Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-26 / 227. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. szeptember 26., szombat Itt éppen magyarul olvasnak a gyerekek, de szeptembertől németül is tanulnak. A hercegtoútiak napközben nemigen érnek rá a szórakozásra. A művelődési ház is csak késő délután nyit ki. Csak a hétvége kivétel, akkor délelőtt is tárva az ajtó. Erre egyébként magunktól is rájöhettünk volna, faluhelyen más a módi, mint a városban. Itt meg különösen, ment ahogy a helybeliek mondják: mindenki iparkodik, az apa a fiának gyűjt, a fiú pedig megint a fiának. Gyűjteni pedig csak a munkából lehet ... Nekünk mégis szerencsénk volt... Kivételesen már délelőtt is nagy sürgés-forgást találtunk. Lakodalom készült, egy hercegkúti lány és egy bod- rogolaszi fiú lakodalma. Errefelé szűkösek a porták, egy tisztességes lakodalomhoz a sátrat sem lehet felállítani az udvarokon. Márpedig egy ilyen családi esemény legalább száz—százhúsz vendéget számlál, a nagyobbra akár háromszáz vendéget is hívnak. A rokonság Kiterjedt, ; itt szinte mindenki min- derfkínek rokona, jó ismerőse szegről-végről. (Alighanem ez az összetartozás még régi keletű, amikor a svábokra nem néztek jó szemmel. De erről a múltról még lesz szó.) Egy kisebb lakodalom is kóstál vagy negyvenezer forintot, bár itt még dívik a szo- Kás, hogy senki nem jön üres kézzel. Tyúkot, tojást, lisztet illik hozni, miként az is szokás, hogy a család sürgölődik a főzésnél, a sütésnél. No, de mi köze a hercegkúti lakodalmas szokásoknak a művelődési házhoz? Csak annyi, hogy egy éve — augusztus húszadikán volt az első születésnap —, amióta áll a ház, itt van a mindenkori lakodalmak Színhelye. De nem ám csak az evés-ivá- sé, a menyasszonytáncé, hanem a készülődésé is. Az udvaron ég a tűz az üst alatt, az oldalsó kis épületben bekapcsolva a gáztűzhelyek, még a disznóbontáshoz is minden előírásszerű, a csempézett fal, a nagyméretű deszkaasztal. Nem kevés pénzt, s még több társadalmi munkát adtak a helybeliek annak idején a felújításhoz; ki is kötötték, ezt is tudja majd a ház. Hát tudja! Idén vagy tíz lakodalmat tartottak-tarta- nak benne, de meglehet, többet is. Alkalmi helybeli zenekar húzta a talpalá- valót, a nagyteremben a kecskelábú hosszú asztalokon mindenféle finomságok illatoztak. Ügy egyébként inkább a fiatalok, a gyerekek töltik meg élettel a házat. Ök, ha hazajönnek Patakról — á felső tagozatosokat busz viszi-hozza a Petőfi Általános Iskolába, s csak az alsó tagozatosok vannak otthon, no, meg az óvodások — többnyire ott állnak meg, ha lerakták a táskát. A nagy szám a személyi számítógép, azt húzzák-nyúz- zák, amíg csak tehetik, amíg a szülői parancs engedi. De azután itt működik a tánccsoport is — ők is többnyire az iskolásokból verbuválódnak —, amelynek az iskola- is, a művelődési ház is patrónu- sa. Kákóczky Lászlóné, a tagiskola vezetője azt mondta, minden gyerek megtanul egy kicsit táncolni. A nemzetiségi táncokat is, de a magyar táncokat is szívesen járják. Akárcsak a pávakörük — no, annak azért már a felnőttek a tagjai —, akik olykor fesztiválokra is eljutnak. Legalábbis a nemzetiségi fesztiválra mindenképp, de sokszor adnak műsort a környéken is, a szomszédos falvakban. Egyébként a pávakör is két kultúrát ápol: a németet és a magyart. Kiss János vb-titkárral járjuk a házat — mármint a művelődését —, az iskolát és az óvodát. Az utóbbira nagyon büszkék, idén csoportbővítésre is sort kerítettek, no és a központi fűtést is megoldották. Az A konyha is része a művelődési háznak - a főzés előkészületeinek voltunk szemtanúi. igazi újság viszont az iskolában van. Amiről valójában nem is tudni; új- ság-e igazán. De tény: ettől a tanévtől kezdve nemcsak szakköri szinten tanulják a hercegkúti gyerekek a német nyelvet, hanem tantárgyként. Sárospatakról jár ki egy pedagógus, de ketten is tervezik, hogy leteszik a németből a középfokú nyelvvizsgát, például a tagiskola vezetőnője, aki helybéli. A középkorúak közül azon kevesek közé tartozik, aki érti a helybéli svábot. Beszélni viszont ő is a németet beszéli, mert azt tanulta. Volt idő — még a felszabadulás előtt —, amikor majdhogynem tilos volt más nyelven szólni a faluban', mint magyarul. Talán még ennek a hatása, hogy a szülők sokáig nem akarták a németet. No meg féltették is csemetéiket a több tanulástól... De ez csak fél igazság így. Ami miatt ódzkodtak, az a folytatás elmaradása ... Mert mi értelme tanulni, ha aztán úgyis abbahagyják. Nos, a pataki iskolával sikerült egyezségre jutniuk; most megkezdik, s amikor felső tagozatosként hozzájuk kerülnek, folytathatják. A Petőfiben megteremtik ehhez a feltételeket. Így már a szülők is benne voltak, megszavazták a nyelvtanulást. Apropó, szülők. Az iskolavezetőnő azt mondja (egyébként még a régi járási elosztás szerint a makkoshotykai általános iskolához tartoznak, úgyhogy két kapcsolatot is ápolniuk kell) jó dolguk van. Itt a szülők sokat adnak a gyerekekre. Ami megnyilvánul például az irodalmi színpadosok dolgában. A bemutatókra mindenki eljön a művelődési házba, amolyan faluesemény ez, szívesebben látott minden vendégfellépésnél. De a tanulmányokban igénylik a törődést. Mindenesetre alighanem párját ritkítja, hogy a leendő ötödikeseknek augusztus végén amolyan előcsengetés van. Mielőtt végleg elmennének a hercegkúti iskolából Patakra, néhány órában — a szünetben — foglalkozásokat tartanak nekik. Gyakorlóórákat . . . Nehogy szégyent valljanak ... Csutorás Annamária Fotó: Fojtán László Százhúsz vendégnek készül a leves... a ház udvarán. Részben osztott alsó tagozat telünk egy rajzórán készült. működik a faluban. Felvéiéé nézem a kulturális kínálatot N ézegetem a kulturális kínálatot, hát bizony mennyiségileg igen tetszetős, látszatra nagyon változatos, felületes szemlélődéssel kielégítőnek tűnik. 19!S7-ben vagyunk, éppen egy nagyarányú kormányprogram realizálásának kezdetén, amelyben ugyan konkréten megfogalmazott kulturális célkitűzések nem játszanak domináns szerepet, de a megvalósítás művelt társadalom közreműködése nélkül nehézkesnek, gyakorlatilag elképzelhetetlennek látszik. Itt megjegyzendő, hogy az MSZMP Központi Bizottságának emlékezetes július 2-i állásfoglalása, amelyre a kormányprogram is támaszkodik, megfogalmazza bizonyos szakmai képzések halaszthatatlanságát, ez pedig már igenis kulturális feladat. De most nem szakmai képzésről, nem iskolai rendszerű művelődésről, hanem a mindenki által mindenkor elérhető művelődési és szórakozási lehetőségekről kívánok szólni, és a bevezetőben megfogalmazott megállapítás a választékról ezekre vonatkozik. Nem akarom újra részletezni, mert egyszer már megtettem a közelmúltban, hogy például a könyvek választéka milyen csalóka; hogy még a könyvesboltokban található és vevőre lelő kiadványoknak is milyen nagy hányada nem szellemi érték, vagy csökkentett értékű produktum; szükségtelen azt is újra elismételni, hogy a boltokon kívül árusított könyvek mennyire nem az értéket képviselik, milyen nagy hányadot jelentenek közöttük a botránykönyvek és hasonlók. Szerencsére e bolton kívüli könyvterjesztésben is újabban teret kap az érték, felbukkannak jó ismeretterjesztő művek, értékes irodalmi alkotások is. S ez örvendetes jelenség. A könyvárusítást csak példának említettem, mert itt darabszám szerint is, művek szerint is igen nagy a kínálat, s ha valaki az általa keresett művet nem kapja meg egyik könyvárusító helyen, kísérletet tesz egy másiknál, vagy éppen egy másik megyében beszerezheti vagy beszereztetheti, hisz’ egy könyvet akár zsebben is el lehet hozni, könnyen mozgatható, szállítható, akárcsak a hangszalag, a videókazetta, vagy a hanglemez. Ezek tehát gyakorlatilag az ország bármely pontján élvezhetők, még akkor is, ha nem helyben lehet beszerezni. Merőben más a helyzet az élő előadásokban élvezhető művészetekkel, koncertekkel, színházi előadásokkal, amelyek nehezen mozdíthatók, s amelyeknek előadásához megfelelő környezet szükséges. Ezeket sajnos nem lehet utaztatni az esetek nagy hányadában. Más kérdés, hogy épp ezt a nehézséget használják ki különböző, direkt erre a célra szervezett esztrádmű- sorok, rosszabb esetben gyakran selejtes hakniműsorok. Van egy művészeti ágazat, amely elvileg mindenkihez eljuthat, illetve amelyhez mindenki eljuthat. Ez pedig a film, a moziban vetített film. Magyarországon az állami mozihálózat szinte minden településre elér. Ennélfogva a filmforgalmazásban kínált évi kétszáznál több mű előbb-utóbb minden érdeklődő számára megtekinthetővé válhat. Természetesen nem gondolok arra, hogy a szűkebb köröknek szánt, elsősorban klubforgalmazásra készült kísérleti jellegű és egyéb, nem mindenkihez szóló művek eljussanak a legtávolabbi településekre is. Ugyanakkor a magyar filmforgalmazásban kialakult és három és fél évtizede meggyökeresedett gyakorlat szerint, és a nagyközönség elvárásainak megfelelően, minden film elérhető a lakóhelytől való rövid távú mozdulással is. Ez azt jelenti, hogy a városok mozijaiban, tájegységek központjában levő mozikban feltétlenül megismerhető a teljes filmkínálat. És ezen belül a hazai filmgyártás, a magyar filmművészet minden darabja. És itt meg kell állni egy gondolatira! Kialakulóban van a magyar filmek forgalmazásának egy olyan új rendszere, amely a MOKÉP, tehát a hivatásos állami filmforgalmazási intézmény kikerülésével juttatna el műveket a megyei moziüzemi vállalatokhoz, amelyek aztán mozijaikban műsorra tűzik. Igen tetszetős ez az elképzelés, mert azt tükrözi, hogy egy közvetítő szervet kihagynak, és a megyei forgalmazó szerv a megyei igényeknek megfelelően költi le területére a filmeket. Ezzel szemben, míg a MOKÉP bizonyosfajta irányító szerepénél fogva meghatározhatta a megyei szervek részére, mely filmeket, mikor kívánatos bemutatni, prémium-előírásokkal és egyebekkel befolyásolhatta azok forgalmazási rendjét, sőt kötelezővé tehette egyes művek, köztük a magyar művek bemutatását, az új, a kialakulóban lévő rendszer szerint ez a gyakorlat jelentősen módosul. Durván fogalmazva, néhány megyei filmes ügyintéző tetszésétől, vagy nemtetszésétől, nem utolsósorban önmaga prémiumának megítélésétől függhet, vajon egyáltalán átveszi-e a gyártó stúdiótól bemutatásra az elkészült filmeket. Mint a televízió nyilvánossága előtt Simó Sándor filmrendező elmondta, az ő egyik filmjét három megye nem volt hajlandó átvenni. Művészeti, eszmei kifogásokról itt nincs is szó. Egyszerűen gazdasági meggondolásokból utasították vissza. Hallani más, ily módon forgalmazott film elutasításáról is. Simó filmjét ugyan láttam., de itt most nem kívánok az értékelésébe bocsátkozni, mert ennek az írásnak ez nem feladata. A gyakorlattal, a kialakulóban levő forgalmazási rendszerrel szembeni aggályaimat viszont fel kell jegyezni. Ügy tűnik, néhány filmes ügyintéző eleve megfoszthat megyéket egy-egy magyar film megismerésétől. Nem veszi át a megyei vállalat, nem kerül a megyei mozikba, nem látható. Ez olyan, mintha például a könyvesboltok részére a megyei boltközpont nem lenne hajlandó megrendelni bizonyos könyveket, mondván, aligha lesz iránta nagy érdeklődés, nem érdemes vele foglalkozni. De ezt a könyvet máshonnan is be lehet hozni az olvasó táskájában, ha egyáltalán ilyesmire sor kerülhetne, hogy egy könyvet, vagy többet kizárjanak egy megyéből. Miért lehet akkor a jóval nagyobb, több milliós költséggel előállított filmeket kizárni? Lehet, hogy indokolt a megyei filmes aggodalma, mert az adott filmért nem verik szét a mozipénztárat, kisebb a kasszasikere, mint a látástól vakulásig játszott kalandfilmeké, bunyófilmeké, hasonló, az egész filmfor- galmazási életünkét elöntő filmipari készítményeké, de mégis lehetetlen állapotnak tűnik, hogy a drága állami dotációval magyar művészek által, a magyar közönség kisebb-nagyobb hányada részére készített művet vitatható üzleti meggondolásokból távol lehessen megyényi közönségtől tartani. Nem mentség, hogy a televízió négy-öt év múlva esetleg bemutatja. Még friss ez a filmforgalmazási gyakorlat, még messze nincsenek kialakult formái, de a fentiekben vázolt veszélye máris jelentkezik. A gazdaságosságra való hivatkozással igen sok művelődési értéket háttérbe szorítunk, előbb-utóbb ellehetetlenítünk. Lehet, hogy az új gyakorlat szerint kínált filmek nem lesznek mind remekművek, de amiket helyettük vetítenek a mozik, azok sem azok. Ez az új filmforgalmazási próbálkozás — úgy tűnik — kicsit ellene játszik a magyar film és a közönség kapcsolata erősítésének. Igaz, még ott van egy közbeiktatott szerv a filmalkotó és a néző között: a forgalmazó hálózat. Azzal kezdtem gondolataim feljegyzését, hogy a kulturális kínálat mennyiségileg igen tetszetős, látszatra nagyon változatos, felületes szemlélődéssel kielégítőnek tűnik. Ha csak ennyire vázlatosan is, mint fentebb, végiggondolom, már kevésbé tetszetős, kevésbé tűnik kielégítőnek, inkább aggodalomra ad okot. Benedek Miklós Füzes László: IP H Mi nem... j Mi nem vonultunk illegalitásba, Mi ötvenhatban nem szöktünk nyugatra, mi, negyvennégyben tizenévesek. nekünk nem írnak hívó levelet, Leventék voltunk, törött fapuskával, Mi nem jajgattuk végig Európát, és szívünkben a félelem vasával hogy sebeinket máso'k nyalogassák. bújtunk, ha kerestek a németek. Dolgoztunk. — S éltünk, ahogy lehetett. Mi nem húztuk el sohase a vállunk, Mi nem lehetünk soha veteránok, és csákányoztunk ércet és szenet, csak öszes hajú, fáradt emberek, vasárnaponként meg falura jártunk, kik öklük néha az ölükbe ejtve, az ellenségünk több volt, mint barátunk, úgy elgondolják csendes, néma este: s boltban sem kaptunk mindig kenyeret. Szép fényes szellők hová lettetek.
