Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-24 / 251. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. október 24., szombat Szocializmus és kultúra E gy korábbi írásunkban a szocializmus kul­túra-felfogását pró­báltuk vázolni, most meg­kíséreljük jelzésszerűen ábrázolni a művészek, írók viszonyát a szocializmus eszméihez. Vizsgálatun­kat nem szűkíthetjük le a politikailag-szervezetileg elkötelezett alkotók cso­portjára, mert egyrészt ez témánk indokolatlan szű­kítése lenne, másrészt a művészi állásfoglalás mi­nősége korántsem függ megfogalmazóik pártállásá­tól. Az igazság az, hogy a marxizmus klasszikusai — ha eltekintünk Lenin­nek a sztálini korszakban, szerintünk tendenciózusan értelmezett híres cikkétől, „A pártszervezet és párt- irodalom’-tól — némi gyanakvással szemlélték az irányzatos művészetet. Az ilyen művek agitációs je­lentőségét a maga he­lyén méltatták, megbecsül­ték, gondoljunk csak En- gelsnek a Neue Reinische Zeitung egyes irodalmi anyagáról szóló írására, de sem ő, sem Marx nem helyezte ezek elkötelezett alkotóit például Heine elé. Lenin hasznosnak tartotta G.yemjan Bednij, vagy Majakovszkij költészetéi (az utóbbi jelentőségét nem igazán ismerte fel), de eszébe sem jutott az orosz klasszikus líra nagy­jaihoz mérni őket. Ha tehát a fentiekben jelzett viszonyt akarjuk tisztázni, szélesebben kell merítenünk az emberiség kultúrájából. Amióta léteznek osztály­társadalmak, azóta létezik a vágy egy szabadabb, igazságosabb világ, az el­jövendő „aranykor" után, s ezt a művészet mindig kifejezte. A XIX. század születő kapitalizmusában, melynek könyörtelen vilá­gát sokan leírták, ez a vágy mind erősebben szó­lalt meg nemcsak a szo­cialista gondolkodók utó­piáiban, hanem a kor leg­jobb alkotóinak írásaiban. Az angol Dickens, a fran­cia Victor Hugo, George Sand írásaiban erőteljes hangot kap a szegények, elnyomottak iránti rokon- szenv, a társadalom kriti­kája. Stendhal és Zola' együttérző rokonszenvvel írnak a francia polgárki­rályság, a feltörekvő nagy­tőke ellen lázadó munká­sokról, republikánus ér­telmiségiekről, s a Fran­ciaországban élő Liszt Fe­renc zenedarabot szentel Lyon felkelő takácsainak. A rokonszenv mellett a lehetséges perspektíva fel­villantása a legerőtelje­sebb Heine költészetében és publicisztikájában. Nem­csak a sziléziai takácsok forrongását érzékeltető ré­sze, hanem még inkább nagy elbeszélő költemé­nye, a Németország, illet­ve franciaországi tudósítá­sai jelzik ezt a tényt. Ek­koriban szoros baráti vi­szony fűzi a költőt Marx­hoz, s ez tagadhatatlanul hatással van költészetére. Heine fogalmazta meg először azt a dilemmát, amely az individuális al­kotó, és a jövő vélt kol­lektivista társadalma kö­zött húzódik (e jövőt Hei­ne Fourier nyomán kép­zelte el, akárcsak Madách): „Kimondhatatlan szomorú­ság fog el, ha arra gon­dolok, hogy a győzelmes proletariátus pusztulással fenyegeti verseimet, s azok sírbaszállnak majd a ré­gi romantikus világgal együtt. S mégis bevallom nyíltan, ugyanez a kom­munizmus ... olyan va­rázzsal igézi meg lelkemet, hogy nem állhatok ellen neki . . .” Heine és művésztársai aggályait a modern tudo­mányos szocializmus osz­latta el, amely úgy tagad­ta a régi világot, hogy annak minden értékét in­tegrálta önmagába, bár e kételyek — amelyeket a nagy költő szinte a halá­los ágyán fogalmazott meg — a modern művészet tör­ténetében még vissza-visz- szatértek. A századforduló, a szá­zadelő művészeti életében már korántsem ritka ki­vétel a/ szocializmus esz­méivel rokonszenvező, a forradalmak előhírnökei­ként fellépő alkotó. A meghosszabbodott XIX. század, az I. világháborút megelőző másfél évtized csillogásában mind többen látják meg a háborúra ké­szülő, kizsákmányoló impe­rializmus bomlásának csí­ráit, a sűrűsödő válságok, forradalmak kataklizmusa- it ígérik, azon túl a szo­cializmus világát sejtik, remélik, sürgetik a kor legjobb elméi. Ha röviden áttekintjük az ezt az életérzést kife­jező alkotók sorát, úgy századunk legnagyobbjai között olyan nevekre buk­kanunk, mint G. B. Shaw, Romain Rolland, Anatole France, Nexő, Gorkij, az ukrán Ivan Franko, a szlo­vén Gankov, az amerikai Jack London és Upton Sinclair. (A szocialista gon­dolat magyarországi hatá­sáról másutt szólunk.) A fentiek közül némelyek részt vállalnak országuk munkásmozgalmában (szo­cialista párttagok, mint Upton Sinclair, Jack Lon­don, Nexő, Gorkij, A. France), de életművük nem szűkén vett pártirodalom. A várt kataklizma bor­zalmasabb lett, mint ahogy elképzelték, s ezért a há­ború után a megvalósult szocializmus — a hábo­rúban, forradalomban, pol­gárháborúban kivérzett, el­maradott, magányos Szov­A félezer embernek munkát adó, ez idén har­mincéves szövetkezet árbe­vétele — ami ez évben meghaladja az ötvenmillió forintot — öt esztendő alatt másfélszeresére nőtt, miközben a létszám másfél százzal csökkent. Az alkal­mazásukban állók kéthar­mada a környező falvakban bedolgozóként végzi a mun­jet-Oroszország — sem tűnt az elképzelt ígé­ret földjének. Mégis a háborús élmények miatt, a válságokkal, s fenyegető új háborúkkal terhes átmeneti békekor­szakban a szocializmus vonzereje nőtt, s ez az ál­talános szimpátia kiegé­szült a szovjetek országa iránti konkrét rokonszenv­vel, amely mindennap iga­zolta létével a szocializ­mus realitását. A haladó kultúra tábora soha nem volt olyan széles, mint a 20-as és 30-as években. AZ olyan alkotók, mint Shaw, R. Rolland, Upton Sinclair mellé felsorakoz­tak Dos Passos, Drei­ser, Steinbeck, Heming­way, Barbusse, A. Mal- raux, Feuchtwanger és Le­onhard Frank, a cseh Ivan Olbracht, a horvát Krleza és társai. A szerveződő népfront tágította ennek a tábornak a határait, a haladó pol­gári kultúra olyan nagy­ságai, mint Heinrich és Thomas Mann, a cseh Ka­réi Capek, tudósok, zené­szek, képzőművészek Ein­steintől Pablo Casalson át Picassóig vállaltak szere­pet a humánum védelmé­ben a fasiszta fenyegetés­sel szemben egy olyan blokkban, amely objektíve összefonódott a szocializ­mus ügyével is. A sztálini repressziók kora kemény próbára tet­te a haladó kultúrának ezt a táborát. A kultúra olyan, a béke, a szocializ­mus ügyének elkötelezett óriása, mint R. Rolland is vívódott (ezt részben meg­örökíti Sinkó Ervin műve, az Egy regény regénye), másoknál, mint például Malraux-nál, vagy Upton SincLairnél ekkor kezdő­dött meg a lassú eltávo­lodás korábbi felfogásuk­tól. A II. világháború ször­nyűségeinek élménye — úgy tűnt — ismét össze­forrasztotta és ki is széle­sítette a haladó, a szocia­lizmus ügyével rokonszen­vező alkotók blokkját. A Szovjetunió háborús telje­sítménye, az antifasiszta ellenállás — amelyben mindenütt vezető szerepet játszottak a kommunis­ták — hatalmasan meg­növelte a baloldal tekin­télyét. Ezt igen markán­san mutatta meg a hideg­háború éveiben kibontako­zó nemzetközi békemozga­lom, amelyben helyet ta­lált és aktív szerepet ját­szott a világ szellemi elit­je. Ha a történelem fordu­latai, a saját „pangásunk", kudarcaink apasztották is e tábort, ma úgy tűnik, önkritikánk, őszinte szán­dékunk a megújulásra a gondolkodó világ figyel­mét ismét a létező szoci­alizmus országai felé for­dítják. Itt derül ki, hogy a szocializmus — az út­közben rárakódott salak­tól megtisztítva — alter­natíva lehet nemcsak a „régi”, hanem a modern kapitalizmus problémáira. Ha szabadon kibontakoz­nak a világ e térségein a forradalmi jellegű válto­zások, úgy nem kétséges, meghódítható lesz az em­beriség javának szíve és agya. K. J. káját, a foglalkoztatottak ötödé nyugdíjas, s félszáz megváltozott munkaképessé­gű dolgozónak is kenyeret ad a szövetkezet, amely a népi kismesterségek műve­lése, a hagyományőrzés mellett így a környék fog­lalkoztatási feltételeinek ja­vításában is számottevő szerepet játszik. (MTI) Gyulai szőttes külföldre Ma este a képernyőn Törőcsik Mari A népszerű Mestersé- 9 ge: színész sorozatban ma 20.05-kor Törőcsik Marival találkozhat a néző az első műsorban. (Külön öröm, hogy megfelelő időpontban sugározzák!) Még fiatal főis­kolásként a Körhinta című filmmel lett egyszerre orszá­gosan ismert — sőt, Cannes révén világszerte! —, s azóta a legváltozatosabb szerepek­ben láthattuk. Pályafutása na­gyon érdekes, izgalmas. Előbb lett filmszínész, mint­sem az élő színpadon is egyenrangúan nagy lett vol­na. De ma már aligha kell bemutatni, külön ajánlani . . . Koltai Tamás riporteri kérdé­seire válaszol majd ma este, megidézi több mint három évtizedes pályáját és bizonyá­ra halljuk tőle művészi ars poeticáját is. A képen Törő­csik Mari. Töprengés „A fénykép mint műtárgy” konferencia után Az ország minden sarká­ból, minden jelentős múze­umálból, ilyen jellegű intéz­ményéből eljöttek a múlt héten Miskolcra, a Herman Ottó Múzeumba azök a mu­zeológusok, akikhez a téma közel áll, hogy országos konferencián vitassák meg, vajon a fénykép mint mű­tárgy mennyire kapott pol­gárjogot .a hazai imuzeoló- giában, mely intézményben miként foglalkoznak vele, egyáltalán országos felisme­résben részesült-e már az, hogy amit a fényképezőgép lencséje rögzített, a követ­kező időkben már a felvé­tel korának dokumentuma lesz. s minit ilyen is figyel­met érdemel, de mert a fo­tó egyben művészet is, to­vábbi figyelem kívántatik hozlzá, s végül pedig, mert a valóságot elsődlegesen tükrözi, műtárgynak tekint­hető. Az országos konferencia bevezetőjeként két fővárosi fotomuzeológus tartott vita­indító előadást, három gya­korlati szakember pedig sa­ját intézményének gyakor­latáról számolt be korre­ferensként Debrecenből, Veszprémiből és az USÁ- ból. A J. M. Daguerre szü­letésének 200. évfordulója tiszteletére rendezett kon­ferencia első volt a sorban, ugyanis a jövőben szűkebb témakörrel szeretnék éven­te megrendezni a folytatá­sokat. Az elkövetkező négy eszitendőre már el is tervez­ték ezek programjait. Érdemes elgondolkozni e konferencia témáján. A fénykép mint műtárgy még nem nyert országosan pol­gárjogot. Nálunk, azaz me­gyénkben a megyei múzeu­mi igazgatóság támogatásá­val a Herman Ottó Múze­um Vizuális Kultúrakuta­tó Osztálya vállalta a mun­kát, hogy a fotót, illetve an- naik műtárgyként kezelését a más múzeumi tevékenységi ágazatokkal egyenrangúvá emelje. Több időszaki és most egy állandó kiállítás, az azokhoz kiadott kataló­gusokban olvasható néhány rövid tanulmány, a témá­hoz szorosan kapcsolódó ön­képzőkör jellegű képzés szervezése és nem utolsó­sorban éppen ez a konfe­rencia jelzi eddigi munká­jának eredményeit. Ügy tűmilk, a fényképnek mint műtárgynak a helyét igen sokféleképpen értel­mezik. önálló múzeumi to- tógyűjtemény ritka mint a fehér holló, a legtöbb he­lyen az ezzel kapcsolatos munka besorakozik a hely­történeti, történeti, egyéb múzeumi ágazati tevékeny­ségbe, önálló szerep nélkül. Ennék nemcsak aiz a követ­kezménye, hogy kisebb a rangja, hanem a műtárgyak kezelése körül lis sűrűn adódnak bajok, olyanok is, amelyek a szakszerűtlenség folytán a fotók károsodásá­hoz, olykor megsemmisülé­séhez vezetnek. Miért kell a fotónak ilyen megkülönböztetett figyelmet szentelni a múzeumi mun­kában? Mert dokumentum, mert valamit megörökít, mert a készítésének pillanatát kö­vetően már tanúskodik va­lamiről a jövő számára, kö­vetkeztetésekre ad alkal­mat, tanulmányozásra lehe­tőséget stb. Igen jó példa erre — mint azt a megyei múzeumigazgató is említette — a szerencsi múzeumi ké­pes-levelezőlap gyűjtemény, amelynek döntő többsége fo­tó és azoknak megfelelő rendszerezésével, kiállítá­sokba szerkesztésével akár egyetemes történelmi folya­matok, akár temiaitikusian különböző társadalmi stb. fejlődési vonulatok követhe­Orchideák bélyegen A Magyar Posta „Orchi­deák” elnevezéssel 6 címlet­ben, összesen 23 forint névértékben, bélyegsorozatot és 20 forintos bélyegblok­kot hoz forgalomba október 29-én. A bélyegsorozat és a blokk — amelyeken hazai, vadon élő orchideafajokat mutatnak be — Zombory Éva Munkácsy-díjas grafi­kusművész terve alapján, többszínű ofszetnyomással — a sorozat 402 300 fogazott és 4700 fogazatlan, a bélyeg­blokk 244 300 fogazott és 5200 fogazatlan példányban — az Állami Nyomdában készült. A sorozat egyik kétforin­tos bélyegén bíboros kosbor, a másikon rigópohár, az egyik négyforintos bélyegen szarvas bangó, a másikon sallangvirág, az ötforintos bélyegen piros madársisak, a hatforintoson pedig vö­rösbarna nőszőfű látható, s valamennyi bélyegképen az orchidea latin és magyar neve olvasható. A blokk a Dactylorhisa sambucina és az Orchis simia fajok virá­gait ábrázolja. (MTI) tőik nyomom. De ez ismer­hető fel például a Munkás- mozgalmi Múzeum gyűjte­ményéinek, kiállításainak során is. Egyébként a Mun­kásmozgalmi Múzeum 1984- ben cikkgyűjteményt jelen­tetett meg, amely áttekintet­te a fényiképgyűjtemények akkori helyzetét és sok tisz­tázásra, megoldásra váró kérdést lis felvetett. Ez is alátámasztja, hogy elérke­zett az) idő, amikor az idő­közben szerzett újabb ta­pasztalatokat is felhasznál­va, összegezni lehet az ered­ményeket, s meghatározni a tennivalókat a ma még íei- becsülhetetlennek tűnő nem­zeti értéket jelentő fénykép megmentése érdekében. Sok érdékes ismeretanya­got kapott a tanácskozás részvevője. Részben magá­ról. a fénykép műtárgy jel­legéről, részben a kezelésé­neik technikai vonatkozásai­ról, de különösképpen a fénykép műtárgy jellegének helyenkénti eltérő értel­mezéséről. Botorság lenne aizt hinni, hogy egyetlen or­szágos konferencia megvál­toztathatja országszerte az esetlegesen eltérő álláspon­tokat, de mindenképpen ar­ra szolgált, hogy segítsen a ma még újszerűnek — ne­tán idegennék? — tűnő szak­terület gyűjtési, feldolgozá­si, őrzési, restaurálási, nyil­vántartási és publikációs problémáinak egységesebb értelmezésében, elfogadta­tásában, gyakorlatiasításá- ban. A konferenciát szervező Vizuális Kultúrakutaló Osztály elkészítette 1991-ig bezárólag az elkövetkező éves konferenciák témater­vét, több javaslatot tett a munka előbbre vitele érdeké­ben. Például javasolta a kon­ferencia anyagának kiad­ványban történő közreadá­sát; a fotótörténeti értékek feltárását és ismertetését a közgyűjteményekben; a res­taurátorképzés megszervezé­sét a fénykép és a fogalom­körébe tartozó eszközökre vo­natkozólag; figyelemfelhí­vást a kézikönyvek szüksé­gességére. Ugyancsak ja­vasolták, hogy 1989-ben méltó módon emlékezzenek meg a fényképezés feltalá­lásának 150. évfordulójáról. A fényképnek mint mű­tárgynak elfogadtatása bizo­nyára sokfelé ütközik még akadályokba, nem minden múzeum ham tekintik a más ágazatokkal egyenrangúnak. Nem lesz könnyű országosan egyértelmű rangot biztosíta­ni, ez még látszik. De már valami elkezdődött, amire oda kell figyelni, s amit — a konferencián javasoltak szerint — folytatni érdemes. Benedek Miklós Az idén már termékei­nek csaknem a felét külföl­di megrendelőknek készíti a Gyulai Népművészeti és Háziipari Szövetkezet, s a kivitel évről évre emelkeL dik. A nyugat-európai pia­cokra a gyulai szőnyegek, kötött, szőtt és varrt nép- művészeti termékek har­minc százaléka kerül; a szövetkezet tőkés kiviteli termelése komoly visszaesés után érte el most az évti­zed eleji szintet, a vásárló­kat főként új termékekkel nyerték vissza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents