Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1987. szeptember 5., szombat A térképre nézve, hirtelen nem érti az ember, miért is jelzik a ‘kiterjedt hegység, a türimgiai erdő országhatárokon át húzódó nyúlványait világos-, vagy sötét-, illetve mélybarna foltok, amikor az valójában egy véget nem érő zöld óceán. Lombos fák és tűlevelűek gazdag világa tárul elénk, a völgyekben futó patakok fölött évszázadok koptatta boltíves tégla- és kőhidakkal, fönt párában, könnyű 'ködökben álló meredélyekkel. Az Európát füllesztő kánikula kellemes kiránduló- idővé szelídül itt a türin- giai erdő útjain, a naponkénti bőséges esőkben frisszöldre fürdik a táj, hatalmasra nő a fű, a páfrány. Ha júliusban, augusztusban heves záporok mossák a tájat, már lehet készülni a hamarosan előbukkanó nap párás meleg leheletére, am,i aztán mindent befed. Percek alatt felszáradnak az utak, a könnyű hegyi szelek át-, meg átfésülik a legsűrűbb erdőket is. Hosszú utak kötik össze- a nagyvárosokat, ám látni-_ való menet közben is jócskán van. A falvakon átvezető kockaköves utak lassításra bírják a távoli célok felé igyekvőt is, ám nem lehet elsietni nézelődés nélkül az aprólékos gonddal csinosított porták, tiszta udvarok, kései gyümölccsel, július végén piruló cseresznyét, meggyet érlelő virító kertek mellett. Kiskereskedések fényes kirakata, süteményes pékségéi-e feledhetetlen illata csábít rövidebb-hosz- szabb megállásra. Egy erőteljes kapaszkodó után aztán már csak ereszkedik az út egészen Weimarig. Előttünk a város. Goethe és Schiller városa, a weimari köztársaság központja, a művészetek régi és mai centruma. Mint mindenütt, ahol turisták ezrei róják a belső utcákat, itt is könnyű kiigazodni, mert hová siethet a vonaton, autóbuszon, kerékpáron, motoron érkező ebben a városban. A belváros híres központja felé. A Német Nemzeti Színházhoz, aminek impozáns, de nem hivalkodó épülettömbje előtt Goethe és Schiller szoboralakja áll, az üde fasorokkal szegélyezett csupa műemlék utcákba. Árad a sétáló, nézelődő tömeg a tereken, a Schiller utcában, érdeklődők gyűrűjében a Liba- pásztor-kút, a Löwen patika. a Vülpius-házak, a régi temetőben Luoas Gra- nach sírja és a névtelen klasszikus épületek, amelyeket évszázadokkal ezelőtt építtettek maguknak kényes ízlésű patríciusok, meg a Goethe által tervezett úgynevezett romay ház, iskolák és főiskolák, könyvtárak, múzeumok. Weimari utcarészlet Szerény külsejével alig tűnik fel a kései klasszicista építészet vonásait magukon viselő épületek sorában a weimari Városi Múzeum. Mit .is kínálhat a távolból érkezőnek, hogyan vehetné fel a versenyt a helység számolatlanul sok látnivalójával. A bejárat mellett aprócska plakát Márc Chagall-kiállítást ígér és milyen Véletlen, a dátum is stimmel, lépjünk be. A bemutatótermek falán a hamisítatlan friss népművészetet átmentő mester gyermekkori élményei tárulnak fel, a vi- tyebszki emberek élete. Az orosz kisvárosból Párizsba került festő ismert és ismeretlen figurái, falusi arcok és jelenetek szólnak a mai látogatóhoz. Ebben a kisvárosban minden közel van. Schiller háza előtt az emléktábla alatt egy másik is áll, kevésbé időtálló és árra hívja fel a figyelmet, hogy a belépésre bizony még várni kell, a renoválás tart, most kőművesek, festők sürgölődnek falai között. Akkor gyerünk a Goethe- házhoz! Amint túl vagyunk a küszöbön és a megillető- dés első pillanatain, kedvesen hozzák tudomásunkra, hogy a belépéshez, a ház belső, hátsó udvari traktusának megtekintéséhez szükséges jegyeket egy másik utcában árusítják. (?) Ha idáig eljött valaki Miskolcról, vagy Szegedről, akkor már mit sziámit az a pár száz méter? (Szemben a Fehér Hattyú vendégfogadó, ahová a nagy költő szívesen járt.) Bebocsátást nyer egy-egy kis csoport, hogy közelebb kerülhessen a költő szelleméhez egykori lakóházában, bútorai, könyvei között. A környezet segítségünkre van abban, hogy átkösse a hajdan itt dolgozó művész korát napjainkig. A tisztaság és a puritán egyszerűség, az elmélyülés utáni vágy igényét mutatja ez a környezet, a hiúságokra kevesebbet adó szellemi óriás meghitt fészkét, amelynek minden apró zuga nincs is kitéve a turista-érdeklődésnek. Annál nyitottabb a közeli tér nagy épülete, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola. Az éppen kezdődő nemzetközi zenei szemináriumra gyülekezők között sokan vannák magyarok is, híres nagyságok és ambiciózus fiatalok. Nagyesté- lyis hölgyek, szakmai beszélgetésbe merülő elegáns urak, hangszerüket karoló zenészek várakoznak a hallban. A magyar szó nagyon gyakori mindenfelé a városban. — Maguk honnan jöttek? — kapja el valamelyik világjáró magyar család a látottak fölötti ámulásunk egy-egy szavát. — Van térképük, útikönyvük is, igazán segíthetnének! —jegyzi meg a családfő. Egymás szavába vágva soroljuk is, amit láttunk, amit még látni szeretnénk, mi hol, merre található. De ekkora felsoroláshoz nincs elég türelem: — Színes tortaport nem tudják hol kapni? Talán az élelmiszerüzletben, talán a süteményesnél, bizonytalanodunk el hirtelen. „Mit szólnak a Fehér Hattyúhoz1 és a városháza épületcsodájához? De itt körülöttünk is csupa ódon múlt”.... — kérdezzük. Hiába közös a nyelvünk, nem értjük egymást, távol a hazánktól több száz kilométerre. Legfeljebb, ha kiböngésznénk a szótárból, hogyan is kell kérni Wei- marban a színes tortaport. Nagy József A dór oszlopos kupolás síremlék: Goethe és Schiller koporsójával. Mi vagyunk az örökösök Most tényleg el lehet mondani, hogy nemcsak a tévéből, rádióból, napi sajtóból, de még a vízcsapból is közgazdaság folyik. Nyilatkozatok, vélemények tömegét halljuk, ami ugyebár ebben a „nehéz gazdasági helyzetben” nem lenne baj. A baj csak az, hogy már senki nem tud újat mondani. Sőt, van egy vissza-visszatérő refrén, amivel lelövik a riportereket, s még senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyenkor tovább lépjen és tovább kérdezzen. Például: — Mi a helyzet a gyárban a termékszerkezet-váltással ? — Jó úton haladunk, de sajnos súlyos örökséget vettünk át. Ezzel kész. Másik: — Vannak-e kutatási eredményeik? . — Igen, vannak. — Hogyan hasznosítják azokat a termelő munkában? — Az az igazság, hogy ezen a téren súlyos örökségeket vettünk át... Sorolhatnám a példákat, de értelmetlen, hiszen mindenki hallhatja ezeket a nyilatkozatokat. Csak egyszer kérdeznének vissaa: — Tessék mondani milyen örökségről van szó? Az említett gondot, nehézséget kitől örökölték? Netán a Horthy-rendszertől? Akkor az önök gyára nem is létezett. Vagy az átkos személyi kultusz idejéből? Azóta harminc év telt el, s ennyi idő alatt talán még jogilag is elévül az öröklés. Vagy a gazdaságii mechanizmus felemás indításának időszakából? Ez utóbbi kérdés lenne a legkínosabb a nyilatkozóra nézve, mert a ma vezető posztokon álló emberek akkor már valahol ott bábáskodtak a bölcső körül. Akkor kitől örököltük a nehézségeket? Esetleg Kiss József vezérigazgató Nagy József vezérigazgatótól, az elődjétől, az pedig Kovács József vezérigazgatótól? Mire jó ez a lezser, kéz- legyintős visszamutogatás ? És kinek jó? Aki ma úgy nyilatkozik, mint a „tiszta” ember, nem jut eszébe, hogy i később, aki a helyére kerül, ismét azt fogja mondani: — ezt sajnos örököltük? Több mint négy évtizedet megért szocialista gazdaságunkban már nem sikk örökségekre hivatkozni. Ami ! van, s ahogy van, azt mi esi- ! nőttük valamennyien. Jól, rosszul, mikor hogy. Ami pedig az örökségeket illeti, örököltünk mi — ön/ma- gunktól — nemcsak 'rosszat, hanem jót is. A rossz örökségeken siránkozók jól tennék azért, ha vigyáznának a megörökölt eredményekre is. Azt hiszem, jelenleg ez utóbbi nehezebb feladat és gondosabb odafigyelést kíván! A nyilatkozós poszton lévők gondoljanak saját örököseikre is! A. I. A Holt-Tiszán — 4b melynek egyik oldalát már-már ellepték a ví- kendtelkek — búbos vöcskök úszkálnak, majd böjti récék húznak el felettünk. A másik oldalon kiskócsag fürdik a napfelkelte sugaraiban, s megriasztott nádi tücsökmadár hallatja éles csettegését. Tiszalúc környékén vagyunk, hűvös szél fúj, madarász kísérőm sűrűn jegyzi papírjára a látottakat, hallottakat. Van mit. (Az ország területének ez idáig 5,4 százaléka Védett. A távlati védetté nyilvánítási terv szerint ez a szám 1990- ig 6 százalékra nő.) Zákány Albert a Magyaf Madártani Egyesületnek szinte alapító tágja. A tiszalúc— kesznyéteni vidéket már kilencedik éve járja, figyeli e mocsaras terület rendkívül gazdag növény- és madárvilágát'. Az emberi beavatkozások miként befolyásolták a flóra és fauna alakulását? — Elég nagy területet szántottak fel, azonban, hogy botanikailag ezzel milyen értékek károsodtak, nem sikerült felmérni. Mindenesetre az biztos, hogy például kor- nistárniics, mocsári,, kosbor, vagy korcs nőszirom sok volt a felszántott részéken. A vegyszerezés miatt is sok növény, állat pusztult el. Az erdőgazdálkodás úgyszintén sok kárt okoz. A folyó menti ligeterdők lassan eltűnnek, pedig ezek voltak a madarak kedvelt fészkelőhelyei. A jövőt illetően nem lenne jó, ha a puhafás liigeterdőket kitermelnék. Ezeket ugyanis általában kanadai nyárral pótolják, ami egyáltalán nem biztosít jó lehetőségeket az élőlények számára. Például napos az alja, és nem is elég páradús. (Megyénk területén két nemzeti park található 44 365 hektár területen, három tájvédelmi körzet, és nyolc természetvédelmi terület. Ezenkívül van 46 megyei értékünk is, így összesen 81 676 hektár védett területünk, Kosborok, bíbicek, (őzikék ami a megye területének 11,3 százaléka. Ezzel országosan első helyen állunk. Terv 1990-ig 100 ezer hektárra növelni a védett területek nagyságát. A tiszalúc—kesz- nyéteni mocsaras vidék — ha igaz — országos védelem alatt álló természetvédelmi terület lesz.) Ahogy gyalogolunk a gé- meskutak, az elszórtan, magányosan álló fák, kidőlt, elhalt rönkök érdekes, pusztai hangulatot teremtenek. Minden percben látunk valami érdekeset. Hol egy barna rétihéja, hol bíbicek csoportja repül, hol sárga billegető álldogál a iris homokdombon, hol a fűben egy gyík szalad. Itt épp a nem védett, de szép mocsári gólyahír, ott a védett mocsári kosbor állít meg. Újra kiérve egy ligeterdőhöz, az egyik kivágott fa alatt nyári tőzi- ke virágzik, a rönkön pedig — a vadászok által kihelye- j zett — mérgezett tojás várja áldozatait, dúvadiirtás céljából. Ám ezek rengeteg védett állat pusztulását is okozzák... A területen a kesznyéteni tsz gazdálkodik. Nemkin Bébi tsz-elnök: — Mi itt vad- gazdálkodást szeretnénk folytatni. Nem tudom, mi változik majd, ha itenmészetvé- delmi terület lesz, mit engednek, mit nem engedélyeznek a hatóságok. És nem azért, ment mi gazdálkodunk rajta, de szerintem nem lesz itt jó helyen a védett terület. Gyakran előfordul, hogy az egész vidéket fehér lepedőkként borítja a Leninváros felől érkező szennyezés. Egyszer ilyenkor jöjjön ki, lehetőleg fehér nadrágban, és saját szemével is tapasztalhatja. Anélkül is elhiszem. A gyaloglás jutalmaként végre elérkezünk a kócsagtelephez, felmászunk egy lesre. Mikor legutóbb jártam itt, ez még egy átlagos les volt, ám valaki fontos-, nak tartatta a felső részét bedeszkázni. A teleobjektív, és a távcső sem fér ki a rések között. (Egy vadászpuska csöve még igen.) Közel másfél óráig ülünk fent. Hátunk mögött a fán függőcinege készíti elegáns fészkét, előttünk kócsagok, bakcsók, gémek röpködnek ... Dobos Klára
