringőre, ami valójában négy Cseh ov-novella tévéjáték-változata Szirtes T.arpás rendezésében. Sorrendben a következőket láthatjuk: a Felfordulás, A kónistanő, a Vplogya és a Szerencsétlenség oíműeket. E legutóbbiból való képünk, amelyen Balkay Géza és Kubik Anna látható. Két nagy fontosságú, egész jövőnket meghatározó dokumentumot böngészek: az MSZMP Központi Bizottságának 1987. július 2-i állásfoglalását a gazdasági-társadalmi kibontakozás programjáról, meg a Minisztertanács 1990. december 31-ig szóló munkaprogramját. Az előbbiben — egyebek között — ezt olvasom: „A gazdasági-társadalmi kibontakozás programjának sikeres végrehajtása nagyobb szak- képzettséget, széles körű műveltséget igényel. Oktatási rendszerünk minőségi fejlesztése alapozza meg ezeket az igényeket. A változó szükségletekhez igazodjon a szakképzés szerkezete, emelkedjen a középiskolát, hosszabb távon a felsőfokú tanulmányokat végzettek száma.” Erre rímel a Minisztertanács munkaprogramjában: „A kormány időszerű gazdaságpolitikái feladatai és társadalompolitikai céljai megkövetelik a társadalom általános, s különösen munka- és magatartási kultúrájának emelését.” Mindkét fentebbi idézet azt látszik igazolni, hogy a jobb jövőnk munkálása igényli a tudást, ha pedig szükség van a tudásra, úgy ebből logikusan következik, hogy azt jobban meg is kell becsülni. Megbecsülni erkölcsileg, anyagilag egyaránt. A Központi Bizottság állásfoglalása a jövőbeni követelményeket fogalmazza meg, jóllehet a kibontakozás programjának végrehajtását nem halaszthatjuk a jövőre, de oktatási rendszerünk minőségi fejlesztése csak a későbbiekben elégítheti ki az igényeket, csakúgy, mint a szakképzés szerkezeti változása és a középiskolai, illetve később felsőfokú tanulmányokat maguk mögött tudó munkások száma. A Minisztertanács munkaprogramja általánosabban említi a műveltséget, leszögezve, hogy feladataink máris megkövetelik az általános és különösen a munka- és magatartási kultúra emelését. Ebből az is következik, hogy számolva a később tudást, szakképesítést, magasabb végzettséget szerző majdani belépésével, napjainkban azokkal kell megoldani feladatainkat, akik már vannak, akiknek a tudás már birtokában van, és azt a maguk területén hasznosítani képesek. A megbecsülés napjainkban ennek a tudásnak és e tudás birtokosainak jár. Amikor a tudás megbecsüléséről, különösen annak anyagi honorálásáról beszélünk, mindenkor felvetődik az a kérdés, vajon a gyakorlatban a tényleges tudást, a tudás alapján végzett munka értékét becsüljük-e meg, vagy a munkavállalónak korábban megszerzett és oklevelekkel igazolt végzettségét. Az oklevél ugyanis azt igazolja, hogy az adott dolgozó bizonyos stúdiumokat sikerrel elvégzett, és megfelelő vizsga után tudásáról bizonyságot tett. Akkor, amikor vizsgázott. Nehezebben megválaszolható kérdés, vajon ez a pecsétes papírokkal igazolt tudás megvan-e még napjainkban. Ha szétnézünk környezetünkben, igen könnyen találhatunk olyan embereket, akik akár a lakásukat kitapétáztathatják oklevelekkel, mindenféle szakmai végzettséget tanúsító dokumentummal; nagyon sokan közülük nem is egyfajta egyetemi végzettséggel rendelkeznek, ám sajnálatosan nagy hányaduknál kitűnik, hogy az oklevéllel bizonyított tudásukat nem nagyon gondozták a vizsga óta, csak hivatkoztak rá; tudásuk sok esetben megrekedt a bizonyítványszerzés időpontjának szintjén, és felsőfokú, vagy egyéb szakmai képesítésük tulajdonképpen már csak munkajogi besorolásuknál jelent valamit. No, meg a bérezésüknél, ami nem elhanyagolandó. Nem állíthatom, hogy ez a többség, de sajnálatosan sok az ilyen, a tudását csak a falra akasztott oklevelekben bizonyító ember, a munka legkülönbözőbb lépcsőfokain, a szakmunkástól vállalati vezetőkig egyaránt. Vajon ezeknek jár-e a megkülönböztetett megbecsülés, másoknak elébe helyezése, akár erkölcsiekről, akár anyagiakról legyen szó? Nem is olyan régen szinte még általános gyakorlat volt, hogy különböző munkahelyek, különösen szövetkezetek valósággal versenyeztek egymással, melyiknek a munkavállalói között több a főiskolai és egyetemi végzettségű. E versengés elsősorban számszerűségben mutatkozott. Messze nem állt arányban a végzett munka a felmutatott diplomák számával. Remélni szeretnénk, hogy ez a gyakorlat már ,a múlté, de a diplomás — s itt nem kifejezetten felsőfokú végzettségről van szó — tudást a bizonyítvány megszerzése után nem ápolók száma ma is magas. Azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon sokan dolgoznak olyan munkakörökben, amelyek nincsenek szinkronban a diplomájukkal, de mert valamilyen végzettségük van, annak megfelelően kapják a megbecsülést. Ennek fordítottja, hogy elég sokan dolgoznak — és közülük a többség nagyon jól, eredményesen, — olyan munkakörben, amelyhez még nincsen meg a diplomájuk, vagy hosszú évek, vagy több évtizedes munkával bizonyították alkalmasságukat, tudásukat, a fejlődéssel lépést tartani képességüket, s mintegy bizonyított munkájuk alapján „feleslegessé vált” a hivatalos okirat megszerzése, mégis ők a másodrendűek erkölcsi és főleg anyagi megbecsülésben, mert nincs tudásukról pecsétes papír. Vajon az a megbecsülés, ami a tudásnak a központi bizottsági állásfoglalás és a minisztertanácsi munka- program megvalósítása érdekében kijár, őket, e papír nélküli, de nagy tudással rendelkező és azt hasznosító munkálkodókat nem illeti meg ugyanúgy, mint a papírt mutogató, de kevéssé eredményes társaikat? A Minisztertanács munkaprogramja alig több mint hároméves időszakra szól. Magába foglalja a Központi Bizottság állásfoglalásában megfogalmazott célokat. Nem hosszú táv ez a harminckilenc hónap. Nincs idő kivárni, míg az új célkitűzések alapján iskolázó emberek munkába állnak és segítenek az elképzelések realizálásában. A maiakkal kell dolgozni. A papírral rendelkezőkkel és az anélkül eredményesen dolgozni tudókkal egyaránt. És munkájuk szerint kell becsülni és megbecsülni őket. Benedek Miklós Az elmúlt hónapok során többet és többször találkozhattunk a Kritika című havilap hasábjain a nemzetiségi kérdés mai problémáival. Külön is megkülönböztetett figyelem irányult a Romániában élő magyarság sorsára, a társadalomban elfoglalt helyére, szerepének alakulására. Ma már eléggé közismert az a vita, amelyet épp a közelmúltban megjelent többkötetes mű váltott ki. A Kritika jelenleg árusított száma ismét további gondolatókkal gazdagítja az erdélyi magyarság történetéről szóló ismereteket. A szeptemberi lap tartalmából külön kiemelésre kínálkozik Lipcsey Ildikó írása, amely egy évforduló apropójából közelíti a nemzetiségi kérdést. írását „35 éve alakult az Erdélyi Magyar Autonóm Tartomány” címmel ismerteti a lap. Noha a szerző rövid utalást tesz a nemzetiségi politika 1945— 1952 közötti Román Kommunista Párt Központi Bizottságának elvi állásfoglalására, alapvetően mégis az 1952—1968 közötti időszak román nemzetiségi politika főbb jellemzőit, biztató jeleit, számos ellentmondásait vázolja. A szerző nem igyekszik megkerülni az úgynevezett kényes kérdéseket sem, s így foglalkozik a román koncepciós perékkel, a MaHozás a Kritikában gyar Népi Szövetség működésével, stb. Kiemelve az 1952. szeptember 24. „A szocializmus építésének alkotmánya” — idézetet: „az új alkotmánynak nemcsak azt kell tükröznie, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában három gazdasági-társadalmi formáció van jelen (a kapitalista, a kisárutermelő és a szocialista); hogy a szabadságjogok biztosítottak a lakosság döntő többsége, a városi és a falusi dolgozók számára, hanem azt is, hogy a Román Kommunista Párt nemzetiségi politikája a sztálini tanítás helyes és következetes alkalmazására épül.” Az akkor elfogadott elvék és hitvallások alakulását követi nyomom a szerző 1968-ig. Vázolja azokat a hatásokat, amelyet az SZKF XX. kongresszusa, az 1956- os magyarországi ellenforradalmi események okoztak a Román Kommunista Párt politikájában és ezen belül a nemzetiségi politika alakulásában. A lap másik jelentős írása a mai magyar színház- és filmművészet időszerű kérdéseivel foglalkozik. Az „Évadtükör” című összeállítás az Országos Színházi Találkozó alkalmából elhangzott számvetésekhez fűz gondolatokat. Három kritikus fejti ki véleményét a nem kis jelentőségű témákról, többek között a vidéki színházak helyzetéről „Nincs adózás képviselet nélkül!” a címe annak az írásnak, amelyben a ma oly gyakran emlegetett témát Ágh Attila történelmi áttekintésben mutat be. „Vonuljunk ki az ideológiából?” — teszi fel a kérdést Bayer József, aki Gombár Csaba nyílt levelére válaszolva fogalmazza meg nézeteit a jelenlegi ideológiai helyzetről. A terjedelmes anyagban a szerző több fontos kérdésben fejti ki véleményét. Az említett írásokon kívül még jó néhány vélemény és álláspont olvasható a szeptemberi Kritikában, amely minden bizonynyal eredményesen segítheti a vitatott kérdésekben való mélyebb ismeretszerzést.
