Észak-Magyarország, 1987. augusztus (43. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-08 / 186. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1987. augusztus 8., szombat Honismereti, néprajzi magazin Edelény város buda- @ pesti bemutatkozása alkalmából készült el az Edelényi Városi Könyvtár kiadásában, a városi tanács pénzügyi támogatásával, Slezsák Imre és Sle- zsák Zsolt szerkesztésében az Edelényi Füzetek 1. száma, amely Edelény és környéke elmet viseli, és ami a Bódva völgyi táj valamennyi településének lexikonszerű adattára. „A városról és vonzás- körzetéről, a 780 négyzet- kilométeren élő 40 000 ember jelenéről, a települések múltjáról, történelmi, irodalmi emlékeiről, haladó hagyományairól, műemlékeiről, természeti értékeiről talál e füzetben az érdeklődő rövid, tájékoztató jellegű összefoglalót— írják bevezetőjükben a szerzők. Valóban, a gazdag fényképanyaggal illusztrált könyv a térség valamennyi településének történelmi leírását tartalmazza. Minden egyes falu. község bemutatásánál megtalálható a lakosság létszámának alakulása 1369 és 1986 között, a felszabadulást követő legkiemelkedőbb gazdasági, társadalmi változások, és a helyi látnivalók, nevezetességek. A praktikus kézikönyvet szakmabeliek — történészek, könyvtárosok, újságírók — éppúgy haszonnal forgathatják, mint az e táj régi szerelmesei, vagy a vidékkel most ismerkedő turisták. Ügy véljük, az Edelény és Környéke c. munka legnagyobb dicsérete egy kívánság: jó lenne, ha a jövőben megyénk valamennyi városáról, városkörnyékéről hasonló alapossággal készülne ilyen munka. Sokat segítenének a szűkebb haza iránti érdeklődés felkeltésében, a szülőföld, a lakóhely iránti szeretet elmélyítésében. Ki tud róla? A 3-as számú főút mellett, Bükkábrány és Vatta között áll ez a szerény emlékmű, Erzsébet 1898 felirattal. Aki tud keletkezésének részleteiről, kérjük írja meg nekünk. Tisztelgés a szülőföldnek A tállyai tudósító gazdát cserélt Szép gondolattal, Mihály Molnár # László versével indítja rendkívül figyelemre méltó helytörténeti mun. káját, a szülőfaluja, Dámóc község történetét bemutató művét Siska József, a megyei honismereti mozgalom szerény, ám annál jelesebb munkása. (Ha itt születtél I érintsd meg a földet s ha érted még j szavát j mindent elmesél / megtudhatod I titkát is a rögnek s érezheted majd J tápláló vizét de néma lesz . ha mindezt elfelejted / hogyha a látszat / neked ennél többet ér ■ már hiába nősz lombnak ,a fára nem leszel gyökér.) A Dámóc története és népe című mű annál is inkább jeles munka, mert — ellentétben annyi, sokszor „profi” történész munkájával — élő példája annak: lehet a gazdag helytörténeti anyagot olvasmányos stílusban, szép nyelvezettel úgy megírni, hogy az „irodalmi nyelvezet” nem csorbítja a történelmi hitelességet. Siska József ikönyvét akik kézbe veszik, minden bizonnyal végigolvassák, akár egy regényt. E műben „átérezhető a történelem”, megelevenedik a múlt. A „száraz” történelmi, források, levéltári, könyvtári adatok mellett több mint 70 helybéli adatközlő átélt történelme, elmében őrzött tapasztalása lehel lelket bele. A Zemplénagárdi Községi Közös Tanács, a Szőke Tisza Termelőszövetkezet, a Sátoraljaújhelyi Városi Tanács művelődési, egészségügyi és sportosztálya, valamint a Kazinczy Ferenc Társaság támogatásával, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár sokszorosító üzemében készült munka szociografikus élességgel és mindenre kiterjedő részletességgel vizsgálja e bodrogközi ősi település helyét, szerepét történelmünk viharos századaiban; bű képét adja a mindenkori társadalmi szerkezeteknek; s az azt befolyásoló, módosító külső, belső tényezőket szerepüknek megfelelő súllyal rangsorolja. A népélet kérdéseit tárgyaló résznek kiemelkedően értékes fejezetei bemutatják az ősfoglalkozásokat; az állattartásnak, a földművelésnek, az erdőgazdálkodásnak a dámóciak életében játszott szerepét; a táplálkozási szokásokat; a falu jeles napjait; hitvilágát, nyelvjárását. Ügy vélem egy könyvnek, s szerzőjének elismerésünket azzal fejezhetjük ki leginkább, és az olvasó figyelmét is azzal tudjuk leginkább felhívni rájuk, hogy — ha csupán rövid részletet is, de — idézünk magából a műből. Most tehát ezt tesszük. A kiragadott részlet a dámóci táplálkozási szokásokból ad némi ízelítőt: „A dámóci konyha fő jellegzetessége hosz- szú századokon keresztül az olaj általános használata, főzésnél, sütésnél egyaránt. A rántott szeletet, lapcsánkát, csőrögét, fánkot, sulymot csak olajban sütötték. Tökmagból, kendermagból és napraforgómagból készítettek olajat. ,Az olaj használatát elsősorban vallási előírások, a szigorú ortodox böjt betartása tette általánossá. Az olajütő nevét egy dűlő őrzi. A falu lakóit a szomszéd helységekben olajosoknak csúfolták ... A tejet változatosan használták fel. Az aludttej mindennapos étel volt. Készítettek tarhut, kurászlát, zsendicét a tehén- és juhtejből... A századfordulón a heti étrend a következő volt. Hétfő. Reggeli: sült szalonna feketekávéval. Ebéd: krompléhaluska káposztával, paszulyleves csipetkével. Vacsora: feromplézsámiska aludttejjel. Kedd. Reggeli: tejeskávé vajaskenyérrel. Ebéd: gombódaleves, fánk szilvalekvárral. Vacsora: lapcsánka. Szerda. Reggeli: hagymás tojásrántotta teával. Ebéd: oiberelev.es, kromplélángos olajjal lekenve. Vacsora: káposztás puliszka. Csütörtök. Reggeli: sült szalonna, sült kolbász, édes tej. Ebéd: húsleves, palacsinta. Vacsora: paprikáskromplé aludttejjel. Péntek. Reggeli: főtt tojás teával. Ebéd: paszulyleves birsalmával, törvepaszuly, özvegylángos. Vacsora: láng előtt sült loksa káposztával. Szombat. Reggeli: sonkás tojás forralt tejjel. Ebéd: gulyásleves, dara. Vacsora: tejbe aprított dara. Vasárnap. Reggeli: pirított dara vagy kakaó kaláccsal. Ebéd: húsleves főtt hússal. Vacsora: pörkölt nokedlivel. A felsorolt étrend csak ízelítő a változatosságból. Az elkészített ételek fajtáit az évszak, a gazdálkodási rend, a családok anyagi helyzete mind befolyásolta. Állandóbbak voltak a jeles ünnepek, az emberi élet fordulói és a kollektív munkaalkalmak étrendjei. Január 1. Ebédre tyúkot vágtak, hogy szerencséjük legyen. Vacsorára csemegetengerit főztek cukros lében, hogy annyi pénzük legyen, mint a tengeriszem. Hat ágból álló fonott kalácsot sütöttek. Február 2. Az ebédre főzött húslevesbe metélkét tettek, hogy a kender hosszú legyen. Nagypéntek: Loksát és pattit ettek egész nap. Húsvét: A főétel a szen.teltből készített vegyestál volt, amely főtt,/ füstölt kolbász, főtt sódar, főtt tojás, töltelék, sárgatúró keveréke. Kalácstésztából sütött pászkával fogyasztották. Sok süteményt sütöttek, bort vásárolták. Pokrova: (október 1.) a falu búcsújának napja: húsleves, főtt hús, rántott hús, sütemények, sör, bor. Hordás: gulyásleves, rétes. Kenderberakás, kenderhányás: sütemény, dinnye vagy gyümölcs. Tengerihántás: szalonna, szőlő, kenyér. Fonó: súlyom, csemegetengeri cukros lében. Talufosztó: pávakalács, tea.” A Fővárosi Lapok 112 évvel ezelőtti, 1875. május 22-i számában egy Tállyával kapcsolatos írása arról tájékoztatja az olvasót, hogy az egykori mezővárosban a pár hónappal korálbiban megnyitott kisdednevelő intézet után átadták rendeltetésének a gyermekkertet is. Az egykori tállyai tudósító íme így adott hírt az, országnak erről az eseményről: „Tállyán múlt kedden nyitották rrieg ünnepélyesen .a mintegy fél év alatt létrehozott gyermekkertet, a lakosság élénk részvétele mellett. Jelen voltak: b. Vay Miklósáé, a koronaőr neje, id. Szabó József, ki ez intézet létrehozásában sikeres biuzgósággal fáradozott és P. Szatmúry Károly, mint az országos kisdedóvó egylet titkára és küldötte. Az aiig pár nap óta megnyílt intézetben máris száz növendék lévén, két kertésznő vezetése mellett, az ünnepélyt az udvaron tartották meg ...” Ugyanabban az évben és hónapban, pontosan két héttel korábban, egy másik, ugyancsak a székesfővárosban megjelenő lap, a Vasárnapi Újság viszont még korántsem ilyen .pozitív kicsengésű íráshan, alaposan kioktatja ezt a tállyai tudósítót, aki bizony elfeledkezett az újságírás már akkor is nélkülözhetetlen eleméről, az .információ frissességéről. „Tállyán a húsvétünnepekre hazatért fiatalok tánc- és zeneestét szerveztek a létesítendő kisdedővöda javára. S erről csak most jutott eszébe valakinek tudósítani szerkesztőségünket. Napilap azonban ily elkésett .hírekkel nem traktál- hatja olvasóit, s ha e csigapostán érkezett tudósítást megemlítjük, csak azért tesszük, hogy fölkérjük a vidéki hírek beküldőit a gyors közlésre... Meglelhet, az hangolta le a itudósítót, hogy .a jótékony célra ez estély nem jövledelmezett semmit, sőt még a rendezőségnek kellett ráfizetni: de hát akkor e szomorú nótát ne hangoztassuk, akkor, midőn már Tállyán is valószínűleg elfeledték.” E kioktatás után nem csoda, hogy a tállyai tudósító lapot, gazdát cserélt. Slezsák Imrében ez@ úttal Sem csalódtam! Az edelényi városi könyvtár vezetője néhány éve egy felejthetetlen erdélyi útra „szervezett be.” Most ugyan csupán ide a szomszédba, Szatmárba, Be- regbe hívott, de a hívó szót kísérő titokzatos mosoly sejtette: nem fogom megbánni, ha velük megyek. Bár hittem neki, lám a látvány ekkora élmény-, érzelemgazdagságát nem reméltem. Míg szemem az oly régóta várt csendes esőben újra mély lélegzetet vevő ligetes táj bájával a második napon sem tud betelni, belül bennem már Nyírbátor dicső századai kavarognak, a turistvándi vízimalom zenéje muzsikál, s a nemrég látott csarodai református templom páratlan szépsége kelti a honfiúi büszkeséget: íme történelmünk, építészetünk e remekének értékessége éppúgy vonzza egész Európa szakmai, s most már egyre inkább turisztikai figyelmét is, mint azoké a híres, jobb propagandájú olasz, francia, angol templomoké. Már azt hittem, Csarodát nem múlja fölül semmi, amikor átkelve a Szipa főcsatornán, nyíregyházi kísérőnk azt közli: — rövidesen Tákos következik. Ebben a kis faluban pedig megtekintjük a mezítlábas Notre-Dame-ot. — Hogy mit? — kérdez vissza valaki a busz végéről, de a válasz már nem szükséges. Buszunk egykettőre átért a Csaroda közvetlen tőszomszédságába települt Tákosra, s ott a szürkére színezett kora délután felhőkönnyei között magamagát mutatja hófehér falával a tákosi református templom, a mezítlábas Notre-Dame. Ezt a templomot e táj, pontosabban e falu mindig kevés és sohasem gazdag népe építette, szerény anyagiakkal, ám annál több kétkezi munkával és szívvel. Az épület fala patics, tehát sövényfonat, amit kí- vül-belül előbb sárral „vakoltak”, majd aztán meszeltek fehérre. A 18. század második felében épült, 1760 körül, zsindelytetővel. Nem tehetős nép „rakta” e falakat, már ami az anyagiakat illeti, ám gazdagok voltak ők, tehetségben, képzelőerőben, szépérzékben. Mennyezetük megannyi kazettája más-más motívumával hirdeti a ma emberének az erre élt ősök gazdag fantáziáját, természetszeretetét. Mert a kazettákon a színes vonalak, rajzok többsége virágözönt, növényi részeket, indákat stilizál. Ülünk bent a meghitt csendben. Az apró ablakokon alig pislákol át a fény. Félhomály van, csak az árnyak rajzolódnak sejtelmesen. Később ugyan a padozat mellől, alulról a rejtett mesterséges fény előtör. De fényesség most sincs, afféle hangulat-világításúvá pirkad csak a tér, miközben egy helyi asszonykát — ízes hangú idegenvezető — hallagtunk, aki a közelmúltban az utolsó szögig restaurált templom történetéről beszél. Amit aztán el akartak innen vinni skanzenbe, hogy ide majd új templomot építenek, de a kis falu nem adta oda apáik örökségét. Azt hiszem, jól tették, mert ez az épület itt a leg- szébto, itt a legmegíkapóbb, itt a legbeszédesebb. Itt az eredeti helyén. Fejünk felett, odakint a barnás-fekete zsindelyen lustán kopog) a nyári zápor, itt belül viszont végtelen nyugalom üli meg a teret. Az idegenvezető is befejezte mondandóját, újra csend van a paticsfalak között, afféle áhítat, mely tisztelgésnek is felfogható. Tisztelgés a mezítlábas Notre-Dame előtt, még inkább azok előtt, akik errefelé az egykori vízi, lápi világban vágytak a szépre, s a maguk erejéből — talán sohasem tudták meg — óriásit, maradandót alkottak. Ezt a tisztelgő csendet a csoport egyik tagjának, Béres János bátyámnak, Béres tanár úrnak, az egykori pataki diáknak a hangja töri meg, aki rázendít Szenei Molnár Albert XC. zsoltárára. A szólóének azon nyomban kórussá erősödik, miiközben a vox humánét — mintha el sem akarnák engedni — ikörülöle- lik a paticsfalak. Az a zsoltár zeng a virágos, indás kazetták alatt, amelynek 7. versszakában Szenei Molnár egyebek között ezeket vetette papiruszra magyarul: „...rövid voltát életünknek értsük / És eszességgel magunkat viseljük ...” E tanácsban konkrétan akár az is bele foglaltathatna: Tákost látni szükséges, a „Táltosainkat” — mert szerencsére több is van — látnunk érdemes. Az oldalt készítette: Hajdú Imre
